Egy végtelen játszótér, amit úgy formáltam, ahogyan akartam jól hangzott, még ha az emberi elmémnek kicsit ijesztő is volt a megszámlálhatatlan lehetőség, amit ajánlott. Lesznek hegyek a távolban, vízesés egy tóval, sziklába vájt városok, hogyan éppen a kedvem kívánta. Idővel. Most megelégedtem a házzal, amit építettem nekünk, a medencével és a virágokkal. Egy otthonnal egy másik világban, ahol megpihenhetek majd mindig két élet között. - Nem akarom megváltoztatni a világodat, ahogy téged sem. A Duat így tökéletes, így ha bármit is alkotnék, akkor azt csak azért tenném, hogy maga a teremtés elszórakoztasson. Csak nehogy a végén jobb hely legyen mint Sásmerő, mert akkor Ozirisz megorrolna ránk… Maat, és akik még téged szolgálnak nem bánják…? Nem csak arra gondoltam, hogy alkothattam itt, hanem úgy egyáltalán azt, hogy itt voltam, és hogy úgy tűnt bírtam az uruk kegyét úgy, ahogyan ők sosem. Én dühös lettem volna a helyükben, ha egy jött-ment ember csak így beférkőzik annak a szívébe, akit ők már évezredek óta szolgáltak és hirtelen minden róla kezd el szólni. Még ha Maat kedves is volt és kimért, nem akartam kihívni magam ellen a sorsot és próbára tenni a jóindulatát akár neki, aki Kebechetnek vagy Ammitnak. Elvettem a szipkát és mélyet szívtam a vízipipából. Kellemes narancsos-citromos íze volt, ezek szerint Anubis ezt kedvelte, és ráadásul mivel nem volt szén egyáltalán nem volt karcos, simán le tudtam tüdőzni. Meg is tettem, majd egészen lassan fújtam a férfi felé. Nem valószínű, hogy tudta, de nálunk ez már flörtölésnek számított… És így legalább közben a füst jótékony takarásából nézhettem végig, ahogyan ez az ókori öltözék szabadon hagyta a mellkasa alját és a hasát is egészen a derekáig. Karim Nazeri nem volt túlságosan sportos alkat, inkább vékony és magas, de annyira pont az volt, hogy a kifejezetten világos tónusú bőrén haloványan kirajzolódjanak a hasizma kockái. A következő adag füst, amit kifújtam már a nyakán és a felsőtestén simított végig, mint egy lágy szellő, bár csak félig volt direkt. - Finom lett, szerintem az étteremben nem tudnának ilyen jó pipát készíteni. Az európaiak nem értenek ehhez annyira. – igazából nem tudtam, mikor találták fel ezt a szerkezetet, de az biztos, hogy mára a Közel-Kelet egyik védjegye lett, és voltak olyan trükkjei, amiket nem nagyon szoktunk tovább adni, csak megfigyelés útján terjedt, és akkor ott voltak azok a dolgok, amiket nem is lehetett elmondani szavakkal csak érezni lehetett. Mivel ezt a pipát a képzelet szülte, pontosan olyan tökéletes lett, mint amilyennek az ember akkor álmodta meg, amikor rátört a vágy hogy füstöljön kicsit. Arra, hogy erősebb lettem félrebillentettem a fejem, közben visszaadtam neki a szipkát. Most még bírtam szinte a teljes isteni erejét, hogy formálni tudjam ezt a birodalmat, így nem tudtam milyen lesz, amikor visszatérünk az emberek világába. A bűvöletem már így is elég erős volt, nem tudtam elképzelni sem, hogy azt hogyan lehetett volna még jobban kiterjeszteni. Na jó, el tudtam, de próbálgatni kellett, hogy vajon merre burjánzott. - Majd gyakorlok, bár már most sem tudom, milyen érzés, amikor valaki beleesik a bűvöletbe, így nem tudom honnan fogom tudni, hogyha ez még erősebb lesz. De biztos ki fog derülni. Igazából mindig azt próbáltam megtanulni, hogy hogyan fogjam vissza, hogy csak akkor ejtsem csapdába a környezetemet, amikor akartam is, de ez még sosem sikerült. Egyedül te vagy immunis a táncomra. Nem volt bennem ez iránt keserűség. Vagyis már nem. Nem akartam, hogy a táncom bárki másé legyen, csak az övé, legalábbis úgy, hogy fel is fogta… Bár továbbra sem tudtam, hogy mások hogyan láthattak ilyenkor, vagy mit érezhettek. Közelebb húzódtam Anubishoz. - Én csak egyetlen Fátyol mögötti hatalomhoz akarok közel állni. – mosolyogtam rá, majd még egyszer szívtam a vízipipából és után felálltam. A ruhám nagy része homokká omlott, csak egy arany színű bikini maradt meg rajtam. - Kipróbálom a medencénket. – mondtam, majd beleugrottam, hogy ússzak egy kört, majd megtámaszkodtam a vízben a szélén és kinyújtottam a kezem a vízipipa csöve felé.
Noha én sosem felejtettem el, hogy nem egyedül voltam a Duatban, reméltem, hogy erre az egy órára legalább Shadiya elhitte, hogy most tényleg senki nem látott. De hiú remény volt, ennél okosabb volt - talán nem is választottam volna, ha nem lett volna az. - Maat meglepően alkalmazkodó, ameddig egyensúlyt lát valamiben. Szerintem még tetszene is neki, ha valami ellensúlyozza a kietlen dűnéket. Vagy a dűnék kietlen urát. De meg is kérdezheted. Valószínűleg most a saját palotájában van, de ha hívod, biztosan megjelenik. Már ha szeretnéd, hogy akárki megjelenjen. - tettem hozzá kissé incselkedő hangon, miközben kissé összeszűkülő tekintettel hagytam, hogy az ajkai közül előáramló füst szétoszoljon az arcomon. Valamiért úgy éreztem, hogy több volt a füstfelhő mögött, mint a puszta véletlen szélmozgás, amitől a félmosolyom egy leheletnyit szélesedett. - Óh, én sem vagyok immunis rá. Csak engem egészen máshogy bűvöl el. - feleltem a számba véve a szipkát. Már akkor éreztem a mozdulataiból áradó erőt, amikor a hívására a földre léptem kétezer éve először, és azóta sem múlt el. Csak kikristályosodott. Ahogy felállt és a lengedező szellő lefújta róla a ruháját a tekintetem elkerekedett, a szemöldököm pedig feljebb vándorolt. Ezúttal leplezetlenül néztem végig a dereka vonalán, ahogy lágy ívben folytatódott a combjaiban, felfelé pedig a hibátlan bőre a Hathornak is versenyt jelentő, most aranyba öltözött mellei akasztották meg egy pillanatra a szemem, mielőtt folytattam volna a kecses nyakán a szeméig. Egy pillanatra, ugyanis a következőben elmerült a vízben és körbeúszott, mint egy karcsú, aranyló árny a hullámok alatt. - És még én vagyok kegyetlen. - mondtam szemforgatva, ahogyan felkönyökölt a medence szélére és kinyújtotta a kezét a pipa felé. De az előbbi után igazán nem járt neki a füstből, helyette inkább felé hajoltam és végigvezettem az ujjaim a tenyerén, aztán az alkarján, fel a válláig és a füle mögött rásimítottam a kezem az arcára. - Milyen a medence? - kérdeztem, miközben közel hajoltam az arcához és a víztől gyöngyöző ajkaihoz.
Nocsak nocsak. A halál ura is tudott flörtölni, pedig biztos nem volt sok alkalma gyakorolni az elmúlt kétezer évben… És valahogy nem gondoltam, hogy akár azelőtt az ókor Casanovája lett volna. Újabb dolog, amit talán csak nekem tartogatott. Tetszett ez az új oldala, amit most végre megmutatott, csak tudtam volna mi tartott idáig. - Nem, most nem szeretném. Majd legközelebb, egyelőre elhiszem neked, hogy nem bánja. – válaszoltam neki mosolyogva. Nem tettem volna tönkre ezeket a perceket azzal, hogy idehívok valakit, és gyakorlatilag az áldását kérem valamire, ami egyelőre nincs, még nem volt ideje kibontakozni. Túl korai lett volna a világ elé tárni azt, amit még éppen csak elkezdtünk mi is felfedezni, és fogalmunk sem volt merre haladt igazából. Hiszen még a lehetséges problémákat is kizártam a fejemből, csak élvezni akartam a jelenlegi helyzetet. És ezen rengeteg minden volt, amit élvezni lehetett. Az incselkedést, a látványát, a finom vízipipát, és ahogyan a tekintetével végigsimított a testemen. Az érintés valahogy mindig is nagyon korlátozott volt közöttünk, hogyha egymáshoz ért a bőrünk az mindig felért egy kisebb ünneppel, noha nem tudtam megfejteni, hogy ez miért is volt így. Mindketten tartózkodtunk tőle, hogy túl közel kerüljünk egymáshoz ilyen módon, bár csak most sejtettem meg, hogy talán ez azért volt, mert mindketten féltünk, hogyha csak egy kicsit is engedünk az ezirányú vágyainknak, akár csak egy simogatás vagy egy ölelés formájában, akkor nem tudtunk volna megállni és szélsebesen gurultunk volna le a lejtőn egy szakadékba. Nos, ez a hatalmas kőgömb mostmár elindult, így nem volt ok, hogy tovább türtőztessük magunkat. Mégis, a megszokás miatt nehéz volt áthágni ezt a korlátot, maradt hát a látvány, néhány lopott érintés. Bár az a tánc cseppet sem volt ártatlan, a zene vége jól jelezte, hogy mikor kellett abbahagynunk. A víz kellemes volt, de még kellemesebb volt a medence széléről felnézni rá. - Kegyetlen? Én? – kérdeztem vissza, miközben végigsimított a karomon egészen az arcomig. Újra dorombolni támadt volna kedvem, az arcomat egészen belesimítottam a tenyerébe amikor odaért. Amikor azonban közelebb hajolt, és nem adta oda a vízipipa szipkáját gonoszan mosolyodtam el. Mint egy szirén, aki meglátta az áldozatát. Noha tudtam, hogy most jártunk a legközelebb ahhoz, hogy végre összeérjenek az ajkaink, ha már kegyetlennek nevezett, kicsit még megvárathattam. Pedig minden porcikám kívánta azt a csókot. - Nézd meg magad. – válaszoltam a kérdésére, majd lendületesen felrúgtam magam a vízből, épp csak hogy a karjaimmal át tudjam fogni a nyakát, majd elrúgtam magam a medence falától, hogy egy nagy csobbanással berántsam magammal a vízbe. Amikor beleesett rögvest el is engedtem, hogy fel tudjon jönni a fejszínre, majd kicsit arrébb úszva néztem rá, tisztes távolból. - Tőled tanultam a kegyetlenséget is.
Őszintén bevallom, valahogy sosem voltam jóban a vízzel. Talán azért, mert az én erőm a Duat homokjához kötődött, vagy pusztán meguntam azt az éljenzést, amit Hapi és Khnum kaptak a Nílusért. Akárhogyan is, sosem rajongtam a fürdésért sem a vízért. De eddig nem várt egy csábító papnő a felszín alatt. És az említett papnő eddig nem is használta ki a pillanatnyi figyelemzavaromat, hogy a nyakam köré kulcsolt karokkal egyenesen berántson a medencébe. A víz hullámzott és habzott, ahogy csapkodva feltornáztam magam a tetejére, valami idegen ösztöntől kísérve ollózva a lábaimmal. Vajon én tanultam meg úszni egyszer? Vagy Karim Nazari tudott? Prüszkölve megszabadultam az orromba került víztől, aztán hátrasimítottam a hajam és egy kézzel megkapaszkodtam a medence szélében. - Igazán kiváló tanítvány vagy. - mondtam megjátszott rosszallással, de a szám sarka néha megremegett egy elnyomott vigyortól. Egy mély levegő után elmerültem a vízben és felhúzott térdekkel megtámasztottam a talpam a szélében, aztán a víz alatt csavarodva ellöktem magam, átszelve a köztünk lévő távolságot, aztán megérkezve egyik karommal a térde alatt támasztottam meg Shadiyát, a másikkal a lapockája mögött, aztán forogtam egyet, hogy kissé elveszítse az egyensúlyát és teljesen a karjaimra feküdjön. - Mondhatom, hogy gyönyörű vagy minden kegyetlenség ellenére, vagy zavarba jönnél tőle?
Aranyos volt, ahogy prüszkölt, még fel is kuncogtam, egészen addig, ameddig hátra nem simította a haját. Volt a mozdulatban valami… Nem először láttam ezt, akkor is csinálta, amikor megázott az esőben, de minden alkalommal résnyire nyitva maradtak az ajkaim tőle, és olyan szomjas lettem, mintha már napok óta gyalogoltam volna a sivatagban. Csak ezért tudott meglepni, és mire magamhoz tértem már ott is volt előttem, és a karjaiba húzott, mintha el akart volna cipelni valamerre. Amikor megpördült velem a karjaim a nyaka köré fontam, hogy ne sodródjak el, így megint közelről tudtam nézni az arcát, bele egyenesen a sötétbarna, már-már majdnem fekete szemekbe. - Mondd, ha úgy gondolod. Így is túl sokáig nem mondtad ki, ami a fejedben jár, vagy amit érzel. Mindkettőnknek beszélnünk kellett volna róla. Legkésőbb Bastet után az egyikünknek elég vakmerőnek kellett volna lennie, hogy odaálljon a másik elé és kiöntse a szívét, de egyikünk sem volt rá képes. Azt tudtam, hogy én miért hallgattam. Nem hittem el, hogy ő is ugyanúgy érezhet irántam, és inkább meg akartam kímélni magunkat az esetleges kellemetlen helyzetektől. Ám ő bármikor kideríthette volna könnyedén, mi volt a szívemben, és bár sejtettem ezt tapintatból nem tette, de ha bevallotta volna mit érez… Persze ez mostmár eső után köpönyeg volt, de akkor is érdekelt volna, mi tartotta vissza. Kicsit fészkelődtem a karjaiban, de nem fordultam szembe vele egyelőre. A homlokommal megtámaszkodtam a nyakán és a vállára hajtottam a fejem. Egy ölelés elég volt, egyelőre, noha mélyen belül tudtam… vagyis inkább reméltem, hogy ebből még hamarosan több is lesz. - Miért nem mondtad el eddig? Szükség volt rá, hogy majdnem elveszítsük egymást? – a hangom nem volt számonkérő, inkább kíváncsi, kicsit talán sajnálkozó. A gondolatra, hogy képes lettem volna elhagyni őt, csak mert féltem attól, hogy nem kellek neki, még szorosabban öleltem át a nyakát, hogy érezze, hogy soha többé nem akartam elengedni.
- Viszonylag keveset akarok mondani. Legalább is szavakkal. - mondtam neki halkan, miközben előrébb csúszott a karom, hogy a könyökömmel támasszam alá a térdét, miközben a tenyerem végigsimított a combján. Az én koromban az emberek egészen máshogy álltak a szexhez, mint akár a következő korok, manapság pedig végképp egészen különös viszonya volt az embereknek a testiséghez. Amikor a korai életeimet éltem nem hordozott több jelentést, mint az érintés, a tánc, vagy egy este egy italozóban, most viszont érzések és érzelmek tömkelege lengte körbe. Azt viszont soha nem kérdeztem meg Shadiya hogyan viszonyult az ilyen dolgokhoz. Ahogy nem is tettem erre utaló jelzéseket sem, amit ezek szerint észre is vett. - Féltem, hogy magasabbra emeled a falakat magad körül. Hogy még messzebb fordulsz tőlem. - feleltem a kérdésére, miközben a vízben közelebb sodródtunk a medence ellenkező partjához. A partról narancsos ragyogás keveredett a csillagfényes sötétbe a parázsló lámpásoktól, ami visszatükröződött és ezer darabban szóródott szét a ruhánkba szőtt aranytól. - De ahogy látod én sem tudok végtelen ideig türelmes maradni. Viszont ezek után tényleg legyél őszinte velem, Shadiya. Mondd el, hogy mit érzel. És hogy mire vágysz.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy ez a sejtelmes mondat, hogy szavakkal keveset akar mondain, összeadva azzal, ahogyan a tenyere ismét a combomra simult, az azt jelentette-e, amit gondoltam. Egy-egy mozdulatából, néhány érintésből és incselkedéséből átszökött egy érzet, hogy nem csak a lelkemre és csodás, teljesen törött és leamortizált személyiségemre vágyott, hanem a testemre is. Nem lett volna ellenemre, noha nem voltam biztos abban, hogy azt akartam, hogy itt a Duatban, a holtak birodalmában történjen ez meg. Viszont most visszamenni, hazavezetni – vagy akár keresni egy motelt – megtörte volna a varázst, ezt a sejtelmes hangulatot, a gyönyörű fényeket, csillagokat, és pont tökéletes hőmérsékletű medencét, szinte bűn lett volna itt hagyni. Minden lánynak, aki csak egy kicsit is romantikus lelkületű volt, volt a fejében egy ilyen jelenet, nekem pedig megadatott bármennyire is képtelennek tűnt, csak annyit kellett volna tennem, hogy igent mondok rá. Talán még mondanom sem kellett volna semmit, csak végre rátapasztani a szám az ajkaira. Amikor elértük a medence szélét végre szembefordultam vele, a derekát a combjaim ölelésébe fogva. - Tudod, hogy elég lett volna a gondolataim mélyére nézned, csak egyetlen egyszer, hogy megtaláld, hogy mit gondolok rólad igazából. Hogy hogy érzek irántad igazából. Lehet, hogy türelmes lettél volna még néhány életig, ha nem török ki könnyekben. De tudom, miért nem tetted. Az őszinteséget és hogy mondjam ki mit érzek és mire vágyok, könnyű volt kérni, de nem volt ilyen könnyű teljesíteni. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert sokszor magam sem tudtam szavakba önteni, vagy mert tudtam, hogy mindennek következményei voltak. Nekem erre mindig figyelnem kellett, hiszen még nem volt isten, hogy minden felett álljak és mindent megússzak. - És mi van, hogyha egyszer majd nem fog tetszeni, amit mondok, vagy érzek? – kérdeztem, miközben a kezemmel az arcát simogattam. – Mi van, ha féltelek vagy aggódok érted? Mi van, ha haragszom majd valamiért? Mi van, ha mindent túl gyorsan akarok tőled? – sütöttem le végül a szemem, de ez csak rosszabb volt, mert így a szeme helyett az ajkait néztem. Nem bírtam tovább. Feljebb tornáztam magam, hogy egészen szorosan öleljem a derekát a lábaimmal, a karjaimat a nyaka köré fontam, majd puhán csókoltam meg, és ha úgy éreztem nem ellenkezik, elmélyítettem a csókot, a nyelvem az övét kereste, mintha tényleg mindjárt szomjan haltam volna és csak ő enyhíthetett volna ezen.
Miközben Shadiya a karjaimból inkább az ölembe került a medence vizében lebegve, a combjaival ölelve körül, mintha attól félt volna, hogy menekülni akarok a kellemes víz hirtelen forróbb lett, a testemen pedig egy izgatott pezsgés szaladt végig, mint egy villámlás. Bolond lettem volna menekülni a fogságából. - Tudom, hogy nem szereted. Kényelmetlenné tesz, zavarba hoz és emiatt erőszakosnak hat. Én nem akarok és nem fogok semmit rád erőltetni, csak amit magadtól akarsz és önként adsz. Hozzá akartam tenni, hogy kivéve talán néhány csésze kávét, amit sajnos túl jól készített elő ahhoz, hogy ne várjam el, de azzal tönkretettem volna a körénk gyűlő, dohányfüstös vízpárától bódító légkört. Éppen válaszolni akartam neki, mikor úgy tűnt elértük az ő tűréshatárát is. A lábai tovább szorítottak, egyre jobban bezárva a teste csapdájába, a karjai összekulcsolódtak a nyakam mögött, a csókkal együtt pedig szinte úgy éreztem, hogy rám borul, mint egy selyemruha. Elengedtem a combját és egyik karral a dereka mögött, a másikkal a fedetlenül hagyott lapockái között öleltem át, miközben elmerült a jól eső érzetben, amire mióta újra emberként éltem már kifejezetten nagy szükségem volt. Nem gondolkodtam, csak hagytam, hogy az ösztönök vezessenek, hogy magamhoz szorítsam, érezve a bársonyos bőrt a mellkasomon, a nyelvét az enyémen, az ujjait a vállamon. - Mi az, amit túl gyorsan szeretnél, Shadiya? - kérdeztem tőle szinte csak búgó hangon lehelve a szavakat. - Csak mondd és megkapod. Jár neked minden, amit meg tudok adni neked. Mire lenne jó a végtelen hatalom, ha nem tudnálak elhalmozni? Tudom, hogy megint Bastet jutott az eszébe, mikor látszólag az óvó aggódása miatt öntöttem rá a tekintélyem. Nem bántam, ha ezt megbeszéltük most, hogy már nem vonaglott a kíntól, de az a beszélgetés még ráért. Hosszú volt egy óra a Duatban.
Szinte felolvadtam az ölelésében amikor visszacsókolt. Néha, késő éjjel, amit a boszorkányok órájának is neveztek, és már nem tudtam uralni a gondolataimat, elképzeltem, hogy hogyan történne meg ez, de a fantáziám szegényes volt a valósághoz képest. A Duat csillagai, a parázstartók lágy fénye, a medence vizének simogatása és a vízipipa füstjének az íze és illata mind tökéletes volt. Ez a csók mindenestül tökéletes volt. A homlokomat az övének döntve ziháltam amikor végül az ajkaink elváltak egymástól. Éreztem a hangján a vágyat, hogy szinte kínlódott már, de nem tett a magáévá, ameddig én nem mondtam ki. Pedig nem ellenkeztem volna egy pillanatig sem. - Ebben a percben a hatalmad az utolsó, ami foglalkoztat, nebi. – csak megszokásból hívtam így. Az idegenek előtt Mr. Nyle volt, akik tudták az igazságot, azok számára a görög verziója a nevének valahogy megszokottabb volt, az egyiptológusok és a régészek az igazi nevén, Anpunak hívták, már észrevettem, hogy ő is valószínűleg azt tartotta kényelmesnek, de az egyelőre valahogy nem jött a számra. Újabb apró csókot leheltem az ajkára. – Férfiként akarlak téged, önmagadért, nem azért, amire képes vagy, vagy amit adhatsz. – reméltem, hogy értette a különbséget. Nem kihasználni vagy felhasználni akartam, nem az kellett, hogy még több erővel öntsön el, pedig tudtam, hogy a tenyerén nyújtaná át nekem éppen az egész világot is, ha azt kérném. És ahogyan végső soron a saját világával ezt meg is tette. Nekem viszont csak a szíve kellett. Meg a lelke. Meg a teste is. Megsimogattam az arcát. - Bármennyire is akarnék most azonnal szeretkezni veled, nem szeretném provokálni a Duat lelkeit, sem azokat, akik itt élnek veled. Szerintem nem vennék jó néven, és hosszú távon örülnék ha kedvelnének. Adtam még egy puszit a homlokára, majd elengedtem a nyakát és a derekát a lábaimmal. Amennyire elegánsan tudtam lépcső nélkül, kimásztam a medencéből, de nem teremtettem újra a ruhám hosszú verzióját. Ennek ellenére persze ő még mondhatta azt, hogy nem érdekli mit szólnak mások, akár a lelkek, vagy a többi itt levő fey. Biztos, hogy nehéz volt türtőztetnie magát, ahogyan nekem is, de minimális józan eszem még maradt, és ő pedig úgy tűnt eléggé a kezembe adta most a gyeplőt. - Megígérem kárpótolni foglak a várakozásért, amint visszaértünk az emberi világba, az emberi otthonunkba, úgy, ahogyan csak szeretnéd. Ha akarod mehetünk most azonnal is, de maradhatunk is… - … csak úgy nem biztos, hogy sokáig bírni fogjuk.
Ahogy azt mondta, hogy férfiként akart már vártam, hogy a maradék ruhája is leperegjen róla, aranyfüstként olvadva szét a medence vizében, de úgy tűnt ennél visszafogottabb volt. Legalább is a Duatban lakó töménytelen vándor lélek jelenléte, még ha távol is húzódtak az újonnan épült otthonunktól, elég volt, hogy megzavarja és kényelmetlenné tegye. Így inkább elengedett, kibontakozva a forró ölelésből, ami után a kellemesen langyos medence szinte hidegnek érződött. Nem haragudtam rá, csak engedékenyen elmosolyodtam. - Ahogy csak szeretnéd. Türelmes vagyok, emiatt nem kell aggódnod. Csak szerettem volna, ha te is érzed milyen vágyat érzek feléd akkor is, ha pusztán karnyújtásról szemléllek. Például éppen azt, ahogy ugyanabban a kihívó öltözetben kiemelkedett a medencéből, hagyva, hogy a vízcseppek díszítsék az egyébként tökéletes alakját. Én csak megtámaszkodtam a medence szélén a hátam mögött és egy karnyújtással felültem, aztán csöpögő ruhában visszafordultam a párnák felé. Szívesen leheveredtem volna, de nem akartam a vízzel tönkretenni őket, úgyhogy csak megigazítottam egy elszabadult hajtincset és úgy fordultam Shadiya felé. - Legutóbb akartál adni nekem egy ajándékot. Még mindig várom. - feleltem a kárpótlásra. Ha tényleg komolyan gondolta, úgy illett, ha ő találta ki, hogyan is fog kárpótolni. - Szívesen visszatérnék, de mint mondtam ez sajnos nem csak egy illúzió. Ha most átlépnénk a Fátylon, ugyan ezekben a ruhákban, víztől csöpögve ülnénk az étteremben. Gyanítom az okozna néhány szemöldökráncolást. - tettem hozzá egy halk kacajjal. Azt azért elég nehezen magyaráztuk volna ki, hogy lettünk egy pillanat alatt elegánsan öltözött turistákból bőrig ázott óegyiptomi idővándorok. - De most maradhatunk még. Megnézheted, amit csak szeretnél, a Duat már nem fog végleg csapdába ejteni. Ahogyan legutóbb szeretted volna.
Szinte azonnal meg is bántam, hogy inkább a visszafogottságot választottam, és hogy megint előbb voltam tekintettel a környezetünkre, semmint a saját vágyaimra, vagy akár az ő vágyaira. Ez egy olyan dolog volt, amin a saját érdekünkben sürgősen változtatnom kellett. Önzőbbnek kellett lennem. Főleg, hogy éreztem azt a vágyat, amiről beszélt, és majdnem elemésztett… Az ajándék említésére felvontam a szemöldököm, majd elmosolyodtam. – Nos, a bilincs, amit rendeltem neked hetekkel ezelőtt ott van az éjjeliszekrényem fiókjában, de nem mertem odaadni. És nem is éreztem elég jó ajándéknak. Azt mondtad, arra vagy kíváncsi, hogy szerintem mire van szükséged, úgyhogy arra gondoltam veszek neked egy kutyát, mert talán egy jó barát és hűséges társ az, amire a leginkább vágyhatsz, de miután Siegfried is azt kért volna tőled, ha már imádkozna valamiért, nem akartam, hogy hülyén jöjjön ki, vagy azt hidd onnan az ötlet. Egyébként meg befizettelek az összes létező streaming-szolgáltatóhoz. – persze az nem volt igazi ajándék. Egy ajándék sem volt elég jó, ami az eszembe jutott, egy sem volt mérhető a gyönyörű fegyverekhez, és a homokhieroglifákhoz a kezemen. Nem tudtam mivel tudtam volna ekkora örömet okozni neki. Viszont így, hogy rákérdezett és mert megint megkért, hogy mindent mondjak el neki, legalább beszélhettem róla, hogy miért nem kapott még ajándékot. – Most viszont nem ilyen kárpótlásra gondoltam… Ha már kétezer év várakozás után még én is váratlan egy kicsit, akkor igyekezni fogok, hogy úgy érezd megérte. Még nem tudtam, pontosan hogyan fogom csinálni, ilyen téren még nem ismertük egymást, nem tudom mire vágyott egy nőtől, mi tetszett neki, vagy miről fantáziált, de reméltem ad alkalmat rá, hogy felderítsem. Ha nem mondta meg, hogy mi volt az, kénytelen voltam kísérletezni. A gondolatra, hogy így jelennénk meg az étteremben én is felnevettem, de nem gondoltam, hogy ezt ne lehetne gyorsan megoldani azzal a bizonyos isteni hatalommal. Az öltözködés már jól ment a Duatban, így egy gondolat kellett, hogy újra az a ruha legyen rajtam, amit kivettem a szekrényből az ebédhez, a vizet pedig mindkettőnkről összegyűjtöttem egy gömbbe és beledobtam a medencébe. - Így. Mindig is akartam ilyesmit csinálni, az elemek manipulálása nagyon menőnek számít főleg a kamaszoknál. – mondtam vidáman. - Nem vagy hozzászokva, hogy a vízzel is bánj, gondolom. Odaléptem hozzá, és átöleltem a derekát. Valahogy nagyon jól esett a bőrének az érintése. - Emlékszem, mikor legutóbb keresztül sétáltunk a sivatagon. Egy pillanatra, amikor átkaroltad a vállam azt hittem magadhoz ölelsz, hogy ne vesszek el itt, én pedig beléd kapaszkodtam. Sokat gondoltam rá, mert akkor voltunk egymáshoz a legközelebb. Meg előtte kint a kertben… ha nem távolodsz el tőlem talán megcsókoltalak volna. – tudtam, hogy a múlt nem számított, azok a pillanatok már a hátunk mögött voltak, de tudnia kellett, hogy emlékeztem rá, hogy mélyen belevéste magát a szívembe az a néhány lopott perc, bármennyire mélyre is próbáltam eltemetni őket. - Így viszont, hogy már nem vagyunk vizesek nincs akadálya a visszatérésnek, de ha körbevezetnél most… Minden egyiptológus álmát felülmúlná, ha láthatnám a csarnokot, ahol az ítélet történik. – végülis városnézést terveztünk egyébként is, ha a Duatban turistáskodok kicsit, az már majdnem ugyanaz volt.
Valójában nem reméltem, hogy Shadiya tényleg komolyan gondolta, amikor a Cliodhna kultistáival való ütközet után elvétve megígérte, hogy szerez nekem bilincset az igazi hűség kedvéért, de úgy tűnt alábecsültem. Sokkal több mindenre emlékezett, mint gondoltam és jobban leste a szétszórt kívánságaimat, mint amit elvártam volna. A kutya ötletére viszont nem tudtam elnyomni egy mély, gurgulázó nevetést. - Emlékszem a fiú milyen zavarban volt, miután ráeszmélt milyen közelről is hallotta Anubis a kérését. Felettébb szórakoztató volt akkor. Azt még én is észrevettem, hogy a televízió szellem-tárházában egyre szaporodtak a választható csatornák, és tekintve, hogy én nem tettem ezért semmit, meglehetősen egyszerű volt rájönni a dolog forrására. Viszont úgy tűnt Shadiya gondolatait teljesen elkerülte, hogy akár ő maga is lehetne az ajándék bizonyos körülmények között, vagy csupán külön akarta választani a kettőt. Mintha az ajándék egy egészen más érzelmi síkon létezett volna a testiségtől. - Jól van. Most már egészen kíváncsivá is tettél. - feleltem neki kissé félrebillentve a fejem. Legalább így bepillantást nyerhettem a mai korban meddig terjedtek az erotika határai. Egészen csodálkozva néztem, ahogyan gyakorlottan vezette vissza a bőrünkhöz ragadt vizet a medencébe, mintha ezer éve ezt csinálta volna. Noha biztos voltam benne, hogy képes lesz a Duat úrnőjévé válni, a könnyedsége mégis félelmetes volt. És gyönyörű. - Nem, tényleg nem. A Nílus és a Vörös-tenger is mások birodalma volt, magamtól eszembe sem jutott volna medencét teremteni a Duat dűnéi közé. De épp ezért hiányolt már ez a világ valaki olyat, mint te. A példáját követve én is vissza szándékoztam venni a reggel nagy gonddal kiválasztott inget, de ahogyan mellém lépett és a karját a derekam köré fonva hozzásimult a folyamat megakadt. - Emlékszem. Mindkettőre. Viszont a te lelked akkor háborgott, vagy a Duat erejétől, vagy a múlt sebeitől, én pedig nem akartalak olyan dolgokra vezetni, amiről nem tudtam, őszintén akarnád-e vagy másnap megbánnád. De felesleges azon gondolkodni, mi lett volna ha, mikor a jelen éppen csodálatos. - mondtam neki, ezúttal engedve a késztetésnek, hogy az ujjaimmal óvatosan beletúrjak a hajába és végigcirógassam az arcát, egészen az álla vonaláig. A válasza nem lepett meg. Jobban megdöbbentem volna, ha nem akarta látni mindazokat a misztikus csodákat, amelyekben a népe évezredek óta hitt, de élőként soha nem látta egyikük sem. - Jól van. Gyere, megmutatom. Átöleltem a vállát, mint legutóbb, és átlépve az indás oszlopok között elindultam a távolban sötétlő nekropolisz felé. A kapu minden lépéssel, amit tettünk nagyobb és fenyegetőbb lett, a fekete obszidiánba rajzolt hieroglifák mind tanácsok voltak az átkelő lelkeknek, mint egy utolsó segítség, mielőtt megmérettettek. A hatalmas kőtömbök maguktól nyíltak szét, épp akkora rést hagyva, hogy ketten átsétálhassunk rajta, aztán ugyanolyan komor monotóniával becsukódtak mögöttünk. - Ennek a helynek nincs neve, de az emberek sokféleképp hivatkoztak rá. - mondtam, miközben átsétáltunk a roppant csarnokon, ami fogadott. A falak elég messze voltak, hogy az utat kijelölő fáklyasor fénye már ne érje el a sarkokat, de ahol bevilágították, a földet temérdek földi kincs borította. Érmék, mint egy óceán, szobrok, díszes fegyverek, ékszerek, minden amit a fáraók magukkal hoztak az útra. A fáklyák mellett bálványok magasodtak. Volt, ami engem ábrázolt az emberek szemével, mások Osirist, Thot csőrös ábrázatát, de Maat szárnyas alakja is feltűnt. - A görögök nekropolisznak nevezték. A holtak városának. Mások a Duat szent hegyének, amelynek tetején mint bíra állok. A csarnok nem ajtóban végződött, hanem egy hatalmas, körkörös térben, ahonnan számos ajtó nyílt. Összesen negyvenkettő, fölöttük pedig a fal szikláiból negyvenkét nőalak figyelt a tér közepére. - Ezt viszont azt hiszem ismered. - mondtam egy halovány mosollyal körbenézve. - Ez Maat csarnoka. A nevének említésére Maat előbontakozott az árnyak közül, az első látogatásunk óta szokásos alakjában, arcán egy mindentudó mosollyal. - Üdv újra, Shadiya, senki leánya. Látom az urunk rád talált.
Örültem, hogy úgy érezte, hogy kellettem ide, kellettem a Duatnak, és főleg kellettem neki. Ez voltaképp egészen új érzés volt, hogy nem kellett küzdenem és bizonygatnom a hasznosságomat, hogy megérte engem befogadni, tanítani és foglalkozni velem, mert így vagy úgy, de megfizetem majd az árát. Ám jóleső újdonság volt, és valamiért el is hittem. Ez még furcsább volt tőlem. - A Duat úgy tökéletes ahogy van. Talán lehet kérek egy ki részt, annak a pár vízesésnek és tónak, amiről beszéltem, de nem esek túlzásba. Nehogy a végén mindenki itt akarjon maradni. – mondtam egy játékos mosollyal. Nem bántam, ha a lelkek itt csak átutaztak, de nem ez volt a túlvilág, ahol ők is maradni akartak. Legyenek csak a Sásmezőn, ez pedig maradjon meg csak a mi otthonunknak. Újra belesimultam az érintésébe, és mostmár nem kellett megállnom, hogy lábujjhegyre állva adjak egy puszit az arcára. - A jelen valóban csodálatos. – kicsit túl szép is volt ahhoz, hogy igaz legyen, de elhessegettem a sötét fellegeket, amik el akarták rontani a hangulatot. Anpu akart engem. Tényleg akart, nem csak mint papnőt vagy szolgát, és ez most bőven elég volt. Semmi más nem számított. Ahogy elindultunk a sivatagon át, ismét átölelte a vállam én pedig a derekát, de mostmár hozzá mertem bújni, odahajtani a fejem a vállához. Csak jól esett az egész, így bele se gondoltam abba, hogy itt nem csak az idő, hanem a távolságok sem egészen úgy működtek, mint a való világban. Végső soron így kényelmesebb volt. Ám ahogyan közeledtünk a roppant kőépület felé a gondolataimat egészen elterelte a szakmai érdeklődés. Próbáltam kibogarászni a hieroglifákat, amik megfogalmazták ugyanazt, amit a holtak könyvében leírtak, bár mégis kicsit máshogy. Elnyílt az ajkam, ahogy a kövek maguktól nyíltak szét, utat engedve a birodalom urának, és a csodálkozásom csak nőtt, ahogy megláttam a kincseket. Nem volt bennem emberi kapzsiság, én ezt a rengeteg aranyat és műkincset múzeumokban képzeltem el. A régiek rengeteg dolgot temettek a halottakkal, és úgy tűnt, hogy azok tényleg eljutottak ide is. - A fáraók, akik átjutottak Sásmezőre magukkal vitték a kincseiket, vagy mindenki hagyott itt valamennyit, mint valami adót? Vagy rájöttek, hogy tényleg semmi értelme a vagyonnak és csak úgy itt hagyták? – persze a pénznek itt nem volt haszna, és aligha lehetett az istenek jóindulatát kincseken megvenni, de sokat elmondott az emberek hozzáállásáról. Erről valahogy nem szóltak a képek és feljegyzések. A szobrok is csodásak voltak. Ugyanazok a tipikus állatfejű istenszobrok, mint amik az emberek világában is. - Te választottad a sakált, vagy az emberek aggatták rád, és azért van itt hogy nekik legyen ismerősebb? – kérdeztem. Bastet macskafeje a kárhozott mivoltából eredt, és láttam, ahogy Anpu is felvette a kutyafejű isten alakját, de lehet csak azért, mert megtetszett neki, vagy egyszerűen megszokta az évezredek alatt, hogy ezt várták el tőle. Isten létére egyébként meglepően alkalmazkodó volt sok tekintetben. Ezt korábban sosem fogalmaztam meg így magamban, de most egészen igaznak éreztem. Végül eljutottunk Maat csarnokába. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek leírták, a negyvekét ajtó negyvenkét nevet jelentett, amiket az itt belépőknek mind ismerniük kellett. Manapság már talán nem élt ez a próba, a legtöbb nevet nem jegyezték meg az emberek, akiknek nem ez volt a munkájuk. Én is csak a coven miatt tudtam őket, és mert meg kellett tanulni az egyik vizsgámra az egyetemen. Mielőtt még mondhattam volna bármit, az említett meg is jelent. Ugyanazt a gyönyörű, éteri női alakot választotta, mint legutóbb. Szerencsére tudtam még, hogy hol volt a helyem, így lehajtottam a fejem és udvariasan meghajoltam előtte. - Üdv, Maat úrnő. – a megjegyzésére felpillantottam Anpura. – El voltam veszve? – kérdeztem tőle. Sosem mondta, hogy eltűntem volna. Bár lehet, hogy Maat másképp értette, és inkább arra gondolt, hogy a szívünk is egymásra talált. Nem gondoltam, hogy romantikus lélek lenne, de sosem lehetett tudni.
Shadiya tele volt kérdésekkel, de ez természetes volt. Olyan valóságban járt, ami eddig mítosz volt, legenda, amiben hinni is bátorságot jelentett, mert sosem kaphattak róla bizonyosságot. Legalább is az egyszerű halandók. De ő sokkal több volt bármelyik embernél. - A leggazdagabb fáraók gondolkodása is megváltozik, mikor átlépnek a Duat küszöbén. Rájönnek, hogy itt a kincseiken nem vehetnek semmit, a ragyogásuk nem babonáz meg senkit, a túlvilág istenei előtt pedig nem lehetnek hatalmasak. Ilyenkor pedig általában hátrahagyták azt, amit magukkal hoztak, a szentimentális apróságokat kivéve. Nekem viszont tetszik a kisugárzás, amit áraszt magából ez a töménytelen értéktelenné vált gazdagság. A szobrokat nem az emberek hozták, az itt járókat folyton figyelő, állatfejű bálványokat én alkottam még az idők hajnalán. Sokaknak segített megérteni, hová is kerültek, ez pedig általában alázattal töltötte el őket. És némi tiszteletteljes félelemmel. Egyik sem ártott, mielőtt felsorakoztak a bírák ajtajai előtt. - Ez egy régi történet. Annak idején, a balzsamozások és múmiák kora előtt az elföldelt halottakat gyakran marcangolták szét éhes sakálok. Ez volt az első, ami miatt imádkozni kezdtek hozzám, én pedig segítettem. Elvezettem tőlük a vadakat, megmutattam, hogyan készíthetik fel a testeket méltóan. Az emberek pedig úgy hitték a sivatagi vadkutyák az én parancsaimat követték, ezért elkerülhetetlenül azonosítani kezdtek velük. Szeretek egyértelmű lenni, ezért ha megjelentem előttük könnyebb volt a rám aggatott aspektusokkal, hogy tudják, én vagyok. Valójában nem volt hízelgő választás, de hozzászoktam az évezredek alatt. És ahogy Shadiya mesélte, a félelmetes dögevők képe sem tántorította el az egyszerű embereket, hogy hozzám imádkozzanak, így voltaképp rosszat nem tett. És valóban könnyen felismerhető volt. Maat kijelentésére és Shadiya kérdésére kissé zavarban végigsimítottam az arcomon. - Nos, mikor Decarabia kultistái elraboltak, tettem egy kissé zaklatott látogatást itt. Gondolom Maat erre utalt. Az egyensúly istennője csak elmosolyodott. - Természetesen, nebi. Mi másra gondolhattam volna? Mint egy viharfelhő, csapzott és szikrázó. Sosem láttam még ilyen eltökéltnek, még a Bitorló ellenében sem. Viszont úgy látom közelebb állunk egymáshoz tekintélyben, mint ezelőtt, Shadiya, így hagyjuk a hajlongást. Legyen inkább így. - Maat kissé széttárta a karjait, mintha a dereka magasságában akart volna elcsípni egy kelmeruhát, miközben megrogyasztotta mindkét térdét és aprót biccentett a fejével. - Néhány lélektől láttam, akik párszáz éve jártak itt. Gondolom nem a szíved megméretni vagy itt. Ha gondolod, nézz csak körbe. Mint a csarnok úrnője, szívesen látlak vendégül.
El kellett ismernem, hogy valóban volt valami szép abban, hogy miután meghaltak még a fáraók is rájöttek, hogy az életükben sosem az arany volt az igazi kincs, sokkal inkább az emlékek, és végül csak azt vitték el, amik a jó dolgokat juttatták eszükbe. Azt nem gondoltam, hogy Anubis ebben a rengeteg tárgyban a maguk szépsége miatt gyönyörködne, sokkal inkább ő is azért tartotta meg őket, amire emlékeztette. Méltóságteljes volt, hatalmas, de minél jobban megismertem, annál érzelmesebbnek láttam, csak jól rejtette. Az emberek nem ezt az oldalát akarták általában látni, így nem ezt mutatta nekik. Itt voltak a szobrok is, amiket szintén azért alakított ilyenné, hogy az embereknek kényelmesebb legyen az átkelés. Vajon értékelték valaha a figyelmességét vagy soha nem is gondoltak bele? Ha utóbbi, úgy én igyekeztem értékelni helyettük is. - Az emberek szeretik boncolgatni az istenek eredetét. Miért abban hittek a régi emberek, amiben, miért olyan formát adtak nekik, amilyet. A legtöbben persze nem gondolják, hogy ezek mögött valódi erők állnának, inkább csak a kultúrák és a gondolkodás fejlődését próbálják megfejteni. Érdekes tudni, hogy van amit valóban jól göngyölítettek fel. – bólintottam a magyarázatára. Ismertem a vadkutyák és sakálok elméletét, hogy miattuk kapta a halál ura ezt az ábrázatot. Valóban praktikus volt úgy megjelenni előttük, hogy fel is ismerjék. – Ti annakidején, amikor még ember voltál, miben hittetek? És végül kiderült, hogy már ők is fey-ek voltak csak régebbiek, vagy az valami más? – nagyon érdekelt volna ez a téma is. Amióta emberi kultúra létezett, azóta voltak vallások is, sőt a hiedelmekből fejlődött ki maga a kultúra, ami megelőzte a klasszikus értelemben vett civilizációt is. Anpu nem csak mint férfi érdekelt, nem csak mint isten, hanem valaki, aki egy olyan korról is őrzött emlékeket, amikről ma már nagyon keveset tudtunk, és csupán fennmaradt tárgyakból próbáltunk következtetni, milyen lehetett az élet akkoriban. Bár még rengeteg kérdésem lett volna tovább is, Maat csarnoka és az istennő maga gátat vetett a kíváncsiskodásomnak. Megnyugtattam magam, hogy rengeteg időm lesz még faggatózni otthon is, holnap is, a jövőhéten is… Mert nem megyek sehova. Nem kell elhagynom őt, és ő sem akarta soha, hogy magára hagyjam. Rózsaszín ködben lebegtem még, ami nem eresztette át a mögötte gyűlő sötét probléma-fellegeket. - Ahogy kívánod, úrnőm. – utánoztam le a mozdulatát, ami egy apró pukkedli volt. Nem tudtam miért tartotta ezt kevésbé alázatosnak, mint a meghajlást, de ha ez tetszett neki, hát nem múlt rajta semmi. Nem tudom kik járhattak itt, akik így köszöntötték, mert elég európai módi volt, de sosem lehetett tudni, ki talált rá a szívében erre a hitre. A magyarázatára, hogy Anubis mennyire eltökélt volt, amikor elraboltak, hogy rögtön idejött akár egy vihar, felmosolyogtam a férfira és megszorítottam a kezét. Sosem köszöntem meg neki, hogy értem jött, és akkor túlságosan a saját nyomorommal voltam elfoglalva ahhoz, hogy egyáltalán örülni tudjak neki. Pedig magamhoz kellett volna szorítanom, hosszan, megnyugtatni, hogy bár volt baj, de legalább éltem… Akkor nem értettem, mi tombolhatott benne, vak voltam, de mostmár el tudtam képzelni, mit érezhetett. Bocsánatot kérhettem volna tőle, hogy kitettem ennek, de sajnos sehogy sem tudtam volna elkerülni, semmilyen döntést nem tudtam volna máshogy meghozni… És legalább magunkhoz vettünk még egy felemelkedettet. Ám más valamiért azért még kérhettem a bocsánatát. - Sajnálom, hogy vak voltam, és nem vettem észre téged ez hogy érinthetett. – mondtam neki végül, mielőtt visszafordultam Maat felé. Elengedtem Anpu kezét, és áhítatosan jártam körbe a csarnokot. - Köszönöm, hogy fogadsz. A szívemet azt hiszem még korai volna megmérni, és kicsit tartanék is az eredménytől. Nem szeretném Ammit vacsorája lenni. Te itt is… élsz? Nem tudok rá jobb szót. – néztem bocsánatkérőn az istennőre.
- A legtöbb vallás így született. - feleltem elmerengve a fölénk tornyosuló számtalan bálványon és faragványon. - Van egy erő, megkérdőjelezhetetlen de megismerhetetlen, ezért az emberek nevet adnak neki. És ha neve van, arca is lesz, jelképei, történetei. Mindben van valamennyi igazság, de egyik sem írja le teljesen a valóságot. Nos, kivéve ha valakinek egy isten személyesen meséli el. - mosolyodtam el. A következő kérdésére kissé el kellett gondolkodnom, mert a legrégebbi emlékeimet akarta megismerni. Nem akartam titkolni előle semmit, egyszerűen még egy ötezer éves feynek is nehéz volt néha a kezdeteket felidézni. - Sajnos csak a Felemelkedett életeimből tudok válaszolni, azt nem tudhatom, előtte hogyan és kiket tiszteltünk. De mikor a Folyóközben éltem, a mi isteneink különösek voltak. És félelmetesek. Emlékszem, hogy egyetlen erőben hittünk. Hur'ah, így neveztük. Ő volt a jó. Az élet, a napfény, az eső, az étel. De idővel rájöttünk, hogy nem csak jó létezik. Akkor a rossznak is adtunk nevet, és An'rah-nak neveztük. Sosem jártam utána, de úgy hiszem ők azok az ősi feyek, akiket ma Ahura Mazda és Angra Mainyu néven lassan elfelednek. Valamikor a saját utolsó életem környékén születhettek a sumerok távoli istenei is, mint Nergal és Ereshkigal, de őket az én népeim soha nem tisztelték úgy, ahogyan később tiszteltek engem. Szerencsére Maat megakadályozta, hogy elmerüljek a megbánásban, hogy miért is nem kerestem meg soha a saját isteneimet. Shadiya bocsánatkérésére csak óvatosan végigsimítottam az arcán. - Már nem számít. Tudom, mi foglalkoztatott akkor és nem fogom felróni neked. Megértelek, Shadiya. Teljesen. Legalább is reméltem, hogy az utolsó érthetetlen csomó feloldásával már nem volt több titok vagy rejtély előttem - még ha ez kissé hiú remény is volt. - Én nem élek sehol úgy, ahogyan gondolod. - felelte Maat, a tekintetével követve Shadiyát. - De sok időt töltök itt, ha merengeni akarok. Ha egyensúlyra vágyom és békére. Anpu úgy alkotta meg, hogy a csarnok közepén beláthassam az élők és a holtak világait is, ha akarom, ezért gyakran veszek el mások történetében.
Felettébb érdekesnek találtam, hogy az ősi vallás is ezek szerint egyetlen jóságos erőt tisztelt, majd ebből lett a politeizmus rengeteg istene, a világ nagy része pedig az elmúlt kétezer évben lassan újra egy hasonló végtelen és jóságos istenben hitt. Már ha a muszlimokat, keresztényeket és zsidókat együttvéve lehetett a világ nagy részének nevezni. Mindig is foglalkoztatott, hogy létezhetett-e egy feyek felett álló erő, de ha Anpu tudott volna ilyesmiről, akkor valószínűleg már mondta volna, így ha volt is, ez még rejtélyesebb volt, mint gondoltam. Arra is kíváncsi lettem volna, hogy mi lesz egy fey-jel ha elfelejtik, de úgy sejtettem semmi nagyon durva, talán csak passzivitásba vonultak, amit a legtöbb seelie önként választott, amikor leeresztették a Fátylat. Ezek ismét mind olyan kérdések voltak, amiket később még fel kellett tennem neki. Amikor megsimogatta az arcom megint borzongást éreztem a gerincem mentén. Jól esett, szinte folyamatosan szomjaztam az érintését, az ilyen bensőséges pillanatokat, még csak nem is kellett szexuális töltetűnek lennie. Egy pillanatra lehunytam a szemem, de utána emlékeztettem, magam, hogy nem voltunk egyedül. Nem akartam titokban tartani, ami alakulóban volt közöttünk, de tartottam attól, hogy mit szóltak mások, leginkább a többi isten, akiknek befolyásuk lehetett erre az egészre. Az, hogy ő nem fogta vissza magát igazán Maat előtt, azt mutatta, hogy szerinte az istennő nem fogja bánni - vagy legalábbis nem volt sok beleszólása, de én még nem tudtam, hogyan szeretném ezt kezelni. A covennek egyelőre semmiképp sem akartam elmondani, ennyi már kikristályosodott, azok az emberek pedig, akik körülöttünk éltek meg úgyis észre fogják venni. Követtem a csarnok közepére az istennő magyarázatát. - Tehát úgy nézed mások életét, mint egy filmet? – ez mondjuk megmagyarázta, miért szögezte úgy a képernyő elé Anput a sorozatok világa. Bár kitalált történetek voltak, direkt izgalmasan megírva, hogy akár függőséget is okozhattak, de annyira nem volt más, mint ez, amivel úgy tűnt a Duatban is elütötték az idejüket. - Mi a kedvenc történeted?
Csak a szememmel követtem, ahogy Shadiya a csarnok közepére sétált, bár az ereje ehhez most, boszorkányként, még sajnos nem volt elegendő. Egyébként nagyrészt az enyém sem, az a végtelen kitekintés, amit Maat leírt csak a sajátja volt. - Óh, számtalan történet van, amit nagy becsben tartok. - felelte Maat, miközben lassan Shadiya után lépkedett, óvatosan, mint egy táncos, minden lépésnél aprót szökkenve. Úgy tűnt felettébb érdekesnek találta a magának alkotott emberi testet, azért próbálgatta a halandók gesztusait. - A hőst, aki egy utolsó éjszakát örül a barátaival, mielőtt a félelmét legyűrve szembenéz a veszedelemmel. A leányt, aki hátrahagyja a családját hogy azzal lehessen, akit a szíve választott. A férfit, aki tárt karokkal fogadja, megvetve a gonosz világot, ami rossz szemmel tekint rájuk. És az istent, aki emberként lesz szerelmes akkor is, ha már csak a lelke legmélye emlékszik rá. - tette hozzá a végén egy mosollyal, ami legalább olyan éles volt, amilyen a tekintete. Nem vettem fel Maat incselkedését, de ezt ő is tudta. Olyannal sosem mert volna tréfálkozni, amivel megsérthet. - Van, amit közelebbről is elég nézni. - tettem hozzá, csak hogy ne gondolhassa, hogy egyedül vett részt ebben a játékban.
Tényleg nem gondoltam, hogy Maat érzelmes, vagy romantikus lett volna, de ha csak a kedvenc történetei alapján kellett volna megítélnem, akkor bizony nagyon is az volt. Az utolsó estének, vagy a tiltott szerelem történetének is megvolt a maga romantikája, de nem tudtam nem észrevenni a csipkelődését, amit nekünk címzett a végén. Én még nem beszéltem volna szerelemről. Túl nagy érzelem volt, olyan hatalommal, amely még a fey-ek erején is túlmutatott, én pedig féltem tőle. Féltem teljesen elveszni, pedig tudtam, hogy el fogok. Már megnyitottam a csapot, kiengedtem a szellemet a palackból azzal, hogy egyetlen pillanatra engedtem az érzelmeimnek, és amikor az viszonzásra talált, a gát átszakadt. Innen már nem volt visszaút, már nem lehetett megijedni, csak venni egy nagy levegőt és alámerülni, hagyni, hogy a víz elsodorjon. Hogy hová azt magam sem tudtam. Reméltem valami jó helyre. Vagy legalább egy olyan helyre, ahol ő is ott volt. Maat éles mosolyát viszont nehezen tudtam értelmezni. Tényleg kicsit olyan arca volt, mint egy ragadozónak, de emiatt nem tudtam megállapítani, hogy épp lecsapni készült, nézelődött, vagy a nagyurat ugratta kicsit. - Hát a következő epizód már nem itt fog játszódni azt hiszem. – tettem hozzá én is egy szégyellős félmosollyal. Azt hiszem kicsit zavarban voltam. Nem tudtam, hogy kérdezzek rá, hogy mit szólt hozzánk, de kényelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra, azután sétára indultam a csarnokban, mintha tényleg minden érdekességet egészen közelről akarnék megnézni. Végül azért erőt vettem magamon. - Még… nekem is nagyon új ez az egész, mert sosem hittem volna, hogy a nagyurunk méltónak találna az érzéseire. Én sem tartom magamat méltónak rá. Nem akarok nektek kellemetlenséget okozni, sem pedig kivívni a haragodat bármivel. – ennél jobban nem tudtam neki megfogalmazni, hogy jól esne az áldása, még ha nem is volt rá szükségünk, Anpunak meg pláne nem. Csak szerettem volna ha elfogad kettőnket. Úgy tűnt a magammal hozott megfelelési kényszer mélyen gyökerezett, és mivel most nem volt itt a boszorkánykör, akiknek eddig meg akartam felelni, a tudatalattim keresett egy új célpontot.
Maat érdeklődve forgatta a fejét Shadiya óvatos lépéseire, ahogy egyértelműen az időt töltötte, míg megfogalmazta az aggodalmait. Mikor azonban sikerült szavakba öntenie, az istennő elmosolyodott. Kevésbé ragadozószerűen, mint ezelőtt, inkább engedékenyen. Ismertem ezt a mosolyt, sokszor néztem én is éppen így Shadiyára. - Bevallom, Shadiya, ha esetleg kihasználnád az urunk kegyeit arra, hogy felettem próbálj uralkodni, azért talán megharagudnék rád. De látlak. - mondta, miközben a tekintete mélyről jövő fekete helyett sápadt aranyfényű lett, ahogyan az embertesten átviláglott az ereje. Nem gondoltam, hogy valaha fenyegetni akarta Shadiyát, de a biztonság kedvéért közelebb léptem hozzá, szigorúan pillantva Maatra. - Látom a múltad, a lelked, és egy jövődet is. És nem gondolom, hogy valaha ilyet tennél. Az urunk pedig elég nagy úr, hogy maga döntsön az érzéseiről. Nyilván szeretem, ahogy egy alattvaló szereti a királyát, de az én szeretetem pusztán eddig terjed. Ha máshogy lenne, felborulna az egyensúly. Noha a medence körül ülve én ajánlottam fel, hogy megkérdezhetjük Maat véleményét, nem gondoltam, hogy Shadiya komolyan gondolta. Ezek szerint viszont mégis, a válasz pedig nem tudom mennyire nyugtatta meg. - Maat. - Nem mondtam mást, ez az egyszerű megszólítás elég volt, hogy az istennő tudja, hogy elérte a határt. - Remélem nem bántottalak meg, Shadiya. - mondta egy lépést hátrálva. - Olyannak látlak, aki értékeli az őszinteséget. Így őszinte voltam.
Eleget voltam egy fey közelében, eleget éreztem a bőrömön az isteni erőt ahhoz, hogy hirtelenjében ne rettenjek meg tőle. Éreztem, ahogyan a lelkembe nézett, átlátszó voltam számára, mint egy üveglap, de nem is akartam előle elrejteni semmit. Hiszen ez volt a dolga, eldönteni, hogy az emberek lelke súlyosabb-e a tollánál, egyensúlyban volt-e az a bizonyos mérleg. Az enyém még nem volt egyensúlyban. Komoly viharok dúltak bennem, és voltak sebeim, melyek egy része már beforrt, de hegeket hagyott maguk után. Bizonytalan voltam, és sok mindentől féltem, még a szerelemtől is, hogy vajon mit fog elsöpörni maga előtt, de attól még ott lakozott a szívemben. Ha mindent látott, akkor azt is látta, hogy elismerésre és elfogadásra vágytam, amihez a hatalom, amit ebben az életemben meg akartam szerezni csupán egy eszköz volt. Maga az erő, csak azért, hogy legyen sosem volt cél. - Sosem akarnék uralkodni feletted, Maat úrnő. Ha egyszer a jövőben ide fogok tartozni, majd akkor is meg fogok elégedni egy kölcsönös tisztelettel. Minden máshoz Anpu szerelme elég volt. Az is megnyugtató volt, hogy Maat nem vágyott erre a szerelemre. Vagy hát ha vágyott, nem a Duat urától. Az írások Thot feleségének tartották, de nem tudtam mennyi volt ennek a valóságtartalma. Odaléptem a nagyúr mellé, és kedvesen a karjára tettem a kezét. Tudtam, hogy csak védeni akart, de most nem volt rá semmi szükség. Teljesen megbíztam az istennőben, és tényleg tudni akartam, hogy mit gondolt. - Nem tudnál megbántani, nebet. Hiszen valóban a lelkembe látsz. – mosolyogtam rá Maatra. - Így biztosan azt is tudod, hogy amellett mennyire sokat jelent az őszinteséged, éppen annyira megnyugtat, hogy nem rosszallod, ami történik. Remélem sikerül izgalmas történetet szolgáltatnunk. Ha már ő hozta fel a mozizásával kapcsolatban, hogy minket is figyelt.
Mintha a hirtelen feltárult igazságtól megváltozott volna valami Shadiya lelkében. Nem rettent meg olyan szavaktól, amik néhány napja összetörték volna, nem félt Maat ítéletétől, még ha meg is tiltottam neki, csak állt és mosolygott. Ettől pedig olyan ragyogás vette körbe, mintha már közénk tartozott volna, éteri, fenséges istennőként. Vagy csak én láttam így. - Tetszel nekem, Shadiya. - mosolyodott el Maat is, a szemeiből pedig eltűnt az üveges fény. - Azt hiszem remek beszélgetéseink lehetnének. Vagy lesznek, ha minden a helyén marad. Mivel a vihar nagyrészt elhaladt a fejünk fölött, Maat pedig képes volt háttérbe szorítani az ösztönös, állandó méricskélést, kissé elléptem Shadiya mellől előre, hogy felé fordulva a szemébe tudjak nézni. - Akarod még felfedezni a Duatot, vagy inkább térnél vissza az élők közé? Most nem volt akkora hatása a halál birodalmának, mint először, de túl hosszan tartózkodni ideát megviselte nem csak őt, de az én porhüvelyem is. Nem véletlenül terveztem egyetlen órának ezt a kitérőt, amely lassan közeledett a végéhez, még ha a Duat kicsavarodott időfolyamában ez nem is érződött. Ráadásul nem felejtettem el mit ígért, ha egyszer otthon leszünk. Hogyan is tudtam volna megfeledkezni róla? De ha inkább maradt volna még, megnézni Osiris kapuját, ami egyenesen a Sásmezőre nyílt, vagy a kriptát, ahol egykoron az Isten-Fáraó múmiája nyugodott, és ahol kénytelen voltam visszaverni Set vérlázító tombolását, nem akartam az útjába állni.
Örültem, hogy Maat úgy gondolta, kellemes társaság leszek számára, és annak is, hogy ha esetleg én is a Duat lakója leszek, majd egyszer talán, akkor lesz kivel beszélgetnem Anubison kívül is. A coven azt tanította, hogy fontosak a szerteágazó jó kapcsolatok, végső soron abból éltünk, és úgy tűnt ez a tanításuk mélyen beleivódott a tudatomba, szinte már a bőröm alá is bekúszott. Ám ha szebben akartam fogalmazni, azt mondtam volna, hogy kellett, hogy az embernek, vagy feynek legyenek barátai. És mintha Anpu* is megkönnyebbült volna, bár ennek az okát nem értettem. Talán tartott tőle, hogy Maat megrémít az erejével, ahogyan ő is megrémített a sajátjával egyszer, de annak egészen más oka volt. Most kifejezetten szükségem volt rá, hogy az egyensúly istennője, ha nem is mérte meg a szívem egy mérlegen, de megítélje, hogy el tudna-e engem fogadni. - Remélem nem fordul ki a világ a négy sarkából. Sajnos olyan időket élünk, amikor erre nincs garancia. – válaszoltam a nőnek. Tényleg reménykedtem benne, hogy egyszer, néhány száz vagy ezer év múlva minden úgy lesz, ahogyan most elterveztük, amire az érzéseink viharában vágytunk, de tudtam, hogy sötét idők előtt állunk, és még rengeteg megpróbáltatáson kell túlesnünk addig. Ennek a történetnek még nagyon sok féle vége lehetett, és a happy end, amit elképzeltünk csak egy volt ezek közül. Anpu kérdésére elszakítottam a tekintetem a csarnok díszítésétől és Maattól is. Már éreztem, hogy tompán zúg a fülem és nyom a fejem is, ráadásul volt valami bizsergés a bőrömön, és mintha könnyebbnek is éreztem volna magam mint egyébként. Nem volt egyik sem zavaró még, de egyértelműen éreztem, hogy a Duat kezd hatással lenni a törékeny emberi testemre. - Bármennyire is szeretnék még megnézni más helyeket is itt, lennének ötleteim, de azt hiszem nem lenne jó ötlet túl sokáig időznünk a túlvilágon. Sajnos a testem nem ezekre az utazásokra lett kitalálva. Menjünk vissza. – léptem oda a férfihoz, és megfogtam a kezét. Az se volt utolsó szempont, hogy az ő porhüvelye sem viselhette túl jól az ilyesmit, és már csak ez alatt a néhány hónap alatt, amennyit benne töltött hatalmas erőket mozgatott. Jóval többet, mint amennyi ajánlatos volt még egy felemelkedett testben élve is, ha csak nem történt meg az a tökéletes egyesülés, amiről nekünk is csak szóbeszédeink voltak. Nem mondta, hogy így lenne, így tartottam tőle, hogy talán túl korán kell majd megbarátkoznom egy új arccal, pedig egészen kedveltem Karim Nazari ábrázatát. - Maat úrnő, remélem hamarosan újra találkozunk… de azért nem idő előtt. – pukkedliztem az istennő előtt, ahogyan mutatta. Ez után igyekeztem megfigyelni a változást magunk körül, bár nem tudtam, hogy az étterembe fogunk-e visszatérni, vagy valahova egészen máshova.
*szándékosan cserélgetem, hogy Shadi hogy hívja fejben
Maat tükrözte Shadiya köszönését, amit továbbra sem értettem melyik eltévedt lélektől láthatott, de határozottan élvezte alkalmazni. Különös, hogy még a szíveket mérő, többezer éves istennőnek is mutathattunk valami újat. Illetve főleg Shadiya. A válaszra bólintottam, aztán kissé kinyújtóztattam a tagjaimat. Az aranyló díszek és fekete bársony helyet adott az ingnek és a nadrágnak, amit az emberek között viseltem, a csarnok padlóján megült vékony homokréteg kavarogni kezdett és a levegőbe emelkedett körülöttünk, apránként alakítva ki a dublini étterem árnyékkép szerű mását. Közöttünk lassan megformálódott az asztal is, mögöttünk a székek, így hátraléptem kissé Shadiyától és a legnagyobb nyugalommal ültem le. Mire mindketten elhelyezkedtünk, már az élők földjén voltunk megint, a porhüvelyem pedig szinte fellélegzett. Valóban nem arra alkották az emberek testét, hogy ilyen idegen világokban utazgasson. Odakint mintha egyetlen pillanat sem telt volna el. Ha valaki éppen abban a másodpercben pislogott, mikor vibrálva eltűntünk és megjelentünk, talán észre sem vett semmit a hosszúra nyúlt kitérőnkből. Még az ír felszolgálólány is éppen csak eltávolodott az asztalunktól az üres tányérokkal. - Bevallom, az ilyesfajta merész rögtönzések ritka alkalmak nálam, szóval most a segítségedet kell kérnem. - mondtam megigazítva az ingem nyakát. Sajnos nem sikerült teljesen gyűrődésmentesen újrateremtenem. - Mihez lenne ezután kedved?
Olyan volt visszatérni a halandók világába, mintha egy álomból ébredtem volna fel. A világ lassan épült fel homokból, mintha ez lett volna az, ami nem volt valódi, csupán egy ügyesen megkoponált illúzió, ám a rám törő rosszullét keserűen emlékeztetett rá, hogy nagyon is igazi volt. Úgy kaptam az ásványvíz felé, mintha már napok óta szomjaztam volna és egyben lehúztam az egészet, majd még utána intettem a pincérnőnek, hogy legyen kedves hozzon még egyet. A koponyám égett belülről, a végtagjaim ólmosan nehezek voltak, mintha még a lélegzés is fájdalmas, de főleg fárasztó lett volna. A Duatban valószínűleg nem volt a szó klasszikus értelmében vett levegő, a lelkeknek nem volt rá szükségük, ahogyan vízre sem. Bármennyire is csodás volt ott, a drog egyetlen pillanat alatt távozott a szervezetemből, keserűséget és kimerültséget hagyva maga után. Tovább bírtam odabent, mint legutóbb, de ezt a törékeny testet nem viselte meg kevésbé, sőt… Mintha még rosszabb lett volna a helyzet, mint elsőre. Felpillantottam Anubisra, ő hogy volt… és ekkor megrohant minden, ami odabent történt. Hirtelen az is olyan távolinak látszott, mintha csak az álom része lett volna, de most felébredtünk, és szertefoszlott. Tudtam, hogy nem így volt, tudtam, hogy igaz volt. Igazi volt minden, de nem tudtam hirtelen mit kezdeni ezzel az igazsággal. Hogy nem csak tárt karokkal várt egy másik világ, hanem hogy megváltozott minden, ami ebben a világban alig egy másodperce volt. Visszakaptam az erőmet, ebben biztos voltam, éreztem, de ez volt a kevésbé fontos. A démonok, amik napok óta gyötörtek eltűntek, okafogyottá vált a szenvedés és a sóvárgás, amik pedig nem napok, hanem hetek, vagy talán hónapok óta a társaim voltak. A nagyúr pedig csak lazán megkérdezte, mihez lenne kedvem a grandiózus gesztusai után. Csak így. Hátradőlve pihegtem a székemen, és legszívesebben kiterültem volna a homokon a szikrázó napsütésben, hogy egy kicsit feltöltődjek, a testem is erőre kapjon. - Merész rögtönzés… Nagyon… finoman fogalmazol azt kell mondjam. – kuncogtam fel. Ez a bizonyos merész rögtönzés épp megváltoztatott közöttünk mindent, de sebaj, végülis az ilyesmi mindennapos volt. - Kicsit összeszedem magam, de utána beszéltünk róla, hogy keresünk bubble-tea-t, mert még egyikünk se kóstolta. Akkor… ez most végülis egy randi? Nagyjából a teáig tudtam gondolkozni, de ha randi volt, akkor át kellett gondolnom, az emberek mit szoktak csinálni randevú címén. Az ebéd megvolt, ilyenkor vagy egy séta szokott jönni, vagy mozi, esetleg színház, de Anpu – ezt még szoknom kellett a való világban is – így is sokat ült a képernyő előtt kitalált történeteket bámulva, így ez utóbbi kettőt elvetettem. Talán tényleg egy séta lett volna a legjobb a várban, amit eredetileg is terveztünk, de még nem tudtam megállapítani mennyire szívta le az erőimet a Duat. Vagy még mindig ott volt a lehetőség, hogy egyszerűen hazamegyünk, és egy üveg borral bezárkózunk egyikünk hálószobájába. A „Netflix és lazulás” mostanában úgy is csak egy eufemizmus volt valami egészen másra…
Kezdőlap 
Egy végtelen játszótér, amit úgy formáltam, ahogyan akartam jól hangzott, még ha az emberi elmémnek kicsit ijesztő is volt a megszámlálhatatlan lehetőség, amit ajánlott. Lesznek hegyek a távolban, vízesés egy tóval, sziklába vájt városok, hogyan éppen a kedvem kívánta. Idővel. Most megelégedtem a házzal, amit építettem nekünk, a medencével és a virágokkal. Egy otthonnal egy másik világban, ahol megpihenhetek majd mindig két élet között.
Noha én sosem felejtettem el, hogy nem egyedül voltam a Duatban, reméltem, hogy erre az egy órára legalább Shadiya elhitte, hogy most tényleg senki nem látott. De hiú remény volt, ennél okosabb volt - talán nem is választottam volna, ha nem lett volna az.
- Viszonylag keveset akarok mondani. Legalább is szavakkal. - mondtam neki halkan, miközben előrébb csúszott a karom, hogy a könyökömmel támasszam alá a térdét, miközben a tenyerem végigsimított a combján. Az én koromban az emberek egészen máshogy álltak a szexhez, mint akár a következő korok, manapság pedig végképp egészen különös viszonya volt az embereknek a testiséghez. Amikor a korai életeimet éltem nem hordozott több jelentést, mint az érintés, a tánc, vagy egy este egy italozóban, most viszont érzések és érzelmek tömkelege lengte körbe. Azt viszont soha nem kérdeztem meg Shadiya hogyan viszonyult az ilyen dolgokhoz. Ahogy nem is tettem erre utaló jelzéseket sem, amit ezek szerint észre is vett.