Noha az imázsom, amit az emberek felé mutattam meglehetősen egyszerű és könnyen leírható volt, Shadiya így is meglepő precizitással nyúlt át a tér-időn és elevenítette fel bennem a saját fiatalságomat. Azokat a régen elmúlt korokat, mikor az emberi lét még a világot jelentette, hiszen mást nem ismertem. - Bevallom, én általában a gyászhuszár voltam az ilyen kalandokban. - biccentettem beismerően. - Aki mindig pusztán a háttérből nézte, ahogyan a kezdetben ártalmatlan kalandok hogyan eszkalálódnak, és óvatos megjegyzéseket tett, próbálva visszafogni a káoszt. De megesett, hogy rávettek dolgokra. A kissé szomorú igazság az volt, hogy idősebb voltam a legtöbb egyiptomi istennél is, már ami a Felemelkedettként eltöltött éveket jelentette, így az én fiatalságom még az övékhez képest is egészen más volt. És nem is mindig a Közel-Keleten töltöttem, hiszen a lélek szabadon ereszkedett vissza az életbe ott, ahol épp akart. - Egyszer... bár lehet, ezt nem kellene elmondanom. Összetöri a magasztos istenek képét. - álltam meg egy pillanatra, egy sokadik, ezúttal valahogy zavart kifejező mosollyal nyúlva a sörösüvegért. Az alkohol ugyan nem hatott rám, de a mozdulat ismerős volt. Mintha az emlékeim között megtaláltam volna azt, mit kellene éreznem, a tudatom pedig próbálta elhitetni velem, hogy megtörtént. - Valahol a Folyóközben történt, hogy három vadász némi mézsör után eldöntötte, hogy levadássza a közeli folyó legszebb szarvasát. Egy sorshúzás és két bőrkulacsnyi szesz után a kiválasztott vadász, akit most nevezzünk Reanapa-nak, íj helyett egy bottal indult portyázni. Majd' három órányi sáros parton csúszás után, a holdfényben Reanapa meg is látott két szemrevaló agancsot egy csalitosban, így egy hang nélkül nekiveselkedett és lecsapott az agancsokra, remélve, hogy így sértetlen marad a szarvas bőre. Ezután a falu sámánja, akinek ezzel tönkretette a fejdíszét egész hajnalig kergette dühödten a három vadászt. Persze közülük kettő rendkívül jóízűen nevetett. Nem sokra emlékeztem ebből az életből, de az ilyen, zavarbaejtő emlékek ragaszkodóak voltak. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszok semmit, amiben erjesztett búza van - úgyhogy a történet befejeztével bele is kortyoltam a sörbe. - Az, hogy megpróbálsz alkalmazkodni akkor is, ha ellentmond a magadról alkotott képednek is hozzá tartozik a lelkedhez, Shadiya. - feleltem a mentegetőzésére. Abban igaza volt, hogy a lelke legmélyét már a beavatása pillanatában megmértem, így nálam jobban senki nem ismerte az igazi énjét, de kíváncsi voltam abból mi volt az, amit hajlandó volt megosztani. A kanálisokra tett kérdésére azonban kénytelen voltam megint halkan felnevetni. - Nos, csak hogy ne csak a saját presztízsemet romboljam, egyszer kaptam egy imát az akkor még az utolsó felemelkedett életét élő Osiristől, hogy mutassak kiutat neki egy náddal teli kanálisból. Ahová egy bizonyos későbbi istennő bájai után futott be, de elvesztette az útját. És a ruháit is valahol út közben.
A káoszt nem lehetett óvatos megjegyzésekkel visszafogni, ezzel bizonyára ő is tisztában volt, de legalább elmondhatta magáról, hogy megpróbálta. Bár egy egyetemi barátnőmnek az volt az elmélete, hogy az ilyen csöndes típusok tudnak a legvadabbak lenni, csak kicsivel több ráhatásra volt szükség. Vagyis több alkoholra, több füves cigire, esetleg még néhány pirulára, de ha egyszer áttört a gát azok voltak a legnagyobb bulik. Mivel pedig másnap mindig nagyon megbánták a dolgokat, legalább a saját másnaposságunk felett még tudtunk rajtuk is nevetni. Egy kicsit. Nem olyan gonosz dolog, mint amilyennek így hangzik. - Mire vettek rá? És főleg… mivel? – hajoltam előre és támasztottam meg mosolyogva az állam a kézfejemen és az összefűzött ujjaimon. Le sem akartam tagadni, hogy imádtam az ilyen sztorikat és pletykákat, amellett, hogy rendkívül szórakoztatók voltak, nagyon sokat meg lehetett tudni belőlük a másik emberről. Ezért amikor belekezdett a mesébe, azután visszakozott, hogy összetörné a magasztos istenképet, csak felvontam a szemöldökömet, mintegy bátorításképp, hogy azért meséljen csak. Nem akartam tönkre tenni a hangulatot azzal, hogy megjegyzem, hogy ne aggódjon, egy pillanatig se engedi elfelejteni, hogy valójában egy isten volt. Jól is volt ez így, még mindig túl szapora volt pulzusom. A történet végén felnevettem, hogy végig a sámán volt a szarvas, bár mivel vicces történetet ígért a felvezetés, ezért sejtettem, hogy lesz benne valami ehhez hasonló csavar. - Na látod, ez pont olyan csíny, amit a mai fiúk is csinálni szoktak. Vagy csinálnának, ha lennének még sámánok. Amit ez után a lelkemről mondott, az elsőre elég közhelyesnek tűnt, és nem is voltam benne biztos, hogy értettem, hogy mit akart vele. Egy álarc nem tatozott a lelkünkhöz… Bár az, hogy milyen életre vágynánk akkor, ha minden más lenne, az talán igen. Mert igazából ezt csináltam. Nem lemondtam és nem is játszottam meg magam jobban a muszájnál, csak próbáltam elhitetni magammal, hogy nem várt egy mágiával teli boszorkányélet olyan kötelességekkel, amiket az akkori csoporttársaim nem érthettek meg. Talán a covenből kellett volna barátokat keresnem magamnak, de ők meg nem igazán bírtak. Ennél viszont érdekesebb volt a következő történet, amit megosztott. Isteni-pletykák. Valójában az embeek nagy része valami ilyesmiben reménykedhet, amikor megidéz egy ennyire öreg lelket, mint amilyen Anubis is volt, de nem gondoltam, hogy valaha napvilágra kerül, hogy Ozirisz meztelenül kóborolt egy mocsárban a leendő asszonyát kergetve. Felkuncogtam, ahogy lelki szemeim előtt megjelent a kép, szegény nagyon kétségbeesett lehetett, ha a halál istenéhez imádkozott, hogy vezesse ki onnan és valahogy adja vissza a cuccait. - Várjunk… ő imádkozott hozzád? De akkor hogy lett végül ő a Sásmező királya? Mármint… egy ilyen sztori után én is a nádas királyává koronáznám, ahol nem visel mást csak a papíruszból fonott koronáját, de na. És akkor gondolom az sem igaz, hogy ő lenne az igazi apád… Ez a történet pedig igen népszerű volt, hogy Nephtysnek viszonya volt Ozirisszel és ezzel vívták ki Set haragját, ami végül oda vezetett, hogy egyrészt megszületett Anubis másrészt pedig, hogy Ozirisz meghalt és az alvilág királya lett. Bár azt mindig is tudtuk, hogy az istenek közötti családi kapcsolatokat utólag rajzolták fel, főleg görög hatásra.
Ahogy Shadiya előre hajolt, állát az ujjaira hajtva megint felébredt bennem az a sokadjára érzett késztetés, hogy valahogyan a kedvére tegyek. Eddig ezért próbáltam megfejteni a lelkén esett sérelmeket, ezért próbáltam felemelni a mélységből, amibe zuhant, most pedig, úgy tűnt, ezért kezdtem neki sokezer éves istenek emberi életének részleteiről mesélni. Az emberek sosem tudták értelmezni azt a rengeteg istent, aki az életüket befolyásolta, ezért természetes volt, hogy családba kezdték rendezni őket. Honnan máshonnan jelenhetett volna meg egy ilyen hatalommal rendelkező lény, aki eddig nem mutatta semmi jelét a létezésnek, ha nem két másik utódjaként? De azért az, hogy Osiris lett volna az apám kicsikart belőlem egy szemöldökemelést. - Valójában idősebb vagyok, mint Osiris. Nagyjából kétszáz évvel. Legalább is ha a felemelkedéstől számítjuk, de korábban értelemszerűen lehetetlen. Pusztán azért lett ő a Sásmező királya, mert ez volt az ambíciója. Ráadásul velem ellentétben rá emlékeztek az emberek, hiszen az utolsó életében is király volt, ezért a története közkedvelté és inspirálóvá vált. Én pedig fejet hajtottam ennek. Jobb volt az embereknek, ha egy olyanhoz imádkozhattak a túlvilágon, aki az ő szemükben egykor egy volt közülük. Sokkal kevésbé rettegtek, mint egy érthetetlen, ismeretlen sakáltól, aki megmérte a szívüket és talán feledésre kárhoztatta őket. Nem akartam a Sásmező ura lenni, ez volt az egyszerű és őszinte válasz. Kötődtem a Duathoz, az pedig kötődött hozzám, de a jelentése rémisztő volt, ezért lemondtam a felesleges címekről az emberek javára. - De nem, Osiris sosem volt az apám. Bár az utókor rendre összekavarta a valóságot és eltűntette belőle a lényeget. Így született meg a feleségem is. Nem gondoltam, hogy el kellett magyaráznom a dolgot. Ha hozzám eljutott, Shadiya is biztosan hallott Anputról, és következetesen Kebechetről is. Az emberek kifejezetten kreatívan találtak ki maguktól dolgokat.
Nem bírtam elképzelni, hogy Anubis csak úgy fejet hajtson bárkinek, főleg nem olyannak, aki később lett fey. Persze a Duat ura még így is ő maradt, de a régi egyiptomiak mind a Sásmezőre vágytak, és nem gondoltam, hogy elég indok lett volna az, hogy Ozirisz utolsó életében valóban fáraó volt. Kíváncsi lettem volna, milyen néven tisztelték, de igazából ez most nem volt fontos, lehet fent sem maradt a neve, vagy az is megeshetett, hogy Anubis nem emlékezett rá. - Tény, hogy te ijesztőbb vagy nála sokak szemében, de az emberek úgy általában félnek attól, ha valaki ítélkezik felettük. Viszont ennek ellenére mégis téged tartanak a népszerűbbnek. Rengeteg Anubishoz szóló imát tártunk fel és még annál is több őt ábrázoló szobrot és falfestményt. Sokkal többet, mint ami Oziriszhoz szólt, aki egy távoli király maradt, sőt, egy istenkirály, akihez még szólni sem lehetett. Igazából belegondolva okos húzás volt, leadni az alvilág felét és ezzel a fél felelősséget is, de megtartani a híveket és a szeretetüket, mert az még mindig az övé volt. Oziriszt sosem szerették igazán, de őt igen… És így hogy ismertem értettem is, hogy miért. Viszont ezek szerint valóban csak az utókor találta ki a családfájukat, és talán a többi istenét is. Ebben a mitológia és a vallás helyett az antropológusoknak lehetett igazuk, akik próbálták felderíteni, melyiküknek milyen régre nyúlt vissza a személyes kultuszuk. Ez alapján például Anubis tisztelete megelőzte még a fáraók korát is. Nem csoda, hogy vadászatról beszélt sokat, és még Mezopotámiát is folyóköznek hívta. A feleség szóra viszont felkaptam a fejem. Anput. Hallottam róla, természetesen, ha nem így lenne visszaadnám a diplomámat. Mióta itt volt, egyszer sem említette a feleségét, én pedig nem kérdeztem rá. Egyszerűen… Rossz érzés volt belegondolni, hogy nem csak az emberi életei során voltak feleségei – hiszen az természetes volt – hanem hogy volt társa az örökkévalóságban is. Nem mintha az ilyesmi a történetek szerint zavarta volna az isteneket, de engem valahogy zavart volna, hogy ha az ágyasává tett volna úgy, hogy tudtam, valaki szerelmesen hazavárta. Inkább nem gondoltam rá. Se a feleségére, se az ágyasságra, se semmi ilyesmire. Amikor a coven világossá tette, hogy az is a feladatom lenne, ha a nagyúr úgy akarná, azóta halogattam, hogy egyáltalán agyaljak rajta, és próbáltam magamnak azt mondogatni, hogy majd kitalálom, ha oda kerülnénk. Viszont teltek a hetek, lassan a hónapok is, és még nem kerültünk a közelébe sem, így azt gyanítottam, ilyen szolgáltatásokra nem volt szüksége tőlem. Viszont ezek szerint lehet, hogy nem is volt felesége… - Kicsit mindig is furcsa volt, hogy amellett, hogy őt is sakálfejjel ábrázolják ugyanaz a neve mint neked, csak „nőiesítve”. – jegyeztem meg. – Ezek szerint… nem létezik? És Kebechet? Mondjuk nem lehet valami jó a balzsamozófolyadék istennőjének lenni, de azt hiszem ilyesmin már nem tudok fennakadni. – próbáltam a tovább beszéléssel eltűntetni a hangomból a reménykedő élt. Közben megjött az ételünk is, egészen gyorsan, de nem estem neki, jobban szerettem volna őt hallgatni mint enni.
Egy pillanatra őszinte csodálkozással nyíltak el a szemhéjaim, aztán sietve pislogtam néhányat, ahogy a testem próbált ellentartani. - Tényleg? Sosem éreztem, hogy népszerűbb lettem volna Osirisnál, főleg, ahogy haladt előre az idő, egyik királyság váltotta a másikat, a fáraók pedig a hozzájuk hasonló istent tették középpontba helyettem. Időközben megérkezett a rendelésünk, amit az ír vonású felszolgálólány egy udvariasan visszafogott mosollyal letett elénk, aztán egy röpke várakozás után, hogy esetleg volt-e bármi probléma, már rebbent is tovább más vendégek felé. - Valójában én sosem mértem a hódolatot, ahogyan sokan. Főleg az unseelie-k. - mondtam, miközben a kanállal a kezemben azt latolgattam, hogyan volt legérdemesebb nekiállnom a báránynak. - Csak fogadtam és tettem a dolgom. De ezek szerint míg én ezzel voltam elfoglalva, Osirisnek nem volt elég jó a... hogy is mondják? Marketje? Visszagondolva a heliopoliszi Enneadba is azután kapott helyet, hogy én nemet mondtam Ra-nak, mert nem akartam Horus és Set között igazságot tenni. Talán kellett volna. Set egy félelmetes ellenséggé vált utána. Ezek után viszont elgondolkodtam, Osiris miért nem ágállt soha ellene, hogy mégiscsak hozzám imádkoztak többen. Valószínűleg épp a Sásmező miatt. - Nem számít, rendben van ez így, ahogyan van. Ő uralkodhat a boldogság fölött, míg a lelkek nem születnek újjá, én pedig végzem a saját feladatom. Ezt vállaltam. Ez vagyok én. Szerencsére Shadiya nem pusztán hallott az állítólagos feleségemről, de neki is feltűntek a furcsa részletek, amelyek kissé hihetetlenné tették a történetet. A valóság azonban valószínűleg nem olyasmi volt, amire számított. - Anput én vagyok. Illetve voltam. Az, hogy férfinak vagy nőnek születünk újjá nem állandó. Mikor az óbirodalom kultúrája épp csak kialakulóban volt, kétféleképp is megszülettem, de ugyanúgy próbáltam megmutatni az embereknek a túlvilág valóságát. Ezért váltam két istenné a szemükben. Anpu és Anput, végérvényesen ugyanaz a lélek. Kebechet pedig nem a lányom, csak szolgál, ahogyan Maat. Noha az ő szerepe kisebb.
Ahhoz képest, hogy most eléggé úgy tűnt, hogy törődött a híveivel, csodálkoztam, hogy nem tűnt fel neki, hogy őt mennyien többen kedvelték, mint Oziriszt. Persze a Sásmező urát nem ismertem, volt néhány beavatottja neki is a covenben, de ők teljesen passzívnak írták le, aki csak nagyon ritkán szólt hozzájuk egyáltalán. Bár Anubisnak nagyon rég nem volt beavatottja rajtam kívül, ő legalább megjelent, amikor hívtuk… - Nem mondanám, hogy rossz lett volna a marketingje csak más a… célközönsége. Persze nem tudtuk teljesen rekonstruálni a régiek hitét, de amennyire sikerült, annyi alapján az egyszerű emberek voltak azok, akik inkább hozzád imádkoztak, és a fáraók és előljáróik tisztelték inkább Oziriszt. Ez leszivárgott az alsóbb rétegek hitébe is, de attól még téged kedveltek jobban. – vontam vállat szórakozottan. - De azért a te munkádhoz elképesztően sok energiára van szükséged, lehet ezért nem tűnt fel. – mondtam végül. A Duat urának lenni, fogadni és vezetni annyi lelket, több milliót, talán több milliárdot, az legalább annyira elszívhatta az erejét, mint amennyit a híveitől kapott, hiába volt közkedvelt. Szeretett. És talán pont ez a szerénysége és kötelességtudata tette őt ilyenné. Mégis a hangjában volt valami, amit talán odaképzeltem, hogy a vállalása, a kötelessége pont olyan volt, mint amilyet én éreztem a covenem felé. És ahogyan néha én vágytam egy másik életre, ahol szabadabb lehetek, úgy talán ez neki is megfordult már a fejében. De tényleg lehet, hogy csak odaképzeltem. Szerettem volna kinyúlni és megfogni a kezét, csak egy rövid szorítás erejéig, de túl bonyolult lett volna így az italaink és a kihozott étel fölött. Amit viszont Anputról mondott, arra kikerekedett a szemem, még az evőeszközöket is letettem. Kebechet így már nem is volt olyan fontos. - Tehát azt akarod mondani… hogy éltél nőként is? Komolyan? És megvolt minden, volt férjed meg szültél gyerekeket? Férfiként azért gondolom kényelmesebb. Az egy dolog, hogy mindig éreztem itt a furcsaságot, és logikus következés volt, hogy ugyanazzal a névvel ugyanabban a szerepben ugyanaz a lélek is legyen, de akkor is szinte sokként ért a dolog.
Shadiya érvelése valószínűleg igaz volt. Osiris ugyan az én uram lett, mikor elfoglalta és megalkotta a Sásmezőt, de úr volt azelőtt is, és nem sokat változott a személyisége a végső felemelkedése után. Egyiptomban pedig egy, nagyon ritkán két fáraó volt, és azok hivatalnokai. Valójában igen kevesen tudtak vele azonosulni. - Erre... sosem gondoltam. - ismertem be, miközben belekanalaztam a báránysültbe. Kifejezetten jó volt a szokásos ír ételekhez képest. - De igazad lehet. Arra nem gondoltam soha, hogy a feladatom erőt igényelt volna, hiszen a Duat maga volt az erőm. Az istenek között már nem voltak olyan mércék, ahogyan az emberek különböztették meg egymást, a rangsort nem az erő határozta meg. Hiszen a végtelenek között nincs különbség. A következő kérdésre viszont csak lesütöttem a szemem és zavaromban elvigyorodtam, valami ösztönös mimikát követve. - Jogos felvetés, de nem. Egy sokadik életét élő Felemelkedett voltam, aki halott lelkeket tudott előszólítani és a túlvilágról prédikált. Nem volt olyan férfi, aki el akart volna venni. Valójában... Nem is emlékszem Felemelkedettként mikor volt utoljára házastársam. Vagy társam egyáltalán. Ha a néha velem születő testvéreket nem számítottuk, de legtöbbször ők sem maradtak mellettem sokáig. Az olyan feyek, mint Kebechet vagy Maat is csak azután álltak a szolgálatomba, hogy isten lettem, azelőtt jobbára egyedül voltam.
Félrebillentett fejjel figyeltem, hogy talán… zavarba hoztam volna? Nem gondoltam volna, hogy ez érzékeny pont lehetett ennyi idő után. De igaza volt, bizonyára annak idején valamiféle halottidéző boszorkánynak, vagy sámán asszonynak látták és az olyanoktól a régiek mindig megtartották a három lépés távolságot. Szeretőnek megfeleltek, de túlságosan távol volt a hagyományos feleségképtől, amit annak idején még nem mertek úgy megtörni mint manapság. Azon viszont meglepődtem, hogy nem volt házastársa, vagy egyáltalán bármilyen társa a felemelkedett életei alatt. Biztos voltam benne, hogy nem azért, mert senki sem akart volna mellette lenni, inkább arra tudtam gondolni, hogy ellökte őket magától, olyan módon… bár ez butaság volt, mert igazából engem nem lökött el, csak megmutatta, hol volt a helyem hozzá képest. Viszont innen nem volt nehéz következtetni, hogy másokkal is bizonyára ugyanezt tette, és ezért nem is mertek hozzá közeledni utána. A másik lehetőség az volt, hogy bár voltak feleségei, ahogyan az régen normális volt, csak annyira jelentéktelenek, hogy nem is emlékezett rájuk. Ez a gondolat sem volt kényelmesebb. Kicsit turkáltam a rizst a tányéromon, mielőtt megszólaltam volna. - Akkoriban az volt a norma, hogy legyen asszonyod és gyerekeid. Biztos voltak, csak nem emlékszel rájuk, mert lehet, hogy ők sose lettek felemelkedettek, vagy kicsit is jelentősek ilyen távlatból nézve. – végül ennél a verziónál maradtam, mert ez volt a valószínűbb. Az emberek nem régóta házasodnak szerelemből, ha pedig valaki nem alapított családot, akkor mindenki azt feltételezte róla, hogy valami gond volt vele. Ha Anubis pap is volt, példamutatással a nép előtt kellett járnia. - Ha viszont tényleg nem voltak, akkor felmerül a kérdés, hogy szándékosan üldözted el őket, vagy véletlenül? Mert azt nem veszem be, hogy nem voltak jelentkezők, legalább a férfi életeid alatt. Azt nem kellett megkérdeznem, hogy hogyan csinálta. Azt pontosan tudtam. Megteremtette azt a szakadékot kép ember közé, amit a másik áthidalhatatlannak lát, és inkább odébb áll. Csak az lett volna kivétel, ha találkozik valakivel, aki hozzá hasonló erős ascendant, aki tényleg a társa lehetett volna, aki kihívást jelentett volna még neki is, és nem nyelte volna le olyan könnyen az autoritást. Azt már el tudtam képzelni, hogy pont ilyen jelentkező nem volt. Persze lehet abból meg egy kutya-macska csatározás lett volna, ki tudja. Volt még egy kérdés, ami ezek után foglalkoztatott. - Engem is… el fogsz felejteni? Mármint ez nyilván buta kérdés mert nem tudod előre, mi lesz ezer év múlva… – visszakoztam is rögtön. Még nem is ittam semmit csak kólát, de már jön is a megbánás.
Újra és újra felmerült az a szomorú tény, hogy Shadiya mindenkit, aki nem volt Felemelkedett vagy fey jelentéktelennek tartott. Legfőképp saját magát. Néha kedvem támadt megkeresni az anyját - Rabiaht, ahogy Maattól megtudtam -, és szembesíteni azzal a rengeteg fájdalommal, amit a lányának okozott, de egyelőre erre még vártam. - Tudom, hogy ezt nehezen hiszed el, de a legtöbb ember félelmetesnek tart. - feleltem neki, körbelötyögtetve a fogyó sört az üvegben. Bármilyen erősen is próbálkozott az elmém, nem sikerült elhitetnie velem, hogy bármi hatása lenne. - Duncan felügyelő, Siegfried, mind rettegtek tőlem az első pillanattól kezdve. Ösztönösen. Ahogy a vadak félnek a tűztől, vagy a villámlástól. Mindezt azelőtt, hogy megtudták volna, ki is vagyok, egyszerűen ilyen hatást váltok ki az emberekből. A legkorábbi időkben ez a félelem volt, ami hitté fejlődött, de emiatt nem is volt soha senki, aki képes lett volna emberként kezelni a Felemelkedésem óta. Te vagy az egyetlen, aki valamiért nem fél. Ez is egy visszatérő téma volt, de azóta sem tudtam napirendre térni fölötte. Shadiya a legelső pillanattól kezdve pusztán kíváncsiságot és megnyugvást érzett a jelenlétemtől, sőt, a Duat küszöbén, a Fátyol repedésében épp a kisugárzásom volt az egyetlen, ami képes volt megnyugtatni. Foghattam volna a köztünk lévő kapcsolatra, de most sem éreztem belőle félelmet, pedig még mindig elzárta a warlock átka. - Nem csak az első nő vagy, akit beavattam, hanem a valaha élt legfiatalabb is. Eddig mindenki, a legelhivatottabb főpapok, a legerősebb boszorkánymesterek, mind leküzdötték a félelmüket, sokáig meditáltak a halál lényege fölött, mire alkalmasak lettek egy ilyen kapcsolatra. Te vagy az első, és gyanítom az utolsó, aki a lényéből fakadóan hozzám tartozik. Éppen ezért nem tudnálak elfelejteni soha, Shadiya. Egy utolsó korttyal elfogyasztottam a sört, csak hogy kissé megnedvesítse a beszéd közben kiszáradt torkomat. Akárki találta is ki, hogy a fajtámra ne hasson semmilyen bódítószer, most a Duat legaljára kívántam. - Először csak érdekeltél ezért. Kíváncsi voltam. De ahogy megismertelek, most már őszintén azt kívánom, hogy egyszer csatlakozz hozzám a Fátyol túloldalán. Egy, két, tizenkét élet múlva, mint egy istennő. Hiú remény volt, de évezredek óta először volt bármiféle reményem erre. Persze Maat, Kebechet, és más, kisebb feyek segítettek a Duat ügyeit intézni, de ők mégsem voltak hozzám hasonlóak. Shadiya talán igen.
Csöndben hallgattam, amit mondott éppen csak apró falatokat ettem az elém tett ételből közben, hogy ne hűljön el teljesen. messziről kezdte, de szerencsére hamar megértettem, hova akart kilyukadni. A félelmem hiányáról többször beszéltünk már, de ez olyan kérdés volt, amire nekem sem volt válaszom. Elfogadtam, hogy nem mindennapi esemény volt, még meg is értettem, hiszen az emberek legmélyéből jövő életösztönnek mondott ellent, hogyha valaki nem félt a haláltól és a túlvilágtól, sem pedig az ítélettől, amit a Duat és a mérleg jelképezett. Viszont megválaszolta azt a kérdést, hogy miért én voltam az első nő akit beavatott és ráadásul azt is, hogy a covenben miért én voltam régóta az egyetlen beavatottja. Általában mindenki nagyon igyekezett, hogy minél előbb eljusson a szertartásig, de ők nem voltak még felkészülve a Duatra, és megrettent a lelkük már csak a közeledésétől is. Voltaképp ez az egész elég sok mindent megmagyarázott… de arra továbbra sem tudott rávenni, hogy féljek tőle. Inkább csak megsajnáltam egy kicsit. Hiszen kedves volt, előzékeny, nyugodt, okos is és volt a tarsolyában némi humor is. Hogy hogy nézett ki az most mindegy volt, mert életről életre változott, most meg ezt a porhüvelyt kínáltuk fel neki, de a lényeg, hogy nem érdemelte meg, hogy egyedül legyen, ahogyan nem érdemelte meg a félelmet sem, amit kiváltott az emberekből. Hiába mondtam, hogy népszerű volt, azt értettem, hogy csak távolról merték kedvelni. - A tűz és a villámlás elég jó analógia. – kezdtem óvatosan. – Sok ember látja ezeket a félelmetes és pusztító jelenségeket gyönyörűnek, az, hogy én a Duatot látom annak, az csak egy lépéssel van tovább. Te… – csodálatos vagy. Ezt akartam volna mondani neki, de tudtam, hogy túl messzire mentem volna vele, ilyet nem mondhattam csak úgy nem csak egy istennek, hanem egy másik embernek sem. - Hogy mondjam… – próbáltam időt nyerni. - Hatalmas vagy de az erődet nem érzem aggresszívnek. Inkább elegánsnak, mint egy ünnepet. A jelenlétedet mindig fekete bársonytakarónak írtam le. Nem tudom volt-e valaha fényérzékeny migréned, gondolom nem, de olyankor az ember ha becsukja a szemét és besötétít szinte megkönnyebbül. – zavaromban megvontam a vállam és inkább a tányéromat néztem. Mióta a warlock elvágta a kapcsolatot most először éreztem úgy, hogy hiányzott az a sötétség, a megnyugtató biztos pont, a takaró, ami alá elbújhattam. Még ha ez a sötétség a halál is volt. De biztos, hogy én voltam a furcsa. Egyetlen pillanatra mégis, mintha megéreztem volna azt a melegséget, mint egy fuvallat, ami utána tovább is állt. Amikor azt mondta sose fog elfelejteni. Valamiért halovány mosoly kúszott az arcomra, bár nem tudtam, látta-e, mert továbbra is a tányéromba temetkeztem. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor kifejtette, hogy azt reméli egy nap istennő leszek én is az oldalán. Egy tucat élet nagyon hosszú idő volt az én elmémnek, még ha ő ennél sokkal több időt élt is meg. Neki ez nem volt beláthatatlan. - Az… nagyon jó lenne. – mondtam, mikor megtaláltam a leesett államat. Ugyanakkor sajnos ez nem volt ennyire egyszerű. – Remélem így lesz de… Én erre az életemre nem fogok emlékezni. Jó lenne, ha meg lehetne oldani, hogy valami, akár csak egy halovány érzés vagy benyomások megmaradjanak, de nem tudom ez lehetségesre, tíz vagy még több élet pedig rengeteg innen nézve. Ki tudja mivé válok addigra, vagy válok-e egyáltalán valamivé vagy megeszi a lelkem egy unseelie. Hacsak nem keresel meg minden életemben. Pedig amúgy tényleg jó lenne. Kedvelem Maatot is, biztos kijönnék Kebechettel is, és már a múltkor kinéztem egy házat magamnak a Duatban. – elütöttem a végét egy vicc-félével, de értette a lényeget. Mondjuk ha tényleg megkeresett volna minden életemben… Az regénybe illő lett volna, vagy egyenesen filmvászonra kívánkozó dolog. Mégis, elhittem, hogy komolyan gondolta, amit mondott, hogy tényleg szívesen látna az oldalán. Nem tudom miért, ez teljesen ellentmondott azzal, ahogy magamra gondoltam, ellentmondott a szakadéknak, ami közöttünk feszült, de ha megvár… - Ha megvársz, felnövök a feladathoz. – mondtam végül szinte már csak suttogva.
Ahogy Shadiya szava elakadt azután, hogy azt mondta, "te", kíváncsian dőltem előrébb és nagyon nehéz volt megállni, hogy ne nézzek bele a gondolataiba. De megálltam. A fal, amit az elméje köré épített ugyan valamelyest halványodott a korábbi napokhoz képest, de úgy sejtettem egyébként sem díjazta, hogy kérdés nélkül hatoltam be a legféltettebb titkai közé. Így csak vártam és halandó szemmel néztem rá, míg összeszedte a mondandóját. A migrén szóval már találkoztam. Nem egészen értettem, pontosan milyen jelenséget írtak le vele, de tudtam, hogy fájdalmat jelentett, amitől ezek szerint megszabadítottam Shadiyát. Valamiért ez a gondolat úgy ömlött vissza rám, ahogyan azt a puha bársonytakarót leírta, kicsalva belőlem egy mosolyt. Különös érzés volt, mintha az arcom felolvadt volna egy meleg tengerben. - Ennek örülök. Tényleg. Azt is csupán türelmesen vártam, ahogyan az elé tárt távlatokkal viaskodott. Emberi ésszel szinte felfoghatatlan ígéretek és remények voltak ezek, természetellenes idősíkok és idegen fogalmak kusza szövedéke, de úgy tűnt valahogyan sikerült rendet tennie bennük. - Soha nem hagynám, hogy egy unseelie martaléka legyél. - mondtam, kissé kizuhanva a meleg tengerből egy hideg, mégis valahogy szikrázó feszültséggel teli elképzelt lehetőségbe, ahol az ellenség fenyegette őt. - Nem tudom, hogyan lehet követni egy lélek útját életről életre, de a Fátyol mögötti erő hatalmas és sokrétű. Meg foglak keresni és kiválasztalak újra és újra, amíg szükséged van rá. Amikor pedig már nem... Nos, majd kitalálok valami más kifogást. - feleltem, próbálva egy félmosollyal oldani az előbbi hidegséget. - Nem csak megvárlak, Shadiya. Elkísérlek.
Ahogy melegen elmosolyodott, az tényleg őszintének tűnt és olyan melegnek. Most is biztos voltam benne, hogy igazat mondott, hogy tényleg örült, hogy én ilyennek láttam. Nem gondoltam volna, hogy az ebéd alatt pont én fogom ápolni az ő végtelen lelkét, de úgy tűnt neki is szüksége volt rá, hangozzon ez bármennyire is furán. A halál istenének… aki pont ugyanazt csinálta, amit én. Eltemetkezett a kötelességeiben, azonosította magát a munkájával és a feladatával, csak ő még ráadásul el is fogadta, hogy mindenki félt tőle és magányra volt kárhoztatva. Enyhén abszurd volt, de végülis valamikor ő is ember volt, és a felemelkedés nem tűntetett el belőle mindent, amit az életei alatt összeszedett. Nem csak a bölcsesség és a tapasztalat maradt meg, hanem úgy tűnt bizonytalanságok is. Ismét elöntött a vágy, hogy megfogjam a kezét. Talán, ha a vár felfedezése közben is feljönnek ilyen mély és bensőséges témák, ahol szükségesnek érzem, akkor majd megteszem. Ismétlem, talán. Ám az unseelie emlegetésére a hangulata rögvest megváltozott. Kár volt felhoznom az ellenséget, újabb olyan dolog, amit ma megbánhattam, bár az előzőre is jól reagált. Vagy hát, amennyire reagálni lehetett arra, hogy ilyen szépeket mondtam róla. Ám a hirtelen mérgét egy olyan ígéret követte, amit talán elhamarkodottan tett. Hiszen hogyan lehetett volna türelme életeken át, talán ezer éven keresztül végig kísérnie engem egy lehetőség miatt, hogy talán mellette leszek a Duatban. Rá fog unni, talál mást, jobbat alkalmasabbat… Ám az én utam mindenképp ez volt, akár elkísért, akár nem, és ha tényleg úgy lesz, akkor azt hiszem boldog lennék. Ha viszont nem így lesz, talán lesz annyira kegyelmes, hogy elvegye azokat az emlékeket, amik fájnának. Mert ahogy mondta, a Fátyol mögötti erő hatalmas volt. - Reménykedem benne, hogy a következő életemben már nem lesz szükség kiválasztásra, hanem már saját magamtól lesz erőm… Bár elnézve Sigit és Aerynt annyira nem hozták meg a kedvem a felemelkedéshez, úgyhogy ha úgy alakul, akkor írd a saját érdemeidhez, mert ezt csak az ajánlatod képes ellensúlyozni. – kedveltem mind a két felemelkedettet, de sajnos mind a ketten eléggé el voltak veszve ebben a világban, és a mi védelmünkre voltak szorulva. Vagy hát Anubiséra, mostmár. És ezzel megint elérkeztünk ugyanahhoz a gondolathoz, ami ezt az egészet elindította. Hogy elveszett az erőm, én nem tudtam visszaszerezni, ő pedig hiába tehette volna, nem szüntette meg. - Ám ha el akarsz kísérni… ha megkeresnél életeken át, ami azért elég nagy szó, már-már könyvekbe kívánkozik… akkor most miért nem szünteted meg a warlock átkát? Neked fél másodpercbe se telne. Kivéve persze, hogy ha az a sok szép dolog, amiket az előbb mondott nem volt több, mint szavak. Könnyű volt megígérni, hogy valamikor a jövőben más életekben talán küzdeni fog értem, de most, az tetteket kívánt volna, még csak nem is erőfeszítést. Ez tényleg valódi lett volna. Még akkor is, ha a lelkem mélyén amikor elindultunk még nem voltam benne annyira biztos, hogy tényleg akartam-e, hogy megszűnjön az átok. Könnyű menekülés volt az érzéseim elől, és előle, hogy ne fájjon, hogy ne zuhanjak még mélyebben ebbe a sötét szakadékba, aminek a legalján talán a halál hullámos hajú, meleg mosolyú ura várt, talán nem. Még most is eszembe jutott, hogy talán csak azért hiányzott az érzés, ami elöntött mellette, mert olyan volt, mint a függőnek a drog. Mámorító, de legalább annyira káros is. Ez a bizonytalanság volt az, ami miatt talán én nem küzdöttem eléggé érte. Most viszont mintha elkezdett volna pislákolni valami remény. Hiú remény volt, nem mertem benne hinni, nem mertem elkezdeni kergetni, mint a lidércfényt a mocsárban, de attól még ott illegette magát a horizonton, hogy talán érzett valamit irántam. Minden távolság, minden szakadék, minden különbség ellenére. Mert ha nem így lenne, akkor nem akart volna körülöttem lenni még ezer évig, hogy utána vele menjek az örökkévalóságba. Ilyet nem tett sem Maat-ért sem Kebechetért, ebben biztos voltam. És ez a táncoló lidércfény emlékeztetett rá, hogy hiányzott, ami eddig volt, ami Bastet előtt volt. Ez az ebéd volt a legközelebbi ahhoz az állapothoz, sőt még több. Minden akartam lenni neki, és meglengette a lehetőségét, hogy idővel tényleg elérhettem ezt, és ő el fog kísérni ameddig felnövök hozzá, de az átok elvette azt a keveset is, ami most lehettem volna.
A beszélgetés közben igyekeztem nem elpocsékolni a rendelt ételt, aminek az árát, bevallom, elfelejtettem megnézni, de a kaorói boszorkánycoven biztosan szép pénzt fizetett érte. Így míg Shadiya gondolkozott és válaszolt, én apró adagokban csipegettem a bárányt, minden mozdulat után megtörölve a szám egy szalvétában. A két felemelkedett említésére mosolyogva megforgattam a szemem. - Mindenki volt a helyükben. Ki fogják nőni, Aeryn és Siegfried is, utána pedig egyre természetesebb lesz nekik az erejük. Ahogy lesz majd neked is, mikor felemelkedsz. Nem lepődnék meg, ha már a következő életedben. Csak nagyon kérlek, ne próbáld te is siettetni, ahogyan Siegfriednek eszébe jutott. A hangom a végén kissé kérlelő lett, de szerencsére annál sztokiusabb voltam, minthogy elkeseredetté váljak. Vagy legalább is annál biztosan nagyobb önuralmam volt, hogy kimutassak ilyesmit. - A prózai oka az, hogy nem kérted tőlem. De Decarabia pusztán egy jelentéktelen démon, ezért biztos vagyok benne, hogy magadtól is képes lennél lelökni magadról egy őt követő warlock bármilyen varázslatát. Ha nem tetted, akkor még nem döntötted el, hogy akarod-e. Bár bevallom, kissé kényelmetlen, hogy csak ilyen halványan érzem a köztünk lévő köteléket, de attól még létezik. A mágia pedig olyasmi, amit te kértél tőlem, nem én tőled. Szerintem nem vagy sem kevésbé értékes, sem kevésbé hasznos azért, mert nem tudsz tánccal elbűvölni tömegeket. Így gondoltam tapintatosan megvárom, amíg eldöntöd, akarod-e. De ha szeretnéd, csak mondd és letépem rólad az átok szorítását. Tisztában voltam vele, hogy Shadiya convejében a mágia volt minden, az tette értékessé és - ami talán még fontosabb - erőssé a tagjaikat, de a világ nagyobb része nem így működött. Ezen a logikán haladva minden warlock értékesebb volt minden egyszerű halandónál, akik talán tömegeket mentettek meg vagy katasztrófákat akadályoztak meg, mindezt bármiféle fey erő nélkül.
Nagyon kérlek. Kért és nem parancsolt. Persze mindig is udvarias volt, és nem puffogtatott csak úgy parancsokat és kinyilatkoztatásokat, de ez a kifejezés valahogy tényleg olyan volt, mint egy kérés. Nem feddés, hogy ne legyek gyáva, nem parancs, hogy ne merészeljek ilyet tenni. Csak „nagyon kérlek”. Éreztem, hogy ez jelentett valamit, még ha nem is tudtam feltétlen szavakba, vagy akár gondolatokba önteni, hogy mit. Valamiért viszont biztos voltam benne, hogy meg kellett nyugtatnom efelől. - Az alapján, amit Siginek mondtál, meg amit mi beszéltünk róla még ha kevés is volt, úgy hiszem kontraproduktív lenne. Ha most fognám és a tengerbe vetném magam, valószínűleg még mindig emberként jönnék vissza, ám hogyha végigélem ezt az életet, akkor talán képes leszek annyit fejlődni, hogy talán a következőben tényleg felemelkedettként jöjjek vissza. – ez egy teljesen logikus következtetés volt szerintem, és így neki se kellett attól tartania, hogy idő előtt kerülnék a Duatba és neki meg plussz egy életet kelljen várnia arra, hogy egyrészt felemelkedjek, másrészt meg utána fey-vé váljak. A magyarázata, hogy miért nem szedte le rólam az átkot először meglepett. Másodjára bosszantott. Utána viszont már csak kényelmetlen volt, hogy ő előbb fogalmazta meg magában azt, amire én még csak épp az imént döbbentem rá. De hát ismerte a lelkem, látta a mélyét, látta a motivációimat, de a bizonytalanságaimat is. Az aktuális gondolataimat persze megpróbálhattam elrejteni előtte, legalábbis finoman jelezhettem neki, hogy szerettem volna, ha olvas bennük, de azt, ami a mélyben rejtőzött nem tudtam. És ebben a pillanatban elég nagy szerencse volt, hogy az első dolog, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy ne a láncot tépje le rólam… Nem volt ide illő ilyen komoly témákhoz, de nem tehettem róla. Még a hatása alatt voltam az iménti bensőséges perceknek, a távoli ígéretnek, és még mindig ott lebegett a szemem előtt az a bizonyos lidércfény. Visszatereltem a gondolataimat a lényeghez, hogy azért nem szüntette meg az átkot, mert nem kértem, és mert szerinte magamtól is képes vagyok rá. Logikus volt a következtetés, hogy azért nem sikerült még, és azért nem könyörögtem neki érte, mert nem akartam igazából, és nem tudtam azt mondani, hogy ebben tévedett. Szerettem volna rávágni, hogy jó, tedd meg. Szüntesd meg. Szinte már vártam, hogy ez után elöntsön megint a mágikus jelenléte és újra körbevegyen a meleg feketeség, ám akkor eszembe jutott más is… hogy milyen volt, amikor ez a sötétség össze akart nyomni. Amikor ezen keresztül utasított a helyemre, hogy a földön csússzak előtte. Elment az étvágyam. Inkább az asztalra könyököltem és megtámasztottam az állam, miközben kibámultam az ablakon. Nem tudtam erre mit mondani. Úgy éreztem a különböző gondolatok, álmok és vágyak túl sok irányba próbáltak húzni, ameddig belül ketté nem hasadtam. Ott volt a coven, ahol a mágiám miatt voltam erős és értékes. Ott volt a küldetés, a harc az unseelie ellen és a cél, hogy megjavítsuk a fátylat. Ehhez is szükségem volt a mágiámra, hogy tudjak segíteni és ne legyek teljesen védtelen, még ha neki nem is volt szüksége igazából ezen a téren a segítségemre. Én kértem tőle a mágiát ez igaz volt, mert azt akartam, hogy a közösségem elismerjen, és én is végre el tudjam ismerni saját magamat. Másrészről viszont a normális élet gondolata beszivárgott a gondolataim közé, és ennek a tetejére jött az, hogy most először úgy ültünk ebben az étteremben, úgy beszéltünk, hogy azt nem mérgezte meg az ő isteni mivolta. Nem felejtettem el, pontosan tisztában voltam vele, hogy ki és mi volt ő, de nem éreztem és ez hatalmas különbség volt. Így legalább voltak röpke pillanatok, amikor nem istennek láttam, hanem csak egy férfinak, aki elvitt ebédelni, akinek a nevetésébe, de már csak a pillantásába is belesajdult a szívem, és aki mókás sztorikat mesélt nekem a régmúltból. Nem éreztem a sürgetést, hogy hajlongjak előtte, hogy áldozatokat mutassak be és imával hódoljak neki. Ezzel pedig becsaptam magam. Hosszú ideig hallgattam, talán túl sokáig is. Közben a pincérnő megszólított, hogy elviheti-e a tányéromat, én pedig bólintottam neki. Nem hagytam sokat rajta, de azért lett volna még mit megennem, de nem ment, úgy összeszorult a gyomrom. - Hülyeség volt megkérdeznem, bocsáss meg. Azt hiszem tudat alatt kifogásnak használtam, hogy kicsit elfelejthessem, hogy hol volt a helyem. Hogy csak azért vett magához Haszin, hogy szolgáljam a covent a legjobb tudásom szerint. Hogy picit megfeledkezhessek arról, hogy bár azt mondod, hogy reméled, hogy egy nap melletted lehetek a Duatban, de most csak a lábaid előtt heverhetek, pedig egyszer már emlékeztettél erre a tényre. Dolgozom rajta, hogy ne ringassam magam illúziókba. Légyszíves szüntesd meg az átkot. Ostobán éreztem magam. Eloltottam a lidércfényt, leöntöttem egy vödör jeges vízzel. Hiszen megvolt a helyem ebben a világban, volt feladatom, adtak nekem életcélt, a legtöbb ember ezt nem mondhatta el magáról. Ára volt, ahogyan a világon mindennek, de most ezt kellett megfizetnem. Elhittem, amit Anubis mondott, hogy idővel mire vágyott, de ez a jelen helyzetünkön nem változtatott semmit.
Az okfejtése valamelyest megnyugtatott. Tisztában voltam vele, hogy pont a félelem hiánya miatt nem ragaszkodott ösztönösen az életéhez, ahogy rajta kívül minden ember, de ameddig tudatosan belátta, hogy csak hátránya származott belőle, addig nem történhetett katasztrófa. A logikát csak ellenkező tények másíthatták meg, ebben a témában pedig nem léteztek ilyenek. A halál kérlelhetetlen volt. Az ezt követő válasza viszont láthatóan visszarántotta abba a sötét lyukba, amibe a múltjából előkúszó, a jelenjét megmérgező emlékek taszították. Ebben az állapotban pedig nem tudott szembenézni a kérdéssel, egyszerűen rám hagyta a választ. Megvártam, míg a felszolgáló elvitte előlünk a kiürült tányérokat, amíg minden kíváncsi szem unottan fordult el tőlünk, aztán előrenyújtottam a kezem és óvatosan megérintettem az övét, ott ahol a most szunnyadó hieroglif rajzolat rejtőzött. Az elmém tágulni kezdett, szétömlött, mint a törött órából elszabadult homok, hömpölyögve körülfülyt minket és beterítette az egész asztalunkat. Látható nyoma nem volt, de Decarabia átka szétfoszlott tőle, mint egy elnyűtt madzag. Illetve, némi jele azért volt. A világ szürkülni kezdett, mintha kifutottak volna belőle a színek, helyette csak a fekete és mélykék árnyalatai maradtak. Az asztal elegáns éttermi berendezés helyett sötét homokkővé változott, ahogy a székek is. A többi vendég egyszerre eltűnt, a levegő nehezebb lett, állandó, mozdulatlan, az ablakon pedig egy végtelen naplemente és az azon áttündöklő idegen csillagok fénye szökött át. Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, de azt hiszem megértettem. Sajnos én ember már nem leszek, szóval legyél inkább te istennő, üzentem neki puszta gondolatokkal, miközben felálltam és felé nyújtottam a kezem. Egy órára. Egy szabad, kötetlen órára ott, ahol senki nem lát. Ahol a táncod nem pusztán megbénítja az embereket, hanem alakítja a világot - legalább is ezt a világot. Táncolnál velem a Duatban egy óráig, Shadiya?
Nem tudtam, milyen válaszra számítottam. Igazából semmilyenre, itt nem létezett jó válasz, csak azt akartam, hogy minden kirakósdarab minden érzés, az elég életünk menjen vissza a medrébe, ahol a helye volt, ahol lennie kellett. Mert az volt az ismerős és a biztonságos. Mint egy madár szárnyrebbenése, úgy kaptam a tekintetem a kezeinkre, amikor ő átnyúlt az asztalon, és hozzáért a kezemhez, úgy ahogyan én már annyiszor gondoltam rá csak az elmúlt egy órában. Elöntött az ereje. Hirtelen borított el az ereje, mintha beledobtak volna a sötét óceánba, és egy örvény azonnal lerántott volna a mélyébe. Ám most fulladoztam, és ameddig ezzel az érzéssel küzdöttem, az érzékeim hirtelen kiélesedésével, a hirtelen zavaros gondolatokkal, amik a körülöttünk ülő emberektől jöttek, ahogyan a mentálmágiám azonnal működésbe lépett a világ megváltozott körülöttünk. Ismertem ezt a naplementét, és láttam már ezeket a csillagokat a természetellenes mélykék égen. A talpam alatt parketta helyett homok volt, az asztal kővé változott. Hogy hogyan kerültünk a Duatba, mindez csak az elmémben játszódott vagy valóban megtörtént-e, és hogy hogyan érzékelték ezt az étterem vendégei és dolgozói afelől ötletem sem volt. Mintha átléptünk volna egy világba a világ mögött. És ahogyan Anubis mondta itt másképp telt az idő, így odakint talán csak egyetlen másodperc fog eltelni. Felém nyújtotta a kezét. Hirtelen egy illúzióban megmutatta, mit ajánlott, milyen örökkévalóságról beszélt nekem korábban, és mindez gyönyörű volt. Erre vágytam. Erre vágytam? Sosem vágytam istennő lenni. Sosem akartam világokat alakító erőket mozgatni, vagy elhagyni az emberek világát, ennyire messzire soha nem szaladtak el a gondolataim, hiszen beláthatatlanul messze volt. Csak haladni akartam az úton elérni a kis szánalmas emberéletemben, amit lehetett, kivívni egy közösség megbecsülését, és sajnos az utóbbi időben vágytam egy férfira, aki sosem lehetett igazából az enyém. Még csak azt se tudtam volna kijelenteni, hogy szerettem, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy ez az érzés elnyeljen, és lerántson a sötétség mélyére. Erre ő most belelökött és lenyomta a fejem a hullámok alá, hogy végleg elvesszek. Azt hiszi, megértette. Rosszul hitte. - Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem halkan. Elcsuklott a hangom, és éreztem, ahogyan megállíthatatlanul kezdtek el ömleni a könnyeim. - Ha megértetted volna, akkor tudnod kellene, hogy így is mennyire nehéz, akkor miért vagy ennyire kegyetlen velem?! Rosszul voltam. Szédültem, a pulzusom az egekben volt. Egyetlen üvegfal tartott még össze, és nehéz volt, de úgy gondoltam, nem repedezett, határozottan kitartottam egy nem létező ostrom ellen. Ám most elég volt jönnie és egyet pöccintenie erre az üvegfalra és hirtelen szilánkokra robbant. És féltem attól, hogy innen már nem volt megállás, nem volt visszaút. Szórakozni akart hozni, de ehelyett ezen a ponton véglegesen minden tönkre fog menni közöttünk örökre. Minden ígérete itt fog semmivé válni, mert én fogom elküldeni őt a pokol legmélyére. Vagy a Duat legmélyére. Bár már ott voltunk. - Tudom, hogy még nagyon sokáig nem leszünk egy szinten. Annyira sokáig, hogy igazából próbálok nem reménykedni benne, hogy valóban elkísérsz a végéig, és hogy majd akkor tényleg fel fogsz kérni táncolni ezeken a dűnéken. Minden áldott nap, amikor felkelek meggyőzöm magamat, hogy bármi mondasz, bármilyen meleg a pillantásod, bármennyire keresed a társaságom és próbálsz örömet szerezni, attól még nem reménykedhetek. Bastet ebben hatalmas szívességet tett, utána pedig Terence is, és nézd meg, hogy végül mégis azt választottam, hogy bár minden nap meghalok kicsit, de akkor is teljesítem a kötelességemet a köröm felé. És most táncolni hívsz. Délibábot raksz elém, hogy talán mégis, hogy hátha, hogy talán van remény, csak hogy később megint emlékeztethess rá, hogy valójában mindez nem igaz, és a csizmádon levő pornál is apróbb vagyok? Tudom, hogy az vagyok! Felfogtam elsőre is! Miért kell megint lenyelnem a keserű mérget? Miért mutatod meg, mi lenne, ha…? Mi lenne, ha szeretnél… De ezt már nem tudtam kimondani. Csak a kezembe temettem az arcomat és csöndesen zokogtam.
Shadiya könnyei azon kívül, hogy fájdalmasan marrtak a mellkasomba, mint egy lassan a húsomba maró páncél, egyszerre össze is zavartak. Kegyetlen? Mégis miért lettem volna kegyetlen vele, mikor... Óh, te ostoba leány. Mennyi hosszú, fájdalmas szenvedéstől menthetted volna meg magad, ha őszinte vagy. Mennyi felesleges tépelődés és kínkeserves bizonytalanság maradhatott volna el. Leengedtem a kezem és közelebb léptem hozzá. Nézz rám, Shadiya, üzentem neki puhán, mint egy éjszakai fuvallat a tűz mellől. Tényleg azt hiszed, hogy a pornál is kevesebb vagy nekem? Hogy ennyire megrémültem volna attól, hogy Bastet ugyanúgy keresztül szúr, ahogyan tette Aerynnel, ha nem jelentesz nekem semmit? Ha csak a szolgám lennél, azt akartam volna, hogy küzdj és ha kell, meghalj, de ez a gondolat olyannyira meggyötörte az elmém, hogy elveszítettem az önuralmam és rémületemben ahhoz nyúltam, amit ismerek. És azóta is kísért a megbánás, mint egy migrén, amit a sötétség sem mulaszt el. Nem cselekedtem helyesen, de emlékezz, láttál már engem olyannyira kikelni magamból, hogy a bennem lakozó sötétség így előtört? Miért éreznék így egy szolgáért? Ilyet egy férfi csak egyetlen nőért tesz. Nem akartam soha titkolni, hogy az érdeklődésem lassan vonzalommá fejlődött, pusztán nem mertem kifejezni, amíg Shadiya ilyen bizonytalanságban vergődött. Az valóban kegyetlen lett volna. De csak most értettem meg, hogy pont ez okozta a bizonytalanságát. Nem tudom, mit hagyott meg neked pontosan a covened, de nem is számít. Nem kell a közvetítőkre hallgatnod, mert itt vagyok. És én nem tiltok meg neked semmit. És nem is parancsolok többet. Csak azt kérem, hogy táncolj velem.
Puhán ért az elmémhez, mint egy simogatás, de nem tudtam felnézni rá. Noha mélyen belül szégyelltem magam, a fájdalom nagyobb volt, a szememből a könnyek úgy folytak, mint ahogyan a szívemből ömlött a vér, amibe belefúródtak az üvegpajzsom szilánkjai. Nem tudtam felnézni rá, a kín egyszerűen megbénított és sóbálvánnyá változtatott, mint egy szobor fájdalomba merevedve. Azután beszélni kezdett. Lágy volt a hangja, mintha újra próbált volt betakarni, bár egy ujjal sem ért hozzám. Ezért is haragudtam rá, de valahogy mégis elérte a célját, mert lassan elapadt a patak és összeszedtem annyira magam, hogy megtöröljem az arcom és ránézzek. Lassan jutott el a tudatomig, hogy bocsánatot kért. Hogy megbánta, amit abban a pincében tett velem, és csak a kétségbeesés vezérelte. Nem ismert más megoldást, ahhoz nyúlt, amit ismert, hogy el tudjon távolítani a veszély mellől, és belátta, hogy hibázott. Ezt akartam volna hallani egy férfitól, mégis különösnek, olyan idegennek tűnt egy istentől. Talán én is hibáztam abban, hogy ezt a két fogalmat eddig ennyire igyekeztem külön szedni. Ilyet egy férfi csak egyetlen nőért tesz. A megfogalmazás előbb tűnt fel, mint az, hogy ez valójában mit is jelentett. Most először ő sem úgy beszélt rólunk, mint istenről és a papnőjéről. Hanem csak, mint két emberről. Utána, mint egy villámcsapás jutott el hozzám a felismerés, hogy mit próbált elmondani. Nem tudta kimondani egyértelműen, ahogyan én sem, mert az túl komoly, túl kézzelfogható, túlságosan egyértelmű és még annál is valóságosabb lett volna. - Azt hittem csak azért, mert hozzányúlt ahhoz, ami a tiéd, és ezt úrként nem tűrhetted… – mondtam halkan, csak hogy válaszoljak a kérdésére, de igazából nem kellett volna válaszolnom. Inkább el kellett volna ismernem, hogy rosszul ítéltem meg őt, hogy nem tudtam elfogadni, hogy ő is félhetett, hogy ő is lehetett kétségbeesett, hogy bár isten volt, ezek szerint az istenek sem voltak tökéletesek, és képes volt hibázni. Ahogyan bármelyik férfi hibázott volna egy ilyen helyzetben. Ott lógott a levegőben nem csak a bocsánatkérés, de egy vallomás is, hogy nem a lehetetlenben reménykedtem. Hogy minden közöttünk levő szakadék ellenére a túloldalon állva ő is azt szerette volna, hogy ez másképp legyen. Boldognak kellett volna lennem, de túl sok mindent éreztem egyszerre ahhoz, hogy képes legyek rá. Ott volt a magja valahol mélyen, de nem mertem elhinni, még nem, annyira szürreális volt ez az egész. Talán csak álmodtam az egészet, és reggel arra ébredek majd, hogy nem változott semmi. Ráadásul éppen az előbb öntöttem a nyakába minden fájdalmamat, zokogtak az összetört szívem felett, elküldtem a fenébe, kegyetlennek neveztem és amit csinált azt keserű méregnek… De legalább megértette végül, hogy mi is folyt bennem már egy jóideje. - Tehát végső soron… Bastetnek igaza volt? – kérdeztem. Az a rohadt macska tudta. Már akkor látta, nem csak a fejünkben olvasott, hogy ellenünk fordítsa, hanem a szívünkben is, még ha akkor azt is hittem, hogy csak dobálózott a szavakkal, hogy elbizonytalanítson és bántson minket. Utána pedig annyira el voltam foglalva Aerynnel, és azzal, amit Anubis tett, hogy elküldjön, hogy soha egyszer nem gondoltam bele, hogy talán a kárhozott csak az igazat mondta. Újra kért, hogy táncoljak vele. Elmondtam volna neki, mit hagyott meg nekem a covenem, hogy teljesítsem minden kívánságát, de hát azt mondta, nem számított. Már csak az volt a kérdés, hogy akartam-e vele táncolni. Felálltam az asztal mellől én is, és így már hasonlóan közel voltunk, mint azon a holdfényes éjszakán, ahol először éreztem meg, hogy mennyire vágytam rá, a közelségére, az érintésére… - Valóságos ez, vagy csak a fejembe vetíted? – intettem körbe. - Táncolni akarok veled… de csak ha igazi. Ha hozzám érsz azt akarom, hogy az valóságos legyen.
A visszafogott válaszra csak kedvesen mosolyodtam el. Nem minden egyenértékű, ami az enyém. Bastet arra emelt kezet, aki a legfontosabb. Hiszen te vagy az egyetlen, aki az enyém, de nem birtokollak. Választottalak, ahogy te választottál engem, így lettünk összekötve erre az életre és talán a következőekre. Én is emlékeztem a Kárhozott gúnyos megjegyzésére. Hogy én, a sötétség hercege végre találtam valakit, és Hathor milyen büszke lenne ezért. Akkor úgy feleltem, hogy Hathornak ehhez semmi köze nincs, és ez azóta is igaz maradt. Ezt nem egy felsőbb erő okozta, engem nem lehetett dróton rángatni, még a szerelem istennőjének sem. Ez mind a saját lelkemből fakadt. Bastet megsejtett valamit, és ahogy a természete vezette megpróbálta lekicsinyleni és nevetség tárgyává tenni. Pedig amit érzek nem olyasmi, amit szégyellenék. Ahogy Shadiya felállt a szék, amin eddig ült homokká foszlott, ahogy az asztal és a minket határoló falak is. Ketten voltunk a Duat csillagai alatt, körülvéve a dűnék méltóságteljes tengerével a homok között hullámzó vándor lelkekkel, akik egyszerre mintha közelebb úsztak volna hozzánk. Ugyanolyan igaz most, ahogyan legutóbb volt. A birodalmamban vagyunk, lélekben és testben is. Érints meg és meglátod, üzentem neki, felemelve a kezem kissé szétnyitott ujjakkal, mintha egy tánc kezdőlépését készültem volna megtenni. A Duat hallgat rád, Shadiya. A vándor lelkek, a homok, a szél. Ha akarod, dalra fakad. Ha táncolsz, furulyával és dobokkal kísér, csengőkkel ünnepel. Szóval táncolj, Shadiya úrnő és formáld a birodalmad.
Nem voltam benne biztos, hogy képes voltam egészében felfogni, amiket mondott. Hiszen az ő lelke és a hatalma végtelen volt, és az érzései is azok voltak. Újabb feneketlen kút, aminek nem láttam le a legmélyére, ám itt biztos voltam benne, hogyha alá is merülnék, és elvesznék benne, az lenne talán a legnagyobb boldogság, ami érhetne. Egészen olyan, mint amilyennek a keresztények a mennyeket képzelték. Darabkáit ennek a végtelenségnek viszont képes voltam emberként is belátni, meg kellett elégednem egyelőre ennyivel. Például, hogy egyetlen voltam neki. Ez elég jól hangzott, ahogyan az is, hogy nem szégyellte az érzéseit. Nem szégyellt engem, még ha csak egy apró ember is voltam. Persze lehettem akár múló hóbort is. Az istenek távlatából egy embernőt annak láttam volna, de valahogy azt súgták az ösztöneim, hogy ez nem volt feltétlenül igaz. Ha valóban végig akarta kísérni az emberi és majd a felemelkedett éveimet is egészen a végéig, akkor az a hóbort nem volt múlandó. Ha pedig igen… Úgy is jó volt, hiszen én nem fogok rá emlékezni, és ez a gondolat valahogy megnyugtatott. Továbbra sem engedtem meg magamnak, hogy belezuhanjak abba a mély kútba, de az nem ezért volt. Egyszerűen csak nem ment ennyire hirtelen, hogy teljesen elengedjem magam, bár nem tudtam volna megfogalmazni, mitől is féltem. Túlságosan mélyről jött ahhoz, hogy szavakba tudjam önteni. Úgyhogy most csak örülni próbáltam és valahogy feldolgozni, hogy a férfi, aki az istenem is volt, képes volt perzselő haraggal azok felé fordulni, akik veszélyeztettek, akik el akartak venni engem tőle, és ami még fontosabb, hogy csak irántam érzett így. - Ez így… elég jól hangzik. – mosolyogtam rá, bár a szemem még mindig piros lehetett az előbbi sírástól, és talán egy zsebkendő sem ártott volna. Csak halványan felsejlett az elmém hátuljában, hogy vajon a covenem mit szólna ehhez, de a választól felfordult a gyomrom. Ez egy olyan dolog lesz, amit a nagyúrral kell tisztáznom majd, hogy véletlenül se higgye azt, hogy mindez csak cselszövés és fondorlat, hogy esetleg elcsábítsam. Reméltem, hogy hinni fog nekem. A díszlet, amit még az étteremből hozott magunkkal a Duatba homokká omlott, ő pedig újra kinyújtott kézzel állt előttem. Az ujjaim lassan végigsimítottak az ő ujjain, végig a tenyerén a csuklójáig, mint egy pillangó szárnyai, majd vissza. Igazinak tűnt, és éreztem ugyanazt a tompa lüktetést és lefele húzó erőt, amit akkor éreztem, amikor először elhozott ide. Valami viszont most megvédett attól, hogy lebegjek, mintha túl sok és kicsit felütött shishát szívtam volna, talán ő tett óvintézkedéseket, hogy ne vesszek el a dűnék között. Végül inkább megfogtam a kezét. - Veled táncoljak, vagy neked? – kérdeztem halkan, szinte már dorombolva. Nekem bármelyik jó volt. Megforgattam magam a karja alatt, és kipróbáltam valamit. A ruhám nem illett a Duathoz sem pedig Shadiya úrnőhöz, így álmodtam magamra egy másikat. Arany szatén volt, ami szabadon hagyta a hasam és a combom. Alapvetően sokkal kihívóbb volt, mint bármi, amit hordani szoktam, de ez illett ehhez a birodalomhoz, és ahhoz a férfihoz, akinek tetszeni akartam. A távolban felcsendült egy harang, halkan csak, de idegen volt ehhez a világhoz, utána pedig meg is érkeztek az elektromos gitárok. Nem tudtam, miért pont ez az dal jutott eszembe, talán a címe miatt. Dancing with the dead. Nem volt az a tipikus tánczene, de nagyon jó voltam abban, hogy bármire képes legyek táncolni, aminek volt követhető ritmusa és ennek azért volt. Ahogy forogtam a lábam nyomán lila és rózsaszín virágok nyíltak. Hiszen ő mondta, hogy formáljam a birodalmát. Adott egy hatalmas játszóteret, hogy megérezhessem, mire lehetnék képes istennőként de én csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem csak a királysága, hanem ha egyszer eljutunk odáig, akkor az otthonunk lesz. Én nem birodalmat akartam alkotni, hanem igazi otthont teremteni, neki. Ahol leteheti a kötelességeit és csak boldog lehet velem. A dűnékből sima sziklafalak emelkedtek ki, majd oszlopok, ami közrefogtak egy medencét, ami visszatükrözte a sötétkék ég szikrázó csillagait. A rózsaszín és lila virágok indákat növesztve kúsztak fel az oszlopokon, majd ahogy tovább táncoltam és húztam Anubist is magam után a talpunk alatt gyönyörű üvegmozaik minta rajzolódott ki. Talán illúzió volt, talán valóság, ezen a ponton ezt már senki se tudta volna megmondani.
- Táncolj magadnak. - mondtam, először használva a hangom ebben az élettel ellenkező világban. Már nem féltem, hogy a hangom bármit tönkretenne, hiszen körülöttünk a Duat egyre közelebb kúszott az élőkhöz, ahogy az újonnan rendelt úrnője akarta. - Én majd csatlakozom. Egy ideig figyeltem, ahogy Shadiya mozdulatai közben a Duat kavarogva alakot öltött. Minden csípőfordítása, minden kecses kézmozdulata nyomán újabb csoda vált ki az egyszerű homokból, a halál újabb szelete hajtott fejet és követte a kívánságát, mintha már egy lett volna az istenek közül. Megbabonázó, mámorító látvány volt, és nagyobb erő sugárzott belőle ettől, mint ezelőtt valaha. Ahogyan a ruhája megváltozott, felfedve a bársonyos bőrt, ami hibátlan ívben borította a vállait, a hasát, a combjait, szinte foglyul ejtve a tekintetem. A rám törő emlékek az emberként leélt életeimből ekkor veszítették el végleg a harcot az ellen, hogy észrevegyem, mennyire csábító is volt. A testek keveset jelentettek azoknak, akik megannyi emberöltő emlékeivel léteztek, nem is a puszta testi vonzalom volt, ami Shadiyához kötött - de égbekiáltó bűn lett volna, ha tovább hagyom figyelmen kívül. Nem akartam a saját, visszafogott újkori öltözékemben maradni, így, hogy a kezemet fogva forgott és kígyózott a saját arany ruhájának ölelésében. Az ing lefoszlott rólam, pusztán arany karpereceket hagyva a felkaromon és arany szegésű fekete díszlapokból álló nyakéket a mellkasomon szétterülve. A csőszerű nadrág fekete selyemmé vált, ami lazán vette körbe a derekam, de épp elég szabadságot hagyott, hogy Shadiya minden vad mozdulatát követni tudjam. Követtem. Hogyne követtem volna. Együtt lüktettem vele a harcias zenére, feszesen, mint egy lecsapó vihar, a körénk emelkedő falak között. És örültem. A zene ritmusát követve a kaotikus, de mégis ösztönösen tökéletes koreográfia közepette a derekánál fogva húztam közel magamhoz, egyik combját magam mellé emelve, aztán egy forgás után hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, épp csak a kezét tartva, mintha sosem akarnám elengedni.
Noha az volt a parancsa, hogy teremtsek és formáljam a királyságát, nehéz volt erre figyelnem, miközben az ő vadonatúj inge is szertefoszlott, hogy hagyományos egyiptomi öltözetre váltson, csak hogy illeszkedjen hozzám. Amikor pedig átfogta a derekam és megéreztem a kezét a combomon egyenesen lehetetlenné vált. Egyetlen pillanatra simult hozzá a testem, egyetlen pillanatig tartott valóban a karjaiban, de ez a pillanat kitörölt a fejemből minden mást. Ez után a zene lüktetése mást kívánt forgást és távolodást, mintha a táncunk egyszerre lett volna párbaj… nem egymással, hanem önmagunkkal, hogy meddig tudtunk még ellenállni, hogy végre egyesüljünk, hogy ne csak hasonlatok és célzások között lebegjünk. A testem szinte sikított az érintéséért és a közelségéért, de a fejemnek és valójában a szívemnek is ennyi elegendő volt. Elég volt tudni, hogy hogyan érzett, megmutatta a maga hatalmas módján. A Duat viszont megérezhette különösebb koncentráció nélkül is, hogy mi tombolt bennünk. A ház – a házunk – bejárata előtt fátyol lengett, ahogyan az oszlopok között is, hogy árnyékot adjanak egy nem létező nap sugarai elől, bentről pedig meleg fény áradt, talán fáklyákból vagy lámpásokból ezt innen nem tudtam megállapítani, hiába én teremtettem. Azt hiszem lámpások voltak, színesek és egyszerűek vegyesen, és azt is tudtam, hogy bent hatalmas kényelmes párnák voltak és alacsony gyöngyházberakású asztalkák. A medence körül is megjelent néhány párna, néhány parázstartó, csak hogy az egész úgy nézzen ki, mint amiben éltek. Különös módon a súlyos és mozdulatlan levegőt virágillat töltötte meg. A zene véget ért, és nem csendültek fel új dallamok. Nem tudtam zenére gondolni, a fejem üres volt. Vagyis nem volt egészen üres, az egészet Ő töltötte ki. A homlokomat a vállának döntöttem, úgy lihegtem picit. Nem nagyon, egyetlen dal még nem merített ki túlzottan, de a légzésem így is kicsit szaporább volt, a pulzusom magasabb, bár ezt nem csak a fáradtság számlájára írtam volna. - Tetszik? – néztem fel rá kicsit szégyellősen. – Tudom még nem az igazi, meg talán nem olyan hatalmas világformálás, amit talán vártál, de majd lesz ez jobb is. Neked építettem. Nekünk. – a hangtalan gondolat csak úgy kiszökött belőlem. A falak, amiket ellene emeltem már csak romhalmazok voltak az elmém körül. Nem tudtam őket fenntartani, az egész bensőm, az egész lelkem hozzá akart rohanni, és így nem alkothattam olyat, ami elhatárolna tőle.
A tánc talán végtelennek tűnt a Duat önmagába hajló idejében, de egyszer csak vége szakadt. Csak az vigasztalt valamennyire, hogy a zene elhalkulásával közelebb álltunk egymáshoz, mint előtte. Ahogy a homlokát a vállamnak döntötte, valami ösztönös késztetést éreztem, hogy végigisimítsak a haján, le a válláig és kövessem a kulcscsontja vonalát, de ahogy felnézett rám inkább csak elmosolyodtam. - Én nem vártam tőled semmit. Csak kíváncsi voltam, mit kezdesz a majdani hatalmaddal. És hozzáteszem, még mindig kíváncsi vagyok, szóval nézzük meg mit alkottál. A medence volt a legközelebb, így közelebb léptem hozzá és letérdelve belelógattam a kezem. A víz kellemes volt, mint a nap hevét még éppen őrző medencékben naplementekor, a kezemtől ébredő hullámok pedig táncolva tükrözték a fölöttünk terpeszkedő csillagokat. - Emlékszem legutóbb fájlaltad, hogy a Duatban nincs víz. Nos, már van. - mondtam halkan felkacagva, miközben felemelkedtem és a ház bejárata felé fordultam. - Kellemes. Otthonos. Ritka látvány ezen a helyen, mintha egy délibáb lenne. Soha senki nem mondta, hogy a Duatnak kietlennek kellett lennie, de a lelkek számára ez csupán egy állomás volt a Sásmező felé vezető hosszú úton. Nem akart senki maradni, így nem is figyeltem arra, hogy marasztalóvá tegyem. De úgy tűnt valaki mégis akart. Szinte andalogva sétáltam körbe a kacskaringós növényekkel borított oszlopok között, mint egy bámészkodó egy idegen városban, aztán keresztbe tett lábakkal leültem a medence melletti párnák egyikére. - Talán egyvalami hiányzik még. - mondtam elgondolkozva. A mozaikok vibráltak, ahogy egy vándor lélek kígyóalakban végigsiklott fölöttük, aztán feltekeredett előttem, mielőtt eltűnt volna a fújdogáló szellőben, a helyén pedig egy bronzosan csillogó vízipipa maradt. - Így. Parancsolsz?
Úgy izgultam, mintha valami vizsgán lettem volna, csak ennek valódi tétje volt. Hiszen mi van, ha nem tetszik neki, amit az ő birodalmában csináltam az ő kölcsönzött erejéből? Lehet, hogy túl giccsesnek ítéli majd a halál birodalmához, vagy nem elég méltónak, talán túl sok a virág, vagy esetleg az egész túl emberi. Csak akkor könnyebbültem meg kicsit, amikor azt mondta, hogy kellemes. - Gondolta rá, hogy vízesés legyen természetes tóval, de egyben a házzal ez így jobbnak tűnt. Talán a dűne másik oldalára. Végülis minden sivatagban vannak oázisok. A délibáb nem tudtam, jót jelentett-e, tényleg kicsit más volt, mint az itteni roppant kőtömbökből álló hieroglifákkal telefaragott épületek és a dűnék végtelensége. Ám az egész Duatot egyedül Anubis formálta, ha hagyta, hogy belekontárkodjak a művébe, akkor talán várható volt, hogy kicsit másmilyen lesz, mint az eddig megszokott, akár egy új hangszer a szimfóniában. Elronthatta, de nem feltétlenül kellett, hogy a végeredmény rosszabb legyen. Türelmesen vártam, hogy megcsodálja az oszlopokat és a virágokat, de végül nem ment be az épületbe, hanem a medence partját választotta. Talán tényleg a víz jelenléte volt itt a legnagyobb változás. Elmosolyodtam, amikor kiemelkedett a vízipipa a mozaikpadlóból. - Az étteremben is kértél egyet, emlékszel? Majd ne felejtsük el visszamondani a rendelést. – mondtam, miközben letelepedtem én is mellé az egyik párnára. Azért nem felejtettem el egészen, hogy az emberek világában éppen egy arab étteremben ültünk Dublin szívében, és éppen csak elvitték előlünk a tányérokat. – Meggyújtod? – kíváncsi voltam, milyen ízt választott. Gyanítottam, hogy a repertoárnak talán csak a képzelete szabott határt, és bizonyára nem kellett foglalkoznunk sem a szénnel, sem azzal, hogy megtömjük, hiszen akár készen is teremthette. - Most nem érzem azt a… szívóerőt, mint legutóbb. Érzem a roppant méreteit a Duatnak, a hatalmasságát és az erejét is, de nem vesztem el benne, ez a te műved? – kérdeztem. Ez már foglalkoztatott egy ideje. Vagy talán már el is vesztem, csak nem a birodalomban, hanem annak az urában. Elnéztem a távolba. Ez az új hely talán vonzani fogja majd a kóbor lelkeket, de nem bántam, múltkor tetszettek azok a virágok és ha beborítanák a házunkat biztosan szép lett volna. Reméltem, hogy Maat sem bánja, hogy itt voltam és kicsit belenyúltam a hely egyhangúságába.
Shadiya fantáziája lényegesen színesebb volt, mint az enyém, de a végeredmény egészen érdekes színfolt lett a végtelenségben, ami eddig a Duat volt. És tagadhatatlanul igaza volt, még a legkietlenebb sivatagokban is ott rejtőztek az eldugott, békés oázisok. Rejtőző nyomai a kiirthatatlan életnek. - Ez egy végtelen világ. Annyiféle épületet alakítasz ki benne, amennyit csak szeretnél. Ha véletlenül megunnád, elindulhatunk a horizont felé és alkothatunk egy teljesen új tájat. A halálnak még csak logikusnak sem kell lennie. - feleltem, miközben leemeltem a vízipipa szipkáját. Nem volt egészen olyan, mint az élők földjén, a hasában ülő folyadék a puszta akaratomtól párolgott, nem kellett hozzá parázsló szénkorong vagy bármi egyéb. Valójában én sem tudtam, milyenre teremtettem, de ahogy a számba vettem, a füst pedig átzubogott a torkomon édes citrusgyümölcsök aromáját éreztem. - Remélem jobban jártunk így, mint az étteremben felkínált pipával. - mondtam füstöt lehellve közben az arcom előtt, és átnyújtottam a szipkát Shadiyának. - Ha borzasztó, lehetsz őszinte. Akkor megtartjuk a rendelést. Úgy tűnt Shadiyának is feltűnt, hogy a Duat ereje most nem nehezedett a tudatára olyan vehemens, kérlelhetetlen bódulatként, ahogyan legutóbb. Nem csábította őrült álmok felé, nem akarta marasztalni, pusztán szétterítette előtte minden félelemetes gyönyörűségét. - Részben. Legutóbb úgy emlékszem említettem, hogy a lélek képes idővel hozzászokni a váltáshoz. Mivel nem először jársz itt, most felkészültebben vagy képes megtapasztalni a világ idegenségét. Ráadásul gyanítom nem vetted észre, de nem egészen ugyanúgy kaptad vissza a mágiát, mint ahogyan először. A kötelék sokkal erősebb, ezért közelebb állsz a Fátyol mögötti hatalomhoz. Vagyis erősebb lettél, Shadiya. Azt én magam sem tudtam, hogy ez hogyan fog megmutatkozni a mindennapokban, de egyelőre nem is érdekelt. Most csak ültem a medenceparton, oldalasan elfeküdve a párnán és a fejemet az öklömmel megtámasztva, egy érthetetlen félmosollyal néztem a Duat új úrnőjét.
Kezdőlap 
Noha az imázsom, amit az emberek felé mutattam meglehetősen egyszerű és könnyen leírható volt, Shadiya így is meglepő precizitással nyúlt át a tér-időn és elevenítette fel bennem a saját fiatalságomat. Azokat a régen elmúlt korokat, mikor az emberi lét még a világot jelentette, hiszen mást nem ismertem.
A káoszt nem lehetett óvatos megjegyzésekkel visszafogni, ezzel bizonyára ő is tisztában volt, de legalább elmondhatta magáról, hogy megpróbálta. Bár egy egyetemi barátnőmnek az volt az elmélete, hogy az ilyen csöndes típusok tudnak a legvadabbak lenni, csak kicsivel több ráhatásra volt szükség. Vagyis több alkoholra, több füves cigire, esetleg még néhány pirulára, de ha egyszer áttört a gát azok voltak a legnagyobb bulik. Mivel pedig másnap mindig nagyon megbánták a dolgokat, legalább a saját másnaposságunk felett még tudtunk rajtuk is nevetni. Egy kicsit. Nem olyan gonosz dolog, mint amilyennek így hangzik. 