Jelenleg 125 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 125 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
Dublin tele volt halállal. Ott táncolt az utcasarkokon, csorgott a csatornákban alattunk, átsuhant a fényes irodaépületek ablakain, én pedig minden rezdülését a bőrömön éreztem, mint egy apró szikrát. Egy elszabadult, felpattanó feszültséget, ami újragyújtotta bennem a kozmikus lángot, amiből az erőm táplálkozott. De nem minden halál volt ugyanolyan. Miután megbarátkoztam a nagy képernyővel, amit Shadiya televíziónak hívott, kifejezetten sok időt töltöttem megkreált gyilkosságok bámulásával, mintha az emberek elképzelt történetei újat mutathattak volna a saját birodalmamból. Csontok, kastélyok, bűvészek, olyan mértékben lekötöttek, hogy szinte meg sem hallottam az ajtócsengő által kiadott csilingelést. Valaki volt a ház előtt.
~:O:~
Sean Duncan felügyelő kényelmetlenül húzogatta a kabátját, miközben többször is megbánta, hogy becsengetett. Nem is volt egészen biztos, hogy fey ügy volt, lehet csak valami elmebeteg játszott okkultosdit, de ha mégis... A nagyanyja sosem bocsájtotta volna meg, ha hagyja elkanászodni ezeket a macskajancsikat. Még az utolsó szavai is azok voltak az öreglánynak, hogy "Egy rohadt fűszálat se érdemelnek, hallod, Sean? Ott rohadjon meg mind... ahol..." A felügyelő sosem tudta meg, hol, mert nagyanyja ez után meghalt és azóta biztosan újjászületett. És mást őrjít meg. De ha tényleg fey dolgok voltak benne, ki kellett használnia a lehetőséget, amit az egyik Öreg Kocsmában hallott. Két wicca meg egy druida három korsó sör után elkotyogták, hogy a Nilik ideküldtek valami nagykutyát. Mármint az egyiptomiak. Emlékeztetnie kellett magát, nehogy véletlenül a gúnynevükön hívja őket. Az ajtót nem egy tiszteletet parancsoló, aranymaszkos múmia nyitotta ki, hanem egy fiatal, csinoska nő. Kizárt, hogy a wiccák róla beszéltek volna. Vagy mégis, Niliknél sosem lehetett tudni, így a felügyelő udvariasan meghajolt. - Kisasszony. Duncan felügyelő vagyok, a dublini rendőrségtől. Mielőtt megrémülne, a segítségét, avagy segítségüket szeretném kérni. Egy igen... különös ügyben. Talán úgy is mondhatnám, hogy felettébb Fátyolozatlan dolgok történtek.
Esős délután volt. Nem mintha ez Dublinba annyira különleges lett volna, de nekem még nem sikerült megszoknom, és az alapján, hogy Anubis nagyúr már korán maga köré csavart egy pokrócot és beült a TV elé, úgy tűnt neki sem sikerült. Így hát aznap kapcsolatépítés, nyomozás, vagy akár csak munka helyett inkább a modern korral való felzárkózást választotta, ami végülis ugyanolyan fontos volt, bár kevéssé értettem, hogy ehhez miért a modern nyomozós sorozatokat választotta. Igazából ez azt is jelentette, hogy szabadnapom volt, amikor tulajdonképpen jöhettem-mehettem volna, ahova akartam, de az eső engem is elkedvtelenített attól, hogy kimozduljak. Igazából a Dr. Csont nem volt olyan rossz egy programnak, végülis szórakoztató volt, így nekiálltam csinálni egy nagy tál pattogatott kukoricát, magamhoz vettem két cidert… Mármint reménykedtem benne, hogy Anubis sem fogja bánni, hogyha csatlakozok hozzá egy pokróccal, ha még rágcsálni valót is viszek mellé. A telefonomat nyomkodtam, visszaírtam Haszinnak Viberen, miközben vártam, hogy elkészüljön a popcorn, amikor csöngettek a bejárati ajtón. Nem írt és nem is hívott fel senki, hogy átjönne, így érdeklődve mentem a bejárathoz. Csak úgy leggingsben és pólóban nyitottam ajtót, ami előtt egy kalapos férfi állt. Igazából, ha nem tette volna hozzá, hogy ne rémüljek meg, akkor lehet, hogy egy kicsit tényleg megijedtem volna, hogy mégis mit csináltam, vagy inkább, hogy mit csinált Anubis esetleg, ami a kor törvényeibe ütközhetett, csak mert az ő idejében még másképp volt… Bár nem nagyon tévesztettem szem elől egy pillanatra sem, de legalábbis mindig tudtam, hogy éppen hol volt, és a szobájában, a fürdőszobában és a TV előtt aligha szeghetett törvényt, ha csak nem a frissen kapott telefonjával csinált valamit. A „fátyolozatlan” kifejezés furcsa volt, de legalább rögtön megértettem belőle, hogy miért jött. Már csak az volt a kérdés, mégis honnan tudott rólunk egy rendőr, és főleg honnan tudta a címünket? - Jöjjön be. – tártam szélesre az ajtót. - Kér egy kávét? Ameddig lefő szólok Mr. Nyle-na, ha csak nem akar itt a hallban várakozni inkább. Kávé mellett könnyebb volt beszélni bármiről, de akármelyiket is választotta, ameddig levette a kalapját és a kabátját, megkerestem Anubist. - Bocsáss meg hogy zavarlak. Jött egy rendőr. Egy igazi, és segítséget kér. Komolyan. Mert hogy amennyi ilyen sorozatot nézett még azt is hihette, hogy csak ugratom, pedig tényleg nem. Lehet az isteni erejéhez tartoztak az ilyen megérzések is, hogy pontosan arra lesz szüksége, hogy képben legyen nyomozásból.
Duncan felügyelő hálásan biccentett, katonásan összezárva a bokáját és közben lekapta a fejéről a kalapot. - Óh, rendkívül figyelmes, köszönöm. Elfogadnék egy csésze feketét. Lehet Wilburnek még sem volt igaza a Nilikről, de neki igen kevés dologban volt igaza. Valaki azt mondta egyszer, hogy Wilbur apja félig kobold volt, ami a felügyelő tapasztalatai szerint legalább félig igaz lehetett. Kissé nehezére esett nem összevizezni mindent az egyébként ízlésesen berendezett lakásban, de néhány másodpercnél többet nem adózhatott a lábtörlőnél, ugyanis házigazdája libbent is tovább, mint a passzát szél. A felügyelő jobb híján a lakásban kezdett nézelődni, óhatatlanul felfedezve az egyébként autentikus dublini külvárosi kúriákra jellemző berendezés között eldugott egyiptomi dolgokat. Vajon milyen rég óta lehettek itt?
~:O:~
Valamiért úgy sejtettem, a furcsa bogaras férfi volt a Gormogon, és láthatóan nem votlam egyedül a véleményemmel. Ismertem a fajtáját, Kephri is hasonlóan érthetetlen dolgokért rajongott, és nála is előfordult, hogy megevett egy-két halandót, puszta hóbortból. Mielőtt azonban ennek a rejtélynek a végére értem volna, a figyelmem ösztönösen fordult a belépő Shadiya felé. Egy istenben legyen annyi tisztesség, hogy figyel a papnőjére, akármit is akart. Legalább is bennem volt. A leány mondandójára pedig először csak értetlenül ráncoltam a homlokom, hagyva a körém csavart pamutvásznat lecsúszni, aztán felálltam és óvatosan a kanapéra hajtogattam. - Elárulta, mit szeretne? - kérdeztem, de közben elindultam Shadiya mögött a bejárat felé. A "rendőr" meglepően alacsony volt, fontoskodó ír bajusszal és vizsgálódó tekintettel. Valamiért egy gyanakvó őrebet juttatott eszembe, noha nem tudtam megfogalmazni, pontosan miért. - Gondolom ön Mr. Nyle. - fordult felém az egyik obszidián szobrocskától, közben meghajtva a fejét. - Sean Duncan felügyelő, dublini rendőrség. És két gyűrűs tagja a Smaragd Ligetnek. A rendőr ekkor feltűrte az inge ujját, felénk mutatva az alkarjára festett rajzolatokat - két érintkező gyűrűt, amik mintha egyenként is két egymás körül tekergő indából álltak volna. Érdekes. - Egy boszorkány. - Én inkább úgy mondanám, egy beavatott. - felelte a rendőr-boszorkány. - Remélem nem néznek bolondnak.
Érdekes új megfigyelés volt, hogy Anubis még a pokrócát is összehajtogatta. Én ennél jóval rendetlenebb voltam, nem vészesen, de ezek után erre is jobban kellett figyelnem, hogy ne legyen kellemetlen számára az emberi környezet. - Annyit mondott, hogy különös dolgok történnek, és hogy az ügy „fátyoltalan” ahogy ő fogalmazott, szerintem tesztelte, hogy jó helyen jár-e. De nem kérdezősködtem, hátha te is meghallgatnád a mondanivalóját. – válaszoltam a kérdésére egy kis fáziskéséssel. Ez után megfordultam, és visszamentem a hallba, ahol Mr. Duncan várt ránk. Amikor megmutatta a tetoválását közelebb hajoltam. Keveset tudtam az ír boszorkák szokásairól, és az ilyen kulisszatitkokról, hogy hogyan jelezték a rangot. Nálunk nem voltak ilyen jelképek, egyszerűen csak tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda és hol áll a hierarchiába. - Menő. Nekünk miért nincs tetoválásunk? – tettem fel a költői kérdést. - Jöjjön, a konyha kényelmes, és ígértem egy kávét. Gyanítottam, hogy ebből megértette, hogy egyáltalán nem néztük bolondnak. Elindultam a konyhába, de azért hátranéztem, hogy követnek-e. Lehet, hogy fel kellett volna vennem egy normális nadrágot… Kivettem a popcornt a mikróból és az asztal közepére tettem, ha már megcsináltam ne menjen kárba, majd nekiálltam kávét is főzni. - Honnan tudta, hogy kiket kell keresni, és hogy hol lakunk? – kérdeztem közben a rendőrt. Persze majd rátérhettünk az ügyre is, de ezt szerettem volna tudni, hogy keresnem kell-e egy másik házat, vagy maradhattunk itt. Az biztos volt, hogy le kellett volna védenem a helyet, amit haladéktalanul meg is fogok csinálni, amint elment. Azt hittem, hogy csupán a körünk helyi ága tudott az ittlétünkről, de ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Persze ez lehetett jó hír is, Anubis szövetségeseket akart, és egyszerűbb volt, hogyha azok a szövetségesek megjelentek a küszöbünkön, de ennyi erővel akár a sötét istenek szolgái is kopogtathattak volna.
Egy ideig elidőztem a felügyelő karjába festett mintán, követve a szememmel a soha véget nem érő körtáncot, míg el nem rejtette ismét az inge alá. Shadiya kérdésére felé fordultam. - Az én időmben csak az örömlányok viseltek állandó billogot. Ráadásul nem szerencsés olyan motívumokat rajzolni magadra, amelyek leleplezik a kiléted. Duncan felügyelő arcán különös fintor futott át, bajuszának alsó széle enyhén lesüllyedt, de aztán összeszedte magát és megrázta a fejét. - Ez az előnye annak, hogy a modern világ reklámosította az egykor titkos jeleket. Manapság inkább hóbortnak gondolják az ilyesfajta tetoválásokat. Ezt jó volt megjegyeznem, de ennek ellenére nem szerettem volna, ha Shadiya hasonló billoggal jelöli meg magát. Nem azért, mert bármiféle ellenérzésem lett volna az örömlányok felé, viszont ők nem engem szolgáltak. A gyönyör az élők sajátja volt, nem a halottaké. Míg Shadiya a kávét készítette elő, a felügyelő kigombolt egyet az inge gombjai közül a nyakánál és megdörzsölte a tarkóját. - Rendőrfelügyelőnek lenni jár bizonyos lehetőségekkel, kisasszony. Beavatottnak pedig annál is többel. A Smaragd Liget, a wiccák és a druidák is hallottak pletykákat arról, hogy Dublinba utazott a n... - Duncan felügyelő aprót köhintett. - Az egyiptomi coven két igen tekintélyes tagja. Feltételezem ezek önök. A magyarázat nekem nem volt kielégítő, ugyanis nem árulta el, honnan származhatott egy ilyen szóbeszéd. Nem akartam feltétlenül titokban tartani az ittlétem, de jobb szerettem volna nyugodtan dolgozni, amíg lehet. - Miben segíthetünk, felügyelő? - kérdeztem inkább. A pletykával ráértünk egy más alkalommal foglalkozni. - Óh, igen. Történt néhány igen különös haláleset, és jó lenne egy... külső látáspont. Nem állítom, hogy biztosan természetfeletti vonzata van a dolognak, de jobb biztosra menni manapság, mikor az égből is unseelie-k potyognak.
A billog olyan rosszul hangzott, tényleg mint egy megbélyegzés, szóval el is vette a kedvemet a tetoválástól, amellett, hogy abban tényleg igaza volt Anubisnak, hogy nem volt szerencsés, hogyha ilyen könnyedén kideríthető volt a kilétünk és a hovatartozásunk. - Igen, ma már nem annyira feltűnő… És egyáltalán nem az örömlányok sajátja. Bár így kevésbé is különleges az is igaz, akinek meg nem kéne, hogy kiszúrja, na az biztos, hogy meg fogja látni. – értettem végülis egyet mind a kettejükkel. Az viszont biztos volt, hogy nem akartam, hogy Anubisban egy prostituált érzését keltsem, annál tekintélyesebb szerepet szántam magamnak papnőként. Amikor Mr. Duncan kifejtette, hogy a wiccák és a druidák is pletykálnak az ittlétünkről, illetve a Smaragd Liget is, ami bizonyára az ő covenje volt, felé fordultam és enyhén felvontam a szemöldököm. Ebből sejthette, hogy nem, nem mi terjesztettük el az ittlétünket. Ám mielőtt megkérhettem volna, hogy fejtse ki, Anubis rákérdezett inkább a látogatás okára. Befejeztem a kávét, és letettem a felügyelő elé. Bár feketén kérte, azért az asztalhoz vittem a cukrot és a tejszínt is, ha esetleg mégis kérne. - Te szeretnél egyet? – kérdeztem halkan Anubist. Neki is szívesen csináltam, hogyha kért. Ez után a pultnak dőlve hallgattam a rövid összefoglalót. Hát, ha a nagyúr ennyire szerette a bűnügyi sorozatokat most biztos boldog volt, hogy epizódszerepet kaptunk egy valódi esetben. - Miből gyanakszik rá, hogy természetfeletti az ügy? És hogyhogy nem a saját covenjéhez fordult? Mi a legvégső esetben vontunk volna be külsősöket, akik nem hozzánk tartoztak. Lehet persze, hogy a Smaragd Liget ennél sokkal nyitottabb volt, de ez cseppet sem volt jellemző a titkos társaságokra. Nem véletlenül voltak titkosak.
Shadiya rendkívül diplomatikusan tudta le a tetoválás kérdését, én pedig nem akartam tovább firtatni a dolgot. Kevés dologtól tiltottam el a követőimet, inkább a feladatok híve voltam, mint a tiltásoké, így most sem gondolkoztam ilyesmivel. Ha a leány mindenképpen meg akarta jelölni magát, az ő dolga volt. De akkor magáért tette, nem az én utasításomra. - Szeretnék. Köszönöm. - feleltem a kávét illető kérdésre. Ha már olyan leleményes szolgálóm volt, aki pontosan megjegyezte a különös méricskélésem, ki kellett használnom. Az ír kávé egyébként is ízlett. A látványos, szinte veséig hatoló rosszallásra Shadiya arcán a felügyelő kényelmetlenül igazgatta meg az inge ujját. - Te... természetesen tőlem már senki nem fogja visszahallani. Hallgatni fogok, mint a sírdombok. Már az, amelyikben nem lakik aos sí. - felelte, aztán beleivott a kávéjába, feltételezhetően a csésze mögé próbálva rejteni az arcát. - Na de, a lényeg a lényeg, történt az utóbbi pár hétben négy gyilkosság. Amit mutatni fogok azt hiszem mindkét kérdésére válasz lesz, kisasszony. Jól viselik a halál látványát? Nem is méltóztattam felelni, csak érzelemmentes pillantással bámultam a rendőr-boszorkány szemébe, adva neki néhány másodpercet, hogy rájöjjön a saját oktalanságára. Ez végül meg is történt, ugyanis Duncan felügyelő megköszörülte a torkát. - Ezt azt hiszem igennek veszem. Ha nem bánják, mutatnék néhány képet. A férfi belenyúlt kabátja meglepően mély zsebébe és néhány összehajtogatott papirost vett elő, sorban kihajtogatva őket az asztalra. Az első, ami elém került emberi bőrnek - illetve egy arról készült rendkívül élethű illusztrációnak - tűnt, valahol a homlok tájékáról, ahogy arról az alsó szélén húzódó szemöldökök árulkodtak. A kép középpontjában egy különös minta állt, ami mintha a bőr természetes része lett volna. Mintha valahogyan az élő szövet csavarodott és tekeredett volna úgy, hogy egy véget nem érő, önmagában elvesző csomót alkosson. Egy ismerős jelképet. - Honnan van ez a kép? - kérdeztem, közelebb vonva a papirost. A másik kettő is ugyanazt ábrázolta, csupán látszólag más testtájakon, kissé más megvilágításban. - Az első áldozatról. Grace O'Malley, huszonkét éves apáca a Szent Brigitta rendházból. Három hete találtak rá, egy színház mellett az utcasarkon. Mindhárom fotó róla készült, de sajnos nem ő az egyetlen, ahol ezek a jelek felbukkannak.
Nekiálltam Anubis kávéjának is. A kávéfőző megnyugtatóan berregett, a konyhát pedig a pattogatott kukorica illata mellett lassan betöltötte a kávéé is. Közben azért figyeltem a felügyelőre is. A hallgat, mint a sír esetünkben nem volt túl találó kifejezés, biztos voltam benne, hogy a nagyúr képes volt szóra bírni a holtakat is, hogyha úgy akarta, de egyelőre nem kötöttem bele a metaforába. Mr. Duncan valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy kivel is ült épp egy asztalnál. Leszámoltam a kanálhegynyi cukrokat és a tejszíncsepp mennyiséget is, majd miután letettem Anubis elé a kávéját én is leültem, és bedobtam a számba néhány szem popcornt. - Egyiptomiak vagyunk. A múmiák földje tudja… Megleszünk. – válaszoltam, míg a nagyúr csak lesújtó pillantással jutalmazta a férfit. Hát ezt tényleg vehette igennek. Megnéztem az áldozatokat és a rajtuk levő kelta jelet. Egészen sajátosan oldották meg magát a felvitelt. Elég egyértelmű, hogy mágikusan, tehát ezért volt itt. - Dara csomó. Belső erőt jelent, jól mondom? – pillantottam fel a felügyelőre. Mióta tudtam, hogy idejövünk, azóta tanulmányoztam az ír folklórt és szimbolikát, hogy ne legyünk annyira elveszettek, hogyha szembejönnek… nos olyan ügyek, mint ez itt. Néprajzosként megvoltak a forrásaim, hogy mégis hol kellett hitelen információk után keresgélnem, és a covenem hozzáférést adott olyan információkhoz is, amit nem feltétlenül akartak megtanítani az egyetemen. - A sajátjai közül gyanakszik valakire, azért hozzánk jött? – kérdeztem félrebillentett fejjel. Ez lehetett az egyetlen magyarázat. Az elkövető jól ismerte az ír szimbolikát, mágiával bírt a gyanú szerint, tehát valaki itteni kellett legyen. A wiccák féltek a karmától, mint a tűztől, vagy még annál is jobban, nem nagyon kerültek ki gyilkosok a soraik közül, a boszorkányokat és warlockokat pedig csak annyi különböztette meg egymástól, hogy melyik feyt szolgáltuk. Ha valaki csapatot váltott, az nem feltétlenül derült ki rögtön. De vajon miért egy apáca? - A többi áldozat is apáca volt? – kérdeztem. Én is néztem elég sorozatot ahhoz, hogy tudjam mindig úgy kezdték, hogy kapcsolatokat kerestek az áldozatok között.
Dara csomó. Tehát ez volt a neve. Egyetlen egyszer láttam ez előtt, puszta erőből kirajzolódni azon az estén, mikor a seelie fey-ek saját erejüket ajánlották fel az emberek biztonságáért. Mikor minden hódolat, minden ima ereje összegyűlt Lugh kezei közé, átáramolva ezen a végtelen jelen. - A régi jelek szimbolikája kissé képlékeny. - felelte Duncan felügyelő, végigsimítva a bajuszán. - De igen, nagyjából. A neve a doire szóból ered, tölgyfát jelent... bár ez önöket biztosan nem érdekli. A felügyelő megint belekortyolt a kávéba, miközben végigfuttatta a tekintetét a képeken. Láthatóan ő sem rökönyödött meg a halál látványától, ami egy fokkal szimpatikusabbá tette. - Ha a saját covenemben bemutatnám ezeket a képeket, ujjal mutogatás kezdődne. Abból meg bizonytalanság, belviszály, káosz... Csupa olyan dolgok, amik elrontják egy szegény rendőr napját. A wiccák nem akarnak beleavatkozni, a druidák inkább kihasználnák ellenünk, pedig az ő kezük is benne lehet. Akkor meg darázsfészekbe sétálnék. Szóval maradtak önök. - Lugh ezt a jelet használta, hogy megalkossa a Fátylat. - szóltam közbe, révetegen bámulva a csomót. Különös mágia volt, csak magába szívta a hatalmat, de ki nem engedte, míg meg nem szakadt. Vad volt, irányíthatatlan és végletes. Olyan praktika, amit csak a kelta távoliak használtak. Ahogy felpillantottam, a felügyelő döbbent tekintetével találtam szembe magam. - I... igen, így tartja a legenda. De ön ezt honnan... Mindegy, lényegtelen. - rázta meg a fejét, noha éreztem a belőle sütő kíváncsiságot. Gyanítottam, hogy lesz még dolgunk ezzel a rendőr-boszorkánnyal, bárhogy alakuljon ez a beszélgetés. - Összesen négy áldozat volt eddig. Szegény Grace volt az első, utána egy negyvenkét éves tanítónő következett, név szerint Emily Hastings. Egy hete találták meg a harmadik áldozatot, Mrs. Connely-t, egy nyugdíjas titkárnőt. A legfrissebb esett tegnapi. Sarah Johnson, szintén apáca, bár még csak növendék. Az Szent Szűz zárda előtt vette észre az ottani rendfőnöknő. Mindannyian ugyan ezekkel a csomókkal a homlokukon, a mellkasukon és a hasuk alsó részén. Hirtelen elöntött valami idegen érzés, ahogy megcsapott egy halovány sejtés. Egy sorozatgyilkos. Akár csak a sorozatokban, amik a televízión játszódtak. - Red John... - motyogtam, miközben az előzőnél sokkal tüzetesebben vizsgáltam meg a fényképeket. Ezeddig csupán egy boszorkány kér ttőlem segítséget, de most - most már bűnügyi szaktanácsadó voltam. Szereznem kellett egy kék mellényt "seelie" felirattal.
Elhúztam a szám. Igaza volt, hogy ez belviszályt jelenthetett… És talán annak, aki ezeket a gyilkosságokat elkövette pontosan ez is volt a célja. Bölcs dolog volt Mr. Duncantől, hogy hozzánk fordult, még így is, hogy nem is tudta, micsoda szövetségest szerezhetett ezzel magának. Bólintottam, hogy megértettem, és hogy igaza is volt. - Gondolod, hogy van összefüggés? – kérdeztem Anubistól. Ha bárhol máshol bukkan fel ez a jel, akkor azt mondtam volna, hogy nem lehet véletlen, de itt az íreknél ez egy nagyon is gyakori szimbólum volt. Láttam a felügyelőn, hogy nagyon szeretett volna kérdezni, de nem tette én pedig nem siettem, hogy megválaszoljam a kimondatlan kérdéseit. Inkább az áldozatokra kellett összpontosítanunk. Két apáca, egy tanár és egy titkárnő. Mind nők, de ezen túl én nem láttam más összefüggést, ahhoz jóval több információra lett volna szükség. Anubis motyogására odakaptam a fejem. A mentalista volt az egyik sorozat, amit mostanában nézett, Red John pedig hírhedt sorozatgyilkos volt. - Igen… vagy a Gormogon. Inkább a Gormogon, ha rituális. Vagy Pelant ha okos… ja, ott még nem tartasz, majd meglátod. Elnézést, Mr. Duncan, szóval ott tartottunk, hogy mind nő, ugyanott vannak a szimbólumok, de más a foglalkozásuk, kettő pedig apáca… Kiugrott boszorkányok lehetnek? – kérdeztem. - Mondjuk… Akár meg is kérdezhetjük őket. – pillantottam itt a nagyúrra. Bizonyára meg tudta oldani, hogy a holtak felkeljenek, bár azt nem tudtam, hogy hogyan tudná őket válaszadásra bírni, de kellett, hogy legyen előnye annak, ha valaki a halál egyik istene volt.
- A kelták szemében minden összefügg. Így formálják a világot, láthatatlan, vége nincs szálak sokaságaként látják. Szövik, megkötik és eloldozzák. De Lugh csomója csak erőt jelent. Az erő használható bármire. Ennek ellenére nem gondoltam, hogy puszta véletlen lett volna a dara csomó jelenléte a halottak bőrébe szőve. Valaki, vagy valakik tervet szőttek és olyan erőket mozgatott, amiknek igen nehezen lehet parancsolni. Ha lehet egyáltalán. - Utánanéztem mindennek, amit a négy nőről tudni lehet, de nem találtam semmit. - felelte a felügyelő Shadiya kérdésére. - Istenfélő jó katolikusok voltak, többé-kevésbé. Grace és Sarah hitbuzgóbb volt, Mrs. Connely néha eljárt templomba, Mrs. Hastings csak inkább az a mindennapi keresztény volt, de egyiküknek sem volt kapcsolata a Fátyollal. Ami Dublin teljes lakosságára ráillik. Ahogyan a leány a sorozatgyilkosokat emlegette és véletlenül előre vetített nekem egy még ismeretlen történetszálat egy pillanatra szemrehányóan pillantottam rá. Nem szerettem, ha elrontották nekem a jó történeteket. Végül azonban inkább az utolsó kérdésére figyeltem. - Megtehetnénk, de annak van egy nehezítő tényezője. Az írek lelkei nem hozzám kerülnek, így azzal kell tárgyalnunk, akihez igen. És a Morrigan nem szeret osztozkodni. A Halottválogató egy kellemetlen nő volt, aki szeretett három alakban megjelenni. Számomra felesleges rejtélyeskedésnek tűnt, egyszerű erőfitogtatásnak, amivel a saját misztikusságát akarta növelni. Egy baljós, sötét istennő volt - és egy kíméletlen üzletpartner. Duncan felügyelő egy utolsó hörpintéssel kiitta a kávéját és letette a csészét az asztalra. - Jól van, azt hiszem letudtam az udvariassági köröket. Elárulnák, mégis kik önök?Végül csak elérkeztünk ehhez a sarkalatos kérdéshez, bár a rövid időhúzás alatt sem sikerült eldöntenem, mit is feleljek. Nem voltam távoli és rejtett, mint a Morrigan, de feltétlenül hirdetni sem terveztem a kilétemet. - Valaki, aki hajlandó segíteni. - feleltem egyszerűen. - Nem valami bíztató válasz, ugye tudja? - mondta a felügyelő, egyik szemöldökét megemelve. - De értem, a vendég ne kíváncsiskodjon. Azért önök ott egyiptomban még mindig a seelie-k oldalán állnak, ugye?
A dara csomó csak erőt jelentett, a nők keresztények voltak, mint az írek nagyrésze vagyis nem volt semmink. Semmilyen információnk, semmi kiugró egy olyan jelképen kívül, ami lehetett bármi, és annak a módján, ami valószínűleg varázslat volt. Hát ez nem volt egy bíztató kezdet. Anubis szemrehányására vállat vontam. - Ezzel nem árultam el semmi fontosat. – válaszoltam neki. Ezek szerint ő is az a fajta volt, aki nem kedvelte a spoilereket. Nem is szándékoztam elrontani a szórakozását, ez csak egy név volt, amit viszonylag hamar megtudnak majd hőseink is, a nagyobb kérdés az lesz, hogyan kapják el. És még a holt lelkekkel sem tudtunk beszélni, tehát az ötlet is kudarcba fulladt, hogy hogyan haladjunk tovább. Morriganről pedig még azt sem tudtuk, hogy hányadán álltunk, seelie volt-e vagy unseelie. Ezt mondjuk megkérdezhettem a nagyúrtól, de nem most és nem itt, mert valószínűleg nem kapcsolódott szorosan az ügyhöz. Mr. Duncan figyelmét pedig már így is túlságosan felkeltettük, eléggé ahhoz, hogy végre megkérdezze, kik is voltunk. Anubis nem akarta felfedni a kilétét, ezt tiszteletben tartottam. Ám ha el akartuk nyerni a felügyelő bizalmát, ennél többet kellett adnunk nekünk is. - Én egyszerű boszorkány vagyok, a neven Shadiya el Sedat, a köröm pedig… a körünk a seelie fey-eket szolgálja, ahogy maguknál hívják őket. Egy hajszálra vagyunk a nyílt háborútól a sötét istenek szolgáival, és azért vagyunk itt, hogy a gyökerénél oldjuk meg a problémáinkat. Ez elég bíztató azért, ugye? És fogalmunk sem volt mégis hogyan kezdjünk hozzá, ezért volt lehetséges, hogy Anubis a Fátyol befoltozása helyett sorozatokat nézett. Persze hivatalosan azért, hogy jobban megismerje a kort, amibe csöppent, de biztos voltam benne, hogy kifejezetten szórakoztatta. - Hogyan haltak meg az áldozatok? – kérdeztem, visszakanyarodva az esethez, hátha ez elárul valamit a gyilkosról, ha már azt nem tudtuk, hogyan választja ki a nőket, bár még nem tettem le róla, hogy valami volt a múltjukban, ami összekötötte őket.
Az elénk tárt kép eléggé szövevényes volt, de túlságosan laza ahhoz, hogy bármilyen mintát felfedezhessünk benne. Egyértelmű volt, hogy ugyanaz az ember, boszorkány, esetleg fey tette, csupán azt nem sejtettük, miért. Miért ezek a nők. Miért a dara csomó. Miért három. - Beszélnünk kell valakivel, aki nálam jobban ismeri a kelták halálát. - gondolkodtam hangosan. Az egyik sorozatban, ami ilyen különös gyilkosságokkal foglalkozott mondogatták, hogy mindig a történetet kell látni ott is, ahol látszólag nem volt. Csak kellő fantázia kellett, hogy az elemek köré mesét alkossunk. Egy sötét, kegyetlen és gonosz mesét. - Van olyan boszorkány a Liget tagjai között, aki kapcsolatban áll a Morrigannel? Duncan felügyelő elgondolkozva tekergette a kávéscsészét a fülénél fogva, feltehetően azért, hogy ne újból az inge ujját igazgassa. Szórakoztaóak voltak a halandók, ahogy a zavarukat próbálták leplezni. - Megelőlegezem önöknek, hogy igazat mond, Miss Sedat, mert hát anélkül marha nagy ostobaság volt idejönnöm. Viszont az, amit Mr. Nyle kér így is kissé sikamlós. Emlékeznek még, hogy hogy mit mondtam a belviszályról meg a káoszról. Ha két Nili csak úgy beszteppel a Liget köreibe ezekkel a kérdésekkel, ugyanaz lesz az eredmény. Már elnézést, nincs önökkel semmi bajom, csak az itteniek babonás népség. Egyébként az áldozatokat megfojtották, bár hogy az előtt, hogy a csomók a bőrükbe kerültek, vagy az után, az kérdéses. A mágiával ez a baj, nem igazán működnek az ésszerű dolgok. Ebben nem tévedett, de enélkül sajnos nehezen jutottunk előrébb. Egyről a kettőre, ahogy a televízióban mondták. Néha kockázatos lépések vezettek csak előre, bármennyire is vonakodtam ezeket megtenni. - Nem szteppelünk sehová. Szeretném, ha megüzenné a Smaragd Ligetnek hogy Anubis nagyúr találkozni akar a helyi covennel, köztük a thuata halálistennő papnőjével. Szakmai kíváncsiságból. Megfelelő? A csésze megtorpant a forgásban, Duncan felügyelő szeme elkerekedett és újra végigmért, aztán tette ugyanezt Shadiyával, végül pedig kissé hátrébb dőlt. - Nos... Ezt talán el tudom adni. De kérem, ne említsék a nevem, bárkivel beszélnek. - Ne aggódjon. Tapintatosak leszünk.
Mr. Duncan fogalmazásán felvontam a szemöldökömet. - Nili? – nem hallottam még ezt a kifejezést, noha a kapcsolat a Nílussal elég egyértelmű volt. Anubis viszont úgy tűnt nem akarta sokáig titokban tartani a kilétét, amilyen rejtélyes volt korábban, most annyira egyértelműen jelentette be magát a felügyelő legnagyobb döbbenetére. Amikor a férfi végigmért felemeltem a két tenyerem. - Én igazat mondtam, tényleg csak egy boszorkány vagyok. Az ő papnője. – böktem az állammal a nagyúr felé. Azt már nem tettem hozzá, hogy már csak azért sem fogunk szteppelni, mert én nem táncolhattam, ha csak nem akartuk hipnotizálni a teljes Smaragd Ligetet, vagy legalábbis azokat, akik fogadnak majd minket. Ezt jobb volt tényleg nem reklámozni. Mondjuk, ha Mr. Duncan intézi el a találkozót, akkor nem maradhatott sokáig titokban az érintettsége és azt sem lesz nehéz összekötni, hogy ugyanazon az ügyön dolgoztunk, mint ő, de ha úgy akarta, hogy mi ne emlegessük őt, akkor nem fogjuk. - Biztos vagy benne, hogy a Morrigannel egy oldalon állunk? – kérdeztem Anubistól. Nem lett volna jó, ha csapdába sétálunk, de neki tudnia kellett, hogy a kelták halálistennőjével még hányadán álltak. Nem éreztem úgy, hogy kész lennék megküzdeni egy unseelie-vel egyelőre, még ha tudtam is, hogy idővel elkerülhetetlen lesz egy ilyen összecsapás. Persze én is kíváncsi voltam a Smaragd Ligetre, mondhatni az ír kollégákra. Ha bírtuk a helyi coven támogatását az a későbbiekben csak jól jöhetett, noha semmiképp sem akartam belekeveredni azokba a bonyolult belügyekbe, amire Mr. Duncan csak utalt. - Maga kit szolgál? – kérdeztem, csak úgy kíváncsiságból.
Nekem fel sem tűnt a név, amivel Duncan felügyelő ránk hivatkozott. Az emberek számtalan nevet találtak már, ránk és egymásra is, próbálva beleilleszteni valami idegent a saját világképükbe. Ha számára így könnyebb volt a jelenlétünk, én nem vetettem a szemére, Shadiya viszont érezhetően megdöbbent. - Izé, elnézést. Csak a helyi szleng, ne is foglalkozzanak vele. Biztos önöknek is vannak neveik ránk, ez már csak ilyen. - mentegetőzött a rendőr, noha a feltételezése valószínűleg csak tovább rontotta a helyzetet. Shadiya kérdésére viszont, mint az utóbbi időben már túl sokszor, most sem tudtam megnyugtató választ adni. - Egyáltalán nem vagyok biztos, ő hová húz. A Háború idején még Lugh mellett állt, de azóta ugyanúgy nem találkoztam vele, ahogy senki mással sem. Ezért kell nagyon óvatosan megközelítenünk. A felügyelő nem sietett a segítségünkre, nem védelmezte a saját istenét, helyette csak a gondolataiba merült. Szövetségesekre volt szükségünk, de nem rohanhattunk minden fey karjába többezer éves ismeretségek és háborús emlékek alapján. Hosszú idő telt el. Lehettek, akik megbánták a nagy áldozatot, legfőképp közülünk. - Hogy kit szolgálok? - kérdezte Duncan felügyelő, mint aki egy álomból ébredt éppen. - Ha arra érti, kisasszony, hogy melyik fey avatott be, a válasz Bríghit. De én nem igazán szolgálok, inkább csak... helyre teszek dolgokat, ha az zavarja a thuata dé danannt. Bevallom, nem én vagyok a legelhivatottabb beavatott, de az úrnő eddig nem elégedetlenkedett érte.
Nekünk nem voltak neveink az írekre, de annyiban hagytam a dolgot. Tehát Nilik. Jó lesz figyelni erre a kifejezésre, hogy tudjuk, valószínűleg rólunk lesz szó, ha esetleg meghallanánk. Igazából nem bántam, hogy volt ránk egy szlengjük, bár nem tudtam, hogy ez jót jelentett-e vagy rosszat… De ha a felügyelő eljött két „nili”-hez, annyira rossz csak nem lehetett. Anubis válaszára elhúztam a szám, de annyiban megnyugtató volt, hogy ő is józanul gondolkozott, és csak megfontoltan cselekedett. Így igazából már nem is féltem. Erőt merítettem a jelenétéből, és hogy ha mindenre fel volt készülve, akkor biztos voltam benne, hogy meg is fog védeni. - Jól van. Kedvesek leszünk, udvariasak, tisztelettudók… És a biztonság kedvéért csinálok egy helyzethez illő lejátszási listát. – bólintottam. Mindent megteszünk, hogy ne kerüljön harcra a sor, de ha mégis akkor készen fogunk állni. Szomorú volt, hogy már azokban sem bízhattunk, akikkel Anubis együtt állt azon a bizonyos dombon, amikor a Fátyol lehullott. Igazából könnyű volt elképzelni, hogy sokan megbánták azóta ezt a döntést, és inkább átpártoltak a sötét istenekhez, akik miatt ez az egész történt. Kicsit megijesztett, hogy ennyire empatikus voltam azokkal, akikkel elvileg küzdenünk kellett… Viszont így Bríghitről tudhattuk, hogy ő még a seelie-k oldalán állt, ha a beavatottja is a „jók” közé tartozott. Legalábbis egyelőre még semmiféle ráutaló magatartást nem tett Mr. Duncan arra, hogy ez nem így volt. - Megértem. Tudom, hogy nem sokan olyan szerencsések, hogy közvetlenül kapjanak utasításokat, és sokan már csak a kegy elvesztéséből tudják, hogy nem a jó úton járnak. – legalábbis a szavai alapján úgy sejtettem, hogy az ő isteneiknek, a tuatháknak nem volt porhüvelyük, vagy legalábbis Bríghitnek nem… de ha tévedtem, majd kijavított. Felálltam és elvettem az üres csészéket, hogy elmosogathassam őket. - Adok telefonszámot, hogy tudjon szólni, ha elintézte a találkozót.
A kötelékünkön keresztül éreztem, ahogyan Shadiya lelke hullámzott, aggodalom és megnyugvás között hánykolódva. Szerettem volna végképp megnyugtatni, de képtelen voltam. Sajnos a világ nem volt fekete és fehér, ahogy az istenek sem. Noha egykor sikerült elkülönülnünk két csoportba, az akkori seelie között is voltak rosszindulatú, irigy, gőgös istenek, egyedül az utolsó tettük sorolta őket végül a jó oldalra. A lemondás a híveik érdekében, akik eddig generációkon át imádták vagy félték őket. De az ár keserűségét csak utána ismertük meg igazán, és könnyen lehetett, hogy valaki még sem találta a saját szája íze szerint valónak. - Helyes. Majd szteppelsz nekik. - bólintottam a megállapítására. Shadiya tánca félelmetes fegyver volt a jó kezekben, és talán az egyetlen módja annak, hogy az ilyen kényes ügyek végül vér nélkül oldódjanak meg. De legalább biztosra vehettük, hogy a kelta kovács-királynő, Bríghit még nem csatlakozott az unseelie udvarhoz. - Nos igen, ők kifejezetten mesterien űzik a kávézaccban meg ketchupfoltban üzengetést. - kuncogott fel a felügyelő, miután belenyomkodta a telefonjába Shadiya számát. Eszembe sem jutott, hogy most már én is diktálhattam volna, hiszen nekem is volt. Kétezer év ki nem alakult rutinjait nehéz volt bepótolni. - Aztán törhetem egy hétig a fejem, hogy mi a fenét akar jelenteni három spirál egymáson. Viszont azt hiszem jobb, ha megyek. Sajnos még rengeteg munka vár. Hívom önöket, ha bármit megtudok még. Szép napot, kisasszony. Mr. Nyle. Míg Shadiya kikísérte a felügyelőt, én az asztalon hagyott képeket néztem. Semmi újat nem mutattak már, de talán éppen ez volt a titok nyitja. Ezek csak képek voltak, többet nem mutathattak, mint amit rájuk festett egy gépezet. - Meg kellene néznünk ezeket a holttesteket. - jelentettem ki, mikor Shadiya visszatért. - Talán élőben többet mondanak, mint képeken.
Nem mintha tudtam volna szteppelni, az írek tánca eddig kimaradt a repertoáromból és valahogy… nem éreztem belőle azt a rezgést, ami miatt működött a hipnózisom. Ahogy lassan fedeztem fel az erőmet egyszerűen csak tudtam a zsigereim mélyén, hogy számított, hogy én érzékinek és túlvilági jelenésnek érezzem magam tánc közben, ez szőtte azt a megtörhetetlen bűbájt, ami fogjuk ejtette az érzékeit azoknak, akik néztek. Az ír sztepp viszont egy vidám ugrálás volt. Egyszerűen nem ugyanaz. De ezt most nem kezdtem el fejtegetni, furcsa lett volna Mr. Duncannek is, és talán Anubisnak is… Akinek különösen furcsa lett volna kifejtenem a tánc rejtett erotikáját. Az egyikünk biztos, hogy zavarba jött volna. Így csak bólintottam egyet, mélyen, mint a meghajlás, hogy majd szteppelek nekik, ha a helyzet úgy hozza. A felügyelő hasonlatára felnevettem én is. A pirítóson és a ketchup-ben megjelenő szimbólumok valóban nem lehettek egyértelműen, bár némi iránymutatást azért adhattak, ha pedig az istenek nem voltak boldogok, azt is elég hamar megtudtuk. - Köszönjük. Jó munkát Mr. Duncan, és mindenképp hívjon! – köszöntem el a férfitól. Kiengedtem a felügyelőt és bezártam az ajtót, majd visszamentem a konyhába és közelebb húztam a székem a nagyúrhoz, hogy én is vethessek még egy pillantást az áldozatokra. Mégis ki ölne meg két apácát, egy tanárnőt és egy titkárnőt? Ráadásul egy üzenettel, hiszen a jel nem lehetett más, mint üzenet, de vajon kinek szólt? Valamiért felpezsdített engem is, hogy belekeveredtünk egy ilyen ügybe, egy rejtélybe, ami nem a mi bőrünkre ment, képesek voltunk méltóságteljesen a távolból figyelni és gondolkozni a feladványon. - Megkérhettük volna a felügyelőt, hogy vigyen be minket a hullaházba. De odatelefonálhatok, hogy mint temetkezési vállalkozók elmennénk a testekért. Mondjuk úgy a családokkal is válthatunk pár szót, ha szükségesnek ítéled? Menjünk máris? Mert akkor felöltözök normálisan. Ezzel a munkával együtt járt, hogy elegáns fekete ruhákat kellett hordanunk, amivel megadtuk a tiszteletet a holtaknak és a gyászoló családoknak. Nem mintha bántam volna, a fekete mind a kettőnknek piszkosul jól állt.
Nem akartam elengedni a lehetőségét, hogy a kelták földjén egy ilyen szembetűnő dolog ne kapcsolódott volna valahogyan mégis egyetlen, örökkévaló csomóvá. A világon igen kevés dolog történt tényleg egymástól függetlenül, néha csak elég közelről vagy elég távolról kellett rápillantani. - Ez egy rituálé. - mondtam eltolva magamtól a képeket. - Nem tudom, hogy kinek címezve és milyen szándékkal, de felismerek egy rítust, ha látom. Az elkövető valamilyen kozmikus eszmét követ. Látszólag véletlennek tűnhet, de a szimbolika túl... konzisztens. - Ezeket a kifejezéseket mind a televíziót bámulva tanultam, de egyelőre nem tűnt úgy, mintha rosszul használtam volna akármelyiket is. - Valahogyan kiválasztja az áldozatait. Ahogy a Tripla Gyilkos, vagy a Vörös Sárkány. Csupán meg kell találnunk a vezérfonalat, ami vezeti. Ezért akarok találkozni a felügyelő covenjével és ezért akarom látni a holttesteket. Az álca, amit választottak nekem a kairói boszorkányok most kifejezetten kézenfekvőnek bizonyult. Vagy előre láttak egy ilyen eshetőséget, vagy pusztán a költői tréfa szerencsésen alakult. - Kiváló ötlet. Talán a családjaik tudhatják, hogyan kapcsolódtak össze, vagy elárulnak valamit, amit a rendőröknek nem mertek. Legyünk rendkívül együttérzőek. Ezzel megválaszoltam a ruha kérdését is. Noha meg voltak az előnyei annak a lenge szövetnek, amelyek egy pillanatig sem takargatták Shadiya idomait, most jobb volt visszafogottnak és tisztelettudónak lenni. - Felhívnád a halottak házát? Ők valószínűleg el tudnak vezetni az áldozatok családjához.
Nekem cseppet sem tűnt véletlennek, már az első pillanatban sem, főleg mert két apáca is volt az áldozatok között, és a testükön kirajzolódó jelek is összekötötték őket. Ám az, hogy ez maga egy egész rituálé lenne, azt én nem tudtam megállapítani. Anubisnak több évezredes tapasztalata volt viszont az ilyesmiben, így, ha ő azt állította, hogy ez az volt, akkor biztosan igaza is volt. Bólintottam, hogy össze akarta kötni a pontokat. – Már a Hannibált is végignézted? – kérdeztem csodálkozva. A Vörös Sárkány a legutolsó évadban került csak elő, bár nem volt valami hosszú sorozat, de nem emlékeztem rá, hogy azt mikor darálta le. Gyanítottam valamelyik éjszaka az alvás rovására. Jobban kellett figyelnem rá, hogy ne használja el annyira gyorsan a testét. Nem volt könnyű másik felemelkedettet találni, aki befogadta volna, ha Karim Nazeri végül nem bírja majd el egy isten erejét. - Mindjárt odatelefonálok, és aztuán elkezdek készülődni. – válaszoltam, majd elmosogattam a kávés csészéket, és utána már tárcsáztam is. Diszkréten előadtam, hogy tudunk néhány új, szerencsétlen körülmények között elhunytról, és felajánlanánk a szolgálatainkat a családoknak, hogy az egész procedúra a lehető leghamarabb és legkönnyebben menjen végbe. Amikor azt válaszolták, hogy megteszik az előkészületeket, akkor pedig elindultam átöltözni. Fekete nadrágkosztümöt vettem fel, hozzáillő ezüst ékszerekkel, és ismét meg kellett állapítanom, hogy ez az összeállítás még mindig piszkosul jól állt. Nem volt az én stílusom, nem is volt a legkényelmesebb, de attól még jól nézett ki. A hallban megvártam Anubiszt, majd autóba ültünk, hogy a halottasházhoz hajtsunk. Én vezettem. Béreltem egy kocsit, hogy ne kelljen mindig Selimet ugrasztanunk, és szerencsére a coven még otthon megengedte, hogy jogosítványt szerezzek. Sok előnnyel járt, hogy boszorkány voltam, így sok ajtó nyílt meg előtem, még úgy is hogy nő voltam, akik nem voltak a legszerencsésebb helyzetben Egyiptomban, bár még mindig sokkal jobban jártak, mint sokan mások az arab világban.
- Igen, és kifejezetten sokat tanultam belőle. - feleltem a kérdésére, figyelmen kívül hagyva a lehelletnyi szemrehányást. Sosem tudtam csupán várakozni, de egyelőre ez volt elrendelve nekünk. Vártuk, hogy az ellenség megmutassa magát. Ha előbb lépünk és felfedjük magunkat, azzal veszélynek tettem volna ki Shadiyát, a covent és teljes Dublint is, ezért türelmes voltam. És elfoglaltam magam, például az ilyen televíziós sorozatok tanulmányozásával. Bíztam benne, hogy teljesen rá hagyhatom a dolgok megszervezését, így inkább visszatértem a szobámba és kitártam a szekrény ajtaját. Régebben a papjaim mind fehérben jártak és párducbőrben, hódolva a legendának, amiben saját kézzel nyúztam le az Setről, fekete foltokat hagyva a procedúra közben - ami persze nem teljesen így történt -, manapság azonban változtak a szokások. A fekete vált a halál színévé, a minden színt és érzelmet nélkülöző sötétség, ami ezzel mutatta a gyászolók ürességét. Igazodtam az időkhöz, roppanó fekete inggel, azonos tapintatú nadrággal és posztóból szőtt kabáttal a nyirkos köd ellen. Mire végeztem az öltözéssel, Shadiya már várt. Elvettem egy esernyőt az ajtó melletti tárolóból, aztán magunk fölé tartva kiléptem az ajtón. - Maradj közel, ez az eső nem kegyelmez. Az autóban szerencsére biztonságban voltunk az elázástól, csak a cipőm szegélye sínylette meg némileg, de jelenleg ez volt a legkevesebb. Egész isteni létem alatt a sivataggal és homokkal azonosítottak, nem kedveltem az esőt, a tengert is csak amennyire muszáj volt. Egyedül a folyókkal voltam barátságban, de az is Sobek kedélyes jellemének volt köszönhető. Az autó végiggurult alattunk Dublin ázott utcáin, egyre mélyebbre hatolva a belvárosban. Magamtól nem szóltam Shadiyához, a gondolataimat túlságosan lekötötték a rejtélyes halál körülményei, bár a kérdéseire válaszoltam. Mikor megérkeztünk, a vállamnak támasztva széttártam az esernyőt és néhány gyors lépéssel megkerültem az autót - különös, hogy őt nem neveztük el, mint Selim Taxit -, hogy a leány is védve léphessen ki az esős utcára. A halottak háza, vagy annak mai megfelelője nem volt olyan szentélyszerű, mint annak idején. Komor, kastélyszerű épület volt, néhány faragott párkánnyal és fakeretes ablakokkal, az ajtaja azonban egy különös szerkezet miatt magától nyílt. Átléptem a küszöbön, némileg elidőzve a lábtörlőnél, aztán összehajtogatott esernyővel az asztalhoz sétáltam, ahol egy ember ült és vélhetőleg fogadta az érkezőket. - Jó napot. Aidan Nyle, az Anubis Temetkezési Vállalattól. Ha jól tudom, beszéltek Miss Sedattal, az ügyintézőmmel.
Meg kellett állapítanom, hogy nem csak nekem állt jól a fekete. Bár nem voltunk különleges ügynökök, a temetkezési vállalkozók mondhatni egyenruhája Anubison is jobban mutatott, mint az a rendőrkék, amiben talán el is képzeltem már magát néhányszor. Emellett pedig kifejezetten udvarias is volt, ami az esernyőt illette, de valamiért úgy gondoltam, ezt nem a sorozatokból tanulta. Közelebb húzódtam hozzá – annyira, amennyire a jó modor és a tisztelet engedte, majd elhajtottunk a halottas házig. Ez az útvonal volt az egyik első, amit megtanultam, hiszen ez szükséges volt a munkánkhoz, amit a coven az álcánkul választott. Már éppen szálltam volna ki a kocsiból, amikor Anubis elém sietett az esernyővel, hogy meg ne ázzak. - Köszönöm. – mosolyogtam fel rá. Kicsit azt hiszem zavarban is voltam, nem voltam hozzászokva az ilyesmihez. Egyiptomban nem kellett túl sokat foglalkozni az eső etikettjével. Amennyire nem szerettem a hideget és a nyirkosat, azt el kellett ismernem, hogy nagyon jó illata lett tőle a levegőnek. Besétáltunk a halottas házba, majd rögtön a porta-pulthoz léptem én is. Amögött egy testes férfi ült, a biztonsági őrök egyenruhájában és jelvényével. Látszólag rendkívül unta magát, mert nem csak a telefonját nyomkodta, hanem még egy klasszikus papír alapú keresztrejtvény is feküdt az asztalán. Anubis bemutatkozására felpillantott ránk, és nem restellt szemérmetlenül végigmérni engem. Végülis ezen a tájon egzotikusnak számított a megjelenésem. - Áhh igen. Szóltak fent, hogy jönnek, bár nem tudom a rendőrök nem akarják-e tovább vizsgálni a testeket. Azt hallottam, hogy a kórboncnokok nem mertek hozzájuk nyúlni, meg volt ahol a család fenyegetőzött perrel meg ilyenekkel… Jobb is, ha túl lesznek gyorsan az ilyesmin. Újabb bizonyíték, hogy a pletyka megállíthatatlan volt, nem csak rólunk a boszorkányok körében, hanem a gyilkosságokkal kapcsolatban is, legalább házon belül. - Igen, mi is úgy gondoljuk, hogy az a legjobb a családnak, ha mihamarabb sok kerülhet a temetésekre… – mondtam, miközben követtem a férfit át a következő, kártyával nyitható biztonsági ajtón, majd még egyen, majd egy rácsos ajtón egy újabb pultig. Mintha attól féltek volna, hogy a halottak felkelnek és kisétálnak…
Arról nem tájékoztattak, hogy a vállalkozás eredetileg is az én nevemet viselte-e, vagy csupán egyfajta tisztelgésként változtatták meg a kairói boszorkányok. Minden esetre különös, kifacsart módon biztonságot jelentett, ugyanis a túl nyilvánvaló egyezésekbe senki nem gondolt bele. Az ember, aki fogadott cseppet sem volt szimpatikus, de legalább teljes mértékben egyszerű halandónak tűnt. Nem éreztem felőle sem mágiát, sem valamelyik fey erejét. Túl kézenfekvő megoldás lett volna rögtön az első szembejövőben elkövetőt látni, de ha valamit megtanultam a sorozatokból, az a jelentéktelen szereplők fontossága volt. Noha a szakralitás kikopott a házból, a titokzatosság nem, legalább is a számtalan ajtóból ítélve, amin átvezettek. A levegő fokozatosan lett hidegebb, mintha egy barlangba léptünk volna, noha tudtam, hogy ez csak a mennyezeten futó csövekből áradt. Az utolsó szoba tele volt hatalmas fémszekrényekkel, kockásan rendezett ajtókkal, amik mögött az elhunytak várták, hogy megkaphassák a végső tisztességet. Rajtunk kívül egyetlen ember volt bent, átlátszó műanyag köpenyben, egy körbeforgó széken ülve. Mikor beléptünk, vezetőnk biccentett neki. - A temetkezési vállalkozók, Richard. A megszólított felpillantott a mobiltelefonjából és felpattant a székből. - Áh, igen. Hát, jöjjenek. Richard Gilmore, én vagyok az egyik boncmester. A dokik most épp máshol vannak, de gondolom ez nem baj. Kikről is van szó? - kérdezte, miközben elindult a szekrények felé. - Grace O'Malley, Emily Hastings, Mrs. Connely és Sarah Johnson. - feleltem, mire a boncmester odalépett az egyik négyszögletes fémajtóhoz. - Áh, igen. Fura esetek. Remélem van már elképzelésük, mit fognak találni, mert anélkül elég durva. Gilmore kihúzta a szekrényt, ami így jobban hasonlított egy fémkoporsóhoz, benne fehér lepedővel takarva az egyik áldozattal. - Beszéltünk a rendőrséggel. - bólintottam a kérdésre, miközben közelebb léptem a testhez és óvatosan felhajtottam a fehér kelmét. Élőben a különös csomók még bizarrabb hatást keltettek, mint lefényképezve. Nem látszott, hogy hol végződött a bőr és hol indult a csomó, mintha az egész jelenség természetes eleme lett volna a testnek. De nem volt az. - Ő Miss Johnson, a legutolsó áldozat. Egyébként mi a terv? Már vinnék is? - Egyelőre csak felmérjük az állapotukat. - feleltem, de közben nem vettem le a szemem a szimbólumokról. - Aztán előkészülünk a munkálatokhoz, mielőtt elszállítanánk őket. Az üres óráimban, mikor a televízió épp nem kötött le elolvastam mindent, amit manapság a halottak előkészítéséről tudtam. Ismertem az eljárásokat, a szokásokat és a lépéseket. Végülis jelenleg ez volt az én isteni szférám, még ha először megszemlélni a halottakat nem is volt feltétlenül a gyakorlat része. Most épp azzá tettem.
Noha úgy gondoltam nem volt szokás, hogy a temetkezési vállalkozók megbámulják a hullákat, igazából nekünk kellett őket átöltöztetnünk, kisminkelnünk, koporsóba helyezni, így óhatatlan volt, hogy lássuk őket, és a hallottasház dolgozói sem találták furcsának az ittlétünket. Szerencsére fel voltam készülve a látványra, mert ahogy Mr. Gilmore mondta, anélkül tényleg „durva” lett volna a homlokokon kirajzolódó jel. Egészen természetesnek tűnt, sem egy vágás, még csak elszíneződés sem. Biztos, hogy mágia okozta, más nem lett volna képes ilyet alkotni. - Mondja, Mr. Gilmore, felboncolták bármelyiküket is? A rendőrök mondták, hogy a halál oka végső soron fojtás volt – ezt mindenképp eltűntetjük majd a megfelelő állapotú alapozókkal -, de volt esetleg más is? Kulisszatitkokat és titkos, rendőrségi adatokat nem volt kötelességük közölniük velünk, de reméltem, hogy lesz a boncmester annyira közlékeny, hogy elmondja, hogyha valami furcsát talált. Például, ha hiányzott valamijük, amit esetleg a gyilkos magával vihetett a rituáléhoz. Anubis imádta volna, ha így lett volna.
A boncmester Shadiya kérdésére nekidőlt a fémszekrényeknek, a szája sarka pedig rángatózni kezdett, mintha egy mosolyt próbált volna visszafogni, nehogy elrontsa egy remek tréfa végszavát. - Ha azt tudná! Egész kis Hasfelmetsző Jack-ünk lett. Bár nem mindenhol engedték felboncolni a halottakat, de Mrs. Connelynek már levettük a koponyáját, mire szóltak és kiderült, hogy az agyából hiányzik egy darab. A név, amit mondott nem volt ismerős. Talán ő is egy olyan sorozatgyilkosra utalt valamelyik sorozatból, amit még nem ismertem. Kijárt volna neki is egy sötét pillantás, hogy ilyen tapintatlanul emlegetett neveket, nem törődve mások igényeivel. - Melyik darab? - kérdeztem, közelebb hajolva a Sarah Johnson homlokán lévő csomóhoz. - A memóriadoboz. Legalább is így ismerik a köznyelvben, az a része az agynak, ami az emlékeket tárolja. De a többi tetemnél is csináltak postmortem képalkotókat, és a dokik szerint Grace-nek és szegény Sarah-nak itt hiányzik a szíve, Mrs. Hastingsnek pedig nem volt méhe. Pedig a férje szerint sosem volt semmilyen műtéte. Különös. Az én időmben szokás volt a halottak szerveit eltávolítani a testből, hogy ezzel óvják a porladástól és megőrizzék a Duaton való utazásra, de egy-egy szerv ilyen véletlenszerű hiánya nem volt szokványos. Valami bugyogva elkezdett szétterjedni a testemben, mint egy ösztönös félelem. Egy balsejtelem, egy sugallat, ami szerint valami veszélyes titok felé haladtunk. - Egy leány, akinek ellopták a szívét. Egy nő, akit megfosztottak az anyaságtól. És egy öregasszony, akitől elvették az emlékeit. Majd még egy leány. Minta. Határozottan volt egy sorminta ezekben a gyilkosságokban, és jelképes pontossággal illettek egymáshoz a megölt nők életkora és a hiányzó szervek. - Egyébként lövésünk nincs, hogy csinálta, a fojtási barázdán kívül semmi sérülés nem volt a testeken, csak horzsolások. - szól közbe Gilmore. - Meg a fura jelek. Azt tippelik a kórboncnokok, hogy valószínűleg a behatolások helyét fedte el ezekkel a csomókkal, de valami elképesztő művészi hasfelmetszőnek kell lennie.
Kezdőlap 
Dublin tele volt halállal. Ott táncolt az utcasarkokon, csorgott a csatornákban alattunk, átsuhant a fényes irodaépületek ablakain, én pedig minden rezdülését a bőrömön éreztem, mint egy apró szikrát. Egy elszabadult, felpattanó feszültséget, ami újragyújtotta bennem a kozmikus lángot, amiből az erőm táplálkozott. De nem minden halál volt ugyanolyan. Miután megbarátkoztam a nagy képernyővel, amit Shadiya televíziónak hívott, kifejezetten sok időt töltöttem megkreált gyilkosságok bámulásával, mintha az emberek elképzelt történetei újat mutathattak volna a saját birodalmamból. Csontok, kastélyok, bűvészek, olyan mértékben lekötöttek, hogy szinte meg sem hallottam az ajtócsengő által kiadott csilingelést. Valaki volt a ház előtt.
Esős délután volt. Nem mintha ez Dublinba annyira különleges lett volna, de nekem még nem sikerült megszoknom, és az alapján, hogy Anubis nagyúr már korán maga köré csavart egy pokrócot és beült a TV elé, úgy tűnt neki sem sikerült. Így hát aznap kapcsolatépítés, nyomozás, vagy akár csak munka helyett inkább a modern korral való felzárkózást választotta, ami végülis ugyanolyan fontos volt, bár kevéssé értettem, hogy ehhez miért a modern nyomozós sorozatokat választotta. Igazából ez azt is jelentette, hogy szabadnapom volt, amikor tulajdonképpen jöhettem-mehettem volna, ahova akartam, de az eső engem is elkedvtelenített attól, hogy kimozduljak. Igazából a Dr. Csont nem volt olyan rossz egy programnak, végülis szórakoztató volt, így nekiálltam csinálni egy nagy tál pattogatott kukoricát, magamhoz vettem két cidert… Mármint reménykedtem benne, hogy Anubis sem fogja bánni, hogyha csatlakozok hozzá egy pokróccal, ha még rágcsálni valót is viszek mellé.