Jelenleg 118 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 118 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
Láttam, ahogy Shadiya testét megviselte a visszatérés a Duatból, és bármennyire szerettem volna megóvni ettől, sajnos nem tudtam. Talán túlzásba vittem, hamarabb kellett volna visszahoznom, vagy egyáltalán nem kellett volna odavinnem, de... valahogy úgy éreztem ha a testét meggyötörte is, a lelkének szüksége volt rá. - Sajnálom. Felelőtlenség volt ilyen sokáig kitenni egy másik világnak. - mondtam kissé szomorúan, miközben ő a kínzó szomjúságot próbálta oltani. - Legközelebb jobban figyelek rá. Az én testem is megérezte az ott tartózkodást, de a fey energia, ami most Karim Nazariban keringett pillanatok alatt meggyógyított minden gyötrelmet, amit a Duat okozott. Nekem alig egy pillanatnyi borzongás és egy megkésett, lüktető fejfájáshullám volt a büntetésem, ami hamar el is múlt. - Pihenj nyugodtan, nem kell sietnünk sehová. Szerencsére az élők között a nap még csak most kezdődik. - feleltem mosolyogva a pihegésére. - Randi? Bevallom őszintén, hallottam már néhányszor ezt a kifejezést, de még nem sikerült teljesen megértenem. Ha jól gondolom a légyottok mai formáját nevezik így, de van benne valami folyton változó elem, amit nem tudok megfogni. De nevezhetjük így a mai napot, ha szeretnéd. A képernyőn látott történetekben sok minden randinak hívtak, és hatalmas hangsúlyt fektettek arra, hogy megállapítsák, mi számít annak és mi nem. Valószínűleg azért, mert ez különböztette meg a baráti találkozásokat a romantikus alkalmaktól, így az egész más célt nyert. - Ha a kérdés mögött az áll, hogy ugyanúgy érzek-e az emberek között, mint a Duatban, a válasz igen. Szóval szerezzünk bubble tea-t. Mint emberek egy randin.
A bocsánatkérésére biccentettem. A mentális falaimat lebontottam, így elég volt egy pillanatra belenéznie a fejembe ahhoz, hogy tudja, nem haragudtam rá. Ha nem vitt volna a Duatba, talán sosem jutottunk volna el odáig, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Inkább az a „legközelebb” szó volt, ami aggasztott. - Nem félsz attól, hogy még néhány ilyen kiruccanás és a halandó testeink felmondják a szolgálatot? – én tartottam tőle. Az egy dolog, hogy én meghalhattam, de legfeljebb a lelkem megtért a Duatba ahol eddig is jártunk, és utána újjászületek majd, ám attól féltem, ha mindez túl korán történik velem, akkor nem fogom kiérdemelni a felemelkedést. A másik probléma az volt, hogy bár ember porhüvelyt még talán tudtunk volna szerezni Anubisnak, ascendatot találni már nehezebb volt, főleg olyat, aki önként vállalta volna, hogy porhüvelye lesz a nagyúrnak. A coven már most kereste Karim Nazari utódját, és nem volt könnyű dolguk, még úgy sem, hogy két évvel számoltak. Szerencsére a randi kérdése az előbbinél már egy fokkal kellemesebb volt. Azt sejtettem, hogy a szót már ismerte a TV-ből, de senki sem foglalkozott azzal, hogy elmagyarázza mi az, hiszen annyira szerves része volt a mai kornak. - A randi inkább a modern udvarlás egy formája, a légyott szót mostanában a rövid szexuális együttlétekre használják, ami után mindenki megy a maga dolgára. Volt egy korszak, amikor az udvarlás nagyon szigorú keretek között zajlott, a fiatalok felügyelet mellett nyilvános helyeken találkoztak, hogy megismerkedjenek. Manapság már nincs felügyelet, szerencsére, viszont az megmaradt, hogy ha két ember tetszik egymásnak, akkor először találkozgatnak nyilvános helyeken, dolgokat csinálnak együtt, hogy közben jobban megismerjék egymást. Közben viszont fontos, hogy mindketten tudják, hogy mire megy ki ez az egész, hogy nem csak barátkoznak. – ennél rövidebben, de pontosabban nem tudtam elmagyarázni neki. A feltételezésére viszont megráztam a fejem. - Nem. – azt nem tudtam mondani, hogy nem kételkedtem az érzéseiben, de csak azért, mert annyira hihetetlen és álomszerű volt még mindig az egész. - Arra vagyok tulajdonképpen kíváncsi, hogy mi van köztünk. Tudom, hogy nem kéne megpróbálnom címkéket aggatni rá, mert te az istenem vagy, én pedig a papnőd, és éppen ezért nem lehet beskatulyázni, ami közöttünk van, de… a helyükön akarom kezelni a dolgokat. A felesége még nagyon sokáig nem lehettem. Ebben az életünkben még nem. Nem leszek az ágyasa sem, mert feléjük nem szoktak gyengéd érzelmeket táplálni, a szeretőket viszont nem szokták randveúra vinni. Az, hogy jártunk pedig olyan hülyén hangzott. Közben megkaptam a vizemet, így lassan kérhettük is a számlát, hogy utána mehessünk bubble-teat keresni.
- Ami azt illeti de, tartok kissé az ilyen veszélyektől, ezért nem is terveztem precedenst teremteni az ilyen utazásokból. - feleltem a sörösüveget forgatva az asztalon, mintha egy búgócsiga lett volna. - De most mindketten olyan sokat szenvedtünk ideát is, hogy megérte a kockázatot. De nem teszek olyat, ami a kelleténél jobban veszélyeztetne. És megígérem, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a megkérdezésed nélkül teszek ilyet. A saját birodalmam bódító kényelmét hátrahagyva valami mélyről bugyogó bűntudat kerített hatalmába, hogy ilyen botor módon tettem ki veszélynek Shadiyát, a nőt, aki a választottam volt. Nem lett volna szabad, de valahogy elfelejtettem gondolkodni. - Tényleg sajnálom. - tettem még hozzá makacsul az üveget bámulva. Végül azonban egy felszolgáló azt is elvitte előlem, így nem tudtam mást, mint Shadiya szemébe nézni, ahogy próbálta nekem körülírni a randi megfoghatatlan, illékony fogalmát. Az udvarlást ismertem, és tudtam, hogy általában friggyel végződött. Habár nem lett volna ellenemre, ha Shadiya ilyesmire vágyott, de aki annyi életet leélt és olyan hosszú ideje létezett, mint én keveset adott az ilyen formalitásokra. Azok általában másoknak szóltak. Olyanoknak, akik nem követtek minket a halál után. - Szeretnéd, ha az udvarlás végén házasságot kötnénk? - kérdeztem teljes nyugodtan. Nem ártott tisztázni az ilyen dolgokat, mielőtt ez is felgyülemlett a láthatatlan falak mögött és megmérgezte valamelyikünk lelkét. - Tudom, hogy az emberek szeretnek nevet adni olyasminek, ami amúgy érthetetlen, ettől ne érezd magad kellemetlenül. Viszont nem hiszem, hogy egy ilyen köteléknek van méltó neve. Ízisz és Ozirisz feleség és férj voltak, de ők mindketten emberként kötötték meg a frigyüket, nem istenekként. Te a választottam vagy. Sokmilliárd ember lelkét láttam, tömegek újjászületését néztem és milliók hódolatát hallgattam, mégis ebben a mérhetetlen sokaságban egyedül téged választottalak igazán. Ez pedig felette áll minden emberi szónak.
Átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét. Hiszen mostmár lehetett. Mostmár mindent lehetett, anélkül, hogy vissza kellett volna fognom magam, vagy gondolkoznom kellett volna, hogy hogyan csapódnak le az ilyen gesztusok. Hiszen már tudott mindent, tudta, hogyan éreztem iránta, és örült neki, bár a tépelődés annyira a részemmé vált, szinte a lényemmé, hogy inkább az volt a különös, hogy megengedhettem magamnak ilyen dolgokat. Még ha csak olyan ártatlan dologról is volt szó, mint a kézfogás. - Tényleg semmi baj. Bármikor átvihetsz a Duatba, amikor úgy érzed, kellemes hely. És megbízom az ítéletedben, így ha te úgy véled nem lesz belőle probléma, neked sem kell idő előtt megválnod ettől az arctól, amit egészen megkedveltem, akkor felőlem mehetünk. Bíztam abban is, hogy nem tett volna olyat, amitől én túl korán távoznék az élők világából, talán csak akkor, ha ő már biztosnak érezte, hogy a megfelelő módon fogok újjászületni. Ha a halál csupán annyi volt számomra, hogy egy ideig a végtelen csillagok és dűnék alatt kellett léteznem, beszélgethettem Maattal, és táncolhattam Anubisszal a házunk udvarán, akkor aligha volt mitől tartanom. Inkább olyan volt, mint egy hosszú vakáció, mielőtt új megpróbáltatások kezdődnek majd. Ha úgy akarta volna, most azonnal mehettünk volna és nem is kellett volna visszajönnünk… csupán akkor sokkal távolabb kerülne tőlünk az az idő, amikor egyszer hozzá hasonlóvá válok majd, remélhetőleg. A kérdésére egy pillanatra meglepődtem, de utána eszembe jutott, hogy az ő korában ez egészen másképp működött. Ott, ha valaki udvarolt egy nőnek, akkor azzal a szándékkal tette, hogy utána összeházasodnak, méghozzá nem is olyan hosszú idő múlva. Az az időszak, amikor évekig randiznak, azután összeköltöznek, majd még évek telnek el, mielőtt összeházasodnak, sőt a kapcsolatok nagy része szakítással ér véget az Anpu számára teljesen ismeretlen terep volt, talán tényleg a sorozatokból lehetett bármi fogalma róluk, amiket nézett, és hát azoknak sem a románc volt a fókuszuk. Újra ittam a vizemből, majd lassan letettem. Próbáltam óvatosan fogalmazni, mert nem akartam megsérteni egy nyílt és határozott „nem”-mel, főleg úgy nem, hogy nem értette volna meg igazán a miértjét. Amit válaszolt az én kérdésemre igaz volt, tudtam én is. Nem illettek ránk a címkék, így vagy kitaláltunk magunkra valami újat, vagy elengedtük a skatulyákat. Na jó, igazából volt egy barátnőm az egyetemen, aki olcsó paranormális románcokat olvasott, és nagyon lelkesen tudta magyarázni, a sorsban megírt szerelmek misztikumát, ami egészen ránk illett volna, de… nem akartam magamat ponyva erotikákhoz, vérfarkasokhoz vagy akár Edwardhoz és Bellához hasonlítani. Még viccnek is rossz lett volna. - Nem szeretném. – ráztam meg végül a fejem. – Lelki értelemben nincs erősebb kötelék, mint amit akkor kötöttünk, amikor beavattál, és ahogyan szavak sincsenek arra, ami köztünk van, úgy a vallásom sem hiszem, hogy tudna mit kezdeni egy ember-isten házassággal. Azon túl viszont a házasság csupán egy jogi procedúra, ami addig lenne érvényes a világ és a hatóságok szemében, ameddig ezt az arcot viseled. Talán csak egy dolgot szeretnék, ami ezzel kapcsolatos… Itt nagy levegőt vettem. Ilyesmiről eddig sosem beszéltünk, de most muszáj volt. - Lehet, hogy az, hogy a papnőd vagyok és mint olyan csak te rendelkezhetsz velem és az életemmel, meg fog védeni bizonyos… Hagyományoktól. De nem vagyok benne biztos. A coven általában eldönti ki kivel nemzzen utódot, hogy minél erősebb legyen a vérvonal, és úgy gondolják így növelhetik az esélyét, hogy felemelkedett születik a körbe. Vannak kibúvók ez alól, és sosem egyértelmű vagy nyílt a parancs, csak egy hatalmas nyomás, és megkönnyítené az életem, hogyha tudnák, hogy velem nem számolhatnak ilyen téren miattad. Ha eljön az ideje persze, hogy elkezdik pedzegetni a dolgot. Természetesen rengeteg kivétel volt. Az anyám a körön kívülről szerzett egy erős felemelkedettet, hogy egy rituálé keretein belül megfoganjak, és remélték, hogy felemelkedett leszek, csak nem sikerült. Haszin többszöri próbálkozás során sem esett teherbe senkitől, feleségül venni viszont miattam nem akarta senki. Nem tudtam, hogy ezt végül bánta-e, de sosem láttam, hogy bárki iránt gyengéd érzelmeket táplált volna, így úgy gondoltam, hogy nem bánta. A coven sok szerelmi házasságra is áldását adta, ha úgy gondolták erős gyerekekkel fogja a kört gazdagítani. Nagyon könnyű lett volna közölni velük, hogy Anubis nagyúr igényt tart rám az ágyában is, ráadásul féltékeny úr. Odáig lettek volna meg vissza az örömtől, de utasítottak volna rá, hogy szüljek neki bivalyerős felemelkedett porontyokat. Nem zártam ki ennek a lehetőségét, de ha megtörtént, azt nem a boszorkányokért akartam tenni, sőt. Soha nem adtam volna nekik a gyerekeimet, hogy utána porhüvelyeknek használják őket. A legjobb az lett volna, ha Anubis egyszerűen kijelenti, hogy ő ezt nem akarja és kész, még csak nem is követelhettek volna tőle magyarázatot. Közben intettem a pincérnőnek, hogy fizetnénk.
Ahogy Shadiya keze hozzáért az enyémhez egy pillanatra megint végighullámzott rajtam az a megbabonázó érzés, ami a tánca közben is, de most valahogy más volt. Óvatosabb, kedvesebb, mintha nem követelte volna a figyelmem, csak felajánlotta volna a sajátját. Felpillantottam rá és elmosolyodtam, bár válaszolni nem tudtam. Ha bízott bennem, mindent meg akartam tenni azért, hogy ne játszam el ezt a bizalmat. Az ezt követő rövid tétovázás már lassan ismerős kép volt. Akkor csinálta ezt, mikor az első gondolata félreérthető lett volna és el akarta kerülni az ebből fakadó hibákat. Türelmesen megvártam, míg biztonságosnak ítélte a mondanivalóját, aztán összefűztem az ujjaimat az asztalon. - Van egy javaslatom, ami ezt és rengeteg más problémát megoldhatja. Tegyük fel, hogy bejelentem az egész boszorkánycovennek, hogy elégedetlen vagyok az eddigi szerepemmel, ami a kör rítusait illeti. És mint az egyetlen istene az óbirodalomnak, aki felelt a hívásra nagyobb tiszteletet akarok. Saját főpapnőt, aki egy a vének közül és mindig képvisel, legyek bárhol. Akkor te lennél, aki a szabályokat alkotja, aki a döntéseket hozza és senki nem rendelkezhet feletted. Feltéve persze, hogy akarnál egy ilyen szerepet. Persze átfutott a gondolataim között, mint egy múló balsejtelem, hogy egy megbízhatatlan, fondorlatos boszorkány talán éppen ezt akarta volna. Ezért akart volna elcsábítani, eszközként használva a felemelkedésében - de nem hittem, hogy Shadiya ilyen volt. Hiszen láttam a lelkét, az ambícióit és a titkait is. Ő sosem tett volna ilyet.
Nagyot dobbant a szívem az ajánlatára. Hiszen ez pont az volt, amire vágytam. Ezt akartam elérni, ezért csináltam mindent, hogy egy legyek a vének közül, és az egész coven tiszteljen. Ám ez sajnos nem csak előnyökkel hanem kötelességekkel is járt, ráadásul… Ahogy nem akartam, hogy azt higgye, hogy azért csábítom el, hogy utána ascendant porontyokat szüljek a covennek és ezáltal előre jussak, úgy azt sem akartam, hogy azt higgye, hogy azért kerülnék vele közelebbi kapcsolatba, hogy az ő kívánsága szerint a vezetők közé jussak. - Ha egy lennék a kör vénei közül, akkor haza kéne mennem. Nem lenne időm arra, amit itt csinálunk. Rengeteg dolgom lett volna, az újoncok beavatásának megszervezésétől kezdve, a porhüvelyek felkutatásán át a kapcsolattartásig a távoli földeken tevékenykedő boszorkányainkkal… Persze a vének sokan voltak, de a feladat is rengeteg volt. Az, hogy én itt legyek Írországban és warlockokra meg unseeliekre vadásszak a nagyúrral, hogy felemelkedetteket fogadjunk be és védjünk meg, az egyszerűen nem fért volna bele. De volt még itt más is. Mielőtt azonban belefoghattam volna, a felszolgáló kihozta a számlát. Gyorsan kifizettem bankkártyával – úgyis a kör pénzét költöttük mind a ketten -, majd felálltam és a vállamra vettem a táskám. Nem a kocsi felé sétáltam, a belvárosban voltunk úgyis, itt minden közel volt egymáshoz, hacsak Anpu nem akart rögtön hazamenni. - Azt hiszem még nem volt alkalmad végignézni a Csillagok Háborúját, majd mindenképp pótoljuk legalább azért, hogy értsd, hogy Sigi mire szokott utalgatni. A lényeg, hogy abban volt egy ifjú jedi, ilyen boszorkány félék, aki közel került egy politikushoz, és az elérte, hogy bevegyék a jedi mesterek tanácsába. Ám éppen ezért a többiek nem tisztelték őt, hiába múlta felül erőben a legtöbbjüket. Ha a te parancsodra kerülnék be a vének közé, engem sem tisztelnének, mindegy mit csinálok. Nem lenne valódi szavam, csak ott lennék akár egy díszlet, hogy te elégedett légy. Szóval csak pont azt nem kapnám meg amiért egész eddigi életemben dolgoztam. Tiszteletet. Elfogadást. Talán csodálatot. Nem bábuként akarok ott lenni, hanem azért, mert mások elismernek és hallgatnak rám. Nem így akartam közéjük kerülni. Már abban sem voltam biztos, hogy ezt akartam egyáltalán. Azt hiszem igen, idővel, de még nem most. - Ki akarom érdemelni, hogy közéjük ülhessek, mert csak akkor lesz valódi. Régen ezért megtettem volna bármit… de azt hiszem ez megváltozott. Akarom, még mindig, de már nem bármi áron. – lehet, hogy nem volt elég nagy különbség, de nekem annak érződött. Ráadásul, ha választhattam aközött, hogy a boszorkánykör egy vénje legyek, vagy idővel és türelemmel istennő, és ameddig várok, addig a halál ura fog elszórakoztatni, akkor megérte, hogy egy kicsit még halasszam a dolgot. Közben bírtam a telefonomba, hogy hol van a legközelebbi hely, ahol lehetett bubble-tea-t kapni, és elindultam arrafelé. - Kicsit úgy érzem, mintha minden ötletedet vagy ajánlatodat visszautasítanám. – nevettem fel egy kicsit zavartan. - Mintha túl sokat mondanék nemet neked, de… Csak meg akarom védeni kettőnket és… nem szeretném ha azt hinnéd, hogy csak kihasznállak. – sütöttem le a szemem a végén.
Kíváncsi voltam Shadiya válaszára, ezért véletlenül sem szakítottam félbe sem a fizetés miatt, sem után az étteremből kilépve. Tényleg a kezébe adtam mindent, amire egy boszorkány vágyhatott és amire talán ő is vágyott - de ezzel csak a kezébe adtam. Nem ő ragadta meg, nem ő kapart, tépett, harcolt érte, nem állhatott győztes harcosként, vértől csöpögve az anyja előtt, hogy a lábai elé dobja a meghódított győzelmet. Csak ajándékként kapta volna egy öreg, talán az évezredek alatt kissé felelőtlenné vált feytől. De valami, talán egy tudattalan pillanatban átszivárgó benyomás, egy alaktalan gondolat elhintette bennem a magjait a gondolatnak, hogy talán Shadiya nem is ezt akarta. - Megértelek. Viszont ahhoz, amit el akarsz érni csak egyetlen út vezet. Ha eljön az ideje, hogy a vének döntsenek a sorsod felől, hogy kivel nemz gyermeket, hogy mi történjen velük, hogy miként használd mindenedet a kör szolgálatában, eléjük kell állnod és megtagadni a parancsukat. Megragadni magadban az erőt és a szemükbe mondani, hogy nem rendelkezhetnek ők semmiről. Csak akkor fognak tisztelni. Egyetlen úr sem tisztelte a szolgáját magával egyenlőként, amíg az parancsokat követett. A tisztelet és az egyenlőség az engedetlenségből született, az akaratból és dacból, ami megfordította az erőviszonyokat. Nem volt könnyű döntés, de még nem is volt itt az ideje. Ha pedig eljön, hittem benne, hogy a porban fognak csúszni Shadiya előtt, akármennyire nem illett seelie-hez egy ilyen gondolat. - Tudom, hogy nem használsz ki, nem kell hinnem semmit. És érzem, hogy leeresztetted a falakat az elméd körül. Minden kétségem eloszlik, ha olyan mélyen nézek beléd, mint senki. - feleltem, miközben felé nyújtottam a kezem Dublin utcáin sétálva. - Szeretnél te is így látni engem? Teljesen, minden esendő hibával a hatalmasság mögött?
A válaszára elszorult a mellkason kicsit. Tudtam, hogy igaza volt, de a kör gondoskodott róla, hogy az engedetlenség csíráját is kiírtsák belőlem. Ebben még Haszin is bűnrészes volt. Mindig ott lebegett a fejem felett, mint Damoklész kardja, hogy ha nem teszem amit mondanak, ha nem leszek olyan boszorkány, amilyet elvárnak, akkor nem lesz többé helyem közöttük, az utcára kerülök jövő és remények nélkül. Kezdhetek mindent a nulláról. Pedig tudtam, hogy Anpunak igaza volt. Csak akkor vívhattam ki magamnak amire vágytam, ha egyszer úgy álok eléjük, hogy én is elhiszem maramról, hogy egyenlő vagyok velük, és hogy dönthetek a sorsom felől nélkülük is. De ez nagyon nehéz volt. Egyáltalán összeszednem a bátorságot, vagy még inkább az önbecsülést és a gerincet mindehhez rettenetesen nagy munkának tűnt, talán még nehezebbnek, mint mondjuk a Fátyol szakadásának megjavítása. Na jó, talán annyira nem, ha a nagy képet nézzük, de nekem akkor is hatalmas feladat volt szembe fordulni velük, úgy, hogy közben ne úgy tűnjön, mintha beleharapnék a kézbe, ami eddig etetett. - Ehhez előbb az kell, hogy tudják, hogy velem többre mennek, mint nélkülem. Elég fontossá kell, hogy váljak a kör számára ahhoz, hogy a kitagadásommal többet veszítsenek, mint azzal, hogyha eltűrik az engedetlenségemet. - persze ha kitagadnak azzal elveszítették volna a jelenlegi egyetlen feyüket, amit nem engedhettek meg maguknak, de nem akartam őt pajzsként használni. Pont ez volt a lényege. – De igazad van. És köszönöm. Nehezen tudtam volna megfogalmazni, mit is köszöntem. Talán azt, hogy ő hitt benne, hogy képes leszek rá, hogy kivívjam magamnak a helyem közöttük, és azt is, hogy bíztatott. Nem vette el tőlem a lehetőséget, hanem megértette miért nem mindegy, hogy ez hogyan történik majd meg. Emlékszem, hogy egyszer beszélgettünk róla, hogy mit kezdenék ekkora hatalommal, hogy mit tennék, ha én lennék nyeregben, és mások, akik valaha ártottak nekem csúsznának a földön a segítségemért könyörögve. Mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna, hogy a konyhában ülve tette fel ezt a kérdést, és azóta rengeteg minden történt… mégsem voltam egészen biztos benne most sem, hogy tudnék nagyvonalú lenni. Azóta se volt jobb tippem, mint az, amit ő tanácsolt, hogy a kérést nézzem mindig, ne azt, hogy ki kérte. Megfogtam a kezét, amikor felém nyújtotta és összefűztem az ujjainkat. Kellemes érzés volt. Olyan… normális. A normális párok így szoktak sétálni. Örültem, hogy azért észrevette, hogy lebontottam a falaimat előtte. Nem volt több titkom. A legnagyobb, amit magam előtt is igyekeztem kitartóan tagadni ma felszínre került, és megkönnyebbültem. Nagyrészt, mert még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, de elhessegettem ezeket a hangokat. Bármilyen kétség is gyötört volna, bármilyen fájdalom, már nem volt, amit el akartam előtte zárni. A kérdésére viszont újfent meglepődtem. Érdekes volt őt most először nem egészen istennek látni, hanem valakinek, akit tényleg meg akartam ismerni, akivel egy közös életet kezdtünk szépen lassan, tégláról téglára építeni, nem csak mint papnő és az ura. - Bevallom mióta… nos, mióta nem csak úgy gondolok rád, mint az istenem, érdekel, hogy milyen lehettél emberként. Noha nagyon érdekelnek a régi korok, már csak szakmailag is, és mert rettentően izgalmas, azért a sok faggatózásomnak részben ez volt az oka. – vallottam be. Reméltem, hogy nem ítélt el ezért. Azt biztosan tudta, hogy soha meg sem kíséreltem a fejébe nézni. Invitálás nélkül még most sem mertem volna, de ez most egészen úgy tűnt, mint egy meghívás. - Nem lenne neked kellemetlen? Azt nem akartam letagadni, hogy nagyon kíváncsivá tett. Fogalmam sem volt, hogyan érzékelte akár ő, amikor belenézett az én lelkem mélyére, ez a mentálmágiának egy olyan magassága volt, amit nem hiszem, hogy bármilyen boszorkány elért volna, vagy hogy egyáltalán meghívás nélkül lehetséges volt ilyesmi. Amellett, hogy ő maga is érdekelt. Tudtam viszont azt is, hogy nagy érzékeny volt királyi mivoltára, a tekintélyére, és így nem is lehetett könnyű egészen lecsupaszítani magát valaki előtt. Az minden embernek rendkívül nehéz volt. - Viszont, ha ez túlmutat a mesélésen, akkor ne az utcán csináljuk. Keressünk hozzá valami szép és főleg nyugodt helyet. Mi lenne, ha lemennénk a tengerpartra? A fürdéshez hideg a víz, de a környéke hangualtos. – persze csak miután felkaptuk a bubble-tea-ket. Még egy sarokra voltunk tőle.
Shadiya egyértelműen félt attól, hogy a köre nélkül kelljen léteznie, de nem tudtam ezért hibáztatni. Születése óta ebből a perspektívából élte az életét, még a születése is része volt a coven dicsőségét célzó terveknek. Ha ezt maga mögött hagyta volna, azzal elengedi a sziklaszirtet, amibe eddig kapaszkodott és a zuhanást választja. Könnyebb volt a körme szakadtáig mászni, míg el nem érte a csúcsot. Persze alakíthatott volna saját covent, gyűjthetett maga köré olyanokat, akik követni akarták, de ez csupán gondolatban volt ilyen egyszerű. Manapság kevesen akartak feláldozni magukból valamit pusztán azért, hogy egy nagyobb jót szolgáljanak. Egy ismeretlen erőt. Mesének hitt régi isteneket. Csak az erő reménye csalogathatta be a tömegeket, az pedig az unseelie módszere volt. - Ha nem tudják most, majd fogják. Egyszer a vakok is észreveszik az igazságot a szemük előtt. - feleltem egy halvány mosollyal. - Tengerpart. Jól van. Amíg odaérünk maradhatunk a beszélgetésnél, de félek csalódni fogsz. Már csak nagyon kevés emlékem van azokból a korokból, amikor még halandóként jártam az emberek között, és azok is... töredékesek. De szívesen megosztom őket veled, amennyire fel tudom idézni. Szóval kérdezz csak nyugodtan. A válaszom magába foglalta, hogy mikor ő kényelmesnek érezte már nem kellett tapintatosan visszafognia magát. Hogy ugyanúgy, ahogy megérinthette a testem, a lelkem és az emlékeim is nyitva voltak előtte, akármire is volt kíváncsi. Csak remélem, hogy ezután sem fog megrettenni tőlem.
A bíztatására megszorítottam a kezét. Tényleg jól estek a szavai. Ahogyan az is, hogy ő is kész volt feltárni a lelkét előttem, bár ha egészen őszinte akartam lenni magammal, amennyire jól esett legalább annyira félelmetes is volt. Egy fey lelke nem olyan volt, mint egy emberé. Nem csak a Duatban éreztem azt a vonzást, ami egy mély szakadékba akart lerántani, a vonzalmam felé sokszor ilyen volt, ráadásul a beavatásomkor is hasonlót éreztem. Talán az belőle jött, az ő lelkéből, és hogyha belenézek a feketeségbe, akkor tartottam tőle, hogy egészen le fog rántani, és még csak elképzelni sem tudtam annak milyen következményei lesznek. De akartam. Meg akartam próbálni, el akartam venni a felkínált ajándékai közül legalább ezt. Nem félhettem tőle, ha akartam őt, akkor állnom kellett a kihívások elébe. Az ismeretlen elé. A sötét mélység peremére, és ha le akart rántani, ha tényleg Ő akart lerántani, akkor ugranom kellett. Most viszont még maradtunk a beszélgetésnél, mert a hely nem volt erre alkalmas. El kellett gondolkoznom, hogy mik voltak azok a konkrétumok, amikre valóban kíváncsi voltam, mert az, hogy „mindenre” valószínűleg nem volt elég specifikus. Olyan emlékeket akartam hallani, mint amit az öccséről mesélt. Bensőséges dolgokat, amiket nem tudott más. - Melyik volt a kedvenc életed? Nem az, amelyik a leghasznosabb volt, vagy ahol a legerősebb voltál, hanem ami valamiért a legkellemesebb volt egészében. – reméltem értette, hogy mire akartam kilyukadni. Persze lehet, hogy a legerősebb élete volt a kedvence, de az ilyenekre lehetett a válasz akár egészen meglepő is. És amit a legjobban szeretett arról talán több emléke maradt meg. Ez is érdekes volt, a felejtés. Ilyen távlatokból az lett volna a csoda, hogyha mindenre emlékezett volna, de fey volt, akár beleférhetett volna.
Sokfajta kérdésre számítottam, de Shadiya továbbra is meg tudott lepni. Nem az érdekelte, hogyan fedeztem fel az erőmet, hogy milyen volt az utolsó felemelkedés, vagy hogyan éltünk azokban a korokban, amiről ma nem maradt fenn szinte semmi. Ehelyett olyan kérdést tett fel, amire először nem tudtam válaszolni. - A kedvencem? - kérdeztem vissza elgondolkodva, miközben időhúzásképp hátrasimítottam a hajam. - Nem is igazán tudom. Nem tettem soha különbséget közöttük. De ha választanom kellene egyet... Volt egy nyugodt életem a Nílus deltájában. Talán a harmadik vagy negyedik alkalommal születtem újra az erőmmel együtt. Egy halász fia voltam, de viszonylag hamar felfedezték a képességeimet. De... nem féltek tőlem. A kis falu, ahol laktam örült neki. Megnyugvást találtak abban, amit mondtam. Örültek, hogy beszélhettek még egyszer az itt ragadt lelkekkel. És hálásak voltak, hogy értelmet adtam nekik. Ez akkor fordult elő először és utoljára.
Ismét örültem valamennyire, hogy nem angolul társalogtunk, így a körülöttünk levőknek aligha lehetett sejtésük arról milyen emberi fülek számára furcsaságokról beszéltünk. Ahhoz képest, hogy Anpu nem szerette túlságosan a vizet, legalábbis nem vonzódott annyira mindig a vízpart mellé, mint én, vagy alkotott medencét a Duatba, mégis egy halászfalu volt a kedvence. Szinte el tudtam képzelni, milyen zöld és kellemes hely lehetett akkoriban a Nílus deltája, micsoda élet lehetett ott. - Amikor Kínában éltél nem így volt? Azt mondtad, hogy ott nagyon tisztelték az ősöket, és téged is, hogy képes vagy velük beszélni. – persze az öccse miatt érzett lelkifurdalás megkeseríthette az emlékeket, így megértettem, hogy azt nem nevezte volna kedvencének. Mondjuk hogyha nem tiszteltél volna majdnem minden életében, akkor nem emelkedett volna végül isteni szintre, ráadásul nem csak egy egyszerű isten volt, a nevét nem átkozták mint mondjuk Hádészét és nem is rettegtek tőle, mint a sumérok Ereshkigaltól. Tiszteletteljes távolságtartás bizonyára megvolt, de az talán minden más istennel is hasonlóan lehetett. Azt én is észrevettem, hogy a két felemelkedettünk eléggé tartott tőle, de az szerintem inkább szólt az isteni mivoltának és a hírnevének, nem az aspektusának. - Sosem gondoltál rá, hogy eltitkold mire vagy képes? Mármint, nem azért kérdezem, mert jó ötletnek tartanám, csak látom, hogy téged zavar, amit másokból kiváltasz, és pár ilyen élet után nem csodálkoznék, ha akarnál egy nyugisabbat. Az ereje a része volt a lelkének, és az ember nem tagadhatta sokáig ki vagy mi volt, de meg lehetett próbálni, hátha csak egy kicsit élheti a halászok, vadászok, kereskedők vagy bármilyen, a lényeg hogy egyszerű emberek nyugalmas életét. Közben megtaláltam a bubble-tea-t árusító kis helyet. Olyasmi volt, mint egy kávézó, csak nagyon világos, nagyon színes, a hangszóróból már az ajtóban hallani lehetett a nagyon divatos koreai popzenét. Páran álltak előttünk, de a választék hátulról is olvasható volt. Rengeteg kombináció volt. - Milyet szeretnél? Igazából én sem tudom melyik finom, ez most lutri lesz eléggé.
- Az nem ugyanaz. Nem egészen. - ráztam meg a fejem. - Persze, Kínában tiszteltek és büszkék voltak rám, de sosem örültek. Csak egy eszköz voltam, valaki, aki megfelelt egy elvárásnak. Tudom, hogy te mindig erre vágytál, de nem tett volna boldoggá. Ahogy engem sem tett. Az elvárások megmérgezik az életet, akár megfelelsz nekik, akár nem. Különös volt, hogy Shadiya élete azért volt keserű ezeddig, mert nem olyan Felemelkedettnek született, aminek várták, az enyém pedig akkor éppen azért, mert annak születtem. De Felemelkedettként élni egy családban sosem volt egyszerű. Hogyan is lehetne, mikor már nagyobb tapasztalattal jössz a világra, mint amit a szüleid valaha el fognak érni? - Nem titkolhatom el, és nem is szeretném. Ha nem tenném, amit teszek más nem vállalná át a feladatot tőlem, de nem is akarom. Büszke vagyok rá és nem akarom másra hárítani. Emellett pedig eltitkolni azt, ami vagyok hazugság lenne, az pedig végül mindig több fájdalmat szül, mint amennyit elkerül. Nem akartam ilyen keserű témákat felemlegetni, de láthatóan Shadiya ezek iránt érdeklődött a leginkább. Hiszen én ajánlottam fel neki, hogy belepillanthat a legnagyobb félelmeim és legfájdalmasabb hibáim sötétségébe, ő pedig elindult az ismeretlen ösvényen befelé. És vissza már nem fordulhatott. Ezek után a tea kérdése szinte furcsa volt, mintha megszakított volna egy mintát. De talán kellett ennyi friss levegő a fullasztó emlékek közepette. - Nem gondolom, hogy ezek a teák ugyanazok, amiket a füvekből főznek, szóval kissé én is tanácstalan vagyok. - mondtam kissé félredöntött fejjel vizsgálva a kínálatot. - A zöld teával nehéz melléfogni. A mangóval is, úgyhogy én azt szeretnék kérni.
Nem tudom, hogy a kor vagy a tapasztalat tette ilyenné, de ha röviden meg akartam fogalmazni Anpu mondandójának lényegét, akkor talán az lett volna, hogy neki az önazonosság előbbre való volt, mint boldognak lenni a tettetésben. Pedig rengeteg ember választotta az utóbbit, vagy legalábbis megpróbálta… kérdés, hogy valóban boldogok voltak-e úgy. Ezt nem tudtam. Ezernyi film, könyv és más művészet foglalkozott ezzel a kérdéssel, a legtöbb arra jutott, hogy a hazugság valóban nem szült boldogságot. Mégis az, hogy megpróbálunk felépíteni egy légből, álmokból és felhőkből álló várat az életünknek, nagyon emberi tulajdonság volt. - Úgy értettem, hogy nem akartad-e eltitkolni, amikor még ember voltál. Mostmár tudom, hogy nem lehetne, és nem is lenne jó, de felemelkedettként sosem vágytál arra, hogy csak olyan legyél mint mindenki más? A Duat urának és a halál fejedelmének lenni megint más volt, mint felemelkedettnek. Arra sosem gondoltam, hogy hagyja el a feladatát, hiszen az fontos dolog volt, most is csak azért jött az emberek világába, mert úgy érezhette, hogy kötelessége kezdeni valamit a kialakult helyzettel. Ráadásul most legalább ott volt Maat, aki addig a helytartója lehetett. Abban persze még így is igaza volt, hogy a hazugság csak fájdalmat szült, de hát ezt ékesen láthattuk a mi példánkon keresztül is. A mély témákhoz egyáltalán nem illett a színes bolt a zenével, mosolygó eladókkal. Talán más helyet kellett volna választanom, de nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyen belevájok a férfi lelkébe. - Szerintem a tea alapja ugyanaz, csak összeöntik egy csomó más dologgal. – de ezt én is csak tippeltem. – Akkor neked egy mangós zöldteás, nekem meeegggg… Tejes dinnyés, az jó lesz. És kérünk bele olyan bogyókat is ugye? Persze, hogy kértünk, hiszen az volt a bubble-tea bubble része. Odaléptem az eladólányhoz, és két közepes méretűt kértem, ha már egyszer itt voltunk. Rendkívül gyorsan megcsinálták, nagyjából mire kifizettem már ki is adták a lezárt fedelű műanyag-poharat a két természetellenesen nagy szívószállal. Még kaptunk egy gyors útmutatást, hogy hogyan szúrjuk bele, de ez után szinte már menekültem ki az utcára, ahol a sok szín és hang nem bántotta annyira a szemem… meg inkább a lelkem a töménytelen mennyiségű műmosoly és cukormáz. Kint átszúrtam a fóliát a szívószállal, és megkóstoltam. Elsőre kicsit bizarr volt, de nem volt rossz. - Akkor most… vissza ceethree-hez, és utána tengerpart? Szeretnél megint te vezetni? – kérdeztem. - Ne haragudj, hogyha esetleg kellemetlen dolgokat kérdezek… tudod, bármikor mondhatod, ha valamiről nem akarsz beszélni, nem fogok megharagudni. – tettem még azért hozzá. Ő ajánlotta fel, hogy megmutatja mi van az ő lelkében, de ettől még fájdalmat okozni nem akartam neki.
- A válasz ugyanaz. A Felemelkedetteknek is van feladata, legalább is én szeretem így hinni. Ezért kapjuk az erőt, ami aztán idővel istenné emel minket és kitágítja a feladatunk olyan léptékben, amelyet felfogni is nehéz. De ha valaki ellentart ennek, elutasítja az erőt vagy a kötelességet, azok általában megrekednek. Vagy elfajzanak. Talán Bastet is ebbe a hibába esett bele. Nem volt hajlandó eleget tenni a kötelességnek, amit kapott, helyette kicsinyes ragaszkodást mutatott az imádat és a felesleges kényelem felé. Ezért az ereje megfojtotta és elzárta előle a feyek tökéletességét. - A buborékok nélkül nem igazán lenne az, ami. - feleltem a tea apró, érthetetlen gyöngyeit bámulva a pult mögött. El nem tudtam képzelni hogyan jutott eszébe valakinek, hogy teleszórja az egyébként is ízes teákat még több adalékkal. - Egyébként nem zavar, én ajánlottam fel, hogy beleláthatsz a lelkem legmélyére. Csak egy kissé félek tőle, hogy valami olyasmit találsz, ami megrettent. Bár azt már megállapítottuk, hogy te valamiért nem félsz attól, amitől az emberek szoktak. Egy halvány mosollyal az ajkaim közé ügyeskedtem a gyöngyökre méretezett szívószálat és belekóstoltam a teába. Édesebb volt, mint amire számítottam. Étel mellé nem illett volna, de magában egészen üdítő volt. - Ha gondolod vezethetsz most te. Az előbbi utazás után nem nyúznám a porhüvelyem több mágiával, ha nem muszáj. Azért jó lenne megtartani ezt az arcot egy ideig, ha már megkedvelted.
Az elfajzottak említésére kirázott a hideg. Tudtam, hogy neki is újra eszébe jutott Bastet, mint ma már sokszor, de sajnos egy megkerülhetetlen élmény volt az életünkben. Már amennyire azt a rémálmot élménynek lehetett nevezni. De megértettem, hogy a felemelkedést ő inkább feladatnak látta, nem kitűntetésnek, és talán igaza volt. Aki hitt annak megvolt az a meggyőződése, hogy mindennek értelme volt és célja, noha úgy éreztem, még a mellettem sétáló isten sem tudta, hogy pontosan mi volt ez a bizonyos cél, vagy az egész értelme. Ki találta ki, hogy a világ úgy működjön, ahogy? Felvont szemöldökkel néztem rá, számban a szívószállal. - Te vagy a halál egyik istene. Láttam a birodalmad, találkoztam Ammittal, Maattal, sőt, láttalak két és félméteres sakálfejű izomkolosszussá változni. Mindezek után mégis mi olyat mutathatnál még, ami megijeszthetne? – na jó, pár dolgot azért el tudtam képzelni, de valahogy nem néztem ki belőle, hogy az egyik otthoni szobánkat ilyen szürke ötven árnyalatából szedett vörös szobává akarná alakítani, ahol megkorbácsolhatna. Attól lehet kicsit megijednék. Vagy ha elmebeteg kink-jei lennének, de szerintem nem voltak. Az, hogy milyen ember volt, hogy esetleg nem volt a múltja vagy a személyisége makulátlan, attól nem tartottam. Hiszen meg akartam ismerni, és készen voltam őt elfogadni úgy is, ha voltak gyarlóságai még feyként is. Igazából az csak emberibbé tette volna a szememben, és úgy éreztem, hogy szükségünk volt arra, hogy kicsit annak lássam, ha azt akartuk, hogy mindez működjön, és ne gondoljak arra minden pillanatban, hogy én mi voltam, és hogy ő mi volt. A vezetésre bólintottam. Egyetértettem, hogy nem ártott, ha spórolt a mágiával, csak a porhüvelye érdekében. Nem akartam egyelőre arra gondolni, mi lesz velünk, hogyha eljön az idő, meg fogom-e tudni szokni az új arcát majd, de muszáj lesz. Pedig jó lett volna, ha mindig ilyen marad, vagy ha nem is Karim Nazeri arcát fogja hordani örökre, egy idő után megmaradna egynél, amit megszokhatok és megszerethetek. Kicsinyes volt, tudtam én, hogy ragaszkodtam külsőségekhez, de sajnos ez megint egy olyan emberi dolog volt, amitől nem hittem, hogy teljesen meg tudnék szabadulni. Viszont segíteni sem tudtam a dolgon, csak annyira, hogy száműztem a kérdést az agyam egy nagyon távoli hátsó zugába, hogy majd akkor foglalkozzak a dologgal, amikor már a küszöbön kopogtat. - Jól van. Nem szeretnél idővel megtanulni te is rendesen vezetni? – a jogosítvány más kérdés volt, sajnos azt megintcsak arcra adták, de ha egyáltalán mágia nélkül tudta volna kormányozni az autókat, már azzal is megkönnyítette volna a saját életét. Szívesen furikáztam, de nem voltam vele minden pillanatban. Ceethree engedelmesen pittyegett kettőt, amikor kinyitottam, mintha csak üdvözölt volna minket. A maradék bubble-tea-t betettem a pohártartóba, majd kigurultam az útra, és lefordultam a tengerpart felé. Az az út vezetett hazáig, de volt arrafelé néhány elhagyatottabb, de kellemes partszakasz. Hétköznap délután volt, reméltem, hogy ezért a jóidő ellenére se fogják az írek megrohamozni és elárasztani a tenger melletti természetet. - Hallottam legendákat arról, hogy létezik olyan, hogy egy fey és a porhüvelye szimbiózisba kerülnek, és akkor nem kell elhagynia sosem. Ilyen tényleg van? – ejteni akartam a témát, tényleg, de valahogy nem ment, és ezt talán még érdemes volt megkérdezni. Mert ha lehetséges volt… akkor talán tényleg nem kellett volna arcot változtatnia sosem. Az jó lett volna.
Az vitathatatlan tény volt, hogy Shadiya emberi ésszel felfoghatatlan retteneteket látott és egyetlen egyszer sem csukta be a szemét. Éppen ellenkezőleg. De nem csak a halál és a fenyegetés rettenthetett meg valakit, a világnézetek ütközése és a megbotránkoztató gondolatok sokkal alattomosabb módon csaptak le. - Akármit, amit eddig nem hittél rólam. Amitől talán úgy hiheted, mégsem olyan vagyok, aminek megismertél. Láthatod, ahogy zord kegyetlenséggel megbüntettem Set arcátlan tombolását. Ahogy szenvtelenül figyelem, hogyan hullanak el az unseelie szolgák a Nagy Háborúban. Vagy akár azt, hogyan kapartam a földet elkeseredésemben, magányosan, miközben a Felemelkedettként hozzám tapadt lelkek válogatás nélkül sorolták nekem a bűneiket, mikor nem tudtam elhallgattatni őket. Egyik sem egy jóindulatú istenhez méltó pillanat. Bármelyik miatt csalódhatott bennem, akár a vérszomj, akár az apátia, akár a gyengeség miatt. De ez is én voltam, és nem akartam hazudni neki. Vagy annak tettetni magam, aki nem voltam. Beszálltam az autóba, a szokásos helyemre, miközben a tenyeremet szórakozottan végighúztam Ceethree belső berendezésén. - Egy tisztes jogosítványhoz más emberek ítéletét kellene fogadnom. Azt hiszem észrevetted, hogy nem kifejezetten kedvelem az ilyen helyzeteket. Ha valamilyen végszükség úgy hozza, hogy magamnak kelljen autót vezetnem, majd fordulok a Duat lelkeihez. Láthatóan Shadiya nem tudott olyan könnyedén tovább lépni a porhüvely kérdésén, mint amennyire ez nekem sokezer év és sok száz arc után ment. Ő még túlságosan szorosan kötötte a lelket a testhez, neki én Karim Nazari arca voltam. Örömmel tettem volna a kedvére azzal, hogy megtartom, de az kegyetlenség lett volna. - Van, de rendkívül ritka. Ha valaki megtalálja a porhüvelyt, ami akár a teste is lehetne, ha beleszületik már a megszállás pillanatában érzi. Ez velem nem történt meg, és gyanítom nem is fog, ugyanis szinte mindig a feyek leszármazottai jelentik hozzá az egyetlen utat. Mint Lugh és Cú Culhainn. Nekem nem volt gyermekem, ezért leszármazottam sincs. Mellesleg az ilyesfajta kapcsolat bonyolult, ugyanis az ember és a fey egyenlő mértékben osztozik a testen és az akaraton is.
Sok mindent nem láttam még, amit végtelen élete alatt átélt, bár tudtam róluk. A mítoszok megőrizték a harcát Seth-tel, és hogy milyen kegyetlen módon végzett vele, sőt még azt is, hogy utána megnyúzta és ruhaként hordta a sötét isten párducbőrét. Azt is tudtam, hogy részt vett a háborúban az unseelie ellen, ahol sokan meghaltak, sőt azt is tudtam, hogy része volt a Fátyol megteremtésében is. De más volt tudni, és más volt látni, a maga nyersségében szembesülni mindezzel, és megértettem, hogy tartott tőle, hogy talán csalódni fogok benne. - Ha a szolgád és feltétlen híved volnék csupán, akkor fontos lehetne, hogy tökéletesnek lássalak. Ám ha többet akarsz… Többet akarunk egymástól, akkor közelebb kell hoznunk a köztünk húzódó szakadék két szélét. Ha megértem, hogy te se vagy tökéletes, hogy voltak esendő pillanataid, az abban segíteni fog, hogy ne érezzelek annyira távolinak. – még ez se fog minket egyenlővé tenni, az még nagyon sokáig nem fog megtörténni, de bőven elég volt, hogyha csak a halhatatlanság, porhüvely váltás, és erő volt ami elválasztott minket. Az ő tökéletessége és az én gyarló emberségem, ha közelebb került egymáshoz, akkor talán egy kicsivel kevesebb lesz a különbség. Legalábbis ebben reménykedtem. - Nem gondolom, hogy megrettennék, vagy csalódnék, de ez csak akkor fog kiderülni, ha láttam, amit, vagy amennyit mutatni szeretnél. Ha viszont úgy lesz, amitől tartasz, akkor talán jobb, ha már a legelején kiderül. – és akkor talán nem törjük majd annyira össze egymás szívét. Tudtam, hogy nem így lesz, hittem benne, hogy nem lesz semmi gond. Hogy ez csak közelebb hoz majd minket egymáshoz. Még közelebb. Beindítottam a motort. Az ilyen mélységekből újra a felszínre úsztunk, amikor olyan emberi dolgokról kérdeztem, mint a jogosítvány. Mintha egy tenger hullámzott volna körülöttünk, ha jött egy nagy hullám, akkor alámerültünk a mélységbe, azután levegőt kapkodva jöttünk fel, ami jelenleg a hétköznapiságot jelentette. - Nem jogosítványra gondoltam, mert azt is arcra adják, csak magára a tudásra. Ahhoz nem kell, hogy bárki ítélkezzen feletted, csak te magad. – tudtam, hogy ez neki sarkalatos kérdés volt, bár azt nem, hogy azért mert eddig is túl sokan törtek pálcát felette és megmaradt a viszolygás, vagy mert mégiscsak alantasabbnak látta az embereket magánál. Így is volt, alantasabbak voltunk, de a gondolatra mégis elszorult a torkom kicsit. Pont annyira, hogy szinte már jól essen alámerülni a következő hullámban. - Ebben teljesen biztos vagy? Mármint, hogy soha de soha nem ejtettél teherbe senkit. – persze ha így is volt, a vérvonala ennyi idő alatt, többször is kihalhatott, mert kétezer éve nem járt a világban, de akkoriban a védekezés nem volt igazán divatban, és nem is voltak olyan módszereik, mint manapság, így megtörténhetett, hogy született utódja, csak ő nem tudott róla. Már ha lefeküdt bárkivel is, de… ma kiderült, hogy igénye volt rá, így minden bizonnyal jópárszor megtörtént. Érdekes módon, ez nem érintett rosszul. Úgy tűnt annyi önbecsülésem még volt, hogy ne legyek féltékeny olyan nőkre, akik két millenium óta halottak voltak. - Azt viszont értem, hogy osztozkodni bonyolult és kellemetlen is. És nincs garancia, hogy kedvelném azt is, akivel együtt használtok egyetlen testet, vagy hogy ő kedvelne engem… Nem, határozottan nem lett volna jó felállás és tudtam, hogy nem akarnám ezt a helyzetet így. Jelenleg úgy gondoltam, hogy inkább megszoknám, hogy két évente máshogy néz ki, mint azt hogy folyamatosan legyen egy harmadik személy a kapcsolatunkban. Ezt csak a miénknek akartam.
- Sokkal kevésbé különbözünk, mint azt gondolod. Csak öregebb és hatalmasabb vagyok, de te is leszel mindkettő. Illetve én nem értem a modern gondolkodást, de az öregekkel ez mindig így van. Nem akarok kifejezetten mutatni semmit, mert a sokezer év pillanatai között már meg sem tudom különböztetni melyek azok, amik ellent mondanak az emberek rólam alkotott képével. De minden emlékem, legyen bármilyen foszlott vagy töredékes, nyitva áll előtted. - feleltem egy bátortalan mosollyal. Attól, ahogy azt mondta a keserű ébredés jobb, ha korábban megtörténik valami kellemetlen ízt éreztem a számban, amit a mosolygás sem tüntetett el egészen. De igaza volt, kétségtelenül. Az könnyebb lett volna, mint egy életnyi önámítás után ráeszmélni, hogy nem az vagyok, akit Shadiya szeretni tudna. Az, ahogy gondolatban ezt megfogalmaztam eléggé kizökkentett, hogy egészen megmerevedjek az autó ülésén, az ablakon kifelé bámulva. Valóban azt akartam, hogy szeressen? Én szerettem őt? Valójában olyan régen éreztem utoljára hasonlót, hogy el is felejtettem az milyen. De arra emlékeztem, hogy nem egyetlen pillanat szülte, Maat romantikus képzelgései ellenére. Egy hosszú folyamat volt, amiért tenni kellett. - Feyként nem, ebben biztos vagyok. Emberként pedig csak ember gyermekem születhetett, ha felemelkedett, az a saját erejéből történt. Az már nem az én vérvonalam. De egy ilyen tökéletes kapcsolat sokkal több, mint egy örök porhüvely. Folyamatos, állandó és megszakíthatatlan mentális kötelék, amire én nem vágyok mással. A tökéletes porhüvelyek elfoglalásához komoly elhivatottság kellett, mert bármilyen harmonikusnak tűnt, komoly terhet jelentett mindkét fél számára. Mintha minden gondolatra felelt volna valaki, minden képzelgés, emlék, álom valaki más fejébe furakodott anélkül, hogy bármit tudott volna tenni ellene. Nekem inkább hangzott gyötrelmesnek, mint magasztosnak.
Ahogyan folyton öregként hivatkozott magára eszembe jutott, hogy mennyi fiatal nő volt nagyon gazdag és hatalmas öregemberekkel a vagyonért, szép ajándékokért és státuszért, miközben minden nap várták, hogy végre örököljenek, hátha nem volt hiábavaló az a rengeteg munka. Ha ehhez hasonlítottam a helyzetünket, kedvem lett volna felnevetni, de az elég furcsán vette volna ki magát. A mosolyt viszont, ami majdnem nevetésbe torkollott már nem tudtam visszafogni. - Szándékosan arra játszol, hogy olyasmit mutass, ami esetleg ellentmondhat a képnek ami bennem kialakult rólad? – csak mert egészen így hangzott. - Attól még, hogy el tudom fogadni, hogy vannak hibáid, sőt egészen megnyugtató a gondolat, hogy nem vagy tökéletes, attól még nem fogom őket nagyítóval keresni. Ráadásul az emberek idővel változnak is. Bármi történt a múltban, azóta már nagyon sok idő telt el, ami alatt te is változhattál. – például biztosan bölcsebb volt és türelmesebb, mint bármikor felemelkedettként. Akár unottá is válhatott, ám mióta visszajött, már csak azóta is rengeteg olyan dolognak volt kitéve ő is, amitől változhatott. Újra megismerkedni a félelemmel például biztosan… jellemformáló lehetett. Vagy kötődni. Nem csak félni, hanem félteni valamit. Legalábbis azok alapján, amikről csak ma beszélgettünk úgy gondoltam ezt mind átélte, és hogyha nem is változtatta meg, de emlékeztethette dolgokra, amiket már nagyon régen nem érzett. Láttam, hogy valami bántotta, talán aggódott, ebben nem lehettem biztos, de ez mindkettőnknek elég félelmetes volt. Egy ismeretlen út. A kezem a sebességváltóról lecsúszott és az ő kezét kerestem, hogy megfoghassam. Hiszek benned. – üzentem neki szavak nélkül, de rögtön utána inkább tovább figyeltem az úttestre és a forgalomra. Mágiát használni és megnyugtatni egy istent vezetés közben elég nagy kihívás volt. Beszélgetni azért valamivel egyszerűbbnek tűnt. - Azt elhiszem. Akkor nem keresünk neked tökéletes porhüvelyt és nem is fogok szurkolni azért, hogy egyszer mégis találj egyet. – nem mintha vágytam volna arra, hogy két évenként más pasival bújjak ágyba, de biztos megvolt annak is a maga érdekes része… és legalább sosem válik unalmassá, az is valami. Rengeteg kérdés jutott eszembe, amikre egyelőre nem volt válaszunk, például, hogy ugyanazokat a dolgokat szereti-e különböző testekben vagy ilyesmi… De ez majd kiderül akkor, amikor már ott voltunk, és addig is bőszen imádkozni kellett, hogy egyáltalán én életben maradjak, és ne térjek meg idő előtt a Duatba valamelyik félresikerült kis kalandunk alkalmával. - Azért vagy annyira biztos benne, hogy nincs utódod, mert feyként még sosem… szóval sosem voltál senkivel, vagy csak ennyire figyeltél? – kérdeztem. Igazából el tudtam képzelni, hogy istenként kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy nőket kergessen, de ott a medencében elég magabiztosnak tűnt. Közben lassan közel értünk a házunkhoz, így lefordultam egy mellékútra, majd megálltam a domb tetején. Onnan már csak egy keskeny ösvény vezetett le a tengerpartra, ahol hála az isteneknek nem volt senki, így nem is volt kínos akármit is csinálnánk… És biztos nem szegjük meg a legszentebb törvényt, hogy ne használjunk mágiát a halandók előtt. Kivettem a bubble-tea-met a pohártartóból, és amikor ő is kiszállt bezártam ceethree-t. Itt fent kellemes szél fújt, ami összekócolta a hajamat, a nap melegen sütött a levegő pedig sós illatú volt. A tenger nem hullámzott annyira, bár nem terveztem fürdeni benne, ahhoz itt mindig túl hideg volt. A kezemet nyújtottam Anubis felé, hogy úgy induljunk lefelé az ösvényen.
- Nem vagyok a saját jó sorsom elrontója. - mosolyodtam el. - Nem fogom kiválogatni a legrosszabb pillanataim, főképp, mert szerencsére ezekből van kevesebb. Csak gondoltam figyelmeztetlek, hogy ha szeretnél elmélyedni az emlékeim között szembe jöhetnek váratlan dolgok. De igazad van, még a feyek sem maradnak ugyanolyanok. Csak nekünk a változás sokkal lassabb. Azt hiszem erről egyszer épp beszéltünk. Az olyan lényeknek, akiknek az idő puszta kellemetlenség volt csak, a változás nehezen jött és sokáig tartott. Hajlamosak voltunk eltespedni a végtelenségben, főképp azok, akik keveset jártak az emberek között. Szükség volt az olyanokra, mint Shadiya, hogy kirántsák a hozzám hasonló vén bestiákat a lassan elhomályosodó állóvízből. Mikor a keze hozzám ért aznap sokadjára járt át egy megnyugtató érzés, ami mintha elsöpörte volna a számtalan baljós gondolatot. Hiszen mit számított hozzá képest bármi, ami az elmúlt ötezer évben történt? Szinte halvány, íztelen történések sorozata volt csak. Össze sem hasonlíthatóak azzal a ragyogó örvénnyel, ami a mellettem ülő nő volt. - Az emberek évezredek óta tudják, hogy a porhüvelyben lakó istenek utódai Felemelkedettként jönnek a világra. Rengeteg boszorkány akarta ezt kihasználni számtalan istennel. Ez alól én sem vagyok kivétel, de másokkal ellentétben én nem fordítottam el a tekintetem azonnal, ahogy az aktus véget ért. És soha, egyetlen egyszer sem született utódom. Tekintve a szex mai felfogását sejtettem, hogy ez kényelmetlen kérdés volt Shadiya számára, de értékeltem a nyíltságát és a bátorságát, amivel leküzdötte a társadalmi stigmákat. Bár el sem tudtam képzelni, hogy a válasz hogyan érintette. Mikor Ceethreee megállt és a szokásos duruzsolása megszűnt, kiszálltam az autóból és követtem Shadiyát. Ahogy a szél belekapott a hajába egészen olyan volt, mint a régi idők papnői, a homokdűnék között dúló szélviharban is az istenek kegyét élvezve, magabiztosan, félelem nélkül sétálva. A Duat óta valahogy minden apró rezdülése megbabonázott, mintha folyamatosan táncolt volna. Megfogtam a kezét és elindultam lefelé, a tengerpart felé, úgy vezetve magam mellett, ahogy egy király kísérte a királynőjét, az egész birodalom csodálatára.
Valóban lehetséges volt, hogy erről már beszéltünk, talán éppen akkor, amikor megérkeztünk Írországba. Sok mindenről szó esett akkor, mert akkor mertem először tényleg beszélgetni vele és kérdezni tőle. - Még csak nagyjából két órája vagyunk együtt, úgyhogy remélem, hogy meg tudsz, és meg is fogsz még lepni. – mosolyogtam rá. Nem sokat tudtam a kapcsolatokról én sem, hiszen még sosem volt részen egyben sem, ami hosszútávú lett volna, sőt Haszinnak sem, így nem volt példa, amiből okulhattam volna. A romantikus filmek vagy a média bármely formája pedig torzított képet adott erről, de abban valahogy mindenki egyetértett, hogy szükség volt az újdonságokra, vagy ha olyat egymás személyiségében már nem találtak, akkor közös új élményekre. Úgy éreztem, nekünk mind a kettőből fog jutni elég. Amikor azonban válaszolt a kérdésemre, összeszorult a mellkasom. Végülis pont az előbb mondtam, hogy reméltem, hogy még meg fog lepni, de nem gondoltam, hogy máris eljön egy ilyen pillanat. Tudtam én is ezekről a gyakorlatokról, hiszen pont egy ilyen alatt születtem én is – még ha az én apám nem is volt fey, csak egy nagyon erős felemelkedett, ha ló nincs jó a szamár is alapon, de azt nem gondoltam volna, hogy ő részt vett ilyesmiben. Valahogy azt hittem, hogy felette állt ezeknek a kicsinyes dolgoknak, praktikáknak, amiket a covenek, és a szertartásban részt vevő boszorkányok alkalmaztak, hogy előrébb jussanak a ranglétrán. - Hát akkor ennyiben már jobb vagy, mint az én apám volt. Bár ő még nem volt fey, csak egy bivalyerős felemelkedett, már amennyire Haszintól tudom. – ő nem várta meg, hogy mi lesz az egész vége, hogy a szertartás után fogan-e gyereke. Abban már nem voltam biztos, hogy azért, mert ennyire nem érdekelte, vagy azért, mert valami féle mentálmágia hatása alatt állt. Így felnőtt koromra már én is képes voltam másokat mágiával irányítani, nem lett volna lehetetlen, hogy arra az időre valaki bábként mozgatta, és talán már tudomása sincs arról, hogy valaha része volt egy szexrituáléban. - Nem gondoltam volna, hogy belemennél ilyesmibe. – jegyeztem meg. Reméltem nem volt benne semmi rosszalló él, vagy ilyesmi. Nem rosszalltam, inkább azt hittem, hogy ő ellenzi az ilyesmit. Érdekes kérdés volt, hogy vajon miért nem született ezek után utódja egyszer sem, de ez talán valami olyasmi volt, mint a karma. Egy felsőbb hatalom itt is befolyásolhatta a dolgokat, hogy ne sikerüljön, bármennyire is tett meg az adott boszorkány mindent azért, hogy teherbe essen. Mélyet lélegeztem a sós levegőből. Valahogy a kicsit hűvös szél és a napfény enyhített a szorongásomon, amit ez a téma okozott, de talán csak azért érintett rosszul, mert én viszont ilyen körülmények között jöttem a világra, csak nem fey apától. Minden ehhez volt köthető, minden ide vezetett vissza, nekem és talán még hány boszorkánynak a világon, és mennyi felemelkedettnek, akiket utána végső soron kihasználtak. Persze a legtöbben így is megtalálták a számításaikat, de hiba lett volna azt hinni, hogy emögött jóakarat volt. Nem volt más mögötte, csak puszta érdek. Próbáltam erőt meríteni abból, ahogyan Anpu megfogta a kezem, hogy elinduljunk lefelé az ösvényen. Próbáltam elhinni, hogy mindez nem számított, ennek semmi köze nem volt a covenhez, sem rituálékhoz, még csak érdekekhez és karrierhez sem. Ez csak volt, és jó volt. Vagy hát reméltem, hogy jó lesz, és nem fog mindkettőnk szíve porrá zúzódni közben. Táncos léptekkel haladtam, még pörögtem is egyet, amikor leértünk a finom homok félholdra, ami az apró öböl partján húzódott a sziklafal alatt. Lerúgtam a cipőmet, hogy mezítláb érezzem a melegét, közben pedig újat kortyoltam a bubble-tea-ből. Még a tengerhez is közel merészkedtem, épp csak annyira, hogy a hideg víz megnyalja a lábam oldalát. - Szép itt, igaz? És az egész part csak a miénk. Néhány méter után végül letelepedtem a homokba, úgy, hogy a szoknyám ne legyen véletlenül se vizes, de ha kinyújtottam a lábam, már elérje a tenger széle. - Mostmár megcsinálhatjuk, amiről beszéltél korábban, itt nem lát senki, nincs lebukás és törvényszegés…
Úgy tűnt az, hogy sakálfejű szörnyetegként látott, vagy hogy számára felfoghatatlan időt töltött a Duatban nem okozott Shadiya lelkében egy pillanatnyi megrökönyödést sem, de az élet megtette. Egy egyszerű, általam már szinte elfelejtett régi történet láthatóan pont azon a ponton találta el, ahol nem védte semmilyen pajzs. - Csalódtál bennem? - kérdeztem vissza válasz helyett. Teljesen mindegy volt, miért és hogyan tettem. Őszintén nem hittem, hogy ez lesz az első, ami megbotránkoztatta, de ez sem volt kevésbé fájdalmas. És kevésbé igaz. - Szeretnél találkozni az apáddal? Maat látta, mikor a lelkedbe nézett. Meg is keresheti, ha azt kérem. Nem gondoltam, hogy egy ilyen találkozás feloldhatja a több évnyi bizonytalanság okozta sebhelyeket, de talán a bizonytalanságot igen. Akkor tőle kérdezhette meg, hogy miért tette. És miért hagyta el. Miért nem volt sehol, mikor az anyja eldobta magától. A szökkenő léptek, amivel a tengerhez sétált bájosak voltak, de féltem, hogy csak a saját figyelmét próbálta elterelni az előbbi beszélgetésről. De nem akartam elvenni tőle a menekülőút lehetőségét, csak néztem és mosolyogtam, miközben a szél változatos mintákat gyűrt az ingembe. - Szép, valóban. Viszont azt, amiről az étteremben beszéltünk nem nekem kell csinálnom, hanem neked. - fordultam felé, belenézve a szemébe. - Ahogy teszed mindenki mással is. Ne aggódj, ha elvesznél az időben ott leszek, hogy elkísérjelek.
Úgy tűnt, őt leginkább ez a kérdés foglalkoztatta, talán szinte várta is, mikor lesz a válaszom az, hogy igen, csalódtam benne. Nem értettem, hogy miért volt neki ez ennyire sarkalatos kérdés, miért tartott ennyire attól, hogy csalódást okozna nekem, vagy miért merült fel egyáltalán benne az, hogy képes lenne ilyesmire. - Csak meg akarom érteni, miért. Nem lehet azért, mert ez csak egy rituálé némi szex-el és nem számít. Ha nem számítana nem maradtál volna megvárni az eredményt. – tértem ki a válaszadás elől. Nem tudtam, hogy most csalódtam-e benne. Ha azt mondanám igen, elszomorítanám, és ezt semmiképp sem akartam, főleg úgy nem, hogy magam sem voltam biztos a válaszban, és azt sem tudtam igazán megfogalmazni, hogy mit éreztem ezzel az egésszel kapcsolatban. A kérdésére viszont tudtam a választ. - Nem, nem akarok találkozni vele. Ha tudta mit tesz, de ő nem maradt, hogy megtudja született-e gyermeke, akkor elég egyértelmű, hogy nem érdekelte. Ha nem tudta, hogy mit tesz mert varázslat hatása alatt állt, akkor pedig csak tönkretenném az életét már csak azzal is, hogy létezem. Jobb így. – bármennyire fájdalmas is volt, ez volt az igazság. Nem lettem volna elégedett bármit mondott volna nekem. A bocsánatkérés volt a legtöbb, amit várhattam volna tőle, és még az se tett volna boldoggá. A nagy összeborulás pedig még furább lett volna. Próbáltam nem gondolni rá. Csak a pillanatra figyelni, a jelenre, a puha, meleg homokra, a hideg és nedves tengerre. A varázslatra, amire készültem. Már csak kevés volt az innivalómból, így miközben még próbáltam kiszívni az aljáról a maradék zselégyöngyöt megpaskoltam magam mellett a homokot, hogy üljön le. - Jól van, fey elméjébe még sose néztem bele. Igazából túl mélyen az emberekébe sem szoktam… Szóval csak kapj el, ha zuhannék. Ha leült mellém, a két tenyerem közé fogtam az arcát, és belenéztem a barna szemeibe. Ahogy visszanézett, megint csak arra tudtam gondolni, hogy meg akartam csókolni itt a valóságban is. Érezni akartam, hogy ölel, a kezeim le akartak csúszni a nyakára és a mellkasára. Becsuktam a szemem és megráztam a fejem. Nem volt elég tiszta az agyam a mágiához. A lelkem még mindig zaklatott volt és csak szerettem volna, ha magához szorít, megnyugtat, eláraszt a nyugodt szeretetével, hogy végre megpihenjek egy kicsit. - Oké, ez most nehezebb mint gondoltam, de menni fog. – akartam látni, és ez az alkalom talán nem jön vissza többet, hogyha elszalasztom a pillanatot. Vettem egy mély levegőt, és kiürítettem az elmémet. A fejemben zene kezdett szólni, valahogy összekapcsolódott a mágiámmal, majd úgy képzeltem, hogy rengeteg fényes csáp nyúlik az én fejemből az övébe. A felszínen várakozás volt. Kíváncsiság. Félelem. Saját magamat láttam visszatükröződve az ő elméjében, de mélybbre akartam menni. Elképzeltem, hogy beleugrok a tengerbe, és elkezdek úszni lefelé, egyre lentebb és lentebb, ameddig nem jöttek a képek. Hagytam, hogy elsuhanjanak mellettem. Néha belekaptam egybe-egybe, de azokra voltam kíváncsi, amik a tudatalattijában azért üvöltöttek, hogy végre megmutathassák magukat, én pedig hagytam, hogy megtaláljanak.
- Segíteni akartam. - feleltem egyszerűen a szexrítusokra vonatkozóan. - Nem vagyok ostoba, észreveszem mikor manipulálni próbálnak, de néha... Néha a jó szándék miatt engedek a józan észnek. Nem rítusok tucatjairól beszélek, csak alig néhány alkalomról. De embertestben a fogantatásra az emberek szabályai vonatkoznak, ezért sosem biztos semmi. Ezt tudták azok az ősi boszorkányok is, és én is. De volt, akit kedveltem, ezért megadtam, amit kértek, még ha kivétel nélkül eredménytelen is volt. Persze a régi korok mágusai cseppet sem voltak kevésbé elhivatottak és akaratosak, mint a ma élők, ezért általában a sikertelenséget követelőzés követte. De megidézni egy istent egyszer is csodaszámba menő esemény volt, többször szinte példa nélküli, én pedig az éteri birodalmam sötét fellegével magam körül soha nem tartoztam az ilyen alkalmakkor közkedvelt istenek közé. Sokar sokkal többet tudott volna erről mesélni, Hórusz talán még többet. Osiris csak azért nem, mert Ízisz a fejét vette volna minden utódjának. Vagy ugyanazt teszi, amit a csalfa férje, csak épp egy generációval később. Türelmesen vártam, ahogy Shadiya megtalálta magában a kellő erőt és összeszedettséget. Ahogy a tudata lassan elegyedett az enyémmel nem egészen olyan volt, mint általában. Most kíváncsinak éreztem, mint egy elkószált gyermek a templomok hatalmas, árnyékos oszlopai között, aki a félelem ellenére beljebb és beljebb merészkedett. Aztán egyszer csak elfogyott a lába alatt a talaj és már nem volt semmi, ami a felszínen tartsa.
A szoba sötét volt. Épp csak egy kővel körberakott, aranyozott ráccsal határolt tűzhely adott fényt a körülötte várakozó boszorkányoknak, mind a tizenegynek, akik két másikra szegezték a tekintetük. - Tudom, hogy féltek. - mondta az egyik, egy idős férfi szürkébe hajló szakállal, fonatokba rendezett hajjal és egyértelmű éhséggel a tekintetében. - De azt is, hogy csalódottak vagytok. Hiszen kértük, rengetegszer, még sem adta meg, amit akartunk. A tizenegy közül egy, egy leplekbe burkolt nő a földre szegezte a tekintetét és sóhajtott, remélve, hogy senki nem látta. De látták. Az öreg férfi is, és a többitől valamivel hátrébb álló fiú is. - Semet. Visszakaptad talán a fiad? - lépett felé az öreg, mire a nő óvatosan hátralépett és megrázta a fejét. - Nem, de az istenek így működnek. A fiam már a Sásmezőn van. - Ezt nem tudhatod, hiszen erre sem felel. Talán a Duat homokjában bolyong, az idők befejeztéig. Vagy a Halottfaló tépte szét. A nő erre megrettent és még egy lépést hátrált, amire egy hozzá hasonló férfi átkarolta a vállát. - Amenemef, te talán bosszút állhattál az írnokon, aki meggyalázta az apádat és elvette a földjét? És te, Nefera, talán megkaptad-e a címet, amit ennyi év után érdemelsz? Az említett, egy alacsony férfi tüntetőleg felmordult, mintha félt volna beszélni a tárna sötétjében. - Hol a Duat hatalma? Hiszen szolgáltuk és imádtuk. És nem igazságtalan ezért jutalmat követelnünk. Ezért idéztük meg, ezért adtunk neki egyet magunk közül, ő viszont csak semmitmondó bölcseleteket és feddést kaptunk. De Moloch más. Ő olyan isten, aki megadja, amit kérünk, ha megfizetjük az árát. Vele uralhajtuk egész Egyiptomot. - Igazságtalan? - szólalt meg a fiatal fiú a háttérben. Mindenki felé fordult, mintha ezeddig nem lettek volna tisztában a jelenlétével. - Követelnetek? A tárnában nem fújt szél, nem is érhetett le idáig, mégis a falak mellé gyűlt homok kavarogni kezdett. A boszorkányok megrettenve húzódtak össze, az aranydíszes tűzrakás köré. - N... neb... A kavargó homok formákat alkotott, mintha egy tengerben fuldokló had akart vonla felszínre törni. Egy két előre nyúlt és húzni kezdte magát, máshol egy acsargó pofa kúszott elő. - Az apád egy tolvaj volt, Amenemef, aki tőrbe csalta az írnok nagyapját és kicsalta a földjét. Nefera csak arra vár, hogyan utasíthat minden papnőt arra, hogy a kedvére tegyen, ha egyszer Karnak főmágusa lesz. Te pedig, Kanebti... - A fiú átsétált a rettegve szétszéledő boszorkányok között és az öregre nézett. - Te és a fiad egy olyan istent akartok szolgálni, aki kedvtelésből törné el a csontjaitokat, hogy a velejükkel ízesítse az ételeit. Aki elevenen égetne meg ezen az ostoba bálványon, amit neki állítottatok. Egy percnyi hatalmat kapnátok véget nem érő szenvedésért. De ez már nem fog megtörténni. A homokból kiváló alakok előre vetődtek, mint a sivatag sakáljai. Martak, haraptak, téptek, a tárna pedig megtelt sikolyokkal. A fiú pedig szomorú volt, arca szinte sírt, de könnyei nem voltak. A nő, Semet, a sakálok elől a lábához rogyott és a homlokát a térdeihez szorította. - Bocsáss meg nekem, nebi. Te, aki Első vagy a Nyugvó Napnál. Nem akartam én semmit, nebi. Én semmit... A gyermek lenézett rá és félrebillentette a fejét. - A fiad nincs a Sásmezőn, Semet. Még. De oda tart. Ezzel az utolsó mondattal magára hagyta a többiek között. A homok elült.
Kezdőlap 
Láttam, ahogy Shadiya testét megviselte a visszatérés a Duatból, és bármennyire szerettem volna megóvni ettől, sajnos nem tudtam. Talán túlzásba vittem, hamarabb kellett volna visszahoznom, vagy egyáltalán nem kellett volna odavinnem, de... valahogy úgy éreztem ha a testét meggyötörte is, a lelkének szüksége volt rá.
A bocsánatkérésére biccentettem. A mentális falaimat lebontottam, így elég volt egy pillanatra belenéznie a fejembe ahhoz, hogy tudja, nem haragudtam rá. Ha nem vitt volna a Duatba, talán sosem jutottunk volna el odáig, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Inkább az a „legközelebb” szó volt, ami aggasztott. 