Jelenleg 99 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 99 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
Tehát specifikus szervek hiányoztak, mindenféle nyom nélkül, hogy hogyan távolították el őket. Meglepő módon nem ismertem ilyen varázslatot, de ahogyan a jelek, úgy ez sem lehetett más. - Tehát, ahogy a jelek vannak. A homlok. A mellkas. A hasa. Agy, szív, méh. – gondolkoztam hangosan. - Ha a Hasfelmetsző analógiájánál maradunk, ő csak prostituáltakat gyilkolt, ezért gondolták, hogy nőgyűlölő volt, de sokan ott is feltételezték, hogy van valami okkult ok a háttérben, a szervek kivágása miatt… Nem túl megnyugtató, hogy sosem kapták el. – csóváltam meg a fejemet. Reméltem, hogy ennyiből Anubis is megértette, hogy itt most nem valami sorozatról volt szó, hanem egy valódi ügyről, amit majd’ százötven év távlatából sem sikerült megfejteniük az embereknek. Legendákat, könyveket, filmeket írtak az ügy köré, de azoknak a szerencsétlen lányoknak az ügye már soha nem lesz megoldva. Újra körbejártam a testet, amelyik előttünk feküdt, és valahogy próbáltam a gyilkos fejébe képzelni magam, ha már a nagyúr Hannibált emlegette korábban. Egy erős érzés fogalmazódott meg bennem, noha nem tudtam, hogy mennyit segíthetett. - Ez nem egyszerű nőgyűlölet. El akart venni tőlük valamit, azt, ami neki nincs és vágyik rá, és szerinte mások viszont rosszul éltek vele. Az apácák a szívüket Krisztusnak adták. A tanárnőnek van gyermeke? És az idős hölgy… demenciás volt? – vaktában lövöldöztem, de úgy gondoltam, csak így lenne értelme. Ez persze nem magyarázta meg, hogy mi kötötte össze a négy áldozatot, de adott támpontot, hogy mi alapján választotta ki őket. - Beszélnünk kéne a családokkal is. – emlékeztettem Anubist.
A beszélgetésből kezdtem megérteni, hogy ez a sokat emlegetett hasfelmetsző nem valamelyik sorozat szereplője volt, inkább egy hús-vér gyilkos. Egy kegyetlen, különös módszerekkel dolgozó gyilkos, aki feltételezhetően régen halott volt, így nem lehetett az elkövetőnk. - Miért csak prostituáltakat? - kérdeztem Shadiya felé fordulva. Láthatóan ő többet tudott erről a történetről, mint én - ami, valljuk be, nem volt egy kifejezetten nehéz feladat. A következtetése viszont logikus volt, noha nem ez volt az egyetlen felfedezhető minta. - Amennyire én tudom Mrs. Connely jó egészségnek örvendett, már a korához képest. - felelte Gilmore. - Mrs. Hastingsnek négy gyereke van, a legidősebb azt hiszem húsz. A férje nem régen halt meg. Egyébként mire fel ez a sok kérdés? Lehet kissé elragadtattam magam a történet folyamában úszva, amit a boncmester is észrevett, de akárha ítélhetett volna meg bárki. Hiszen éppen Will Graham szerepét öltöttem magamra. Kifejezetten érdekes szerep volt. - Csupán kíváncsiság. Nem minden nap találkozunk ilyen ügyekkel. - feleltem, mire Gilmore csak megvonta a vállát. - Áh, értem én. Dráma-éhség meg ilyenek. Szerintem jobban járnak, ha megvárják a rendőrség mit mond, azt az újságírók úgy is hamarabb fogják tudni, mint mi. - felelte a boncmester egy szarkasztikus kuncogással. - Talán épp az ellenkezője. - mondtam Shadiyának címezve a szavakat, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a kapott tanácsot. - Nem rosszul éltek vele, inkább jól. Önmegtartóztató szüzek, akik szívét nem csavarta és törte össze arra méltatlan szerető. Egy anya, akinek méhe négy gyermeknek is életet adott. És egy öregasszony, egy egész élet tapasztalataival. Nem irigység vezette, inkább... hódolat. Valakinek hódolni akart azzal, hogy három életszakasz legméltóbb jelképeit találta meg és vitte magával. A kérdés csak az volt, kinek szólt a hódolat, de erre is volt egy felettébb vészjósló megérzésem. A három-arcú istennő, a szűz, az anya és a vénasszony. A holtak válogatója. A hadak fölött repülő holló. - Köszönjük a lehetőséget, Mr. Gilmore. Nemsokára érkeznek a szállítók, ők elintézik a papírmunkát és mihamarabb végtisztességben részesítik az áldozatokat. - feleltem, visszatakarva a fehér lepedőt Sarah Johnson teste fölé, aztán Shadiya felé fordultam. - Menjünk. Külső szemlélőnek talán sietősnek tűnhetett a távozásom, de mihamarabb meg kellett a leánnyal osztanom a megérzésem - úgy, hogy nem hallgatta minden szavam egy kíváncsi boncmester. - Kezdem érteni, miért volt ilyen rejtélyeskedő a felügyelő. - mondtam halkan, miközben kifelé sétáltunk a halottak házából. - Remélem, hogy tévedek, de úgy hiszem ezek az áldozatok a Morrigannek szólnak. Minden áldozatból a kora legjellemzőbb, legértékesebb része hiányzott, mintha az elkövető ezzel akart volna áldozni a Morrigan három arcának. Csupán azt nem értem, miért.
Anubis arcáról eltűnt a rosszallás, amit a spoilerek szoktak kiváltani belőle, így sejtettem, hogy megértette, hogy Hasfelmetsző Jack-et bár sok médium feldolgozta, most éppen az igaziról volt szó. - Ez sosem derült ki. Valamiért mélyen megvetette a szerinte rosszéletű nőket, de csak feltételezések voltak, hogy miért. Ráadásul akkoriban sok másoló is nehezítette a rendőrség dolgát, nem voltak modern módszerek… Az egész történet rendkívül érdekes a maga szörnyűségével együtt is. Ha hazamentünk biztos voltam benne, hogy bele fogja ásni magát a történetbe, amennyi krimit nézett mostanában. De legalább tudom mit kap majd karácsonyra, ha elfogynak a sorozatai könyvek még mindig voltak. Nem mintha ünnepeltük volna a karácsonyt, vagy akár a ramadánt, de szokásnak szép volt. A figyelmem ez után visszafordult az áldozatok felé, Mr. Gilmore válasza pedig azonnal meg is cáfolta az első megérzésemet, amit talán Hasfelmetsző emlegetése befolyásolt ennyire. - Áhh tudja, nem minden nap csöppen bele az ember egy valódi krimibe. Ha Hasfelmetsző Jacknél tartunk, az ő kilétét is egy ország találgatta, itt sem lesz másképp, akkor már hadd legyen egy kis előnyünk. – ez nem hangzott túl együttérzőn, de egy boncmesterrel beszélgettünk, neki is dehumanizálni kellett az áldozatokat ahhoz, hogy végezni tudja a munkáját, talán ennyit még elbírt. De a dráma-éhség is jó kifejezés volt. Anubis pedig már tovább is vitte a gondolatot, hogy a négy nő ezek szerint nem, hogy nem használta az adottságait, hanem túl jól is csinálták, pont ezért voltak értékes áldozatok. Akkor viszont a következő megint egy anya lesz… Ha elég lett volna a gyilkosnak minden szervből egy, akkor nem került volna sor a második apácára. Volt két szűz, egy anya és… egy banya, bár inkább tűnt kedves öregasszonynak, semmint valóban vén banyának. Elsötétült az arcom, de idebent ezt nem beszélhettük meg. - Köszönjük Mr. Gilmore. Mondja, támogatják a családok a hamvasztást? Azt hiszem a testükön levő jelek miatt az lenne a legcélszerűbb, ezt nem láthatják nyitott koporsós temetésen. A tág család semmiképp. Az túl sok kérdést szült volna, talán még sokkot is, amit mindenképp szerettünk volna elkerülni. Ha erre a teljesen ártatlan szakmai kérdésre még válaszolt a férfi – vagy esetleg azt válaszolta, hogy nem tudja, akkor viszont én is elköszöntem tőle. Én a kocsiban gondoltam beszélgetni, de a nagyúr úgy tűnt nem bírt addig várni, és már a folyosón elém tárta az elméletét, ami sajnos egybevágott az én sötét megérzésemmel, ami a szimbolikát illette. Ha pedig az áldozatok a Morrigannek szóltak, akkor a híveivel való találkozás azt jelentette, hogy egy csapat warlock előtt készültünk megjelenni. Viszont így az is gyanús volt, hogy Duncan felügyelő Bríghit híveként hogyan szervezi meg azt a találkozót. - A sötét istenek vért kívánnak. Emberáldozatokat, hogy visszaállítsák az erejüket, és mostanában ezek a rituálék kezdenek megsokasodni, ezért harapózott el a helyzet Egyiptomban is. Ezért fordultunk mi is hozzád, és úgy tűnik Írországban még rosszabb a helyzet. De ha ez így van… Akkor a Morrigan híveivel való találkozással egyenesen belesétálunk egy csapdába. Ráadásul… Ezt Mr. Duncannek tudnia kellett volna, de nem szólt, amikor azt mondtad, hogy találkozni akarsz a híveivel, akik így már biztos, hogy sötét boszorkányok. Warlockok. Nem bízok benne, viszont így egy újabb anya van veszélyben. Vajon az áldozatok felemelkedettek voltak? Nem kifejezetten volt a sötét isteneknek felemelkedett áldozatokra szükségük, ám ők mindig jobban voltak még áldozatnak is, mint az egyszerű emberek. Főleg hogyha Morrigan erre a világra akart lépni – ha nem tette meg máris. Bizonytalanul néztem a nagyúrra, miközben kinyitottam a kocsi zárját a csipogóval.
- Egyszerű történet lenne, ha ezúttal is csupán egy utánzó lenne az elkövetőnk, de sajnos kétlem. Gilmore boncmester erre csak felhorkant, mintha nevetni akart volna, de a szúrós szagű balzsamok között töltött idő már kikezdte volna a torkát. - Már akinek. Az utánzókkal sok a baja a rendőröknek, mert sose lehet tudni, hol a hiba. Meg hát utánzó bármelyik kettyós lehet, elég hosszú a gyanúsítottak listája. Ezt nem vitattam, mindazonáltal nekünk és a világnak jobb lehetőség volt egy puszta őrült, egy "kettyós", mint valamilyen varázshasználó. Pár emberélet is tragédia volt, de ha valamilyen köze volt a Fátyolhoz, valami sokkal rosszabb előfutára lehetett. - Valaki igen, valaki nem. - felelte a boncmester Shadiya kérdésére. - A két apáca családja még mindig nagyon katolikus, szóval ott valahogy meg kell oldaniuk. De a zárt koporsósra hajlanak. A másik kettő mehet a hamvasztóba. Noha némileg érdekelt, mit is jelentett pontosan, hogy "nagyon katolikus", de nem firtattam a dolgot. Volt sokkal jelentősebb problémánk is, mint az álcaként viselt munkánk részletei. A leány felvetései sajnos teljesen megalapozottak voltak, azonban jelenleg nem volt más nyom, ami alapján elindulhatunk. Akár csapda volt, akár nem, beszélnünk kellett a Smaragd Ligettel. Ha másért nem, azért, hogy pontot tehessünk az ügy végére. - Feltételezed, hogy Duncan felügyelő tisztában van a dologgal. Nem éreztem, hogy hazudna, mikor a mi lojalitásunkat kérdőjelezte meg, félve a választól. Ha a Liget nem egyetlen thuata követőiből áll, hanem valamennyit tisztelik, elképzelhető, hogy a Morrigan sötét hívei rejtőznek. Megbújnak a számtalan hívő között. Az eső továbbra is zuhogott, így kinyitottam az ernyőt és Shadiya fölé emeltem, míg elértünk az autóig. Mikor mindketten biztonságban voltunk a felhőszakadás elől, elgondolkodva összefűztem az ujjaim. - Elképzelhető, a felemelkedettek, legalább is az első életükben sokszor nem értik, mi történt velük és miért olyanok, amilyenek. A felügyelő sem tudhatott róluk, hacsak nem keresték meg a helyi coveneket, de nem törvényszerű, hogy ez megtörténik. Talán tényleg beszélnünk kellene az áldozatok családjával... vagy Duncan felügyelővel. Miközben az autó kigurult az útra, csak elgondolkodva figyeltem az ablakon csorgó vízcseppeket, hátha a természet segít rájönni a bölcs döntésre. Az inspiráció a legvéletlenszerűbb helyekről jöhetett, de ezúttal elkerült. - Nem tudok dönteni. Te hogy látod jónak?
- És nem vették észre őket? Nem hiszem, hogy nincsenek elég jó mentális erőkre szakosodott boszorkányaik. Hacsak a legjobb nem pont közéjük tartozik és rejti a többit. – morfondíroztam. Végülis lehetséges volt. Az elmemágia még arra is képes volt, hogy egy napig folyamatosan irányítson egy egyszerű halandót. Arra még én is képes voltam, bár tény, hogy viszonylag erős voltam ezen a területen. Mindig is sokkal jobban érdekelt, mi volt mások fejében, mint hogy gólemeket építsek, vagy akár gyógyítsak. Igazából sosem feszegettem kifejezetten a határaimat ezen a téren, a nagyúr ajándéka jobban érdekelt, azt akartam inkább kiaknázni, de a coven erőltette, hogy nekem is legyen egy „szakterületem”. Ha pedig valaki egészen ennek szentelte magát, az bizonyára képes lehetett elérni, hogy a saját körét is megtévessze. Szerencse, hogy a nagyúr egy isten volt, őt nem lehetett ennyire könnyen átverni. Szorosan Anubis mellé húzódtam az eső elől, ameddig a kocsihoz értünk. Szinte fürdőztem a bársony tapintású aurájában, és kicsit sajnáltam, amikor be kellett szállnom a vezetőülésre, ami alig néhány pillanatra csupán, de kiszakított ebből a megnyugtató bizonyosság érzetből. Nagyot sóhajtottam, mielőtt elindítottam a motort, és jobb híján hazafelé indultam el. Közben hallgattam a nagyúr okfejtését, de ha fiatal felemelkedettekről volt szó, akkor lehet, hogy senki sem tudott róluk, a katolikusok pedig inkább elfojtották az erejüket, és ahogyan a két apáca tette, zárdába vonultak, hogy megszabaduljanak a sátán befolyásától, vagy valami ilyesmi. Egy ideig csöndben autóztunk, amikor a férfi a véleményemet kérdezte. Ezen meglepődtem. Ő volt az isten, a mindenható és a végtelen bölcsesség hordozója, ha ő nem tudta, mi legyen a következő lépés, hogyan tudhattam volna én? Vagy ez csak egy teszt volt. Eddig nem vettem észre, hogy valaha tesztelgetett volna, de nem voltam mellette még olyan régóta, talán most, az első komolyabb bevetésünk előtt kezdhette el, hogy lássa alkalmas voltam-e a feladatra. - Akár maradunk az eredeti tervnél, hogy beszélünk a Smaragd Ligettel és megpróbáljuk azonosítani Morrigan áttért híveit, akár megpróbáljuk megakadályozni a következő gyilkosságot, mind a két út a nyomozó felé vezet. Tudnia kell, hogy egy anya a következő áldozat, sok gyermekkel, aki lehetséges, hogy felemelkedett, és biztos, hogy megvannak ugyanazok a forrásai, mint a warlockoknak, hogy beazonosíthassa. Ha pedig szerinted még mindig Bríghit híve, akkor elmondhatjuk neki a feltételezésünket is. Nem szívesen sétálnék be warlockok fészkébe szövetségesek nélkül. – reméltem ez volt a jó válasz, de az utat kellett néznem, így nem vizsgálhattam Anubis arcát, hogy vajon mit szólt az okfejtésemhez.
Az isteneket sokan végtelenül bölcs lényeknek hitték, akik minden helyzetben ismerték a tökéletes utat, a következő lépést, ami a kívánt eredményhez vezetett - de sajnos nem így volt. Legalább is a legtöbbünk esetén. Az olyanok, mint Thoth vagy az ázok Odinja, akik belepillanthattak a jövő egy villanásába persze képesek voltak valami irányt adni az embereknek, de a legtöbb fey csupán meghallgatta az imákba szőtt, általában kifejezetten konkrét kérdéseket és eldöntötte, hogy megadta-e a hívének, amiért fohászkodott. De nem hagyhattam cserben legújabb papnőmet, és azt sem akartam, hogy kiábránduljon a belém vetett bizalmából, így az okfejtésére csak bólintottam. - Helyes meglátás. Ha jól emlékszem a felügyelő a saját elérhetőségét nem osztotta meg, tehát meg kell várnunk, hogy ő hívjon. De a biztonság kedvéért készüljünk arra az eshetőségre, ha esetleg ellenség lenne. Amihez a legjobb otthon várnunk. Otthon. Nem csengett teljesen igazságként, de jobb szó nem volt, amivel a jelenlegi lakhelyünket leírhattam volna, így maradt ez. Az út visszafelé sem volt kevésbé lehangoló a zuhogó esőfüggönyön át, a monoton kopogó cseppek szinte andalítóan hatottak a motor zúgása mellett. A város sűrűjét elhagyva az épületek is megfogyatkoztak, csupán a dombok, sziklák és a közeledő tenger maradt, hogy megbontsa az egyhangúságot. Ilyen félhomályos látképben szinte fel sem tűnt a méregzöld ruhás nőalak, aki úgy bontakozott ki az út közepén, akárha csak a zuhogó víz alakította volna. Túl közel volt, Shadiya-nak nem maradt ideje időben megállni, de nem is kellett. Az autó kerekei csikorogtak, a közelben villám csapott le, de minden más zajt elnyomott a sikítás, ami a nőből szakadt fel. Előre görnyedt, mintha a saját ereje meggyötörte volna, a levegő vibrált, fém recsegett, miközben az autó és benne mindketten nekicsapódtunk az elszabadult halálsikolynak. A világ forgott. Karim Nazari porhüvelye elvesztette a tájékozódását, az embertest az erőknek engedve fordult körbe, ahogy a mázsás jármű megpördült a levegőben, átugrott a nő fölött és az bal oldalára érkezett, nekinyomva engem az ajtónak. A szíj, ami most megmentette az életem fájdalmasan feszült neki a mellkasomnak, valami hangosan vijjogott, de ez nem érdekelt. - Sha... - A mellkasom fájdalmasan sajgott a beszédre, de némi erőt elárasztva a porhüvelyemben elnyomtam. - Shadiya... Jól vagy?
Elégedett mosoly kúszott az arcomra. Ezek szerint átmentem a teszten, hiszen azt mondta, hogy a meglátásom helyes. És abban is igaza volt, hogy a legjobb otthon volt felkészülni a továbbiakra, terveket szövögetni egy meleg tea mellett és kitalálni, hogyha Mr. Duncan mégiscsak áruló lett, akkor mi magunk hogyan fogjuk előkeríteni a következő lehetséges áldozatot. Meg kellett akadályoznunk egy újabb gyilkosságot. - Akkor irány haza. Lefordultam a tengerparti útra, ami a villánk felé vezetett. A házak lassan elmaradoztak, csupán mi maradtunk, a zuhogó eső és a csend. El tudtam volna aludni, olyan megnyugtató volt a kopogás az üvegen, a motor zúgása, ahogyan Anubis csendben és nyugodtan mégis méltóságteljesen ült mellettem. Minden erőmmel koncentráltam azonban az úttestre, és hogy ne haladjak se túl gyorsan, se túl lassan, csak épp amennyire az időjárás engedte. Tényleg nagyon figyeltem, és még így sem tudtam, mégis mikor lépett elénk a magányos alak. Azonnal a fékre tapostam, de túl közel volt. Minden olyan gyorsan történt… Hallottam a sikolyt és a fülsüketítő villámlást, de hiába a csikorgó kerekek, az autót vitte tovább a lendülete, még úgy is hogy egy láthatatlan falnak csapódott a nő előtt, majd a magasba repült és szaltót vetve gurult az oldalára, az út mellett. A légzsák az arcomnak csapódott, a biztonsági öv belevágott a nyakamba, de pont ez volt, ami miatt valószínűleg nem repültem ki az ablakon. A vállam és a csípőm nekicsapódott az ajtónak, a fejem hátsó része az ülés támlájának, de főleg az első fájt nagyon, majd… vége volt. Az esőcseppek mintha mi sem történt volna, újra ütemesen kopogtak a fémen. Lassan emeltem fel a jobb kezem és nyomtam le a légzsákot, majd oldalra néztem Anubisra. Láthatóan sértetlen volt, a biztonsági öv tette a dolgát és az ülésben tartotta. - Élek… Azt hiszem. – nyögtem. Megpróbáltam megmozdulni, de a fájdalom mindennél élesebben hasított bele a bal vállamba. - Lehet eltört valamim… Mi a franc volt ez? – kérdeztem, pedig most nem ez volt a legfontosabb. A visszapillantók persze eltörtek, egyedül a középen levő volt valamennyire ép. Belenéztem, hogy a nő ott volt-e még, jött-e felénk, vagy elhitte, hogy bevégezte a munkát. Akkor állt össze az elmémben a felismerés, hogy valaki éppen megpróbált megölni minket autóbalesetnek álcázva. Még mindig ott volt. Nem jött felénk, csak állt az úttesten, mint egy szobor. Kikapcsoltam a biztonsági övet. - Még mindig ott van. Ki tudsz mászni? – kérdeztem a férfit.
Valamelyest megnyugodtam, ahogy meghallottam a leány hangját tőlem balra, jelenleg azonban inkább alattam. Két tenyérrel nekitámaszkodtam a fehér zsáknak, ami az autóból pattant elő, aztán lenyúltam az öv csatjához és kikapcsoltam. - Nem mi. Inkább ki. - feleltem közben, aztán kinyújtottam a tenyerem a kissé már meggyötört ajtó felé. A kha lélek mg meg sem formálódott, de engedelmesen nekirontott a textillel borított fémnek, újra és újra, egyre nagyobb nyomás alá helyezve az ajtót. Egy ponton a zár nem bírta tovább, az egész négyszögletes szerkezet kiszakadt a helyéről és elrepült, néhány lépéssel arrébb esve a sárba. Némi kifejezetten nem elegáns mozdulattal kihúztam magam az autó roncsai közül, aztán visszanyúltam, hogy Shadiyát is kisegítsem. Szerencsére vagy szerencsétlenül, de éppen az egyik út melletti sziklának támaszkodva álltunk meg. Ha nagyobb sebességgel pördülünk meg, biztosan átszakította volna a tetőt, így azonban egyelőre megmentett minket az összezúzódástól. A nőalak még mindig ott állt, vörös haja lassan elázott a zuhogó esőben, de láthatóan nem zavarta. Csupán mozdulatlanul nézte, ahogy előmászunk, mintha várt volna valamire. - Ejnye, Nemain. Azt kértem, tartóztasd fel őket. - szólalt meg egy hang valahonnan a nőn túlról. Egy korosodó asszonyhoz tartozott, kontyba csavart őszülő hajjal, ami még részben őrizte az eredeti feketeségét. Épp ahogy a ruhája, a fekete szövetre varrt ezüst csigavonalakkal. - Nos, ez is egyfajta demonstráció. Üdv, Mr. Nyle, Miss Sedat. Az első kha mellé két másik csatlakozott, de az eső minduntalan elmosta a homokot, ami körülöttük keringett, csupán az alaktalan szélfúvást hagyva meg. Nem számítottam erre a gyengepontra. Ha harcra került sor, hátrányban voltunk. - Ki vagy te? - kérdeztem továbbra is az autó előtt várakozva. Ha ők nem közeledtek, én sem tettem. - Hogy ki? Engem úgy neveznek, Macha. De az én nevem lényegtelen. Viszont hoztam egy üzenetet, amelyet jobb, ha meghallgatnak. A fiatalabb nő, akit Macha Nemain-nak nevezett erre feljebb emelte a tekintetét, ha esetleg nem lett volna számunkra egyértelmű, miért is volt érdekünkben meghallgatni az öregasszonyt.
Anubisnak egy kóbor lélek segítségével sikerült kirúgnia az ajtót és kimászni, majd kihúzott engem is. Fájdalmasan, de amennyire tudtam halkan sikítottam fel, amikor megmozdult a bal vállam. Mostmár biztos voltam benne, hogy eltörött. Szánalmasan kecmeregtem ki a kocsi maradványaiból. A vállam mellett a csípőm is nagyon fájt, és a fájdalom csak fokozódott, amikor ráálltam a lábamra. Megtámaszkodtam az autó oldalán, majd előre bicegtem. A nő mellett az esőből kibontakozott még egy alak. Elegáns vénasszony volt, azt meg kellett hagyni, volt stílusa, de sajnos ez nem változtatott azon a tényen, hogy a vöröshajú majdnem megölt minket az imént. Azonban lehetetlennek éreztem, hogy így táncoljak és ezzel elcsavarjam a fejüket, ameddig a nagyúr elintézte őket, az ilyesfajta mozgáshoz túlságosan fájtam, és valószínűleg akarattal nem is tudtam volna mozgatni a bal karom. Az sem segített, hogy Anubis szolgája próbált alakot ölteni, az eső újra és újra elmosta a homokot. Itt nem lesz harc. Ha életben akartunk maradni, akkor meg kellett hallgatnunk, amit mondani akartak. Tehát Macha és Nemain. Ír nevek voltak, de ennél többet nem mondott. Vajon honnan tudták, hogy már rajta vagyunk az ügyön, és hogy máris hazafelé tartunk a hullaházból? Nem találkoztunk odabent sokakkal, és mindenki gyanús volt. Bármelyikük lehetett. - Azt hiszem nincs sok választásunk, mint meghallgatni azt az üzenetet. – motyogtam. Még a beszéd se ment. Csak essünk túl ezen gyorsan, azután fel kellett hívnom Selimet, hogy vigyen be a kórházba. Vagy inkább az autómentőt. Vagy a kölcsönzőt, ahonnan a kocsi volt…
Shadiya halk sikítása eszembe juttatta, hogy épp az előbb emelkedtünk elő egy szomorú véget ért autó romjai közül. Még szerencse, hogy nem adtunk nevet neki, az most kelletlenül szomorú lenne. Miközben a Macha nevű öregasszony beszélt óvatosan megérintettem Shadiya vállát és hagytam, hogy a Fátyol mögül szivárgó erő átáramoljon rajta, begyógyítva a sebeket, amiket a megpördülő autó okozott. Ezután viszont kénytelen voltam rájuk figyelni, mielőtt nagyobb katasztrófa történt. - Hogy találtatok meg? Macha oldalra pillantott, az egyik magányos fa felé, aminek ágai között egy megtermett fekete madár ült. A varjú szárnycsapkodások közepette felemelkedett és körberepült minket, végül az öregasszony mellett bukfencet vetett a levegőben és halványkéken irizáló fekete tollakká robbant. Mikor leereszkedtek, a madár helyén egy szőke nő állt, valamivel idősebb, mint a halálos torkú Nemain, de fiatalabb, mint Macha. Nem kellett sokat találgatnom, kik álltak előttem. - Badb nagyon jó a megfigyelésben, nem igaz? - mondta Macha, mire Badb csak vállat vont. - Van benne gyakorlatom. De azért meglepődtem, hogy a Nilik titkolt ütőkártyája maga Anubis. Sokat tudtak. Túl sokat. Nem tudom mióta figyelhettek, de legkorábban Duncan felügyelővel együtt kellett érkezniük, ha ilyen részletekre is felfigyeltek. - És ez után úgy gondoljátok, bölcs dolog az életemre törni? - Jaj ugyan már. - legyintett Macha. - Nemain csupán kissé elragadtatta magát, de hát ilyen ez a fiatalság. De csak nem veszed zokon, hiszen kollegák volnánk. Végülis mi vagyunk a Morrigan. A szempilláim lejjebb ereszkedtek. Éreztem a belőlük áradó fey erőket, de hármuk jelenléte egyszerre mintha megzavarta volna az érzékeimet. Valami itt nem volt rendjén. - Az üzenet? - Óh, igen. Mint ahogy valószínűleg tapasztalhattad, ez a mai kor nem igazán tiszteli a halált. Próbálja megkerülni, felülírni annak a szavát, aki elrendelte, mintha ez jogukban lenne. Ezért úgy gondoltuk, emlékeztetjük őket arra, hogy ki is dönt az élet végéről. És szeretnénk, ha szövetségesként tekinthetnénk rád. Legalább azon nem kellett tovább törnünk a fejünket, ki is volt a gyilkosunk. Csupán azt nem tudtam, mit is kezdjek ezzel az információval.
Egy pillanatra összerezzentem, amikor hozzáért a sajgó vállamhoz, de ez után kellemes melegség áradt szét benne, majd lefolyt, mint egy fekete szurok hogy meggyógyítsa a többi zúzódásaimat és apró töréseimet is. Felsóhajtottam, szinte már megkönnyebbülten. A nagyúr kérdése teljesen jogos volt, ugyanaz, amin én is morfondíroztam, hogy hogyan találtak meg minket. A madár megjelenése persze erre hamar választ is adott. Lehet, hogy hetek óta figyeltek minket úgy, hogy mi észre sem vettük. Nem lesz elég az ajtókra és ablakokra felvésnem a védőrúnákat, a kerítéshez kell őket raknom, elég távol a háztól, hogy az ilyen mágikus lényeknél azonnal szóljon az a bizonyos riasztó a fejemben. Ez a nő is azt a szót használta ránk. Nili. Úgy tűnt a szleng magasról jött… És már azt is tudták, hogy Anubis volt az, akit magunkkal hoztunk, pedig ezt csak Mr. Duncannek árultuk el, és persze a nekünk dolgozóknak, mint amilyen Selim és a családja volt. Ám ha a holló figyelt minket, akkor az is lehet, hogy tényleg senki nem árult el minket. Végülis mi vagyunk a Morrigan. Hátrébb léptem. Így már értelmet nyert, hogy hárman voltak, a szűz az anya és a banya, pont, akár az áldozatok. Eddig azt hittem, hogy bár három formája volt, egy istennőről beszéltünk végső soron. Akkor mégis hogyan foglalhatott el három porhüvelyt is? Túl sok volt a kérdés, és még több a furcsaság, de mit érthettem én a feyek dolgaihoz… Az üzenet azok után, hogy megpróbáltak megölni minket, elég rendhagyó volt. Ha Anubis nem tette volna fel ezt a kérdést, az imént, akkor azt hittem volna, hogy halálistenek között ez volt a szokás vagy ilyesmi. Azt mondjuk megértettem, Morrigan miért volt haragos. Az emberek mióta világ a világ igyekeztek átverni a halált, kicselezni, elhalasztani, de attól még nem féltek tőle kevésbé. - Ha… esetleg megengedik, hogy képviseljem az emberiséget… Ez mindig is így volt. Az emberek rettegik a halált, félnek az elmúlástól, félnek itt hagyni a világot és a szeretteiket, és ezért megpróbálják késleltetni, ameddig csak lehet, de a halandók csupán halandók maradnak. Gyógyíthatatlan betegségek, balesetek, hirtelen különös halálesetek mindig voltak és mindig is lesznek, a tudomány sosem fogja legyőzni a halált. Így ha csak nem a névről van szó, hogy kihez fohászkodnak az utolsó pillanatban, akkor ez a szerény emberi képviselő nem érti ezt az egészet. – tártam végül szét a karom. Lehet ezzel súlyos hibát követtem el, de négy gyilkosság történt, nem azért, hogy megidézzék Morrigant, hiszen már itt volt, az emberek pedig mindig féltek a haláltól és mindig is fognak. Kivéve engem, meg talán még néhányunkat, akik közelről ismerték azt.
Shadiya ésszerű kérdése nem nyerte el a gyilkos hangú Nemain tetszését, ugyanis csak félrebillenő fejjel közelebb lépett, vállait legörnyesztve, mint egy haragjával küszködő vadállat. Szerencsénkre Macha egyelőre békésebbnek tűnt és megérintette a fiatal nő vállát, amitől Nemain megmerevedett. - Tszk, tszk, drága. Nem ölhetsz meg mindenkit, aki neked nem tetszik. Az emberek beszélgetni szoktak, bár tudom, hogy feyként különös. Túlmisztifikálták a fey létet, ami egy újabb gyanús jel volt. Ha ismerték volna, pontosan tudják, hogy néha csupán a beszélgetés oldott meg évszázados vitákat, mentett meg egész országokat a pusztulástól és békített ki örök ellenfeleket. Nem minden fej sújtott le bármire, ami létezett. - A helyzet az, Miss Sedat, hogy nekünk a jelenlegi helyzet is botrányos. - folytatta az öregasszony, miután Nemain hátrált egy lépést. - Már az is bökte a csőrünk, mikor tisztes hódolat helyett mindenkit keresztény módra temettek, mint azok a kis cafkák a patyolat ruháik mögött. De manapság még azt is elfelejtették, hogy a halál egy isteni uradalom. Mintha az élet után nem lenne semmi. Ez pedig már igazán sértés. Meglehet, hogy önnek nem észszerű a következtetésünk, de hát istenek vagyunk. Nem kell logikusnak lennünk, nemde? Alig figyeltem a szavaikra, helyette kiélesítettem az érzékeimet, hogy megfejtsem a belőlük áradó erő forrását. Nem könnyítették meg a dolgom, tényleg mintha egyetlen szárról szökött volna mindannyiuk hatalma, de még sem voltak teljesen egy személy. Nem úgy, ahogy a kelták halottválogatója híresztelte magát. - Ti nem vagytok a Morrigan. - mondtam, mikor Macha egy pillanatra elhallgatott. - Csupán megborult elméjű boszorkányok, így bármilyen alkut akarnátok ajánlani, az alantas hozzám képest. Nyerészkedő. Így a válaszom nem. Nemain tekintete szinte szikrázott, mint egy villámlás az esőben, még Badb is elégedetlenül ráncolta össze a szemöldökét. Macha viszont pusztán egy sóhajjal fejezte ki a csalódottságát. - Rövidlátó, Mr. Nyle. Mi vagyunk a Morrigan, noha jelenleg nem vagyunk erőnk teljében, ez tény. De ha megtörténik a háromszor három áldozat, visszanyerjük a teljes hatalmunkat és akkor minden halál fölött mi döntünk majd. És a világ újra imádkozni fog a halál isteneihez... vagy istennőjéhez, ha valóban ez a válasza.
Amikor Nemain közelebb lépett, akkor már éreztem, hogy talán elvetettem a sulykot, és egyáltalán nem kellett volna beleszólnom az istenek dolgába. Nem néztem a szemébe, de nem is léptem hátra, próbáltam megtalálni azt az egyensúlyt, amikor még tiszteletteljes voltam, de nem alázkodtam meg egy másik isten előtt. Az csak Anubis nagyúrnak járt. Azért abban reménykedtem, hogy nem fog megtámadni, mert akkor hátrányban voltunk, de szerencsére Macha közbelépett. Nem véletlenül az öregasszonyoknak tulajdonították a bölcsességet, a nő megfontolt volt és úgy tűnt ő sem akart kiállni egy másik isten ellen, mert a végkimenetel azért úgy is kétséges volt. A magyarázatára viszont tiszteletteljesen bólintottam, ami beillett akár főhajtásnak is. Végső soron igaza volt. Voltunk jónéhányan, akik a halál papjai és papnői voltunk, de az emberek többsége már nem hitt bennük. Sokan még a halál utáni életben sem, nem hogy a Morriganben. Vagy akár Anubisban. És valóban nem kellett logikusan gondolkozniuk, ha arról volt szó, hogy fel kellett támasztani a hitet. Hiszen az sosem volt logikus, ezért volt hit nem pedig tudomány. A nagyúr válaszára felpillantottam rá. Nekem is gyanús volt, hogy hogyan lehettek három porhüvelyben, de ő ennél még többet érezhetett belőlük. Ez persze nem tetszett a három nőnek, így fel kellett készülnöm, hogy talán mégis össze fogunk csapni velük. A zuhogó esőben ez igazán epikus csata lett volna, de nem örültem, hogy a kóbor lelkek nem tudtak eleget segíteni. Igazán elállhatott volna. Annyit viszont elárult Macha, hogy kilenc áldozat kell nekik összesen, minden típusból három. Ezzel talán egy lépéssel beljebb voltunk, még az előtt kellett valahogy elbánnunk velük, hogy a végére érnének a gyilkosságoknak, és akkor a szertartás sem valósulhatott meg. - Köszönjük a megtisztelő ajánlatot, de biztosíthatom, a covenünk ellátja a nagyurat annyi erővel, amennyi csak kell neki. Amennyit csak kér. Nincs szüksége ilyen praktikákra ahhoz, hogy tiszteljük. Ismét felnéztem Anibusra. Kezdtem fázni, és ha nem akart szövetséget kötni a Morrigannel, akár haza is mehettünk. Legalább elmondhattuk Mr. Duncannek ki volt a gyilkos…
Shadiya feleletére az öregasszony pusztán savanyúan elmosolyodott. - Látom bármit is mondanék, süket fülekre találok. Ennek ellenére meghagyom önöknek a lehetőséget, hogy átértékeljék a felmerülő helyzetet és meghozzák a jó döntést. Addig viszont... remélem nem kell magyaráznom, miért ne álljanak az utunkba. Nemain a harci láz aspektusa, kifejezetten élvezné, ha befejezhetné, amit elkezdett. Ezt megerősítendő a vörös hajú fiatal nő ádáz pillantásokat vetett felénk, egyedül Macha keze állította meg, ami még mindig a vállán pihent. A Fátylon túli világ ereje hullámzott körülöttük, mint egy keserű füst, de továbbra sem tudtam, ki volt a forrása. Talán tényleg a Morrigan. Talán valaki más. Talán csak a felemelkedés határán voltak, ezért éreztem ezt a baljós érzetet. Rajtuk túl az esőfüggönyt két fénysugár törte meg, egy közeledő autó lámpáiból szóródva szét a cseppeken. Badb hátrafordult, épp csak a válla fölött, Nemain viszont mereven nézett minket. Félt, hogy a gyengeség első jelére megtámadjuk őket - illetve főleg én. Noha megérdemelték volna, az után, amit az autónkkal tettek, jobb volt nem szítani a tüzet. Főleg, hogy ebben a Set-verte esőben ők voltak előnyben. Az autó lassított és kiszállt belőle egy fekete kalap és alatta egy nagyon íres bajusz. Duncan felügyelő két pillantással felmérte a helyzetet, aztán a derekához nyúlt és előhúzott egy fegyvert, amit az autója ajtaja fölött a három nőre szegezett. - Elnézést, de ahogy látom ez egy karambol helyszíne, az pedig rendőrségi fennhatóság. Megkérném a hölgyeket, hogy távozzanak. Macha sötét mosollyal nézett végig a boszorkány-rendőrön, aztán elengedte Nemain vállát. - Hát hogyne, felügyelő. Éppen indultunk. A Badb nevű alakváltó félkörösen felemelte az egyik karját, amitől a három nőt fekete, orgonaszínben irizáló tollak felhője lepte el, aztán egyszerre hűlt helyük volt, csupán az előbb látott fekete madár repült el, eltűnve a szürke ég alatt. A felügyelő egy fáradt sóhajjal eltette a fegyverét és megigazította a kalapját. - Látom nem unatkoztak. Akarnak egy fuvart valamerre? Már ha nem akarnak tovább ázni, persze.
Legalább nyertünk egy kis időt, ami mindenképp jó volt, még ha nem is nekünk dolgozott éppen. Minél tovább késlekedtünk, annál nagyobb esélye volt, hogy újabb áldozatokat szednek. Amikor megláttam a közeledő autót eszembe jutott, hogy le kellene húzódnunk az úttestről, de igazából ahogyan Nemain megállított minket az előbb, úgy sajnos féltem, hogy a közeledővel sem bánna kegyesebben, és lehet nekik nem lesz akkora szerencséjük ütközéskor, mint nekünk volt. Ám a fey-ek mit sem törődve a közeledő kocsival inkább farkasszemet néztek egymással, mint ahogyan a ragadozók méregetik egymást. Biztos voltam benne, hogy Nemain és Anubis, de talán még Babd is az esélyeket latolgatták. A közeledő autó sofőrjének jobb volt a reakcióideje, mint az enyém, bár elég nem a semmiből termett oda egy zöld ruhás nő, majd meglepetésemre Duncan felügyelő szállt ki belőle, ráadásul olyan gyorsan felmérte a helyzetet, hogy rögtön pisztolyt fogott a Morriganre. Más néven egyelőre a fejemben sem tudtam megnevezni őket, hát maradt ez, már ha Anubisnak igaza volt abban, hogy ez a három nő tényleg nem az istennő három formája volt. Ez után pedig eltűntek. Az már nem jelentett semmit, hogy tudták, hogy Mr. Duncan felügyelő volt, hiszen az én nevemet is tudták, a férfi pedig a helyi coven tagja volt, az lett volna különösebb, ha nem tudták volna. Viszont a férfin nem látszott, hogy felismerte volna őket, persze ettől még lehetett remek színész. - Hozzánk tartott esetleg? Mert akkor a magam részéről örülnék, ha elvinne minket. Mint látja az autónk nem élte túl ezt a találkozást. Nem tudtam, mi másért járt volna erre, hogyha nem hozzánk tartott, bár nem telefonált, hogy jönne, és igazából talán néhány órája volt csak, hogy meglátogatott minket, de mint láthattuk, ennyi idő alatt is történhettek komoly fejlemények. Persze Anubis nagyúr döntött, ha ő gyalogolni akart az esőben, akkor természetesen gyalogolni fogunk.
Nem teljesen értettem, miért döntöttek a visszavonulás mellett, de egyelőre örültem neki. Nemain ereje látványosan elénk lett tárva, Badb viszont ezek szerint nem pusztán alakváltó volt, hiszen a másik két boszorkányt is képes volt elrejteni a madár alakban. Arról pedig feltételezésem sem volt, hogy Macha milyen hatalmat rejtegetett. - Hát nem vették fel a telefont, szóval gondoltam benézek, legfeljebb elüldögélek a teraszon, míg nincsenek otthon. - felelte a felügyelő, miközben kinyitotta az autója hátsó ajtaját. - Száraz ruhám az nincs, de a kalaptartón találnak egy pokrócot. Egyébként mi történt itt? Amennyire tudtam óvatosan eltelepedtem a hátsó ülésen, hátrafésülve a víztől csöpögő hajam. A pokrócot egyelőre meghagytam Shadiya-nak, én sokkal ellenállóbb voltam az emberek bajaival szemben, mint amilyen a kihűlés is volt. - Megtámadtak minket. - feleltem röviden. - Három boszorkány, noha egy közülük egy fey porhüvelye volt. Macha, Nemain és Badb. Az elülső ablak mögött lógó tükörben jól megfigyelhettem, ahogy Duncan felügyelő szemöldöke megemelkedett. - Ismerősek a nevek, felügyelő? - Persze. Ők a három Morrígna, a Morrigan három aspektusának neve. Az uralkodó, a tomboló és a holló. Így hívták magukat? Mivel a tükörben Duncan felügyelő pont engem nézett - az út helyett, megjegyezném -, válaszként csak bólintottam. - Ez fura. Amennyire Nano mesélte, a Morrigan nem három istennő. Csak három arca van, de nem szakad háromfelé. Ugyanez foglalkoztatott engem is, de nem tudtam teljesen megnyugodni a felügyelő megerősítése miatt. Ha ő sem értette, mi zajlott itt a háttérben, akkor a Liget sem sokat segíthetett. - Ki az a Nano? - Nano... izé, úgy értem a főtisztelendő Stella Hatchwood a Smaragd Liget egyik rangidőse. Kérdezték, hogy ki áll kapcsolatban a Morrigannel. Hát, ő. Ő az egyetlen beavatottja, most már.
Kivettem a zsebemből a telefont, és valóban, ott díszelgett rajta a nem fogadott hívás Duncan felügyelőtől. Kedves volt tőle, hogy ennek ellenére is felkerekedett, hogy a lépcsőn pipázva várjon meg minket… Bár fogalmam sincs, miért képzeltem hozzá pipát is, az elég ódivatú volt manapság már. Anubis beszámolójára bólintottam, és amikor ő beült a hátsó ülésre egy pillanatig vacilláltam, hogy elől üljek le a felügyelő mellé, vagy üljek be én is hátra Anubishoz. A pokróc csábító volt, de nem akartam összevizezni, és ha hamarosan otthon leszünk, akkor inkább vágytam egy teára és egy meleg zuhanyra. Végül hátra ültem. Állítólag hátul biztonságosabb volt, és most egy ideig nem gondoltam, hogy szeretnék olyan helyen ülni, ahol veszélyes volt egy újabb baleset esetén. Ki tudja Nemain meggondolja-e magát vagy sem, és esetleg újra megpróbál megmerényelni minket. Bekötöttem magam, majd kibámultam az ablakon, ameddig Anubis és Mr. Duncan beszélgettek. Ez volt az első, hogy egy magát istennőnek beállító valakivel kerültem szembe, és az egyikük talán valóban fey volt, még ha a nagyúr szerint nem is a Morrigan. És egy hajszálon múlt az életünk, sőt, a vakszerencsén, hogy az autó úgy borult fel, hogy csak eltört néhány csontom, még akkor is ha Anubis meggyógyította. Rákönyököltem az ablakpárkányra és az államat az öklömre támasztottam, hogy elrejtsem a remegését. - Mármint, maguknál ő az egyetlen. Ám ha a covenje a seelie isteneket szolgálja, és a vezetőjük Morrigan beavatottja, akkor az azt kell jelentse, hogy ő is a seelie-k mellett áll, igaz? Különben már mindannyian warlockok lennének. – itt a visszapillantóba néztem, de tudtam, hogy a nagyúr hitt neki, hogy mellettünk állt mint Bríghit szolgája, és valóban aggódott, hogy esetleg a rossz oldalon álltunk. – Akkor viszont ki volt ez a három? Azt mondtad, nem a Morrigan. – ez utóbbi már Anubisnak szólt.
Duncan felügyelő felváltva nézte az autó lámpáitól gyéren megvilágított utat és minket a középen lógó tükörben. Őt nem éreztem olyan erősen, mint Shadiyát, de némi odafigyeléssel feltűnt a tépelődés, ami a lelkében zajlott. Csak azt nem tudtam, mi okozta. - A Morrigan sosem volt egy közkedvelt thuata, de nem hiszem, hogy unseelie lenne. Legalább is Nano sosem mondta, hogy közéjük ált volna és semmi olyat nem tett a parancsára, amit egy seelie ne kérne a beavatottjaitól. Bár ő sem egy közkedvelt öregasszony, kicsit... modorgóc. Beszéltem vele nemrég, ahogy kérték és beleegyezett egy találkozóba. Tapintatosan, már amennyire egy fura banyától ez elvárható. Nem aggódtam, hogy a Liget Morrigan-hívője ellenség lett volna, hiszen már pontosan tudtuk, ki követte el a gyilkosságokat. A banya szerepét Macha vállalta magára és továbbra is biztos voltam benne, hogy minden kijelentésük ellenére nem az istennő porhüvelyei voltak. Egyetlen feynek egyébként sem lehetett három porhüvelye. - Akár oda is mehetünk. - mondtam, közben Shadiya felé pillantva, hogy a nekem intézett kérdésre feleljek. - Nem vagyok benne egészen biztos, de azt gyanítom, három boszorkány akiket megkörnyékezett egy idegen fey. Valaki, aki elhitette velük, hogy ő a Morrigan, és egyikük testét használja porhüvelynek. A kiállás alapján talán Macha, de ebben bizonytalan vagyok. A belőlük áradó erők zavarosak és kuszák voltak, mintha megbontanák az egyértelmű törvényeket. Nem volt ínyemre ez a szem előtt rejtőző ismeretlen ellenség. Ezeddig minden feyről tudtam, kicsoda, akár ellenség volt, akár szövetséges, de a három Morrígna között rejtőző lény túlságosan jól rejtette a kilétét. De az aurája ismerős volt. Közeli. Mintha ő is a halál uradalmából jött volna, csupán egy egészen más mélységéből, mint én vagy akár a Morrigan. - Akkor merre? Szívesen elfurikázom önöket, nem arról van szó, csak nemsokára kereszteződés jön, ott dönteniük kell. - kérdezte a felügyelő, kiszakítva a merengésből. - Előbb haza. Átöltöznék valami tiszta ruhába. Utána mehetünk ehhez a modorgóc banyához. Talán valakitől, aki ennyire közel állt a kérdéses mondakörhöz végre értelmes válaszokat kaphattunk és elejét vehettük az előzőhöz hasonló intézkedéseknek.
Az írek malmai gyorsan őröltek, hogyha Mr. Duncannek alig néhány óra alatt sikerült lebeszélnie egy találkozót a Smaragd Liget vezetőjével. bá biztosan ő is érezte, hogy szorította az idő, mert a negyedik áldozat nem az utolsó volt, és ki tudja mikor fognak ölni megint. Jó lett volna tudni, ki is volt a három boszorkány valójában, abból talán lehetett volna következtetni a három áldozat kilétére. Mert bármennyire is volt Anubis elfoglalva a Morrigannel, illetve ezzel az imposztorral, itt még mindig arról volt szó, hogy megöltek négy nőt. Valakinek erre is emlékeznie kellett. - Macha túl… emberi. – jegyeztem meg. – Szerintem ha van közöttük fey, nem ő az. Egyedül ő értette meg, amit mondtam, nekik, ő állt szóba velem. Persze lehetett a bölcsességét arra fogni, hogy ő volt a fey, de aki ilyen rituálét talál ki, aki képes a Morrigan helyébe lépni, az nem lesz ennyire kimért, sem pedig alkudozó. Hiszen még Anubis is rögtön közölte velük, hogy a szövetség méltóságán aluli lenne. Nem. Egy fey büszkébb, mint amilyen az az öregasszony volt. Még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy talán ő maga is elhitte, hogy a Morrigant szolgálta. Azzal viszont csak egyetérteni tudtam, hogy előbb menjünk haza. Le akartam venni a vizes ruhát és kicsit átmelegedni, talán egy teát is ittam volna. Igazság szerint már semmi máshoz nem lett volna kedvem, mint bekucorodni az ágyamba és olvasni valami szórakoztatót, ám az áldozatok… Muszáj volt addig ütnünk a vasat ameddig meleg volt. Hazaérve elnézést kértem az uraktól, és elmentem először zuhanyozni, megszárítani a hajam, majd átöltözni. Blúzt vettem fel és egy vékony nadrágot, fülbevalót és gyűrűket, ahogyan igazi boszorkányhoz illett, nem egy temetkezési vállalkozó asszisztenséhez. Ez után teljes pompámban, szárazon, parfümtől illatosan kerestem meg Anubist és Duncan felügyelőt. - Kérnek teát még, vagy induljunk amilyen hamar lehet, hogy ne várassuk meg Lady Hatchwoodot? – kérdeztem.
Emberi. A feyek többsége valóban elfelejtette, milyen embernek lenni, hiszen sok-sok életnyi időt leélünk úgy, hogy nem vagyunk azok. Ez alapján viszont elgondolkodtam, hogy Shadiya engem is embertelennek tart-e. Valószínűleg igen, hiszen még én magas is csak nehezen tudtam alkalmazkodni a mai világ szokásaihoz. - Igazad lehet. Ez esetben maradt Badb és Nemain. Elengedtem a futó gondolatot, és inkább kiszálltam az autóból, ahogy az megérkezett a kúria bejáratához. Nem időztem hosszan az öltözéssel, a legtöbb ruhám szinte ugyanolyan volt, egyedül az egyébként merev inget cseréltem le egy laza, vékony szövetű fehér felsőruhára és száraz nadrágra. Mikor lesétáltam a konyhába, Duncan felügyelőt az egyik ablakon kifelé nézelődve találtam, de a megjelenésemre sietve hátralépett. Shadiya ebben a pillanatban lépett be, egészen más megjelenést öltve, mint a halottak házába tartva. - Lady... - motyogta halkan a felügyelő, bajusza alatt elrejtve egy mosolyt. - Nano kedvelni fogja, Miss Sedat. Részemről indulhatunk, bár egy úriember nem utasít vissza teát. Kivéve, ha angol tea. - Menjünk. - mondtam végigpillantva mindkettejükön. - Minél tovább időzünk, annál több időt kap a három Morrígna, hogy befejezzék az áldozataik gyűjtögetését. Azt csak sejtettem, mire kellhetett a köztük rejtőző feynek a meggyilkolt nők. Nyilvánvalóan erőt gyűjtött a halálból, ami azt jelentette, hogy valami nagyobb szabású esemény volt alakulóban. És nem akartam megvárni, míg eljött. - Ahogy gondolják. Duncan felügyelő a fejébe nyomta a kalapját, a nyomában pedig újra elfoglaltuk a helyünket az autóban. Az eső mintha lassan ritkult volna, legalább is sokkal többet mutatott a mögötte elterülő tengerparti tájból. A kerekek csikorogva forogni kezdtek, mi pedig elindultunk a nyirkos utakon át, visszafelé arra, ahol az autónk roncsa várt az út mellett. - Valakinek jelezni kellene, hogy szállítsa el az autót. - fordultam Shadiya felé. Ebben ő volt a kompetens, én azzal sem voltam egészen tisztában, hogy eredetileg honnan származott a jármű. Az utunk sziklák és cserjék között vezetett a tenger mellett, míg a felügyelő elfordult egy befelé tartó keskenyebb útra. Valamiért hiányérzetem támadt, mintha egykor ezen a vidéken sűrű erdők emelkedtek volna, most viszont nem volt semmi, csak a kopár kövek és az esőtől kövér fű. Az egyik domb mögött lassan feltűnt egy lapos, hosszan elfekvő ház látszólag mindentől távol. Az uticélunk. A motor hangja alig halt el, mikor a legközelebbi ajtó kinyílt és egy görnyedt hátú, teljesen ősz öregasszony lépett ki rajta, egy madárcsőrös fejű sétapálcára támaszkodva. Nem titkolta nagyon a foglalkozását, a nyakában egy kerek levelű növény indái lógtak keresztben, a ruhája a sötétzöld, ibolya és mélybarna színek kavalkádjából állt, rengeteg rojttal és fonott zsinegekkel megtűzdelve. - Sean, téged is ide evett a fene, pedig hol van még a következő telihold! - kiáltotta felénk rekedtes hangon. - Kiket evett még veled? - Csak viccel. Szóltam neki, hogy jövünk, pontosan tudja, kik önök. - mondta Duncan felügyelő, miközben besietett a ház terasza alá. Követtem a példáját, annyira ügyelve épp csak, hogy Shadiyát ne hagyjam magam mögött, aztán alaposan végignéztem az öregasszonyt. Belőle is érződött a Fátylon túli erő, de egészen máshogy, mint a három Morrígnából. Ő valóban csak egy boszorkány volt. - Teát, drágáim? - Csak óvatosan vele. - morogta halkan a felügyelő. - Három csésze után hallani fogják a színeket.
Én még megittam volna egy teát Mr. Duncannel, és úgy tűnt ő is, ám Anubis indulni akart. Ő is tudta, hogy nem nagyon vesztegethettük az időt ilyen formaságokra, vagy akár egy kis nyugalomra. Átöltözött ő is, bár a haja még nedvesen simult hátra. Jól állt neki. - Gyógyteáim és gyümölcsteáim vannak, illetve egy keverék otthonról. Tartanék tőle, hogy angol teával a táskámban be se engedtek volna az országba. – mosolyogtam rá vidáman a felügyelőre, de ez után már indultunk is tovább. Az autó előtt megtorpantam. A szemem előtt újra lepörgött a baleset, ahogyan Nemain megjelent az úton, a pörgés, a becsapódás, a fájdalom… Vennem kellett néhány nagy levegőt, mire úrrá lettem magamon és végül beszálltam a hátsó ülésre és azonnal bekötöttem magam. Kigördültünk ugyanarra az útra, bár nem mentünk el odáig. Vajon hova mentek a boszorkányok? Mi van, ha újra megpróbálnak majd minket megállítani az úton, ha megneszelik merre tartunk? A gondolataimból Anubis hangja rángatott ki. - Hm? Igen, igazad van, mindjárt felhívom a kölcsönzőt. Drága mulattság lesz, és valószínűleg egy darabig nem kapunk másik kocsit. – próbáltam erőt meríteni a nagyúr látványából, és a tudatból, hogy ha megint történne velünk valami, akkor újra meg fog gyógyítani mindannyiunkat. Nem lehet baj. Nem lehet baj… Kivéve azt a bajt, hogy éreztem a telefonon át is, ahogyan a vonal túlvégén levő ügyintéző elsápad a baleset hallatán. Kisebb csodának tartotta, hogy élve megúsztuk, és a balesetet betudta annak, hogy nem lehettem hozzászokva, hogy szakadó esőben vezessek, ilyenkor úgyis gyakoriak voltak a balesetek, de utána kell néznie a szabályzatnak, hogy adhattak-e nekünk másik autót. Igazából annyira nem bántam volna, ha azt mondja, hogy egy darabig nem vezethetek. Ezek után én sem szívesen ültem volna megint volán mögé. Mire letettem már a ház közelében jártunk, Duncan felügyelő pedig leparkolt. A néni, vagyis ahogyan a férfi hívta „Nano” elénk jött. Pont olyan volt, mint ahogyan az ember egy idős ír boszorkát elképzelt. Még a sétapálca is illett a képbe. - Én elfogadnék egyet, Lady Hatchwood, köszönöm. Valamiért szimpatikusnak találtam, de nem tudtam volna logikusan megmagyarázni, hogy miért. Talán a tudatalattim felismerte benne a hasonlót, hiszen ahogy én, úgy ő is egy halálisten szolgálatában állt, és ez kölcsönzött neki valamiféle méltóságteljes, de mégis nyugodt aurát. Kicsit olyat, mint amilyen Anubisé is volt, csak sokkal haloványabban, és hiányzott belőle az a puhaság és melegség, mint ami az én uramban meg volt. Felpillantottam rá, mire az arcvonásaim akaratlanul is ellágyultak kicsit, oldódott a feszültség, amit a kocsiban éreztem. Ez és az, hogy Nano, aki hozzám volt hasonló teával kinált minket valahogy otthonos érzéssel töltött el, mintha nem is nyomozni jöttünk volna, hanem tényleg egy nagymamát látogattunk volna meg.
A főtisztelendő Stella Hatchwood félig már a túloldalon járt, ez pedig egy különös nyugalmat kölcsönzött az egész lényének. Egész életében a saját túlvilágának egyik istennőjét szolgálta. Nála nagyobb nyugalommal kevesen várhatták már a saját halálukat. - Helyes, drágaságom. Mit ér az élet egy jó tea nélkül? - Főleg a te teád nélkül, Nano. - tette hozzá mosolyogva Duncan felügyelő, de az öregasszony láthatóan nem sértődött meg sem a megnevezésen, sem az implikációt a teáját illetően. Ráadásul felettébb céltudatosan mozgott ahhoz képest, milyen régóta koptatta az idő a csontjait. - Meséljetek, mégis mi jót tehet egy ilyen vénség a nagyhatalmú Anubis nagyúrnak? Sean nagyon igyekezett, hogy semmi használhatót ne mondjon. - mondta Hatchwood asszony, miközben odalépkedett egy nagyobb rézedényhez, néhány gallyat dugva egy alsó rekeszbe, aztán két gyors csuklómozdulattal a semmiből tüzet csiholt. - Van egy gyilkosunk, Nano. Illetve hát három. - kezdte valóban nem túl bőbeszédűen a felügyelő. - Azt állították magukról, hogy ők a Morrigan. - egészítettem ki. - Macha, Nemain és Badb. Az öregasszony egy pillanatra megtorpant, de utána töretlenül folytatta a rézedény felhevítését. - Már épp kérdeztem volna, mi közöm nekem ehhez, de így már egészen világos. Az egyikük egy vörös hajú fruska, a másik meg egy szőke? Tehát nem hiába jöttünk idáig, hiszen Hatchwood asszony pontosan leírt a három boszorkány közül kettőt. Vagyis valamit tudott. - Ismered őket, Nano? - kérdezte a felügyelő. Az öregasszony megvárta, míg a víz forrni kezd, aztán négy csészébe szórt valaki zöld fűszerhez hasonló aprólékot, forró vizet engedve rá a rézedényből, és csak utána válaszolt. - Ismerem. Vagy hát ismertem. De ne ácsorogjatok ott, Sean, ott a pad, tedd le a segged. - mondta, miközben ő maga egy fonott karosszékbe telepedett le. - Gondolom azt tudják, drágáim, hogy a Miasszonyunk szeret háromféleképpen megjelenni. Ezért általában nem is egyetlen papnője van. Három. Egy hajadon, kinek szíve szabad, mint a szél és vad, mint a háború. Egy anya, kiben ott az élet forrása, a változás és változtatás lehetősége. És egy vénasszony, kinek fejében ott van az egész élet tapasztalata, és bölcsen uralkodik. Hát, most már csak ez az utolsó van meg, mert jó ötven éve nem választott senkit a Miasszonyunk. Csak én, a vén hülye próbálkoztam...
Lady Hatchwood rögtön nekiállt teát készíteni én pedig letelepedtem, ameddig a felügyelő és a nagyúr röviden felvázolták neki a problémát. Meglepetten emeltem fel a szemöldökömet, amikor leírta Badb-ot és Nemain-t. Tehát ismerte őket, de erre a felügyelő is rögtön rájött, így nem szóltam közbe. Azután a történet amibe belekezdett szépen, lassan vált egyre sötétebbé. Ahogyan én, úgy ő is egyetlen szolgája volt az istennőjének, ám ameddig én ezt kiváltságnak éltem meg, ő vénségére bizonyára magányos lett. Talán hiányzott neki a régi rendszer, amikor hárman, a szűz, az anya és az öregasszony egy egységben voltak és szolgálták a Morrigant, már amennyire a seelie beleszólt bármibe is. Mert hogy seelie volt, ebben már biztosak lehettünk. Ám ahogyan egyetlen feyt sem, úgy a halál nagyasszonyát sem lehetett rákényszeríteni semmire. - Elvégeztek egy rituálét, csak nem az jött, akit vártak? – kérdeztem óvatosan, szinte már szomorúan, majd a két férfira néztem. – Amikor az én köröm nekiállt az idézésnek, az volt a legnagyobb dilemmánk, hogy hogyan érjük el, hogy elég hangosak legyünk, de csak az válaszoljon, akit szeretnénk is, hogy jöjjön, egy sötét isten ne. Ezért nagyon körültekintően óvakodtunk a vértől, de még az állatálodzatoktól is. – magyaráztam. Elég volt egy apró hiba, hogy egy sötét isten utat találjon hozzánk a porhüvelybe, és onnantól kezdve elszabadulhatott a pokol. – Tudja, hogy ki válaszolt, Lady Hatchwood? – kérdeztem újra az öreg boszorkányt.
A tea keserű volt, valami émelyítő utóízzel, de nem kifejezetten értettem hogyan kellett volna ettől hallanom a színeket. Lady Hatchwood azonban láthatóan sokkal többet tudott arról, mi is történt Dublinban - épp, ahogyan ezt reméltem. Jó döntés volt eljönni hozzá. Shadiya magyarázatára a porhüvelyemet hideg borzongás járta át, mintha Karim Nazari már érezte volna a felénk közeledő ártalmat. Az öregasszony nem mosolygott, de a szemében valami szomorú, önmagán kesergő fény csillant meg. - Sejtem, drágám, ez a jó szó rá. Egy elfeledett sötét démon, egy rossz ómen, akit évszázadok óta féltünk. Akinek a nevét is rettegve mondták ki, mert egyet jelentett a halállal. Nem a túlvilággal, nem a dicső átlépéssel, mint a Miasszonyunk. A tragikus, értelmetlen, keserű halállal. Duncan felügyelő lejjebb eresztette a csészét a kezében, mintha nem akarta volna, hogy a drámai pillanatban elvonja a figyelmét. - Kezdesz megrémíteni, Nano. - Helyes, Sean. Mert hogy szerintem az, aki felelt a hívásunkra Cliodhna. A felügyelő hirtelen elejtette a teát és a földre köpött, aztán átkulcsolta a karját ott, ahol a ruha alatt a két gyűrűt rárajzoltak, hármat csettintve közben. -A fháil amach anseo tú caoineadh olc.* - hadarta szinte érthetetlenül gyorsan a maga pattogós nyelvén. - Ezt miért nem mondtad eddig, Nano? - Mit, fiam? Hogy talán megidéztük a banshee királynőt? Sadie rosszul viselte, meg se mukkant azóta, két napig nem is evett és nem aludt. Sara meg eléggé haragudott rám miatta, mégis csak a lánya volt. Így hívták őket mikor még én ismertem őket. - nézett felénk az öregasszony. - Sara egy felemelkedett volt, a lánya viszont valahogy nem. Úgy gondolta, ha a Miasszonyunk őt beavatja, hát akkor legalább lesz köztük valami közös. Hogy ez a Macha kicsoda, arról csak találgatni tudok. Gondolom egy warlock, aki elhitette szegényekkel, hogy valójában tényleg az felelt a hívásra, akit akartunk. De ez lehetetlen. Cliodhna. Ismeretlen név volt, sosem találkoztam vele, de igen kevés kapcsolatom volt a kelta távoliakkal. Ha már a háború idején is az ellenség oldalán állt, könnyen elkerülhettük egymást. De úgy tűnt ez hamarosan megváltozik. - Mi alapján dönthetik el, hogy ki a megfelelő áldozat? - kérdeztem, de az öregasszony csak megrázta a fejét. - Kérdezzen kettőt és könnyebbet, nagyuram. Ötletem sincs. A Miasszonyunk nem akar áldozatokat, hiszen ő maga válogatja a halálra méltókat. Igen nagy arcátlanság ezt elorozni előle, kivéve, ha tényleg azt hiszik, hogy az ő nevében cselekszenek. De hát az őrülteket nem lehet megérteni.
Tehát a banshee királynő. Ez rossz volt, de talán nem annyira rossz, mintha egy igazi istenség lett volna, akit már régen is tiszteltek… Bár nem voltam benne biztos miért gondoltam ezt, talán inkább csak reménykedtem benne. Annál mindenképp jobb volt, mintha tényleg a Morrigannel álltunk volna szemben. Belekortyoltam a teába. Finomnak semmiképp sem lehetett volna nevezni, de voltam egyetemista, felismertem a kender ízét, és amellett még ki tudja mi volt benne. A melegsége viszont jól esett a kinti eső után, és kellemes nyugalom áradt szét a tagjaimban tőle. Második csészével azért nem kértem volna, ha meg akartam tartani a józan ítélőképességemet. Próbáltam összerakni fejben, hogy mi volt az amit tudtunk, és mi volt még kérdés. Ha Nano nem tudta hogyan választják ki az áldozatokat, akkor ez bizonyára Macha feladata volt, az ő kilétét kellett felfednünk, vagy egyszerűen el kellett űznünk Cliodhna-t, még azelőtt, hogy újabb anyát áldoztak volna fel neki. És végülis az öreg boszorkány azt mondta, kérdezzünk kettőt és könnyebbet. - Ki lehet űzni egy fey-t a porhüvelyéből anélkül, hogy meg kéne ölnünk Sadie-t is? – ilyesmivel sosem próbálkoztunk. Nem is mertünk volna. Ám most nem szerettem volna megölni szegény lányt, ha nem volt muszáj, hiszen ő és az anyja talán szintén áldozatok voltak ebben az egész megtévesztésben. - Ha létezik egy ilyen rituálé, akkor előkészíthetjük, és utána csapdába csaljuk őket. Mondjuk azt mondjuk, hogy meggondoltad magad és mégiscsak érdekelne az ajánlat, és találkoznánk velük. Bár nagyon ostobának kéne lenniük ahhoz, hogy el is higgyék. – húztam el a szám. - Esetleg azt nem tudja, Lady Hatchwood, hogy milyen rituálét készítenek elő? Az idős asszonynak az agyuk egy részét távolították el, az anyának a méhét, a két fiatal lánynak pedig a szívét, és Macha is mondta, hogy egy rituáléra készülnek, hogy úrnőjük visszanyerje a teljes erejét… Meg volt a kettő és talán könnyebb is. Ami az áldozatok kiválasztáság illette, az sem lehetett véletlenszerű. - A kiválasztáshoz pedig minél többet meg kell tudnunk az áldozatokról. Lehet, hogy ugyanabba a templomba jártak, vagy bármilyen csoportba esetleg…. – gondolkoztam hangosan, miközben kérdőn néztem Mr. Duncanre, hátha ő már megtudott valamit.
Kezdőlap 
Tehát specifikus szervek hiányoztak, mindenféle nyom nélkül, hogy hogyan távolították el őket. Meglepő módon nem ismertem ilyen varázslatot, de ahogyan a jelek, úgy ez sem lehetett más.
A beszélgetésből kezdtem megérteni, hogy ez a sokat emlegetett hasfelmetsző nem valamelyik sorozat szereplője volt, inkább egy hús-vér gyilkos. Egy kegyetlen, különös módszerekkel dolgozó gyilkos, aki feltételezhetően régen halott volt, így nem lehetett az elkövetőnk. 