Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 28 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
Mint egy szellem, aki a régi házat kísértette, úgy kóvályogtam szobáról szobára egy ideig. Nem voltam mindig boszorkány, tizenhat voltam, amikor megtörtént a beavatásom, de már azelőtt is egész életemben erre készültem. Néztem, ahogyan Haszin gólemeket épített, bemagoltam az elméletet még azelőtt, hogy bármit is tudtam volna kezdeni vele, amikor pedig végre megtörtént, végre megkaptam az erőm, igyekeztem minél jobban kiaknázni. Az egész életemet erre építettem fel. Azért tanultam egyiptológiát és néprajzot, hogy az ott megszerzett tudást is a mágia szolgálatába tudjam állítani, maga a munka csupán alibi volt, hogy legyen, de soha nem volt cél. Egyetlen pillanatig sem gondolkoztam rajta soha, hogy mi lenne, ha nem lennék boszorkány, mit kezdenék magammal, ha mágia nem létezne, ez egyszerűen nem volt opció. Forgattam a telefont a kezemben, hogy talán fel kellene hívnom Haszint, meg kellene kérdeznem, hogy mit tenne a helyemben, vagy csak egyszerűen elmondani neki, hogy mi történt, de nem ment. A neve felett mindig megállt az ujjam a levegőben, és lezártam a képernyőt. Nem voltam képes szembenézni a szégyennel, sem a szánalommal, ha támogatót mondott volna az lett volna a baj, ha nem, akkor meg az. Sehogysem lett volna jó. Idővel túl kellett esnem rajta, de az még nem most volt. Egy ponton még azt is megpróbáltam, amit Anubis mondott. Ő ugyanis biztos volt benne, hogy nem szakadt meg az a vékony fonál, ami hozzá kötött, és bizonyára igaza is volt. Ám bárhogy kerestem, akár a kapcsot, akár azt, ami elszorította nem éreztem. Nem éreztem a mágiát. Nem éreztem semmit. Amikor felborítottam a kis asztalt dühömben, ami mellett ültem és összetörtem a rajta levő poharat, akkor a feltakarítása elterelte a figyelmemet a próbálkozásról, és később már egyszerűen a kudarctól félve nem tudtam nekiülni, hogy újra igyekezzek. Nem bírtam elhallgatni a fejemben egymást kergető szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatokat, és minél többet hallottam őket, annál inkább meggyőztek róla, hogy igazuk volt. Kivéve egyet. Az egyik hang azt mondta, hogy vége az életemnek, de ezt az egyet nem tudtam elfogadni. A földön élő hétmilliárd ember nagy része nem volt boszorkány. Selim sem volt az, pedig őt tudta az igazságot, tudott a létezésünkről, és a családja nagy része már beavatott volt, csak ő nem, mégis feltalálta magát. Úgy élt, mint a normális emberek, és biztos voltam benne, hogy idővel talán nekem is menne. Fogalmam sem volt, hogy nézett ki az a bizonyos „normális élet”, de valahogy ki kellett találnom. Ki kellett találnom magamat újra. A ház kísértése közben betévedtem a szentélybe, amit az egyik kisebb szobában építettem. Még nem volt kész, közel sem. A falra már felrajzoltam egy ceruzával, hogy milyen jeleneteket akarok rá, melyik részén kinek lesz oltára, sőt a rajzokat már el is kezdtem kifesteni, módszeresen haladva a bal oldali fal felől jobbra. Volt az a helyzet, amikor még az egyszerű emberek is a templomba mentek iránymutatásért imádkozni, nálunk meg főleg sok ilyen helyzet volt, de most talán tényleg csak az istenek segíthettek. Persze élt a házban egy isten, ráadásul az, akihez kötve voltam, de ő valamiért nem szüntette meg Terence varázslatát, én pedig kerültem őt akár a pestist. Biztos voltam benne, hogy ez rossz lépés volt a részemről, de ahogyan Haszinnal sem voltam képes beszélni, úgy elé sem tudtam odaállni, főleg hogy úgyis csak annyit mondott volna, hogy oldjam meg, bogozzam ki a csomót és állítsam helyre a kapcsot közöttünk. Ráadásul szembe kellett volna néznem azzal a ténnyel is, hogy cserben hagytam őt. Leültem törökülésben a szoba közepére, és csak néztem a képeket, amiket rajzoltam. Próbáltam elmerülni a régi történetekben, elolvasgatni a hieroglifákat, amiket én írtam föl. Próbáltam kitalálni, kinek címezzem az imát, kitől kérjek útmutatást ebben a helyzetben, de fogalmam sem volt. Valamelyik istennőhöz. Lefeküdtem a hátamra. A plafon is rajzokkal akartam borítani, de a freskó készítés még nem ment, nem voltam rossz rajzos, de azért Michelangelotól elég távol álltam. Lehunytam a szemem és csak hagytam vándorolni a gondolataimat. Ahhoz az istenhez fogok imádkozni, aki először az eszembe jut. Már Anubison kívül. Erővel próbáltam elűzni az arcát a lelki szemeim elől, főleg azt a félszeg félmosolyt, amikor viccelődni próbált, a csodálkozó tekintetét, amikor megörült valami emberek számára teljesen triviális újdonságnak, a képet amikor gyakorolt, a puha meleg bársonytakarót, és a mélybe rántó sötétséget, amit akkor éreztem amikor előttem állt a csillagos ég alatt, amikor az ujjai közé zárta a kezemet… és már meg is érkeztünk az agyam olyan bugyraiba, ahol nem szívesen jártam Bastet óta. Nem akartam rá így gondolni. Nem gondolhattam így rá. Az a túlméretezett macska tulajdonképpen szívességet tett, bármennyire is fájt, talán még pont időben józanított ki. Ez után viszont pont a szolgálatba menekültem, ami viszont még erősebben kötött a boszorkány létemhez, és a kör bezárult. Megdörzsöltem a szemem és arcom. Mérges voltam magamra, de még inkább csak fáradt és tanácstalan. Furcsa – vagy talán pont hogy nem furcsa – módon Hathor jutott először az eszembe. Könyörgök úrnőm, ha hallasz, vedd el tőlem ezt a fájdalmat. Tudom, hogy az én hibám, tudom, hogy hülye vagyok, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy irányítsam a gondolataimat. Így viszont nem látom tisztán az utat. Ha csak egy kicsit is tetszett a táncom… Hirtelen felültem. Tánc. Talán… Ez talán működhetett. Ha a táncomnak már nem volt ereje, akkor valójában lehettem táncos. A gyakorlatom megvolt. Talán taníthattam volna táncot, úgyis divatos volt mostanában. Megnyitottam a telefonomon a spotify-t. Volt gyakorlós lejátszási listám is – valójában tíznél is több listám volt. Jó lett volna, ha lettek volna a szobában tükrök is, de így is jó volt. Valószínűleg nem a nagyon divatos show-táncot oktattam volna, hanem a saidi vagy a törzsi irányzatot, esetleg fúziósat, talán az ment volna a legjobban ám a saidi volt a tradícionális egyiptomi irányzat. ha már a régi valláshoz imádkoztam, nem ártott visszanyúlni a gyökerekhez. Kerestem egy tipikus zenét és megpróbáltam felvenni a ritmust, valahogy úgy, ahogyan annak idején tanították. Azon a régi módon, ahogyan a sivatag dűnéi között táncolták. Akár Hathor iránymutatása volt ez, akár nem, mintha egy vékony fonál lett volna, egy fűszál, amit zuhanás közben el tudtam kapni.
Voltak dolgok, amiket az idő nem oldott meg. Bármennyire szerettem volna, hogy Shadiya önmagától találja meg az életéből hiányzó részletet, nem tette. És a warlock átkát sem tudta letépni magáról. Megtehettem volna helyette én, de valószínűleg csak tovább erősítettem volna benne a hitet, hogy hozzám képest ő milyen gyenge volt, és ez okozta az egész törést. A beszéd nem hatott, minden bölcselet egyszerűen lepattant a pesszimizmus nyirkos, hideg páncéljáról. Elhalt a magába vetett hitével együtt. Így hát, amikor a szavak csődöt mondtak, maradt a kézzel fogható cselekvés. Szerencsére volt egy ötletem. Ehhez először azonban meg kellett találnom, egy ideje viszont makacs módon került, mintha nem bírt volna rám tekinteni sem. Az elméjét is ugyanilyen tartózkodó fal védte, amely ugyan végeredményben nem jelentett volna akadályt, de ugyanolyan üzenet volt, mint a távolságtartása. Néhány percnyi keringés után meghallottam a zenét előszivárogni a szentélynek berendezett szoba résnyire nyitott ajtaján át, ami egy kellően erős indikátora volt Shadiya jelenlétének, így lassan szélesebbre nyitottam az ajtót. Táncolt. A mágián kívül ez volt talán az egyetlen önkifejezése, de eddig ez is egybeolvadt az erejével. Most azonban, míg az ismeretlen unseelie - tekintve, hogy a nevét azóta sem tudtam - parazitája elzárta azt, csak tánc volt. Ősi, ismerős mozgás, ami Shadiya testétől valahogy mégis különlegesebb lett. Őrjítő csípőmozgása volt, ezt minden éteriségem ellenére sem tudtam tagadni, és nem ez volt az első alkalom, mikor észrevettem. De nem fejezhettem ki, az ugyanis teljes káoszba taszította volna a most is hánykolódó lelkét. Így csak álltam és néztem, amíg a koreográfia felém nem fordította. Első gondolatként csak bátorítani akartam, hogy folytassa, de volt egy sejtésem, hogy ez a megjelenésemmel lehetetlen volt. - Khārā, Shadiya. Beszélnünk kell.
A tánc arra is jó volt, hogy kicsit kiürítsem a fejem. Lekötött a mozdulatok pontosítása, a ritmus tartása, és bár improvizáció volt eleinte, valahogy menet közben mégis kezdett összeállni az egész egy kezdetleges koreográfiává. Ha a jóga meditáció volt, úgy a tánc végülis felfogható volt egyfajta imának is, és mivel Hathor úrnő bár nem szólt hozzám szavakkal, mégis ötletet adott, úgy ezaz ima éppen neki szólt. Végülis mégis ő volt a zene és a tánc istennője is sok egyéb mellett, noha a mitológiája elég zavaros volt. Amikor viszont megfordultam, nem az ő éteri alakjával, hanem Anubis sötét tekintetével találtam szemben magamat. Nem éreztem meg, hogy a közelemben volt, mint régen. Eszembe kellett vésnem, hogy mostantól számítanom kellett a hirtelen megjelenésére, ami korábban nem fordulhatott elő. Legalábbis addig, ameddig itt éltem, mert az erőm elvesztésével talán ez is változni fog majd… De ezen a téren még voltak részletek, amiket nem találtam ki. Lehajoltam és leállítottam a zenét. A gyomrom kellemetlenül zsugorodott össze. Nem volt felkészülve erre a beszélgetésre, de egyszer meg kellett esnie, és nem gondoltam, hogy bármikor jobban készen álltam volna rá. Pedig meg kellett beszélnünk, hogyan tovább. - Igen. Azt hiszem, tényleg beszélnünk kell. Továbbra sem néztem nyíltan rá, inkább a padlóra szegeztem a tekintetem, enyhén lehajtott fejjel, ahogyan egyébként azt illett volna egy isten jelenlétében. Amely illemet én olyan rengetegszer megszegtem már, csak mert a közelében akartam lenni, és ráfogtam arra, hogy az segítette a legjobban az ügyünket, ha úgy viselkedünk, mint a normális emberek pedig nem voltunk azok. Az előbb rám törő optimizmust és halvány reménysugarat mintha elfújta volna egy kellemetlen széllökés. Próbáltam arra gondolni, hogy ha el tudok tőle szakadni az lesz a legjobb mindkettőnknek. Ő talán kap egy olyan boszorkányt, aki nem volt ennyire problémás, mint én, aki jobban tudta szolgálni a céljaiban és segíteni a harcában, anélkül, hogy a vonzalma összezavarná, én pedig ha nem látom, akkor el fogom felejteni, már amennyire egy istent el lehetett… Bár ez lehetetlennek látszott, akkor a hitemet is el kellett volna hagynom, ami viszont tényleg képtelenség volt. Ez azonban már a jövő zenéje volt, meg kellett próbálnom, nem volt más lehetőség. Zsebre vágtam a telefont, és elindultam a teraszra. Ha kint ültünk le, a tenger illata, a sós szél és a napfény – szűrt napfény, itt mindig felhős volt az ég, de jobb volt, mint a semmi – talán segíthetett valamennyit a hangulatunkon. - Kezdd te. – mondtam, de csak hogy tudja, hogy igazából nekem is volt mondanivalóm.
Őszintén nem számítottam arra, hogy Shadiya-nak is volt mondanivalója. Tiszteletben tartottam a maga köré vont lelki falat, ezért nem is tudhattam, miről győzte meg magát. Valószínűleg semmi jóról, de szerencsére meghagyta nekem a kezdés lehetőségét. A terasz valóban jobb környezet volt még a gyér napfény ellenére is, mint a ház félhomálya, így követtem és leültem vele szemben. - Sokat kérdeztem rólad. Próbáltam megérteni, mi kavarog a lelkedben. Meglátni a dolgokat, amik miatt olyan vagy, amilyen. Ami elég különlegessé tette, hogy téged válasszalak. De rájöttem, hogy közben magamról igen keveset meséltem. Tőlem pedig egészen képmutató egyenlőtlenül hagyni egy mérleget. A felvezetőnek első hallásra semmi értelme nem volt, de valamiért nehezemre esett koherens egésszé formálnom a gondolataimat. - Ezerhétszáz éve voltam utoljára ember és nehezen emlékszem vissza arra, hogyan kell. Szóval ma ezt fogjuk csinálni. Ezt a kis időt, amikor nem fenyegeti a világot semmi úgy töltjük, ahogy az emberek. Szóval... Hogyan kezdjük? Ilyet kérdezni önmagában nem volt túl emberi, de tényleg teljesen tanácstalan voltam. Régen, az Örök Városban az emberek dolgoztak, lóversenyekre jártak vagy tavernákba. Dolgozni most nem voltam hajlandó, úgyhogy maradt az utóbbi kettő. Talán már a lóversenyeket is Taxikkal vívták, az akár érdekes is lehetett volna.
Lelkiekben igyekeztem felkészíteni magamat mindenre. Sajnálkozásra, arra, hogy diplomatikusan kiadja az utamat, még lebaszásra is, sőt, a lelkem legeslegmélyén pislákolt valami halovány remény, hogy Anubis megunta a szerencsétlenkedésemet és egyszerűen csak visszaadja az erőmet… Próbáltam valahogy lefejteni a láthatatlan szorító ujjakat a torkomról, hogy mindez után majd képes legyek megszólalni… De amit mondott, arra igazából cseppet sem számítottam. Ahogyan a saját reakcióm is meglepett, ugyanis dühös lettem. Most először tényleg úgy istenigazából sikerült felmérgesítenie, ami olyan hullámokat vetett, amit nem tudtam elcsitítani. Hogy volt képes… Ilyen helyzetben mégis hogy a jó büdös francba volt képes úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha minden rendben lett volna? Bastet után én is ezt a stratégiát választottam és ő is, és ott még valamennyire úgy tűnt, hogy ha nem is minden volt ugyanolyan, mint előtte valamennyire normalizálódott a viszonyunk magától, de ezt nem lehetett megint eljátszani. Azzal, hogy már nem voltam a papnője minden megváltozott, tényleg minden, és erre azzal jön, hogy elfelejtett ember lenni és szeretné feleleveníteni, és találjam ki neki, hogy ezt hogy csinálja? Felpattantam a fonott székről, amin eddig ültem és a terasz korlátjához sétáltam. Kinyitottam a szám és még én is elhittem, hogy most kiabálni fogok vele, de szerencsére ennél több józan eszem volt. Kisimítottam a homlokomból a hajamat, és kerestem a szavakat. Többször levegőt vettem, hogy nekiálljak mondani neki valamit, de hirtelen fogalmam sem volt, hogy erre mégis mit mondjak. Ráadásul nem kért, hanem kijelentette, hogy ma ezt fogjuk csinálni. Csak így. Úgy töltjük, ahogyan az emberek. Egyetlen hajszálnyira voltam attól, hogy kidobjam a tengerbe az utolsó esélyemet is, hogy még a coven tagja maradjak, mert ha kimondtam volna azokat a szavakat, amik az eszembe jutottak, akkor biztos, hogy páros lábbal rúgtak volna ki. - Jól értem… – kezdtem neki nagyon lassan, de csak hogy képes legyek megőrizni a nyugalmamat. - Jól értem, hogy azt akarod, hogy szervezzek meg neked egy napot, amit emberi szórakozással tölthetsz, hogy felelevenítsd milyen is volt az? Visszaültem a székre és a könyökömmel megtámaszkodtam a térdemen, a homlokomat pedig a kezembe ejtettem. Igyekeztem megmasszírozni a homlokomat és az orrnyergemet. Én is stresszeltem, egzisztenciális krízisben vergődtem, ő meg… Felnevettem. Annyira nevettem, hogy a vállam is rázkódott. Ha nem lenne, ki kéne találni komolyan. - Össze… – még mindig rázott a nevetés. – Összerakok neked egy programot, aztán felhívom Selimet, hogy vigyen el.
Ezúttal nem kellett a fejében olvasnom, a testbeszéde teljesen egyértelmű volt, még számomra is. Nyilvánvalóan nem erre számított. Talán egy leckére, ami rávilágított volna arra, miért nem tudta lerázni magáról a warlock átkát. Esetleg egy udvarias feddésre. Bevallom, ezek és még számtalan dolog átfutott a fejemen, de nem szerettem ugyanabba a falba verni a fejem. A falnak mindegy volt, egyedül az arcom tört meg tőle. - Jól érted. Egészen pontosan ezt kérem. - feleltem sztoikus nyugalommal, amikor sikerült átpréselnie néhány visszafogottabb mondatot a háborgó érzelmei alkotta viharon. Vajon ezúttal sikerült úgy megsértenem, hogy bennem is találjon valami hibát, ne csak magában? Tudtam, hogy a nevetése nem volt őszinte, legalább is nem a megszokott érzéseket tükrözte, pusztán a helyzet abszurditását képtelen volt máshogy feldolgozni. - Nem. - feleltem könnyedén a terelésére. - Legutóbb megpróbáltam, hátha az idő és az egyedüllét segít, de nem működött. Szóval ezúttal nem akarom, hogy tovább őrlődj a semmiben, szóval nem. Nem Selim fog elvinni. Én viszlek el téged. Pusztán azt akartam kideríteni a kérdéssel, mihez van kedved. Ez egy merész kijelentés volt, tekintve, hogy alig néhány napja lettem a Netflix mestere, most mégis én ajánlkoztam vezetőnek ebben a táncban. Tánc. Egészen kézenfekvő volt, most, hogy nem bűvölte el a körülöttünk állókat, de arra még nem jöttem rá a fegyverforgatás után a táncra emlékeztem-e. De ideje volt kideríteni.
A nevetésem lassan alább hagyott, főleg, amikor teljesen nyugodtan közölte, hogy nem akarja, hogy Selim elvigye, hanem ő akart elvinni engem… valahova. És próbálta kipuhatolni mihez volt kedvem. Erre tényleg nem számítottam. Voltaképp, ha nem történt volna semmi, ami törtést okozhatott volna abban a kapcsolatban, amit az első időkben kialakítottunk, ami még megvolt, miután megküzdöttünk Cliodhnával, aminek csak Bastet szavai voltak képesek véget vetni akkor… Igazából logikus lett volna, már-már magától értetődő, hiszen akkor még fel is vetette, hogy ünnepeljük meg a következő teliholdat, ahogy otthon szoktuk, de csak mi ketten. És akkor örültem is neki, vártam, álmodoztam róla, de most… Azóta túl sok minden történt, túl sok minden megváltozott, és kedvem lett volna a képébe vágni, hogy nem viselkedhet úgy, mintha semmi sem történt volna. Vagy hát azt csinált, amit akart, ezt az értésemre hozta már párszor, de attól még nem kellett elviselnem. Így már nem, hogy tulajdonképpen nem voltam a papnője többé. Csak az tartott vissza, hogy kifejtette, hogy nem akarja, hogy tovább őrlődjek egyedül a problémáimmal, tehát legalább nem voltak illúziói a helyzettel kapcsolatban. Végülis ez is valami volt. Amit nem értettem, hogy miért gondolta, hogy ez lenne a megoldás. Hátradőltem. Igazából szöget ütött a fejemben, hogy ha mondanom kellett volna valamit, hogy mihez volt kedvem, milyen emberi dologhoz, ami nem munka volt, akkor igazából nem is tudtam volna rá mit mondani. Márpedig most kellett volna. vagy igazából csak határozottan vissza kellett volna utasítanom ezt a kérését, amit viszont nem tudtam, hogy megtehettem-e. Még nem rúgtak ki a covenből, ő még mindig az istenem volt, tehát amit mondott, annak úgy kellett történnie. Nem nagyon tudtam egyelőre mit kezdjek ezzel az ellentmondással. - Igazából… nem tudom. Gondolom észrevetted, hogy viszonylag munkamániás vagyok, és azzal terveztem tölteni a mai napot is és a következő néhányat, hogy valahogy elkezdjem felépíteni az új, mágia nélküli emberéletemet. – válaszoltam némi szünet után. – Szerintem utoljára az egyetem alatt voltam bárhol szórakozni, a csoporttársaimmal, aminek nem volt köze a boszorkánykörhöz, ennek pedig már majdnem három éve. Tudom, hogy semmi az ezerhétszázhoz képest… De ahhoz elég, hogy valójában ötletem se legyen, hogy ha most félre kéne tenni mindent, akkor mihez lenne kedvem, hova menjünk el csak úgy. Sok ötletem van, amit az emberek szoktak csinálni, de azon már jóideje nem gondolkoztam, hogy mihez van csak úgy… kedvem. Ti miket csináltatok annak idején? – dobtam vissza neki a labdát. Mindettől függetlenül persze nem gondoltam, hogy félre kellett volna, vagy egyáltalán félre lehetett volna tenni bármit is, de azt viszont tényleg nem csinálhattam, hogy elküldöm a francba. Az tényleg hatalmas tiszteletlenség lett volna. Azt a gondolatot viszont nagyon messzire űztem, hogy végső soron nagyon óvatosan, de mégiscsak olyan volt ez, mintha randira akart volna vinni.
Volt valami keserédes abban, ahogy Shadiya kiejtette a "mágia nélküli élet" szavakat. Tizenhat évet várt rá, hogy megkapja, most viszont napok alatt eltemette a lehetőségét is. Mintha igazolást látott volna az anyja - a szülőanyja - elégedetlenségének az átokban. De még a halál papnője sem lehetett ennyire pesszimista folyamatosan, tehát feltett szándékom volt elérni, hogy egy kicsit higgyen magában. Nem abban, hogy vakszerencse folytán kiválasztottam és ezzel különlegessé tettem. Ideje volt eljátszania a gondolattal, hogy különlegesnek született. Rendkívülinek. Ehhez azonban az kellett, hogy a változatosság kedvéért kicsit jól érezze magát. El sem időztem azon, hogy miért jutottak ilyen jelzők eszembe róla, csak hallgattam a válaszát - ami, valljuk be, nem volt valami nagy segítség. De ha rám bízta, hát úgy járt. - Minden kornak meg voltak a maguk lehetőségei. Volt, amikor vadásztunk, máskor fogatversenyt néztünk, ivókba jártunk, a Níluson halásztunk, ehhez hasonlók. De én egy igen korlátozott korban éltem. Illetve, korokban. Gyanítom, most sokkal több mindent fogunk találni. Emellett az igazi unaloműzés, főleg az előbbiek után a szeretkezés volt, de a halállal együtt az is átértékelődött és sokkal rétegeltebb jelentést kapott az évezredek alatt, így inkább kihagytam a listából. Felemelkedtem a székről és Shadiya felé nyújtottam a kezem. - Gyere. Nem szokásom parancsolatba adni, hogy szórakozzon valaki, de neked most határozottan szükséged van rá. A magukba roskadt emberek gyűlölték azokat, akik kényszerítették őket bármire, végképp arra, hogy elhagyják a sötét gödröt, ahová zuhantak. Sajnos túl sokat láttam ilyet. Túl sokan jutottak ide azután, hogy előtte a festett képmásom előtt imádkoztak. De éppen ezért azt is tudtam, hogy minden haragjuk ellenére szükségük volt rá.
A kérdésemmel csupán elodáztam azt, hogy választ kelljen adnom neki. Reméltem, hogy kicsit bővebb mesével fog szolgálni, valami mulatságos vagy érdekes történetet mond majd arról, hogy annak idején mivel töltötték az idejüket akár felemelkedettként, akár ifjú istenekként. Sokan mondták azonban, hogy az emberiség felfogása a szórakozásról alapvetően nem sokat változott az évezredek alatt. Versenyek a rátermettség bizonygatására, vadászat és halászat, hogy mutassák tudnak élelmet szerezni a családjuknak… Egyedül az ivás lógott ki kicsit, bár az antropológusok szerint az valószínűleg erősítette a csoporton belüli összetartást, ami végső soron az emberiség túlélésének a záloga volt, és ez emelt minket a többi faj fölé, amelyik végül meghódította a világot. Olyan mélyen a lelkünkbe vésett dolgok voltak ezek, amiket még a modern pszichológusok is figyelembe vettek, főleg amikor meghatározták a Maslow-piramist, ami az emberi szükségleteket rendezte fontossági sorrendbe. Nade ez már csak az akadémikus énem volt, amelyik megszólalt, amikor a régi korokról hallgattam mesélni Anubist. - Lehet ezzel le foglak lombozni, de az emberiség az évezredek során nem változott annyit. Csak fogatok helyett most autókkal szoktak versenyezni, a lóversenyek megmaradtak, az ivászat pedig addig fog létezni, ameddig van még ember a földön. Még vadászni is szoktak, bár az úri sport lett. Ami talán újdonság lehet neked… Talán a múzeumok. Kiállítják a múlt kincseit, hogy bárki gyönyörködhessen bennük és megismerje milyen volt az élet régen. De igazából mindenből szoktak csinálni kiállítást, ami vagy szép, vagy érdekes, tárgyak, festmények, szobrok, végülis az állatkert is egy nagy kiállítás csak élő állatokból… Vannak akik túrázni mennek, mert hiányzik a lelküknek a természet meg a gyaloglás, vannak adrenalin függők, akik minden féle veszélyes sportokat űznek. Illetve az ivászat a klasszikus formája mellett vannak diszkók, ahol az ital mellett van hangos zene meg tánc, meg persze drogok, leginkább mint egy nagy ünnep csak ez minden hétvégén van... Most hogy mondod igazad van, azért kicsit kibővült a paletta. – ismertem el végül. És akkor a színházról és a moziról még nem is ejtettem szót, de voltak olyan osztálytársnőim, akiknek a vásárlás is külön szórakoztató program volt. Lehet az volt a gond, hogy manapság már túl sok volt a lehetőség, és hirtelen azt sem tudta az ember, hogy mihez kapjon. A felém nyújtott kézre és a parancsra felvontam a szemöldököm. Az lehet, hogy nem volt szokása, de most mégis parancsba adta, hogy szórakozzak, pedig ez nem így működött. Azt nem lehetett erőltetni, és ha mégis megteszi, akkor csak el fogom rontani ezt is, nem csak a sajátom, hanem még az ő napját is. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy parancsolgathat-e még nekem egyáltalán, de sajnos sejtettem a választ. akár boszorkány voltam, akár papnő, akár egyik sem csak ez egyszerű ember, ő attól még az istenem volt, és egy isten parancsát mindenkinek követnie kellett, akkor is, ha ilyen abszurd dolgokat parancsol, mint a szórakozás. Az ujjaim a tenyerébe csúsztattam, és csak egy pillanatra remegett meg, ahogy hozzáértem. - Azért nem eszik ilyen forrón azt a kását. Nem fogok leggingsben és szakadt topban elmenni szórakozni a városba. Ha mindenképpen ezt adtad parancsba, akkor legalább csináljuk normálisan, ami azt jelenti, hogy egy óra alatt összekészülök. Nagyjából. – jelentettem ki határozottan. A készülődés hozzátartozott az ilyen eseményekhez, és legalább annyira fontos volt, mint maga az esemény. Zuhanyozni, szőrteleníteni, kiválasztani a megfelelő ruhát, a hozzá illő ékszereket, beszárítani a hajam, sminkelni, parfümöt választani, és akkor még ott volt a legfontosabb kérdés a cipő és a táska. Mindezt úgy, hogy mivel biztos voltam benne, hogy Anubisnak fogalma sem volt, mit akar csinálni, jónak kellett lennie a tengerpartra, hegyi túrára, múzeumba és diszkóba is. Egészen nagy kihívás volt. Talán nem lesz elég egy óra mégsem.
Shadiya ugyan megpróbálta valamelyest letörni a hirtelen támadt magabiztosságomat, de a monológja végére sikeresen meghazudtolta önmagát - és mellékesen meglehetősen kíváncsivá tett. Úgy tűnt az emberiség csak fejlődött a megfelelő irányokba is. És tényleg Taxikkal vívták a fogatversenyeket. De a mai napot nem a saját kíváncsiságom kielégítésére szántam, csak az ő hangulatának megjavítására, így a hosszúra nyúló listából azt terveztem választani, amiről akár egy halovány jelét is adta, hogy érdekli. - Egy óra. Megértettem. - feleltem egy halovány mosollyal. Kelletlenül ugyan, de csak sikerült rávennem, hogy csatlakozzon, tehát a rendkívül egyszerűre faragott mesterkedésem első lépése sikeres volt. Lassan kezdtem rájönni, hogy ha Shadiya valamit fontosnak tartott egy társasági eseményhez, azt jobb volt követnem, szóval míg ő elindult felkészüléssel tölteni a megadott egy órát, én is visszatértem a szobámba és kitártam a ruhásszekrény ajtaját. Mostanában nem csupán azokat a ruhákat hordtam, amiket a coven bocsátott a rendelkezésemre, és nem mindet Shadiya vette. Főleg mióta próbálta elzárni előlem az elméjét, elkezdtem megfejteni az internet legmélyebb bugyrait - a káprázatszerű, valójában nem létező áruházak rejtélyét. Az első vadászat eredménye egy sötétkék ing lett, mint az éjszakai égbolt utolsó árnyalata, amit ezeddig egyszer sem vettem fel. De úgy hiszem eljött az ideje. A nadrág a szokásos fekete vászonból készült, a csillogó fekete saru - illetve mai szóval inkább cipő - viszont szintén új volt. Ahogy tükörbe néztem én elégedett voltam az összeállítással, még ha távol is állt a megszokott fekete bársony és arany párostól. Nekem ez nem tartott egy óráig, így a maradék időt a teraszon töltöttem, próbálgatva mennyire volt csípős az odakint ránk váró időjárás. Szerencsére nyáron viszonylag enyhe volt, de a homokdűnék perzselő hőségéhez képest hűvös maradt, így megtoldottam az öltözékem egy vékony vászonkabáttal, amit az emberek zakónak hívtak. Ceethree odakint várakozott, nyugodtan, mintha aludna. Nem volt logikus ez a személyesítés, ezt én is tudtam, de valahogyan jó érzés volt nevet adni az autónak. Mintha egy ismerős lett volna, ahogy annak idején a lovak, szamarak és tevék voltak a gazdáiknak. Elfelejtettem számolni az időt, de mikor meghallottam Shadiya lépteit hátrafordultam. - Indulhatunk?
Gyanús volt ez a nagy együttműködés. Tényleg láttam, hogy valahogy próbált a kedvemre tenni, még ha mindezt parancsokba és határozottságba is csomagolta, hogy ne tudjak alóla kibújni, azt megértettem, hogy ő úgy gondolta, hogy azért teszi ezt, hogy nekem jobb legyen. Tudtam, hogy mit várt el tőlem, és tényleg örülnöm kellett volna. Nem is olyan régen sokat megadtam volna egy ilyen napért, talán madarat is lehetett volna velem fogatni, annyira lelkes lettem volna, de most csak azt láttam benne, hogy megnehezítette a dolgomat. Megnehezítette azt, hogy távol maradjak tőle. Mégis, ahogy éreztem a puha bőrét az ujjaim alatt – Karim Nazari soha életében nem végezhetett fizikai munkát – valami kis melegség kúszott vissza belém, mintha a vénáimon keresztül úszott volna lassan a mellkasom felé. Mint egy méreg. Vagy drog. Miután felálltam elhúztam a kezem a tenyeréből, és elindultam készülődni. Fürdés, hajmosás, hajszárítás, és tényleg még a borotvát is elő vettem, nem mintha számítottam volna rá, hogy szerepe lesz, de a magabiztosságomon segített. Ez után jött az egyik legnehezebb kérdés, a ruha. A cipő volt az első helyezett nehézségben, de a második mindenképp a ruha volt. Az ágyra dobáltam a farmarnadrágokat, utána a nadrágkosztümöket, az ingeket, a pólókat, nem volt elég jó semmi. Nem mintha Anubist érdekelte volna, hogy szép voltam-e vagy sem, de én mondtam, hogy rendesen akartam csinálni ezt az egész szórakozás dolgot. Végül egy fényes, vékony anyagú, nagy virágokkal díszített, rózsaszín-szürke ruhára esett a választásom. A fazonja is érdekes volt, nem volt túl kihívó, de nem is volt igazán apácás. Felvéve is jól nézett ki. A szekrény aljában volt egy térd fölé érő velúrcsizma is, aminek volt egy nagyon kicsi sarka, de nem olyan magas, hogy ne tudjak benne hosszú távon gyalogolni. Az ékszereket nem vittem túlzásba, szép, de nem túlságosan nagy fülbevalókat választottam és egy karkötőt, majd jöhetett is a sminkelés. Egy a ruha színéhez passzoló bordó rúzst választottam, a szemem is kihúztam, és a hajamat is próbáltam valahogy elegánsabbá rendezni. Az összeképet illetően így már színházba is el tudtam volna menni, de akár egy állatkertbe vagy egy éjszakai klubba is megfelelő volt. A táskából elég nagyot választottam, hogy azért be tudjak tenni egy váltás cipőt, ha ez végül túl meleg lenne, sminket, hogy ki tudjam igazítani, ha túl sok lenne… Esküszöm egy randira sem készültem még ennyit, pedig ott volt tétje. Viszont ez az egész valamennyire segített is. Lefoglalta a gondolataimat annyira, hogy ne azon agyaljak, hogy mit jelent ez az egész, hogyan kell viselkednem, vagy hogy alapvetően mennyire nem volt kedvem ehhez az egészhez, és hogy még mindig fogalmam sem volt, hogy hova menjünk, pedig valószínűleg nekem kellett kitalálnom. Egészen el tudtam merülni abban, hogy legalább külsőre nézzek ki úgy, mint aki elegáns és magabiztos egy magas és sármos (sötét aurájú) kísérő mellett, bárhova is megyünk. Nem beszéltük meg, hogy hol találkozzunk, de nem kellett sok, hogy végül megtaláljam Anubis Ceethree mellett. Meglepett, hogy ő is átöltözött, és úgy tűnt hasonlóan az elegáns vonalat választotta, mint végül én. Tehát nem túrázni fogunk a hegyekben. Szerettem volna mondani valami kedveset neki, de a „jól nézel ki” végtelenül hülyén hangzott. - Egészen… jól áll ez az ing. Ezt egyedül vetted? – kérdeztem. Igazából nem voltam itthon minden percben, és az okostelefonnal ma már az ilyesmit is el lehetett intézni, aminek a kezelésében egyre ügyesebb volt. Csak idő kérdése volt, hogy rátlaáljon az internet két legnagyobb szegletére, aminek egyike az online rendelés volt. A másik a pornó, de arra nem kérdeztem volna rá. Kivettem a táskámból a slusszkulcsot, és a vezetőüléshez mentem. - Indulhatunk. Persze, hogy hova azt még mindig nem tudtam, de ha elindultam Dublin közepe felé, akkor menet közben majdcsak kikristályosodott.
Shadiya ruhája merőben elütött a természetes tónusaitól, és az egyiptomi viseletektől is, de valahogyan ezt a különbséget az előnyére fordította. Hiszen ez volt az egész lénye, a kettőségből születő babonázó szépség. Ez volt az ereje is, ami most ugyan szunnyadt, de ettől függetlenül tökéletesen tükrözte őt. - Köszönöm. Te is szemrevaló vagy ebben a ruhában. - feleltem, viszonozva az ingemet ért dicséretet. - Igen, az interneten találtam. Igényeltem valami mást a feketén és a fehéren kívül. A szokásunkhoz híven Shadiya Ceethree vezetőüléséhez lépett, de igazán illetlen lett volna cipeltetnem magam, miután egyrészt én hívtam el, másrészt ráparancsoltam, hogy szórakozzon. A fogathajtó szerepe pedig nem volt kifejezetten szórakoztató, kivéve, ha nyaktörő tempóban a győzelemért és dicsőségért hajtottak. Így mellé léptem. - Ha nem bánod, ma szeretnék én vezetni. Barátkozni akarok Ceethree-vel. Persze ebben voltak buktatók, például hogy nem tudtam hogyan kell autót vezetni. Szerencsére a Duat az utóbbi években telve volt olyan lelkekkel, akik igen, így a kérés után a szemem körül megjelentek a fekete vonalak, jelezve, hogy az egyikük épp elfoglalta a testem. Már csak azt kellett kitalálnunk, hová is akartunk menni. - Kezdetnek mit szólnál egy ebédhez? - kérdeztem, miközben a válaszától függően vagy a kormánykerék mögé ültem, vagy az autó túloldala felé sétáltam. - Egy rendes helyen, ahol fűszeres és ízes ételeket lehet kapni. Az én koromban minden érdekes esemény egy asztal mellett kezdődött. Ha valamiben meg tudtunk egyezni mindketten, az a hal és burgonya alapú étrend egyhangúsága volt. Persze ebben is volt némi báj, de idővel meglehetősen könnyen elege lett belőle embernek és feynek egyaránt.
Szemrevaló. Nem volt a legmodernebb bók, de hát egy ötezer éves pasitól mit is vártam. Voltaképp már az is elég nagy lépés volt, hogy egyáltalán megjegyezte. - Köszönöm. – mondtam végül visszafogottan. És ezek szerint tényleg tudott rendelni az internetről, ami azt is jelenthette volna, hogy ezentúl jobban kellett figyelnem a bankkártyákra és a költéseinkre… Már ha a covennek lett volna mersze korlátozni, hogy a földre szállt istenük mire mennyit kötött. Végülis nem Armani holmikat vásárolgatott magának, már ezt is értékelniük kellett. Lehet én is rendelhettem volna magamnak pár cuccot, aztán ráfoghattam volna, hogy a nagyúrnak nem tetszett a ruhatáram. A vezetés kérdésére felvontam a szemöldököm, ma már sokadszorra. Az egy dolog, hogy hagyományosan ez volt az illendőbb egy randin, nade ez nem volt igazi randi, csak elmentünk szórakozni, így nem értettem, miért nem vezethettem volna én. Persze, barátkozni akart a kocsival, pont most, ahelyett, hogy megkért volna akár engem, akár Selimet, hogy tanítsuk meg vezetni. - Tudsz vezetni? – kérdeztem, pedig tudtam rá a választ. A szeme körül megjelenő fekete homok jelezte, hogy bár nem tudott, ehhez is mágiát használt. A Duatban végülis kellettek, hogy legyenek olyan modern lelkek, akik elboldogulhattak Ceethree-vel is, és a sebváltója is automata volt, így annyira nem is volt nehéz. További szó nélkül beültem az anyósülésre, ha vezetni akart, hát vezethetett, legfeljebb majd nagyon fogok kapaszkodni, és igyekeztem nem gondolni az autóbalesetünkre, amikor megpördült velünk a kocsi egy banshee sikoltása miatt. Végülis akkor én ültem a kormánynál, így nem nagyon mondhattam semmit. - Jól van, legyen ebéd. – a kezembe vettem a telefont, hogy keressek magunknak egy éttermet. Nem voltam a legjobb szakács, de azért próbáltam időnként normális, fűszeres kajákat csinálni, mert az angolszász konyhától a falra másztam, de azért tudtam, hogy nem ez volt az igazi erősségem. Természetesen a Google rengeteg találatot dobott ki, főleg hogy a konyha típusát sem adtam meg neki egészen konkrétan. - Van itt néhány libanoni étterem, amiket jónak mondanak, pár szír, de az majdnem ugyanaz… Ha valami olyasmit szeretnél, ami hasonló a hazaihoz. Ha fűszeres, de nem hazai, akkor rengeteg indiait is találtam, ők elég jól főznek, vagy ha annál is távolabbi ízvilágot szeretnél, de még mindig fűszeres, akkor van kínai is, de az utóbbi időben sokszor rendeltem kínaiból, és általában elég gagyik. – soroltam neki a lehetőségeinket. Több is volt, amelyik szimpatikus volt. Érdekelt volna, hogy mik voltak azok az érdekes események, amik az asztaloknál kezdődtek, de igazából ez bármi lehetett egy táncos mulattságtól kezdve egy háború kirobbantásáig. - Azt mondják, az angolok valójában azért próbálták meghódítani az egész világot, a Közel-Keleten át egészen Indiáig, mert már nekik is elegük volt abból, hogy nem volt elég fűszer az ételeikbe. Aztán ráfüggtek a teára. Mondjuk, ha már tea… Kóstoltad már a bubble-tea-t? Ázsiai találmány, csomó ízben van, és a tinik mostanában nagyon szeretik. Ilyen élénk színe van, de még sose próbáltam. – vetettem fel. Ebéd után akár szerezhettünk volna egyet és utána akár fel is mehettünk a dublini várba… Pedig én nem is akartam jönni.
Persze a kérdés jogos volt, a válasz viszont egyértelmű. - Nem. De megoldom. - mosolyodtam el, miközben beültem a volán mögé és szinte áhitatosan rásimítottam az ujjaim a kormányra. Az eszem nem tudta, mit is kellene csinálnom, de a karjaimnak nem is volt szükségük erre. Öntudatlanul, a Duatból kiemelt lélek emlékei alapján tettem a kulcsot a megfelelő helyre, majd fordítottam el, amitől Ceethree hasonló mormogással ébredt fel, ahogyan Taxi is. Megint csak öntudatlanul igazítottam valamit egy karon, ami a két ülés között volt, aztán hátramenetben kifordultam a házunktól és legurultam az útra, ami Dublin belvárosa felé vezetett. Libanon neve ismerős volt, noha az én időmben még Kánaán része volt, aztán különböző birodalmak kis szelete. De most bármi jobb volt, mint az írek ételei, így csak bólintottam. - Legyen hát libanoni. Kínával kellemetlen emlékeim vannak. Legalább is az egyik felemelkedett életemből csak keserűség és megbánás maradt, most pedig épp erre volt legkevésbé szükségünk. Szerencsére nem kellett nekem felkavarnom a csendet, ami a hosszú autóút alatt kifejezetten kényelmetlen közeget teremtett volna, ugyanis Shadiya magától kezdett elkalandozni a gondolataiban. Helyes. Jó úton haladtunk. - Bubble tea? - kérdeztem vissza. Értettem ugyan a szavakat, ez az isteni lét egyik velejárója volt, de a fogalom ezeddig elkerült. - Még csak a helyi, ízetlen fekete teát kóstoltam és Lady Hatchwood kenderfőzetét, de abból elég volt egyetlen csésze is. Viszont ha te sem próbáltad még, akkor végre találtunk valamit, ami mindkettőnknek új élmény.
Megidézni egy lelked a Duatból, majd hagyni, hogy irányítsa az izmokat és ellássa a nagyurat tudással szinte már csalásnak tűnt így emberszemmel. Érdekes élmény lehetett fey-nek lenni, bár sokak számára a végtelen lehetőségek éppen olyan ijesztők voltak, mint a túl szűkre szabott korlátok. Fogalmam sem volt, én mit kezdtem volna ekkora hatalommal, mint ami neki volt. Elsőre azt mondtam volna, hogy biztos nem vezettem volna lelkeket a túlvilágra, de ha jobban belegondoltam, az ilyesfajta küldetés legalább adott valami célt a létnek, hogy ne csak úgy tengődjön valaki az örökkévalóságban. Szerencsére még nagyon-nagyon sok életem volt ezen gondolkozni, ha egyáltalán eljutok majd odáig és nem falja fel a lelkemet egy unseelie sem. Ez a lehetőség korábban nem fordult meg a fejemben, de mióta többel is kapcsolatba kerültünk, ahogyan a veszéllyel is, amit magukban hordoztak sajnos ez is egy olyan dolog lett, amivel számolni kellett. - Jól van. Az éttermet úgy hívják, hogy „Damascus kapuja”, kapcsolok navigációt. Volt egy telefontartó a műszerfalra erősítve, pont az ilyen esetek miatt, ha el kellett találni valahova. A kerék után a műholdas navigáció volt az, ami a leginkább megkönnyítette a közlekedést. Beütöttem a címet az alkalmazásba, majd beletettem a telefont a keretbe, ami rögtön ki is rajzolta a térképet, de egy kellemet női hang mindig be is mondta, hogy hány méter múlva merre forduljon a sofőr. Aki jelen esetben a halál istene volt. Volt az egészben valami egészen furcsa, pedig senki se mondta, hogy egy isten nem vezethetett, ha ahhoz volt kedve. A megjegyzésére félrebillentettem a fejemet, bár reménykedtem, hogy inkább az utat nézte, mint engem. - Rengeteg dolog van a világon, amit még én sem próbáltam. Tényleg. Szóval ha ilyesmiket akarnál keresgélni nem lenne nehéz dolgod. Sőt, szerintem több olyan dolog van, amit te már csináltál, én pedig nem. Például én még nem jártam Kínában. Vagy bárhol a Távol-Keleten, pedig biztos érdekes helyek. – megnehezíthettem volna a dolgát azzal, hogy tüntetően hallgatok az autóút alatt, vagy az étteremben, csak hogy demonstráljam, hogy mennyire nem kényszerítheti rám a szórakozást, de valahogy… nem ment. Függetlenül attól, hogy semmiképp sem akartam túl sokat belelátni ebbe az egészbe, azt nem akartam, hogy elmérgesedjen közöttünk a viszony. Az nem tett volna jót senkinek sem, főleg nem a covennek és a küldetésnek amiért itt voltunk. Kerülhettem, elrejthettem előle a gondolataimat, de a bunkóság és a feltűnő duzzogás már egy teljesen más szint volt. Egy rendkívül gyerekes szint, amiből már én is kinőttem. - Mi történt Kínában? – kérdeztem. Legfeljebb nem mondja meg.
Damascus kapuja. Hatásvadász névválasztás volt, de arra már rájöttem, hogy a modern világ így működött. Az emberek olyan nagy választási szabadságban éltek, hogy pusztán az ilyen hivalkodó nevek keltették fel az érdeklősédüket. Így hát követtem a Shadiya telefonjából megszólaló szellemhangot, ahogy követtem a kha iránymutatását is. Nem is különböztek olyan nagyon. - Az a kína, ahol én éltem nagyon más volt. - feleltem, közben fél szemmel az utat figyelve. A megidézett lélek tudta a dolgát, de látni nem látott helyettem, így kénytelen voltam legalább részben részt venni ebben a bonyolult folyamatban. - Valószínűleg több ismerős dolgot találnál ott, mint én. Számítottam rá, hogy kérdéseket fog feltenni, de az életem a világ túloldalán semmivel nem volt nagyobb tabu, mint bármi más. Ugyanolyan nyugodtan beszéltem erről, mint bármilyen más, réges-rég történelemmé vált emlékről, még ha ez kissé személyesebb is volt. - Kínában veszítettem el végleg egy testvért. - feleltem, miközben befordultam egy kereszteződésben, ahogy a szellemhang mondta. - Mindketten felemelkedettek voltunk, a sokadik életünket éltük, véletlenül egy családban. De ő... máshogyan élte meg a felemelkedést. Végül úgy haltunk meg, hogy ő haragudott rám, és mikor ismét találkoztunk, a Capitolium hegyén ő már az ellenség sorai között harcolt. És gyanítom részben az én hibám volt. A nevére már nem emlékeztem, legalább is arra, ahogyan én hívtam. Azt pedig soha nem is tudtam, hogyan vált ismerté, milyen néven emelkedett a feyek közé, vagy hogyan tisztelték. Vagy félték, ahogy az unseelie-kkel lenni szokott.
Volt valami elegáns abban, ahogy vezetett. Mint minden, ez is jól állt neki, nem volt az a sportkocsis típus, de el tudtam képzelni egy elegáns fekete autó volánja mögött vagy akár egy terepjáróban. Szereznie kellett egy jogsit. Persze már a gondolat is vérlázító volt, hogy neki valamit csinálnia kellett ezt már megtanultam, így inkább pontosítottam magamban arra, hogy igazán menő lett volna, ha szerez egy jogosítványt. Végülis nem tudtam, hogy olvasta-e a gondolataimat-e vagy sem. Valószínűleg nem éreztem volna meg ebben az állapotomban, és azt sem tudtam, hogy falaim álltak-e még vagy sem. Inkább a történetre figyeltem. Szóval Kína. És egy testvér. Attól függően, hogy melyik történetek voltak igazak, Anubisnak sok testvére volt Egyiptomban is, Wadjet-et tartották annak csak mert őt is sakálfejjel ábrázolták, csak fehér bundával, de egyes történetek szerint Hórusz is a féltestvére volt. Az istenek közötti családi kapcsolatok bonyolultak voltak, és bizonyára a felük sem volt igaz. - Sajnálom. – mondtam csöndesen. Azt hittem, amikor úgy fogalmazott, hogy „kellemetlen”, akkor nem valami ilyen szörnyűségre gondolt, hanem maximum valami olyanra, hogy építeniük kellett a nagy falat, vagy ilyesmi. De ez tényleg rettenetes volt. - De biztosan nem a te hibád volt. – nem tudtam elképzelni, Anubis mi olyat tehetett volna, ami miatt a testvére az unseelie-khez állt volna. Nem tudott volna olyan rosszat tenni… Nem tudtam róla elképzelni, hiszen csodás volt… Gondoltam mindezt úgy, hogy én meg azt tervezgettem, hogyan hagyjam el. De az is csak azért volt, mert ő túl jó volt, én meg… De most nem akartam erre gondolni, örültem, hogy inkább valami semleges témáról beszélgettünk. - Mindenki felelős a saját döntéseiért, és ha ő a sötét istenekhez csatlakozott, úgy az egyedül az ő döntése volt. És… Él még? Mármint a szó fey értelmében. Haszin azt mondta, hogy ahogyan az embereknél nincs kőbe vésve, úgy nálatok sincs, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. – ebben persze nem lehettem biztos, hogy valóban így is volt, hiszen mindannyiunknak csak feltételezései voltak arról, hogyan működtek ezek az ügyek, bizonyítékaink nem. Olyan közhelyekkel nem akartam jönni, hogy a család, meg a megbocsájtás, mert akkor olyan lettem volna, mint azok a papok, akik bort ittak és vizet prédikáltak. Volt amire nem volt bocsánat. Haszin se beszélt Rabiah-val már időtlen idők óta. Legalábbis én úgy tudtam.
Shadiya bíztatására keserédesen elmosolyodtam. Mostanában sokat tettem, de egyszerűen ez volt a legjobb módja annak, hogy kifejezzem a szavakkal leírhatatlan dolgokat. Egy mosoly rengeteg dolgot jelenthetett - most éppen azt, milyen megbánással emlékeztem vissza. - Kedves vagy, de sajnos ezt a felelősséget vállalnom kell. Olyan családban nőttünk fel, ahol az ősök szellemei nagy tiszteletnek örvendtek, én pedig theteséges voltam abban, hogyan szólítsam meg őket. Ő kevésbé. Az ő ereje misztikus volt, érthetetlen, mint egy túlvilági tűz. Én mindig lenyűgözőnek tartottam, de a körülöttünk élő emberek nem így látták. Ők pusztán veszélyesnek tartották, én pedig nem szóltam semmit a béke érdekében. Körülöttünk lassan megjelentek Dublin épületei, ahogy a vidék teret adott a nyüzsgő városnak. Más autók csatlakoztak hozzánk és maradtak le vagy suhantak tovább, boltok, vásárok, szórakozóhelyek feliratai rohantak tova az ablakon túl, Damaszkusz kapuja azonban még néhány utcányira volt. - Néha a béketűrés tétlenséghez vezet, az pedig csak rosszat tesz. Többek között ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy ma utazzunk ide. Ezúttal nem fogok szótlan maradni, míg te nem látod magad olyan különlegesnek, ahogyan én. Mágiával, vagy anélkül. Valójában én sem tudtam volna válaszolni arra, él-e még. A mi fajtánkat nehéz volt végérvényesen megölni, ezért is neveztek minket isteneknek a halandók, de nem hallottam felőle és nem is láttam azóta, hogy a Fátyol lehullott. - Remélem él, igen. Haszin egy bölcs asszony, de sajnos a feyek hajlamosak lassan változni. A végtelen idő, amit átlátunk lomhává teszik a lelket, ezért a változás is lassan jön és nehezen. Nem számítok rá, hogy találkozunk vele, de... őszintén nem tudom, mit tennék, ha mégis.
Maga a történet nagyon szomorú volt. Olyasmi miatt különböztették meg őket, amiről nem tehettek, és éppen szerencsésen egy olyan korban voltak testvérek, ahol Anubis erejét övezte tisztelet, pedig mondjuk a középkori Európában lehet, hogy fordítva lett volna. A keserűség pedig olyan kis kortól bizonyára megmételyezte a lelküket. Belesajdult a szívem a szomorú mosolyába. Szerettem volna megsimogatni a karját, vagy megfogni a kezét a sebességváltón, olyan bíztatásképp, de nem tettem. A velem kapcsolatos megjegyzését lesöpörtem a képzeletbeli asztalról, egyszerűen azért, mert nem tudtam vele mit kezdeni. Az, hogy a mágiám különleges volt, az tudtuk, én is tudtam, a coven is tudta és ékszerként viseltem, de az hogy mágia nélkül is az lennék az egy megfoghatatlan, távoli és zavaros dolog volt. - Ezért nem maradtál tétlen, ahogyan a seelie istenek nagy része? Mert te már láttad korábban, hogy ez hova fajulhat? – kérdeztem. Mindig is érdekelt, hogy ő miért jött, miért viselte a szívén ennyire az emberiség sorsát, mikor mások hallgattak, magunkra hagytak minket a problémáinkkal, a warlockokkal és az unseelie támadásaival szemben. Logikus volt, mégsem gondoltam volna, hogy egy ilyen személyes tapasztalás volt még az felemelkedett életeiből, ami végül idáig vezetett. Ez valahogy… olyan emberivé tette, nekem pedig nehezebbé, hogy folyamatosan emlékezzek az emberek és fey-ek között húzódó szakadékra. Érdekes lett volna találkozni Anubis testvérével, de sajnos nagyobb volt az esélye, hogy rosszul sülne el, minthogy jól… De ellentétben más unseeliekkel, itt volt egy nagyonnagyon halovány remény, hogy jó vége legyen. Végső soron mióta Írországba jöttünk nem tettünk mást, mint halvány reményekbe kapaszkodtunk. - Gondolom, ha találkoznánk… vagyis találkoznál vele, akkor nem úgy indítanál, hogy megölöd a warlockjait. Én valószínűleg nem leszek ott, de ha porhüvelyben van lehet jó indítás lenne meghívnod egy sörre. Ha nincs porhüvelyben akkor… hát tudtok úgy is beszélni legalább. Ha a változás olyan lassú, valahol akkor is el lehet kezdeni. Aztán ha rossz vége lenne, te vagy az erősebb nem? Azért reméltem, hogy nem kerül erre a sor. Talán az egész találkozásra nem is fog, hiszen mennyi volna az esélye? De ki tudja, annak se volt sok esélye, hogy itt találjuk Bastet-et, vagy hogy jelen leszek pont én annyi ember közül, aki tanúja lehetett a halálának. Ha valaminek nullánál nagyobb volt a valószínűsége, akkor azzal már bátran számolhattunk. A GPS szerint mindjárt ott voltunk, így elkezdhettünk parkolóhelyet keresni.
A kérdésére csak bólintottam. - Ez volt az első alkalom, ami végül az elhatározáshoz vezetett, de sajnos nem az egyetlen. Noha a továbbiakat már nem én követtem el, legalább. Nem tudtam, milyen válaszra számított, de valószínűleg valami magasztosabbra. Egy végtelen szeretetű, hatalmát jóra használó istenre, akinek a lényéből jött a gondoskodás, nem egy korokkal ezelőtt ért fivérre, aki megbánta, hogy nem állt ki az öccséért. Azt nem egészen értettem, hogyan értette, hogy ő valószínűleg nem lesz ott, de a bizonytalansága számlájára írtam. Shadiya nyilván úgy hitte, hogy a mágiája már soha nem tér vissza, anélkül pedig legfeljebb az emberi életünk igazgatása marad a munkája. A harc a warlockokkal és az unseelie feyekkel már nem. - Sör. Ez jó ötlet. Végülis egy hordó még Sekhmetet is lecsillapította egyszer. - feleltem, miközben a kha iránymutatását követve lassan befordultam az étterem parkolójába és a sorok között keringve kerestem egy szabad helyet, ahol Ceethree lepihenhetett. Meglepően nehéz feladatnak bizonyult, de végül csak felcsillant a remény egy éppen távozó autó képében. - Nem tudom. Sosem ütköztünk meg, és remélem nem is kell. De ha valóban úgy alakulna, kénytelen leszek kideríteni. - feleltem az erőmet ért kérdésre, aztán leállítottam a motort. - De most nem azért jöttünk, hogy talán soha meg nem történő dolgok miatt keseregjünk. Inkább együnk valamit. Kiszálltam az autóból, a bennem lakó kha lélek pedig kilépett a testemből, de mielőtt visszatért volna a Duatba még némi ügyeskedéssel kinyitotta Shadiya ajtaját is. Éreztem, hogy valahogy be kellett volna zárnom Ceethreet, nehogy illetéktelen kezek meglovasítsák, de a kulcs nem sokat segített. Végül találtam egy apró, fehér rajzot egy lakatról, amit megérintve az autó halkan pittyent, mint egy madár. Ezek szerint valami történt. Ez egyelőre elég volt.
Azzal csak egyetérteni lehetett, hogy felesleges volt olyan dolgokon keseregni, amik még nem történtek meg, és talán soha nem is fognak. Az evés mindig egy jobb ötlet volt, bár nem éreztem magam kifejezetten éhesnek, reméltem, hogy az leszek, mire megkapjuk a rendelésünket. - Azért köszönöm, hogy elmesélted. – mondtam még zárszónak, mindenféle különösebb indoklás nélkül. Nem tudom miért volt jó érzés látni az emberi felét is, de az volt. Családról, testvérekről beszélgetni olyan emberi dolog volt, amire most sokkal nagyobb szükségem volt, mint hogy a Fátyolról, az ellenségről és sötét boszorkányokról értekezzünk. Fel kellett készülnöm a normális életre, és aggasztó volt, hogy ennyire nehezen ment, mintha teljesen elvesztettem volna a kapcsolatot az átlagemberek világával, pedig abban éltünk. És talán Anubisnak sem árthatott, hogyha kicsit közelebbi viszonyt kezd el ápolni a világgal, amit végülis megmenteni akart. Nagy nehezen sikerült leparkolnunk. Még hagytam, hogy bezárja a kocsit, de utána felé nyújtottam a kezem. - Visszaadnád a slusszkulcsot kérlek? Vezethetsz te egész nap, de ha nincs a táskámban folyamatosan úgy érzem, hogy elhagytam valamit. – apró ostobaság volt, de valamiért így volt természetes. A „Damaszkusz kapuja” berendezésre igyekezett megidézni a közel-keleti hangulatot, színeiben és a dekorációjában egyaránt. Megtettek mindent, amit egy idegen országban meg lehetett tenni, hogy otthonos érzete legyen még számomra is, de voltak olyan dolgok, amik így is hiányoztak és lehetetlen lett volna visszaadni. Például a meleg, az illatok, a hangosan arabul pörlekedő bajszos öregurak mind hozzáadtak a hangulathoz otthon, de itt inkább világítóan hófehér bőrű íreket láttam, néhány bevándorlót, akik úgy néztek körbe, mintha bűnt követtek volna el azzal, hogy vágytak a hazai ízekre, és persze turistákat. Nem tudtam, hogy mi most a bevándorló, vagy a turista csoportba tartoztunk-e, de talán az előbbibe, hiszen itt dolgoztunk és sajnos egy ideig még nem is terveztünk hazamenni. Az ablak mellett választottam magunknak asztalt. Kedveltem nézni várakozás közben a kint elhaladó embereket, ráadásul Dublin belvárosa szép volt, tetszettek a régi kövek, és a falakra felfutó zöld borostyán. Hangulatos volt. Amikor leültünk egy fiatal ír lány jött oda és adott nekünk egy-egy étlapot, majd megkérdezte mit kérünk inni és esetleg akarunk-e vizipipázni később. Én inni csak egy kólát kértem, de a vizipipáról nem én akartam dönteni. Pihentető volt és hangulatos, viszont sokáig tartott, ameddig az ember elszívta.
Tekintve, hogy milyen magabiztosan zártam be Ceethree ajtajait, valószűleg jobb volt mindenkinek, ha Shadiya kezelte a kulcsot, nem én. - Persze, tessék. - nyújtottam felé. - Azt hiszem észrevetted, hogy van némi... fixációm a renddel. Ha valaki, én megértelek. Az étterem kellemesen otthonos hatást nyújtott, legalább is a röpke időt figyelembe véve, amit a modern Egyiptom földjén töltöttem. Meleg sivatagi naplementét idéző színek, amik ugyan nem tudták elkergetni a hűvös ír időjárást, de egy röpke pillanatra talán elfeledtették. A felszolgáló - mivel az utóbbi időben sikeresen leszoktam róla, hogy szolgának hívjam őket - sajnos nem arab volt. A bőre túl fehér, a haja túl világos, a szeme túl szürke, és ahogy megszólalt, a hangja is a sziget dallamos angolján hallatszott. Kár. Valahogy megtörte a varázst. - Szeretnék egy világos sört. - mondtam, miután gyorsan átfutottam a kezünkbe adott lapokat. - És igen, én szeretnék egy pipát. Feyként sem az alkohol, sem a dohány nem hatott a porhüvelyemre, de az ízeket éreztem, a shisha-füst pedig kifejezetten ízes volt. És egyébként sem siettünk sehová. - Egyiptomban hogy szórakoztál? Amit meséltél, az egyetem alatt. - kérdeztem, miután a felszolgálólány magunkra hagyott.
Én soha nem jegyeztem volna meg neki a renddel való kapcsolatát, de jó volt tudni, hogy legalább ő is tisztában volt vele. Szórakozottan süllyesztettem a kocsikulcsot a táskámba. - Észrevettem, de még nem tudtam megállapítani, hogy beleesel-e a modern szakkifejezéssel OCD-nek nevezett kategóriába. De legalább én is jobban figyelek, hogy ne dobáljam szét a cuccaimat, Haszin időnként már a falra mászott tőlem. – nem akartam túlmagyarázni, ha érdekelte, majd rákeresett az interneten. Ha OCD-je is volt, azt nem volt súlyos, annyira semmiképp sem, hogy ne lehessen vele együtt élni akár neki, akár a környezetének. Ennyi bogarasság meg belefért, a korához képest nem volt vészes. A sör rendelésébe nem szóltam bele, legalábbis ameddig a felszolgáló itt volt semmiképp. Igazából minden országban érvényben volt a törvény, hogy aki ivott, az nem vezethetett, de nem gondoltam, hogy az írek ezt annyira komolyan vették volna, és Anubisra egyébként sem hatott az alkohol… Bár a rendőröknek ezt nem nagyon tudtuk volna beadni, kérdés volt, hogy ha megfúj egy szondát az vajon kimutatta volna-e így is a szervezetében… De ha már ott tartottunk, ha kiderül, hogy nincs jogosítványa, amit elvehetnének tőle, akkor már eleve nagyobb slamasztikában voltunk. Akkor pedig akár ihatott is. A felszolgáló még érdeklődött egy sort a pipa ízesítéséről, de ezt eldönthettük evés közben is, inkább a lefoglalásához kellett, utána magunkra hagyott minket az étlappal. A menüt nézegettem, amikor jött az újabb beszélgetés indító az egyetemi bulikról. Elszakítottam a tekintetem a papírról, és elgondolkoztam. - Az egyetem… Egy külön világ, ha úgy vesszük. Akkor már az ember felnőttnek számít papíron, de még nem annyira, hogy bárki is felelősséget tegyen a nyakukba, szóval a tanulás mellett a bulizásnak elég nagy szerepe van a közösségben. Ami engem illet… Próbáltam beilleszkedni a többi, normális diák közé, mentem a sodrással. Ez leginkább nagy mennyiségű alkoholt jelentett, ami droghoz hozzá lehetett jutni azt kipróbáltam, megvoltak a diszkók dübörgő zenével, még több alkohollal és droggal, egyszer annyival, hogy sikerült zombihadsereggé változtatnom egy egész szórakozóhelyet. Utána nem mentem többet ilyen helyekre. Oké, ez az egész így elmondva nem hangzik igazán jól, de gyanítom a fiatal felnőttek a te idődben is ugyanezt csinálták. A társaság sokat dobott a dolgon, a csoporttársam jófejek voltak, sok őrültségre rávettük egymást. Közben kihozták a kólát és a sört, így kicsit ittam, hogy megnedvesítsem a szám így a sok beszédtől. - Párszor voltunk a tengernél is így nagyobb csapatban, az volt a kedvencem. Nap közben strandoltunk, fürödtünk a tengerben, búvárkodtunk ilyen kis levegőpipával, esténként kimentünk a városba felfedezőútra, ott persze jött minden, amit az előbb mondtam… Meg hát minden ilyen csajos dolog megvolt tudod, amikor azon mesterkedtünk, hogy kit kivel hozzunk össze. Jó időszak volt, a rengeteg tanulás ellenére is, meg hogy azért sokszor figyelnem kellett, hogy beadjam mindenkinek, hogy utálok táncolni, nehogy véletlenül zombivá változtassam a környezetem. Aztán amikor lediplomáztunk szétszéledtünk, ez már csak ilyen, felnőttünk, kinőttünk a vad dolgokból. Fogalmam sem volt, hogy mindebből mit fog leszűrni, de ez volt az igazság. Sejtettem, hogy azt akarta kipuhatolni, hogy mit csináljunk együtt, mi volt az, amivel most rávehetett volna, hogy szórakozzak kicsit. A nagy mennyiségű alkohol biztosan segített volna, lehet pár füves cigi se tett volna rosszat a kedvemnek, de rá nem hatott semmi anélkül meg nem lett volna annyira vicces. - Ha ez az egész arra megy ki, hogy kipuhatold most mit csináljunk, akkor igazából nekem elég, ha felfedezzük a várost.
- Az emberek nem sokat változnak, még ha azt is hiszik. - feleltem a magyarázatára és halk, mélyről duruzsoló nevetéssel. - A szesz változik, a füst is, de az emberek nem. Csak most nem a görögök bora segít elengedni a félelmeket, amiket az ép ész nem tud, hanem mindenféle népek sokféle találmánya. És a füst sem csak dohány, vagy szegfűszeg és máktej. De ne hidd, hogy az istenek fiatalként akár egy szemernyivel jobbak voltak. Ezer és még annyi emlék öntött el hirtelen. A hatalmas isten-fáraó Osirisről, ahogyan Íziszt kergetve mezítelenül eltévedt egy sástengerben még azelőtt, hogy húsz esztendős lett volna - legalább is az akkori életében -, vagy Anhurról, aki sörmámorban megpróbált hiénákat idomítani, mintha kutyák lettek volna. Persze voltak ennél katasztrofálisabb baklövések is, de azokat jobb volt elfelejteni.Közben a felszolgáló ismét visszatért, ezúttal az ételrendelésünkre várva. A menüsor számos bíztatóan hangzó fogást tartalmazott, a választásom azonban végül egy fűszeres, joghurtos mártásban készült báránysültre esett. - Valójában ez az egész arra ment ki, hogy kipuhatoljam, milyen vagy még azon kívül, amit eddig láttam. De megkönnyítetted a dolgom. Legyen akkor felfedezés. Csak kerüljük a kanálisokat. Tekintve, hogy az előbbi emlékhullámot Shadiya nem látta, én pedig nem mondtam ki, így ez az utolsó mondat elég érthetetlen lehetett, de a nosztalgia után kénytelen voltam számba venni a lehetőségét, hogy ezúttal milyen őrültség történhetett.
Ahogy felnevetett nagyot ugrott a szívem. Még ez is visszafogott és elegáns volt tőle, és de volt valami abban a mély hangban, ami még így, hogy nem éreztem a mágiáját is melegséggel töltött el. Lassan nagy levegőt vettem és ugyanolyan lassan fújtam ki, hogy lelassítsam a pulzusom és még a kólába is beleittam, bár a koffein, ami benne volt ilyenkor nem tett jót. Legalább volt mire ráfognom. Én mondtam neki, hogy valójában a világ alapjaiban nem változott annyit, az ifjak ugyanúgy keresték az őrültséget és mindenfélét fogyasztottak hozzá, hogy meglegyen a bátorságuk is, hogy megtegyék, amit józanul nem mernének. Olyankor nem foglalkozik senki a másnap reggeli keserű megbánással, de talán éppen ezért mondhattuk el magunkról, hogy éltünk. - Végülis egyszer ti is voltatok emberek. Bár rólad nem tudom elképzelni, hogy egy kancsó bor után őrültségeket tegyél. – vagy ha mégis, hát elő a farbával, ha már én elmondtam, mondja el ő is. Rendben, én nem tértem ki igazán a részletekre, de megtettem volna, ha rákérdez. Valamiért úgy gondoltam, elég hasonlók lehettünk, noha én kényszerűségből fogtam vissza magam, neki olyasmit sosem kellett csinálnia… vagyis nem tudtam róla, hogy kellett volna. Olyan sok életet leélt már, hogy abba rengeteg minden belefért és ő még emlékezett is rájuk, vagy a legutóbbi tucatra. A megérkező felszolgálótól én fűszeres csirkét kértem sáfrányos rizzsel és valami öntettel. Mondhatni komfort étel volt ez otthon, amilyet gyakran csináltak a családok minden féle alkalomra, szombatonként Haszin is, és valahogy honvágyam volt. Talán ki kellett volna vennem két hét szabadságot és kicsit hazamenni… Végülis a jelen helyzetünkben annyi időre talán pótolható lettem volna. - Láttad a lelkem legmélyét, pontosan tudod, milyen vagyok. Minden más csak élmények és történetek, amiket átéltem. Az egyetemi évek pedig pont olyanok voltak, amikor úgy tettem, mintha nem az lennék, aki, csak hogy beilleszkedjek a többi, normális ember közé. Mi a baj a kanálisokkal? Nem mintha most tartanod kellene tőle, hogy részegen beleesel egybe. Nem tudtam, Dublinban voltak-e kanálisok, de úgy gondoltam, nem voltak. Nem szelte ketté egy hatalmas folyam, ahogyan a Nílus Kairót, itt csak a tenger volt víz a közelben, meg számtalan kis patak, amik behálózták az egész smaragd szigetet. Persze a kérdésem a téma terelése volt, de ha már elejtett ilyen fél-megjegyzéseket, akkor már el is kellett mondania mögötte a történetet.
Kezdőlap 
Mint egy szellem, aki a régi házat kísértette, úgy kóvályogtam szobáról szobára egy ideig. Nem voltam mindig boszorkány, tizenhat voltam, amikor megtörtént a beavatásom, de már azelőtt is egész életemben erre készültem. Néztem, ahogyan Haszin gólemeket épített, bemagoltam az elméletet még azelőtt, hogy bármit is tudtam volna kezdeni vele, amikor pedig végre megtörtént, végre megkaptam az erőm, igyekeztem minél jobban kiaknázni. Az egész életemet erre építettem fel. Azért tanultam egyiptológiát és néprajzot, hogy az ott megszerzett tudást is a mágia szolgálatába tudjam állítani, maga a munka csupán alibi volt, hogy legyen, de soha nem volt cél. Egyetlen pillanatig sem gondolkoztam rajta soha, hogy mi lenne, ha nem lennék boszorkány, mit kezdenék magammal, ha mágia nem létezne, ez egyszerűen nem volt opció. 
Voltak dolgok, amiket az idő nem oldott meg. Bármennyire szerettem volna, hogy Shadiya önmagától találja meg az életéből hiányzó részletet, nem tette. És a warlock átkát sem tudta letépni magáról. Megtehettem volna helyette én, de valószínűleg csak tovább erősítettem volna benne a hitet, hogy hozzám képest ő milyen gyenge volt, és ez okozta az egész törést.
A tánc arra is jó volt, hogy kicsit kiürítsem a fejem. Lekötött a mozdulatok pontosítása, a ritmus tartása, és bár improvizáció volt eleinte, valahogy menet közben mégis kezdett összeállni az egész egy kezdetleges koreográfiává. Ha a jóga meditáció volt, úgy a tánc végülis felfogható volt egyfajta imának is, és mivel Hathor úrnő bár nem szólt hozzám szavakkal, mégis ötletet adott, úgy ezaz ima éppen neki szólt. Végülis mégis ő volt a zene és a tánc istennője is sok egyéb mellett, noha a mitológiája elég zavaros volt. 