Segíteni akart… Végülis ez a válasz is legalább annyira jó volt, mint bármilyen másik válasz lett volna. Mondjuk a szánalom-dugásnak mostanában lehet, hogy megalázóbb értelme volt, mint akkor lehetett, de végső soron ez is az volt. A néhány alkalom talán belefért, hiszen több ezer évről beszéltünk, botorság lett volna azt gondolni, hogy az ókorban nem voltak az enyémhez hasonló boszorkánykörök, sőt akkor élték igazán a virágkorukat. Egyiptomban sem csak egy volt, az hogy mostanra egyesültek inkább kényszerűség volt annak idején, mostanra megszokás. Nem faggattam erről többet, hiszen ami történt megtörtént, bár talán még érdekelt volna, hogy a modern rituálékon miért nem jelent meg egyszer sem… De jobb volt inkább, hogyha nem tudtam. Inkább alámerültem az emlékeibe. Mint egy hatalmas folyó, elragadott az elméje, rengeteg kép villant fel a lelki szemeim előtt, számtalan benyomás, hangok, nyelvek bábeli zűrzavara, mire a kép kitisztult. Olyan voltam, mintha én is ott álltam volna, egy lettem volna a tömegből, egy azok közül, akik átkozták a nevét, mert nem teljesítette a kicsinyes kívánságaikat. Amikor oldalra néztem egy fiút láttam, szinte gyermek volt még, de a szeme bölcsen, túl érettem vizslatta a körülötte állókat. Tudtam, éreztem, hogy ez volt ő, átmenetileg elfoglalt egy porhüvelyt, hogy a hívei között legyen, vagy legalábbis, akikről azt hitte, hogy a hívei. Akik épp készültek elfordulni tőle, hogy egy másik sötétebb istent szolgáljanak, aki a vérükért cserébe talán megadta azt, amit kértek. Nem kerülték el a figyelmemet a részletek. Az, hogy emberáldozatot mutattak be neki, pedig akik most szolgálták a seelie isteneket sosem folyamodtak volna ilyesmihez. Régen talán nem voltak ilyen egyértelműek a határok. Nem teljesítette a kérésüket, mert azok nem voltak „jó” kívánságok. Nem ártatlanokért könyörögtek, kivéve azt a nőt, akit végül nem téptek szét a sakálfejű kha lelkek. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy Anpu inkább megölte azokat, akik egy démonhoz akartak fordulni őhelyette. A nő is csak azért kapott választ és azért élhetett, mert a fia iránti szeretetét talán elég tisztának ítélte ahhoz, hogy kapjon még egy esélyt, ám a többiek… Őket Ammit várta, hogy felfalja a lelküket. Láttam rajta, hogy nem szívesen tette, szinte siratta őket, de még ez is jobb volt, minthogy warlockokat adjon a sötét isteneknek. Miért épp ez az emlék? Tudtam, hogy nem irányítja, hogy mik voltak azok a jelenetek, amik megelevenedtek a szemem előtt. Szándékosan kerestem azokat, amik maguktól akartak a felszínre törni. Félsz, hogy elfordulunk tőled, ha nem egészen az elképzeléseink szerint cselekszel? Talán ezért tartott annyira attól, hogy csalódást okoz, mert most is ezt látta maga előtt, hogy újra megtörténik majd, és a sötét istenek felé fordul a covenem, vagy akár én? Nekünk nem voltak felé ilyen elvárásaink, azért idéztük meg, hogy segítsen a harcban az unseelie és a híveik ellen, a céljaink ugyanazok voltak, mint neki. Én pedig… erre nem volt jó válaszom. Hagytam, hogy a folyó újra elragadjon. Elmosta az emléket a lelki szemeim elől, akár a Nílus áradása, de nem vetett ki magából, csak még mélyebbre sodort.
Különös élmény volt a saját emlékeim között elveszni úgy, hogy éreztem Shadiya kutató elméjét, mint egy vendéget egy galériában. Mintha mindig is ott állt volna, abban a régi, mára homok alá temetett föld alatti szentélyben, csupán eddig nem vettem észre. Mikor meghallottam a gondolatait a ködös sötétségben, amibe az emlékkép után zuhantunk a testem önmagától rezzent meg, de nem akartam kidobni az elmémből, így nyugalmat erőltettem magamra. Nem. Te nem. De nem ez volt az egyetlen, vagy az utolsó kultusz, aki elégedetlen volt az én utammal. Talán egy nap, mikor a coven vénei ráébrednek, hogy sem hatalmasabbá, sem befolyásosabbá nem teszem őket ugyanúgy elfordulnak. Keresnek olyat, aki igen. A köd lassan ritkulni kezdett, a semmiből rám törő emlékképek fehér márványt és színes mozaikot festettek a szemeim elé. Róma látképét. Az Örök Város lángokban állt, a levegő erőtől vibrált, mintha egy orkán közepén álltunk volna. A Nagy Háború. Az istenek háborúja. - Háromszáz varázsló elég, hogy megfutamítsuk Mars követőit. - jelentette ki egy határozott, fiatal hang mellettem. A lépcső tetején, néhány fokkal fölöttem egy fiatal férfi állt, vakmerő tekintettel bámulva a lángokat. Lángok. Nem tetszettek a lángok. - Ez nem Mars, Herius. Botorság lenne ismeretlen ellenség ellen hadba vonulni. - Ismerjük az ellenséget. - felelte szinte szünet nélkül. - Mindannyiukat név szerint, egytől egyig. De ez az elkeseredett támadás, ez... Sértés. Vérlázító. - A harag nem elég ok egy csatára. A fiú rám nézett, a tekintete pedig mintha szánakozó lett volna. Sajnált, noha nem értettem, miért. - A túlvilág istenének talán nem, nagyuram. De ez háború. Cselekednünk kell, mielőtt az ellenség tovább gyalázza az urainkat. Ki tart velem? - Herius... A hangom erőtlen volt, szinte elhalt a lépcső aljából feltörő csatakiáltások közepette. Az ifjú kirántotta a kardját, ami szikrákat vetett a belőle áradó erőtől, aztán ahogy rohanvást megindult sokan csatlakoztak hozzá. Háromszáz-hetvenketten. Én pedig csak álltam és figyeltem, pedig tudtam, hogy a vesztükbe rohannak. A lépcső szétfoszlott, mint a füst, helyette utcák és ablakok emelkedtek. És testek. Megégett, koromtól fekete testek, akik között jártam én, egyiktől a másikig sietve. Herius. Valamiért úgy éreztem, meg kellett találnom. Minden arc, minden felismerhetetlen öltözet egyszerre olyan volt, mintha az övé is lett volna és mégsem, míg végül az egyik utcán megpillantottam. Ott állt, a bőre sistergett a róla elpárolgó verítéktől, a tekintete pedig szinte lángolt. - Herius... A fiú megrázta a fejét, a mosolyától pedig a szívem megrázkódott. - Ne aggódj, én jobb hasznát veszem majd a testének, mint ő tette. - sisteregte belőle az eleven tűz. Akit az Indus-völgyben úgy ismertek - Agni. Éresztem, ahogy a szemembe könny szökik, de nem a fájdalomtól. A haragtól. A torkomból artikulálatlan üvöltés szakadt fel, az emlék pedig szétzilálódott. Az elmém nem őrizte meg a csata részleteit, csak a forróságot, a süvítő, homokot hordó szelet, a cseppekben szétterjedő üveget és Herius utolsó pillantását, ahogyan Ahwt pengéje mély sebet ejtett a nyaka és a válla között. Olyat, amiből egy hozzá hasonló Felemelkedett sem tudott felépülni. És a legszomorúbb az volt, hogy Agni nem halt meg aznap, csak az ostoba, vakmerő fiú.
Ha ilyesmitől tartasz, miért jöttél mégis? – azért volt nehéz így, hogy egymás fejében voltunk jelenleg és hallottuk egymás gondolatait, mert ameddig a szavaknak képes voltam gátat szabni, átfogalmazni őket, addig a gondolataim gyakran kontrollálatlanul buktak ki belőlem. Mint ez a kérdés is, hiszen annyiszor elmondta, hogy segíteni akar, de a tapasztalatai alapján a boszorkányok aligha érdemelhették meg a segítséget. Mégis ő volt az egyetlen isten, aki eljött. Hihettem volna, hogy felülemelkedett a sérelmein, ám akkor ez az emlék nem tört volna elő ilyen erősen belőle. - Tudom, hogy mostanában nem beszéltem mindig elismerően a covenemről, de nem fogják elfelejteni neked, hogy a szükség óráján te voltál az egyetlen isten, aki válaszolt az imáinkra. Megbíznak a bölcsességedben, és hogy mindent azért teszel, hogy felülkerekedjünk a közös ellenségen. Ha nem így lenne, már akkor csalódtak volna benned, amikor úgy döntöttél, hogy elhagyod őket és Írországba jössz. Reménykedtem benne, hogy ezzel sikerült egy kicsit megnyugtatnom. Nem láttam valós veszélynek, hogy a coven elforduljon tőle, addig semmiképp, ameddig be nem zárta a szakadást a Fátylon. Ez volt mindannyiunk közös célja és érdeke. Az emlékek folyója egy különös helyen vetett ki magából. Sosem jártam Rómában, de nem is volt rá szükség, annyira egyértelmű volt. Pont olyan, mint amilyennek a filmek újjáépítették, ahová a könyvek repítették a képzeletet. Anubis mellett álltam, a másik oldalán pedig egy fiatal római fiú állt. Heirus. Sosem hallottam a nevét, nem lehetett fey, inkább egy fiatal felemelkedett, akiben pont olyan tűz lobogott, mint amilyen… hát a fiatalokban szokott. És a vesztébe rohant. Kérdőn néztem Anpura, noha az emlékben nem láthatott engem. Abban igaza volt, hogy a csata hiba volt, ám… Lehetett volna Aeryn is. Lehetett volna Siegfried is. De nem ezért mutatta nekem ezt az emléket, nem párhuzamot akart vonni a két felemelkedettel, akiket a házunkba fogadtunk. Legalábbis úgy gondoltam. Megbántad, hogy nem mentél vele? – kérdeztem. A harag alapján amit az arcán láttam, amikor összecsapott az unseelie-vel, aki végül elbitorolta Heirus testét úgy véltem, hogy igen. Ő talán segíthetett volna, megmenthette volna, mert bizonyosan kedvelte. Ez látszott rajta. Vajon megismételte volna ezt a hibát, ha Sigi vagy Aeryn rohan csatába a tanácsa ellenére?
A szükség órája. Találó kifejezés volt, hiszen az emberek ínség és megpróbáltatás idején hajlamosak voltak felettük álló erők segítségét kérni, ezzel letéve a szenvedés és a felelősség egy részét. Nem hibáztattam érte őket, természetes igény volt és olyan, amelyben szívesen segítettem ki őket. Szerettem levenni a terheiket, eloszlatni a félelmüket, de ez csupán egy óra volt. És mi lesz, ha elmúlik a szükség órája? Ha nem lesz unseelie, aki ellen küzdeni kell, aki fenyegetést jelent. Ha többet nem találok méltónak egyetlen halandót sem, hogy beavassam? Mikor nem remélhetnek tőlem több erőt? Nem én választottam meg az emlékeket, amiket Shadiya kutakodása felelevenített, csak hagytam, hogy eltöltsenek. Mint egy megnyitott csap, amit nem én forgattam, a víz mégis rám csorgott. Nem akartam üzenni neki semmit, csak amit magától látott ezekben a réges-régi történetekben. Ha vele vagyok is meghaltak volna. Százan. Kétszázan. Ha ő nem ellenkezik velem, talán mindannyian megmenekülnek. Tudom, hogy elszomorított, mikor rád öntöttem a tekintélyem egy szeletét, de vannak olyan helyzetek, amikben kénytelen vagyok. Most te magad is láthatod. A fiatalok nem értenek sok mindent, mert nem láttak sok mindent. Én igen. De téged nem akarlak utasítani, inkább csak kérlek. Kérlek hidd el, hogy sok csatát és végveszélyt láttam már és tudom, mit miért teszek. Hidd el nekem, hogy ha elküldelek sosem ellened szól, inkább érted. Hogy nehogy úgy járj, mint Herius. Cliodhna fenyegetése csekély volt Agnihoz képest, ezért tudtam, hogy Shadiya megbirkózik vele a védelmemmel. Bastet viszont más volt. Céltalan, alattomos, kegyetlen, és emiatt kiszámíthatatlan. Kedvtelésből megölte volna, megszakítva a párbaj szentségét még akkor is, ha utána megnyúzom érte, ahogyan Settel tettem. Mert ő ilyen volt. És ennek nem tehettem ki Shadiyát. Az emlékképek gyorsan változtak, ahogy a hangulatom is. Egyik pillanatban a nekropolisz szívében jártunk, szembenézve egy párduc alakú ragadozó agyaraival, máskor egy apró vízesés mellett ültünk, a mögötte lévő barlangból pedig hangok szóltak. Sumer, Egyiptom, Kína, Perzsia, a névtelen sivatagok a déli nap alatt. Végül azonban a gondolatfonál visszavitt oda, ahol a legtöbb gyötrelmet elszenvedtem. Maat csarnokába. Akkor nem volt testem, az alakom csak egy roppant sakál képében feküdt a csarnok közepén, akár egy őrszem. Az árnyak között ott morgott Ammit, karmaival néha megcsikordítva a szellemköveket, de nem volt rá szükség. Hiszen barát érkezett. Testvér. - Nataf. A vándor lélek még az éltében viselt arcát mutatta, noha teste körvonalai már oszladoztak, mint egy vízbe mártott festmény, homokszemekként lengve körbe. - Először járok itt, Inpu? Nem félt, de nem volt mitől. Lélek volt. Halott, aki hátrahagyta az ingóságait a csarnok kincsei között. És úgy ismert, mint kevesen, hiszen évekig osztoztunk ugyanazon a testen. Ő pedig végig ébren volt. - Nem. De ez az első, amire emlékezni fogsz. - feleltem neki. Az emlékeimben hangoknak hangzott, beszélgetésnek, pedig a Duatban ezelőtt sosem szólalt meg senki. Nataf körbepillantott, aztán a csarnok közepére sétált. - Mindig máshogy képzeltem. Díszesebbnek, élénkebbnek. - A halottak nem igénylik az éket, Nataf ben Amnon. - felelte egy harmadik hang. Maat csupán szél volt és tollak, de mégis úgy jelent meg, mint egy istennő. Hiszen a testek itt keveset jelentettek. - Jöjj hát. Hadd kezdődjön az utazásod. Nataf bizonytalanul előre lépett, aztán más utasítás híján megállt Maat előtt. Nyugodt voltam, egyik szemem le is csuktam, miközben az egyik toll előrelebegett, egyenesen a lélek szíve fölé - aztán tépett darabokban vált eggyé. Ammit morgása hangosabb lett. A csarnok szele pedig viharos. - Ez lehetetlen. Maat szélfútta tollakból álló alakja szétterjedt és körbetáncolta a lelket. És a tollak csak gyűltek és gyűltek, egészen beterítve. - Sajnálom, sínai. A mérleg döntött. - Nem. Valami nincs rendben, hiszen ismerem őt. - A roppant őreb alakja hirtelen semmivé foszlott, helyette ott álltam én, tükrözve Nataf arcát. - Tudom, mi lakozik a szívében, Maat. Láttam, éreztem. - Csak azt láttad, amit veled érzett, nagyuram. - felelte az egyensúly istennője. - Azt nem, amit utána tett. Az embereket, akiket megölt. A templomokat, amiket lerombolt. A sebeket, ami a lelkén maradtak. - Hazugokat. - felelte Nataf, arcán teljes nyugalommal. Olyan érdektelenséggel, amit még a halottak sem éreztek - csak az őrültek. - Hazugokat öltem meg. És hazug imaházakat romboltam le, egy hazug isten emlékét. Ő, Aki Van. Még a neve is gyalázat, hiszen nincs. Ő, Aki Nincs. - Ezt én tettem. - Felemeltem a kezem és óvatosan megérintettem Nataf arcát. - Az én hibám, én hagytam a sebeket a lelkén. Ha nem lett volna a porhüvelyem, a szíve könnyebb lenne, mint a tollaid. De megoldom. Elfeledtetem vele, kitörlöm a sebeket és útjára engedem a Sásmező felé. - Nagyuram. - Elég. Nem. Hol ebben az igazság, Maat? Ez nem egyensúly. Ő nem tehet semmiről, az én hibám. Nataf ugyanazzal az üres pillantással nézett rám, majd nézte a lassan felé kúszó Ammitot. - Nem tehetünk kivételt, nagyuram. Sem a Felemelkedettekkel, sem volt porhüvelyekkel, sem őrültekkel. A világ szenvedne, ha visszakerülne a körforgásba. A tettei az ő lelkét szennyezik, nem a tiéd. A mérleg egyértelmű. Nataf szíve egyetlen hang nélkül szakadt ki a mellkasából, ahogyan Ammit fogai belé martak, a lelke megmaradó szemcséi pedig szétoszlottak. Én pedig álltam, viselve az ő arcát, és viselve a fájdalmát. - Sajnálom, nagyuram. Nem feleltem. Nem figyeltem sem Maatra, sem Ammitra, csak lerogytam a csarnok közepén és üvöltöttem. Nem. Nem lehet. Hiszen áldozatot hozott. Az életét és a testét áldozta fel, nem a visszatérését. - Nem tudom ezt csinálni, Maat. Hogyan tehetném ezek után? Nem bírtam. Nem voltam méltó a Duat királyának, hiszen elkárhozott miattam egy lélek. Nem voltam alkalmas. Nem. Igazság. Nem volt igazság. Csak mi voltunk, az istenek, akik kedvükre tettek az emberekkel, amit gondoltak és nem gondoltak bele a következményekbe. Mint a gyermekek. Ez nem volt igazság.
Nem tudtam a kérdésére a választ, hogy mi lesz, miután bezártuk a szakadást a Fátylon, talán mert a lelkem mélyén magam sem hittem benne, hogy valaha sikerrel fogunk járni. Ám ha nem járunk sikerrel háború lesz, amit vagy megnyerünk vagy meghalunk, és ha megnyerjük, akár életek múlva, akkor valóban aktuálissá válhat, hogy mi lesz azután. Ha én még ezt az életet fogom élni akkor, akkor ez nem lehet kérdéses. Ám a kör évezredek óta szolgálja a seelie isteneket, nem csak téged. Csodálkoznék, ha ez megváltozna. Hiszen nem remélhettek sem válaszokat, sem segítséget évezredeken át. Csupán nagyon ritkán sikerült bárkit is megidézni, aki valóban számított, és ennek ellenére kitartottak. Akik a sötét istenek felé fordultak, azokat jó esetben kitagadtuk a soraink közül, rosszabb esetben levadászták őket. Ez nem Anubis útja volt, de azoknak az útja akik közé ő is tartozott. Sokszor hasonlítottam az egészet egy üzlethez, de ha ezeket a tényeket néztük, ez még mindig inkább vallás volt. Hisznek a bölcsességedben. És Ra bölcsességében, és Oziriszéban, és a többiekben. Ennyi elég kellett, hogy legyen. Herius emléke már más volt. Hiába álltam mellette szellemalakként, még így is éreztem, hogy ugrik egyet a gyomrom, mikor kiderült, hogy ez az emlék nem a felemelkedetteinkről szólt, hanem rólam. Arról, hogy miért nyilvánította ki az erejét annyira erélyesen, hogy képes volt közöttünk törést okozni. Az, hogy kért és nem utasított jó kompromisszum volt látszólag, ám a kéréseket vissza lehetett utasítani, a parancsokat nem. Értem, és igazad van. – válaszoltam neki gondolatban, ám mégsem ez volt a teljes őszinte igazság. Ám ha már itt voltunk, úgy tűnt nem úsztuk meg ezt a kérdést, de nehezebb volt megfogalmazni mi kavargott bennem, mint vártam. Azt hittem, nem kellek neked, hogy nincs rám szükséged. És így is volt. Tényleg nincs rám szükséged, főleg nem egy csatában, mégsem tudtam rávenni magam, hogy magadra hagyjalak egyedül küzdeni. Amellett, hogy kinyilatkoztattad, hogy nincs rám szükséged, hogy nem akarsz engem, arra utasítottál, hogy elhagyjalak. Ez nem ugyanaz, mintha azt mondod valakinek, hogy ne rohanjon ostobán csatába. Nem vagyok benne biztos, hogyha újra azt kérnéd, hogy hagyjalak el, akkor képes leszek megtenni, nem számít mivel állunk szemben. Ilyen ígéretet nem tehettem neki. Elvárhatta, megpróbálhatta, de nem voltam biztos abban, hogy a szívem vagy az eszem nyerne egy ilyen helyzetben. Ha elmondja, mit miért tesz, hogy mi lehet a következménye annak, ha maradok egy kétes helyzetben, elbillenthette az eszem irányába a mérleget, de ezt nem láttam előre. A folyó tovább sodort a következő emlékhez. A Duat ismerős volt, ahogyan mostmár a csarnok is. Anpu hatalmas sakálként feküdt az egyik kövön, fenséges őrszemként. Még sosem láttam ilyen formában, csak abban a félig-ember, félig-állat alakjában, ami rettenetes volt… ám így, teljesen alakulva szépnek tűnt, fényes fekete szőrrel, arannyal a nyaka körül, ahogyan a nevében a hieroglifa is kinézett. Nem tudom miért tetszett ennyire, de kedvem lett volna végigsimítani a hátán és a hasán. Próbáltam az emlékre figyelni és nem elveszni abban a részletben, hogy mennyire cuki volt. A halál istenét ritkán gondolhatták aranyosnak. Érdeklődve néztem a férfit, aki belépett a kapukon, és megállt Maat előtt, várva az ítéletet. És az ítélet nem volt kegyes. Amennyire értettem porhüvely volt egy időben, ám hogy utána mit tett, azért nem Anput terhelte a felelősség, mégis úgy érezte. És közbe akart lépni. Én is megpróbáltam volna. Szinte éreztem én is, ahogy Ammit a mellkasomba harap és felfalja azt a szívet. Rettenetes volt, még ha Maat szerint igazságos is volt. Ez volt hát az árnyoldala annak, hogyha valaki a halál ura volt. Mindegy, kit kedvelt, kit szeretett, az ítélet ettől függetlenül fog zajlani, és nem tehetett ezek ellen a szabályok ellen semmit, még így sem. A mostmár emberalakú emlék-Anubis mellé térdeltem és magamhoz öleltem, legalábbis megpróbáltam, még ha egy régi emlékbe nem is nyúlhattam bele. Nem vigasztalhattam meg. Összetörte az én szívemet is, hogy így láttam. Nekidöntöttem a homlokom a halántékának. Nem a te hibád volt. – suttogtam neki, még ha ott és akkor nem is hallhatta. A feladatod sokszor nehéz, de kitartottál. Mégis tovább csináltad. Nem volt tökéletes, mostmár értettem. Neki is voltak kétségbeesett pillanatai még feyként is. Neki is voltak olyan napok, amikor azt mondta, nem csinálja tovább elég volt. Amikor el akarta hagyni a feladatát, ám végül sosem tette. Végül mindig elég erősnek bizonyult. Éreztem, hogy sós könnyek folytak le az én arcomon is, bár nem tudtam, hogy ez a valóságban is így volt-e, vagy csak abban a másokban, ami éppen lélekbúvárkodott. A folyó újra elsodort, el ebből a fájdalmas emlékből. Ólmosnak és nehéznem éreztem a tagjaimat ahhoz, hogy rendesen tudjak úszni benne. A mágia kimerítő volt, főleg, hogyha egy ilyen hatalmas labirintusban kóboroltam. Próbáltam megragadni, irányítani, de az áramlat erősebb lett és újra meg újra kicsúszott a kezemből. Még egy erőfeszítéssel utána kaptam, de ekkor mintha a folyó nekicsapott volna egy sziklának, majd tovább sodort és még egynek, amiket korábban a megfelelő irányítással könnyedén kikerültem. Elfáradtam tovább úszni… A testem pedig egy puffanással dőlt el a homokban.
Néha magam sem tudom, hogy miként találtam erőt ahhoz, hogy tovább végezzem a feladatomat. Át a rengeteg kétségen, keresztül a fájdalmon, ami mintha horgokat akasztott volna a mellkasomba, át az utálaton, haragon és letargián. Át mindenen, mert így kellett történnie. A halálnak kellettek istenek. Ha nem én, talán valaki más. Valaki zordabb, kegyetlenebb és önzőbb. Azt pedig nem engedhettem. Shadiya viszont láthatóan nem értette, amit mondani akartam neki. Csak azt hallotta, hogy elküldöm magam mellől, ahogyan az anyja és a sosem látott apja tette, és ahogyan a vénei tették volna a saját sötét fantáziájában. Sosem küldenélek el magamtól. Emlékezz vissza, legutóbb csak azt kértem, várj meg a ház előtt. Várj, mert érted megyek. Mindig, bármilyen csata szakít el, bármilyen élet és bármilyen halál. Én mindig elmegyek érted. Sosem mondtam neki, hogy meneküljön vagy hagyja maga mögött Bastet fészkét, csak biztonságban akartam tudni. De az évezredek alatt egyvalamit sajnos megtanultam már - meggyőzni egy nőt arról, hogy nem úgy van valami, ahogyan hiszi nehezebb volt, mint isteneket kibékíteni. De próbálkozni lehetett. Jobban örültem volna, ha soha többé nem kerülünk ilyen helyzetbe, de mindig volt egy következő csata. Egy következő veszély. Ezzel meg kellett békélnie, akármit is éreztünk egymás iránt. Az emlék, Maat csarnoka, Nataf, a földön zokogó másom egy pillanat alatt szétomlott, fekete vízként hömpölyögve tovább a szinte végtelennek tűnő emlékezetem folyóján. Talán túlságosan végtelen volt, ugyanis Shadiya elméje megcsavarodott, az eddig szorosan tartott fonalak széthasadtak, ő pedig addig hömpölygött egyik érthetetlen emlékből a másikba, míg nem bírta tovább. Megpróbáltam elkapni, de pusztán azt sikerült elérnem, hogy a kezeimmel a vállai körül hanyatlott a homokba. Nyilvánvalóan kimerítette a mai nap, az út a Duatba, a pillantás az elmémbe. Óvatosabban kellett bánnom vele. Bármennyire szerettem volna az isteni lét minden elemébe bevezetni, még nem állt készen. Átkaroltam a hátát és a térdeit és az ölembe emelve elindultam vissza az autó felé. Ceethree ugyanott várt, ahol hagytuk, némi mágiával pedig engedelmesen kinyitotta az ajtajait, hogy Shadiya eszméletlen testét elhelyezhessem a hátsó ülésen. Nem gondoltam, hogy a fáradtságon kívül más baja lett volna, de ez éppen elég volt. - Nos, Ceethree, most csak te vagy, meg én. - mondtam, miközben óvatosan elfordítottam a kulcsot a kormány alatti résben, hogy a motor feldoromboljon. - Legyél kedves. Vezetni nem volt olyan bonyolult, mint elsőre tűnt, noha nem voltam biztos benne, hogy nem csupán a korábban megidézett kha képességei szivárogtak-e belém. A sebesség tartásával még voltak gondok, de szerencsére a ház nem volt messze, és túl sok vetélytársam sem akadt az úton. Végül ahogy elvettem a lábam az egyik pedálról, amitől az autó egyébként előre ment, épségben és baleset nélkül érkeztünk meg. - Shadiya. Ébren vagy? - kérdeztem halkan, miközben az ülés fölött hátrapillantottam.
Minden kavargott, mint egy mély örvény. A mágia szálai összekuszálódtak, mert nem tudtam őket rendesen szőni, ahogyan szoktam. Még sosem éreztem kimerülni magam, hiszen az erőm közvetlenül egy istentől jött, de úgy tűnt mégis létezett az a pont, az az erő, amivel amikor rám szakadt már nem tudtam bánni. Az vártam, hogy a sötétség nyel majd el, de színeket láttam, csillámló feketét, mint a Duat homokja, rózsaszínt, mint a horizont, sötétkéket, akár az ég, barnát, mint a ház kövei, amit építettem, ám egyszer sem alkottak formát. Csak kavargás volt, és villanások. Ez is kimerítő volt, de szerencsére idővel elérkezett a szinte megváltásnak érződő puha, mély sötétség. Amikor magamhoz tértem otthon voltam. Először megéreztem a fejem alatt egy párnát, majd a hátam alatt a kanapé puhaságát és egy pokróc melegét. Kinyitottam a szemem, és valóban a nappali mennyezetét láttam. Tényleg a varázslat ütött ki? Megtörtént egyáltalán, vagy álmodtam az egészet? Viszonylag hamar dűlőre jutottam vele, hogy valóságnak kellett lennie, tényleg tettem egy utazást Anubis emlékeinek legmélyére, ahol olyasmiket láthattam, ami segíthetett jobban megérteni őt. Három filmszerű emlék volt, olyan élénken a szemem előtt, mintha én is ott álltam volna. És nem csak láttam, át is éreztem őket, minden fájdalmat, minden kétségbeesést. Már csak belegondolni is kimerítő volt. Üresnek éreztem magam, mint egy kancsó, amiből minden vizet kiöntöttek, majd megkocogtatták a hang pedig visszhangzott benne. Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni, bár előtte is elég sok minden történt a mágiámmal. Először is visszakaptam, ami önmagában is kisebb sokk lehetett, utána tettünk egy utazást a Duatba, ami eleve nem embernek lett kitalálva, majd elmerültem egy fey elméjében… Hát ez lehet, hogy keményebb volt összességében, mint egy csata, vagy az órákig, esetleg napokig tartó tánc… Az istenek idézése ehhez képest kismiska volt, pedig még arra is edzenem kellett előtte. Megmozdultam. Zsibbadt voltam, de szerencsére nem fájt semmim. - Nebi? – néztem körbe. A hangom gyenge volt, de nem éreztem vészesnek.
A kérdésemre nem érkezett válasz, így kiszálltam az utóból és kinyitottam a hátsó ajtót. Kisegíteni a kocsiból egy ájult boszorkányt lényegesen nehezebb volt, mint betenni, főleg ha nem akartam kékes-zöld zúzódásokat hagyni a művelet közben, de megoldottam. Az ajtó csukva volt, ahogy az illendő volt manapság, de egy segítőkész homoklélek kinyitotta és beengedett az otthonunkba. Mivel jobb ötletem nem volt, egyelőre csak a nappali kanapéjára fektettem Shadiyát. Kifejezetten kényelmes volt, párnázott, puha, össze sem hasonlítható a Rómában dívó baldachinos szófákkal. Mivel az idő még mindig Dublinra jellemzően hűvös volt, így ráterítettem egy fehér szövetkendőt, amit manapság plédnek neveztek - aztán kénytelen voltam elfoglalni magam. A televíziót nem használhattam, mert a zajtól felébredt volna azelőtt, hogy kipiheni magát. Ehelyett inkább a konyhát vettem célba és megküzdöttem a modern vízforraló berendezések és filteres teák csodájával. A két csészét letettem a kanapé melletti apró asztalra és elhelyezkedtem a szomszédos karosszékben, néha belekortyolva a teába. Képernyő híján könyvet olvastam, főképp azokról az időkről, amikor már nem figyeltem közelről az embereket, de nem telt el sok idő, mielőtt Shadiya felébredt. - Itt vagyok. - mondtam hangosan, hogy észrevegyen. - Semmi gond, csak kimerültél. Talán kissé túlságosan igénybe vettük a mágiádat. Sajnálom, néha nehéz visszafognom a lelkesedésemet, de ezentúl igyekszem nem egyszerre vezetni bele az istenlét valamennyi rejtélyébe. Jól érzed magad?
Megkönnyebbültem, amikor meghallottam a hangját, és felülve már láthattam is, hogy a fotelben olvasgat egy csésze teával. Jól esett, hogy nem hagyott magamra, pedig ki tudja, talán órákra is elájulhattam. Felálltam, mire a rám terített pléd lecsúszott rólam, de rögtön eszembe is jutott, hogy nem hagyhattam a földön ezért lehajoltam érte és még össze is hajtogattam, majd megigazítottam a ruhámat, beleérve egy vállról lecsúszott melltartó pántot is, és még a hajamat is megigazítottam, hogy a kinézetem is rendezett legyen, ha már egy rendmániásnak akartam tetszeni. - Azt hiszem, igen. – válaszoltam, bár azért még bizonytalan voltam. – Mielőtt megidéztünk téged heteket gyakoroltunk, hogy fejlesszük az állóképességünket, és akkor nem is mozgattunk ekkora energiákat, mint ma sokkal rövidebb idő alatt. Azt hiszem beállok Siegfried mellé edzeni. – kuncogtam fel, miközben letelepedtem a földre a lába mellé, a fejemet pedig nekitámasztottam a térdének. Felnyúltam, hogy levegyem a másik csésze teát, bár csak reménykedtem benne, hogy ezt nekem készítette. - Hogy hoztál haza? – kérdeztem. Hogyha ott hagyta Ceethree-t az út mellett, akkor valahogy még el kellett mennünk érte, bár lehet megoldotta valahogy azt is, ha a szükség úgy hozta használhatott kha lelkeket az ilyesmihez. Kicsit pihegtem ott a földön mellett, és kortyoltam párat a teából. Igyekeztem a fejemben rendezni az élményeket, főleg az emlékeket, amiket láttam. Nem az én emlékeim voltak, és valójában nem az én kínom, de attól még valahogy nyomott hagyott bennem az ő fájdalma, ahogy az embert meg szokta érinteni, ha valaki olyat látott szenvedni, akit szeretett. - Én… sajnálom, ami veled történt. A sok szörnyűséget és a sok keserű emléket… Annyira szerettem volna melletted lenni, hogy megvigasztaljalak. – mondtam halkan. Bárcsak éltem volna én is akkor. Bár csak fey lettem volna már akkor mellette, hogy támaszt és vigaszt nyújthassak neki.
- Amit ma átéltél sokkal több, mint amit bármelyik boszorkány valaha megtapasztalt ilyen rövid idő alatt. - feleltem félretéve a könyvet, a karosszék mellé. - Ha szeretnéd próbálkozhatsz apróbb lépésekben. Például ha felriadnál éjszaka, megpróbálhatsz belepillantai az álmokba, amiket én látok. Kissé különösnek hathat, de nem olyan mélyek, mint az évszázados emlékek. És nem is olyan fájdalmasak. Arra, hogy hogyan sikerült hazahoznom magunkat csak halványan elmosolyodtam. - Autóval. Ceethree kezes volt. Kezdünk összebarátkozni, azt hiszem. Nem olyan nehéz ez a vezetés ha nincs sem előtted, sem melletted senki más, és csak egy egyenes úton kell végighaladni. Segítettem neki elvenni a teát, nehogy véletlenül magára öntse. Nem kerülte el a figyelmemet a ténykedése, ahogy igyekezett eleget tenni a rendmániámnak. Még mindig alábecsültem, hogy mikor figyelt rám, és mikor nem. - Csak emlékek, Shadi. Múlt. Nem szabad elveszni valamiben, amin már nem változtathatsz. Nagyon régen tovább léptem, és gyanítom a jövő is tartogat még fájdalmas dolgokat és keserű döntéseket. A jövőben megvigasztalhatsz. - mondtam, miközben elkalandozva simítottam végig a haján.
Nem kellett volna meglepjen, hogy megengedte, hogy időnként belepillantsak a fejébe, vagy legalább az álmaiba. Igazából érdekelt volna, hogy miket álmodott, izgalmas lehetett, bár az erőmnek voltak korlátai. Például még sosem sikerült úgy bemásznom senkinek az elméjébe, hogy nem láttam az illetőt éppen. - Ahhoz be kéne mennem éjszaka a szobádba… Nem szeretnélek felébreszteni, hiszen akkor eltűnnek az álmok is. – persze hogyha bementem éjszaka a szobájába és ő felébredt, akkor akár csinálhattunk volna mást is. Egyszer persze már megtörtént, hogy nem bírtam elaludni, és besomfordáltam hozzá, de az más volt. Akkor féltem, és reméltem, hogy a közelsége megnyugtat majd. Elmosolyodtam, amikor a vezetésről beszélt. Bár nem akart jogosítványt, azért az nem ártott, hogyha elboldogult ceethree-vel. És hiába ellenkezett, most teljesen magától csinálta, nem hagyta ott a kocsit, pedig megtehette volna, ezt pedig végső soron haladásnak értékeltem. - Veled bárki kezes lenne. – mondtam neki, miközben az arcom hozzádörzsöltem a combja oldalának ültömben. Jól esett, hogy mostmár eljutottunk odáig, hogy odabújhattam hozzá. Abban persze igaza volt, hogy a múlton nem változtathattunk és látva a jelenkori énjét ő is tovább lépett már. Hiszen még előtte beszéltük, hogy attól tartott, hogy csalódok benne. Talán azt hitte, ha látom, ahogy elfordul egy coventől, ahogy elveszti azokat, akik felett nem gyakorolta a hatalmát, majd pedig azt, ahogy megingott a saját feladatában, akkor majd tényleg csalódni fogok, hogy nem olyan volt, akinek megismertem. Pedig mindez csak azt bizonyította, hogy a szíve még emberi volt, és hogy ugyanolyan mélyen érzett. És néha hibázott, és megesett, hogy tehetetlen volt, ahogy mindannyiunkkal. A tenyere alá simultam, amikor a hajamhoz ért. Nem akartam azokra a keserű döntésekre gondolni, vagy hogy milyen fájdalom várhatott még ránk a jövőben. Szerettem volna ezeket a múltban hagyni, és az idő homályába fojtani Heriust, Nefetet, és a többieket. Feltérdeltem kicsit, hogy ránézhessek, és belecsókoltam a simogató tenyerébe. - Talán nem lesz semmi baj. De ha mégis, akkor majd itt leszek, hogy megvigasztaljalak, például… hozhatok majd neked tökéletes kávét. – mosolyogtam fel rá. Kevés dolgot tudtam tökéletesen csinálni, de a kávémat annak tartotta. - Tartottál tőle, hogy csalódni fogok benned, de nem csalódtam. Csak láttam egy ember fájdalmát és nehéz döntéseit a végtelen isteni erő mögött. Mellesleg… Hihetetlenül aranyos vagy a teljesen sakál alakodban.
A ma történtek után már kissé különösen hatott, hogy Shadiya számára kényelmetlen volt belépni a szobámba, még ha udvariasan pusztán az alvásom megzavarásába is csomagolta. - Akkor jössz be a szobámba, amikor csak szeretnél. - feleltem egy halvány mosollyal, még mindig a hajtincseit cirógatva. - Ha akarsz el sem kell menned. Akkor nem merül fel olyan probléma, hogy esetleg felébresztenél. Különös élmény volt, hogy hetek óta tartó zaklatott távolságtartás után most szinte természetes volt a fizikai érintés. Ahogy hozzám simult, ahogyan a tenyerembe fektette az arcát, mintha ez lett volna természetes már az idők kezdete óta. Valami azt súgta, hogy jó döntést hoztam. - Egy kávé egyébként nem esne rosszul. - mondtam csak úgy mellékesen, miközben az ítélete fölött lamentáltam. Kedves, jótékony ítélet volt, de attól az maradt. Csak éppen szerencsés meglepetésként ő nem azt látta bennem, amit én azokban a pillanatokban. - Néha könnyebb úgy tennem, mintha csak isten lennék. Mintha sosem térne vissza az ember, akiből Anpu lett, csak a Duat zord és kérlelhetetlenül igazságos ura létezik. De, ahogy láthattad, nem így van. Egyébként a sakálformát nem gyakran használom, de rátapintottál a lényegre. Az embereknek ismerősebb és kevésbé fenyegető, mint Maat forgószele vagy Kebechet... nos, az ő alakját kifejezetten nehéz szavakkal leírni. De sajnos porhüvelyben nem tudom felvenni, szóval kénytelen vagy az arcommal beérni. - mosolyodtam el a végén.
Szinte doromboltam a simogató keze alatt, de már ne tudtam, hogy alá tekeregni, így végül megtámaszkodtam a combjaim és a karjaimra hajtottam a fejem. Nem volt kényelmetlen gyakorlatilag a lábai előtt heverni, reméltem, hogy ő is értékelte a dolgot. Csupán kicsit felvont szemmel mosolyodtam el a burkolt ajánlatára, már ha annak szánta egyáltalán. - Arra gondolsz, hogy költözzek át a szobádba, vagy hogy ha már úgyis ott vagyok nem kell elmennem? – kérdeztem játékosan. A beköltözéssel lennének gondjaink, vagyis inkább az ő rendmániája lehet, hogy nehezen viselné el néha az én alapvető rendetlenségemet, és bár próbálok figyelni, sajnos nem fogok tudni ebben százszázalékos teljesítményt nyújtani. Remélhetőleg más téren azért tudom majd kárpótolni érte. Tulajdonképpen azt sem vettem volna zokon, hogyha mindenki marad a saját szobájában és ha az egyikünkében történik valami, akkor utána a másik visszahúzódik a saját fészkébe, de talán így… Bensőségesebb volt. Nem csak két ember voltunk, akik eldöntötték, hogy összejárnak időnként egy kis kellemes időtöltésre, az már világos volt, hogy voltak érzéseink egymás iránt, amit nem is terveztünk letagadni. Amikor megjegyezte, hogy jól esne neki a kávé, feltámaszkodtam a tenyeremre és közelebb hajoltam az arcához. - Azt mondod… menjek el? – persze csak a konyháig és persze csak kávéért, de az megtörte volna ezt a meghitt hangulatot. Ha most elmentem volna akkor végső soron véget ért volna ez a nap, azt jelentette volna, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba, a szokásos mókuskerékbe, és csak… nem akartam. Azt már értettem, hogy könnyebb volt távolságot tartania, az emberektől, mert akkor nem sérült meg úgy, ahogyan nemrég háromszor is láttam. Ennek ellenére mégis igyekezett a halál kapujában egy szimpatikus arcot mutatni, amitől talán nem rettennek meg. Furcsa volt ez a kettősség. Mégsem tudtam egészen magáévá tenni a gondolatot, hogy kegyetlen legyen és zord, nem tudott teljes mellszélességgel beleállni. Kinyúltam és megsimogattam az arcát. - Leszünk még eleget a Duatban, amikor majd olyan alakban leszel, amilyenhez éppen kedved szottyan. Most beérem az emberi formával. Határozottan meg vannak az előnyei. – cirógattam tovább. – Nem vagy kevésbé az istenem így sem, hogy ennyi mindent láttattál velem. Ha akarod, imádkozom, ha akarod áldozatot mutatok be, és próbálom egy pillanatra sem elfelejteni. Ameddig azt nem kéred, hogy tegyek úgy.
Provokatív kérdés volt, de már kezdtem úgy hinni, hogy ma már megfeledkezünk a kárpótlásról, amit a Duatban ígért, így szívesen fogadtam az ilyesfajta csipkelődést. - Úgy értettem, hogy soha nem foglak kiparancsolni az ágyból. - feleltem szemforgatva, de az arcomon egy engedékeny mosollyal. A megosztott de mégis felszabdalt élettér egyébként különös új élmény volt. A régi korokban az egyszerű házakban kevés szoba volt, a palotákban viszont minden fontosabb embernek saját körlet és saját szolgák jártak. Manapság ez nem igazán a státusz kérdése volt, inkább valami azóta elterjedt tisztesség vezette, de eddig nem bántam. A közelségétől egészen végigáramlott rajtam az az ismerős feszültség, egy pattogó, hullámzó érzés a bőröm alatt, ami elhomályosított mindent, ami nem ő volt. Ami nem a selyemtapintatú bőr volt, a hullámokban omló haja, az ajkai. És még megkérdezte, hogy akarom-e, hogy elmenjen. - Nem. - mondtam közelebb hajolva. - Egyáltalán nem ezt mondom. Véletlenül sem. És tarthatsz, aminek szeretnél, csak egyvalamit ne felejts el. Akár isten vagyok, akár ember, akár egy egyszerű, megbabonázott férfi... te sosem leszel olyan nekem, mint akárki más. Te a választottam vagy mint isten, és mint ember is.
Tudtam volna olyan helyzeteket mondani, amikor mégis megtörténhetett, hogy kiparancsolt abból a bizonyos ágyból, de nem akartam elrontani a hangulatot. Pontosan értettem, hogy mire gondolt. - Vigyázz, mert a szavadon foglak. – vigyorogtam rá. Így viszont legalább az is tisztázódott, hogy egyelőre nem bútoroztunk össze egy szobába. Igazából így én is biztonságosabbnak éreztem, mindenkinek el tudott vonulni kicsit, hogyha akart, nem kellett szórakozni a szekrényekkel… Aztán meg hogy épp kinél alszunk esetleg az már részletkérdés volt. A kezem a nyakára csúszott, és amikor közelebb hajolt a fejem a homlokának támasztottam. A Duatban én csókoltam meg, heves voltam és türelmetlen, de másodjára már nem akartam kikényszeríteni tőle a csókját, noha örültem volna neki. Most viszont feltett szándékom volt, hogy kivárjam, ő döntse el hogyan tovább. Igazából én is kicsit el voltam veszve, hogy hogyan is volt szokás csinálni az ilyesmit. Annak idején mondhatjuk, hogy a többieket utánoztam, de most nem volt előttem semmiféle minta, arról pedig már elcsúsztunk, hogy az ő tapasztalatai szerint haladjunk, kétezer éve ugyanis az apáink döntötték volna el a kapcsolatot, vagy a bordély vezetője… De legkevésbé sem két szabad ember. - Jól van, ezt is próbálom észben tartani. Valamiért ismét keserűség gyűlt a számba. Egy mélyről jövő rettegés, hogy mi van, ha most így érzi, de lehet, hogy én fogok csalódást okozni egyszer neki, és akkor el fog dobni magától. Egész eddigi életemben világosak voltak a feltételek, hogy mit kellett teljesítenem ahhoz, hogy megfeleljek, hogy talán elég jó legyek, elég hasznos, hogy ne maradjak magamra, de most nem tudtam, mit is kellett volna tennem. Mondjuk kávét csinálni, ez volt az egyetlen egyértelmű utasítása egy ideje, de nagyon nehezemre esett elszakadni tőle, ráadásul azt mondta, hogy nem akarta, hogy elmenjek, tehát végső soron felülírta az eggyel korábbi kérését… Mélyen beszívtam az illatát, ami még mindig olyan volt, mint a templomokban, ezt valahogy nem tudta levetni magáról. A kezem a nyakáról a mellkasán keresztül lecsúszott a combjára. - Mindjárt összeszedem magam és csinálok egy kávét, csak… nagyon félek tőle, hogy ha egyszer most elszakadok tőled és visszatérek a napi rutinhoz, akkor mindez szétesik, mintha csak délibáb lett volna. Hogy megint nem fogom tudni hogy közeledjek hozzád, vagy hogy közeledhetek-e egyáltalán ha mások is látják… Lehet vissza kéne menni a házunkba a Duatba és ott is maradni. – nem tehettük meg, tudtam én ezt jól, de mégis azt kívántam, bár az lenne a valóság, az igazi életünk, és ez amit csak álmodunk.
Mivel láthatóan Shadiya nem akart átlépni valamilyen képzeletbeli határt és a lábaimon támaszkodásnál közelebb kerülni, nekem kellett megmutatnom, hogy ilyen határok nem léteztek. Így előre dőlve átkaroltam a derekát és szorosan magamhoz húztam, hogy kénytelen legyen szemben az ölembe ülni. Láttam az arcán a vonásai közé szökő aggodalmat, így a korábbi kijelentéseimmel ellentétben most az egyszer óvatosan kinyúltam felé, a kezemmel és az elmémmel is, egyszerre simítva végig az arca oldalán és a gondolatain. - Szeretnék neked több biztosítékot adni, mint a szavam, de nem tudok. Csak az idő tudja bizonyítani, és csak az tudja megmondani, hogyan fogunk érezni egykor. De talán azt, hogy most hogy érzek el tudom hitetni veled. - mosolyodtam el, miközben előre hajoltam és megcsókoltam. Csak hagytam, hogy így maradjunk néhány végtelennek tűnő másodpercig, aztán mikor egy pillanatra elváltunk játékosan végigcirógattam a vállait. - Egyszer majd ott leszünk, a Duatban az otthonban, amit nekünk teremtettél. De most még nem lehet. Most csak meghalnál ott, egy lennél a Duat lelkei közül, Maat ítélete pedig ugyanúgy vonatkozna rád, én bármit is érzek. Kérlek ne kényszeríts arra, hogy még egyszer választanom kelljen a kötelességem és az érzéseim között. Nataf emléke most még élénken égett bennem azóta, hogy a tengerparton felelevenítettük, és tudtam, hogy Shadiya esetében ez végtelenszer rosszabb lett volna. Talán olyan, amibe beleroppanok, és velem együtt a teljes túlvilág.
Felforrt a vérem, amikor átkarolt és az ölébe húzott. Amikor helyezkedtem egy kicsit, hogy kényelmesebb legyen, akkor pedig csak még jobban. A szoknyám felcsúszott a combom tövéig, esélyem sem volt megigazítani, de talán nem is akartam… A távolság eltűnt kettőnk közül, egészen hozzásimultam miközben a karjaimat a nyaka köré fontam. Tényleg nem tudtam, hogy mi lett volna elég biztosíték, hogy nem fog eldobni, hogy tartani fogja a szavát, és végigkíséri majd a felemelkedésem folyamatát… És abban csak reménykedhettem, hogy mindeközben az érzései nem fognak megváltozni, vagy ha igen, a pozitív irányba. Nem tudtam ez szerelem volt-e, vagy hogy amit mi emberek szerelemnek neveztünk, a hormonok kavalkádját, ugyanolyan módon érezte-e ő is. Amikor végre megcsókolt abban biztos voltam, hogy a szenvedélyt egyformán ismertük mind a ketten, még ő is képes volt rá. Az ujjaimmal a fekete tincsek közé simítottam, és bár akaratlanul is de szinte nekiszorítottam a fotel támlájának. Nem akartam elválni tőle, csak csókolni az idők végezetéig, de egy ponton kénytelenek voltunk lélegzethez jutni. Felsóhajtottam amikor emlékeztetett rá, hogy velem is megtörténhetett, ami a Nataf nevű férfival, aki egyszer a porhüvelye volt. Talán az volt az egyetlen, ahol még erősebb kötelék alakult ki köztük, mint közöttünk, hiszen szó szerint egy testen osztoztak egy ideig, talán két évig is, és közben végig kapcsolatban állt az elméjük. És még így sem sikerült megmentenie, a férfinak még így, hogy ennyi ideig volt Anpuval, sem sikerült egyensúlyba hozni a mérlegét. Azok után, amiket Maat szerint tett nem csodáltam, és ez nem a nagyúr felelőssége volt, de attól még nem lehetett kevésbé fájdalmasabb. - Ígérem neked, hogy nem fogok ilyet tenni. Nem kell majd választanod, mert nem fogok letérni az útról, amit helyesnek vélsz, és nem is leszek olyan ostoba, hogy kérdés nélkül azt higgyem, hogy pontosan tudom mit akarsz. Bár ebben a pillanatban talán vannak róla elképzeléseim… – könnyelmű dolog volt megígérni, hogy mire meghalok minden rendben lesz, hogy addigra elcsitulnak majd a lelkemben háborgó, viharos hullámok, de igyekezni fogok, hogy így legyen. Most úgy éreztem, képes lennék mindent hátrahagyni érte, minden ambíciót, minden kétséget, elég lenne nekem csak ő. Minden, amit ígért, minden, amit adhatott sokkal nagyobb volt az én korábbi, alantas kis emberi álmaimnál. Ezért az ajánlatért érdemes volt hátrahagyni őket. Csak annyitól tartottam, hogyha nem valósítom meg a célokat, amiket kitűztem magam elé, akkor az ő szemében lennék ezért kevesebb. Apró puszit leheltem az ajkaira. Miközben fészkelődtem még egy kicsit. - Ha aggódsz, meg tudod nézni, mi lenne az ítélet, hogyha abban a pillanatban véget érne az életem? Mert ha igen, akkor elég néha ránézni, és még korrigálhatunk, ha valami nincs egyensúlyban. – csalás volt és talán nem is volt lehetséges, de talán adott volna akár neki is némi biztonságérzetet.
A kezem félig tudatlanul siklott végig a válláról lefelé a ruháján, le a fedetlenné váló combjára, az ujjbegyeimmel alig lehelletnyire benyomva a puha bőrt, csak hogy érezzem, mennyire igazi is volt. Mennyire élő. És milyen régen éreztem hasonlót úgy, mintha a saját testemmel érezhettem volna. - Ne aggódj, én általában nem titkolózom, hogy mit is akarok. - feleltem elmosolyodva, miközben óvatosan megint közel hajoltam és az ajkaimmal cirógattam végig a nyakát. Egyszerűen megbabonázott mennyi élet és pezsgés volt benne. Ez volt az a különös érzés, ami bekúszott a csontjaimba, az izmaimba, minden idegszálamba, és most, hogy az élők között ilyen közel volt hozzám szinte elárasztott. - A több, mint ötezer év tapasztalatnak van néhány előnye. Az egyik például, hogy tudom, kire mi vár az ítéletkor. Nem féltelek. - duruzsoltam a fülétől nem messze. Legalább is tudtam, hogy szólna Maat ítélete most. Azt nem tudhattam, mit tett volna Shadiya nélkülem, de nem akartam megtudni. Nem akartam, hogy nélkülem legyen. És azt sem akartam, hogy túl hamar ragadjon a Duatban, eldobva magától a lelkében lakó halál és élet kettősségéből ezt a mámorító életet. Nem csak a gyávák választása volt, de az egyik legkönnyebb út arra, hogy valaki méltatlanná váljon az újjászületésre.
Noha én kezdtem az utalgatást, biztos voltam benne, hogy pontosan tudta, hogy most nem erre gondoltam, hanem hogy nehogy úgy járjak, mint a régi porhüvelye, aki azt hitte Anpu azt akartja majd, hogy rombolja le a keresztények templomait, mert hazug istenben hittek. De úgy tűnt neki fontosabb volt a cseppet sem ártatlan kis megjegyzésem a végén, hogy most talán sejtettem, hogy mit is akart, mire is vágyott… - Igaz is, mondtad, hogy jól esne egy kávé… – az utolsó szónál megremegett a hangom, mert az ajka épp akkor ért hozzá a nyakamhoz. De nem bírtam ki, hogy ne viccelődjek. Majd később, talán holnap, vissza fogok térni a visszafogottsághoz és a mély tisztelethez, amivel igyekeztem hozzá szólni, de ma remélhetőleg még belefért egy egészen pici csipkelődés. Bár, ha már a mély tiszteletről beszéltünk, ki lehetett mutatni, más, akár vonalzóval is mérhető mélységekből… A kezem a tarkóját cirógatta, egy ponton pedig egy apró sóhaj is kiszökött belőlem. Amikor a fülemhez ért, és csak suttogott azon a mély hangján, szinte már fel sem fogtam, hogy mit is mondott. Nem akartam megcáfolni, amit mondott, hogy nem féltett, mert féltett. Hiszen ezért mutatta azt a régi történetet, és ezért jutott eszébe ismét, hogy mi lesz, hogyha nem lesz egyensúlyban a mérlegem, mi lesz, hogyha elveszít. Én sem akartam, hogy elveszítsen, így tényleg jól jött, hogy mindig tudta, mi lett volna az ítélet. - Kíváncsi lennék más téren is arra az… ötezer éves tapasztalatra… – mondtam neki halkan miközben az ajkam újra az ő ajkait kereste. Amikor megtaláltam hosszan csókoltam meg, miközben az ujjaim kigombolták az inge felső néhány gombját. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy itt és most kéne-e megtörténnie, a nappalinkban, mert mi van, ha Aeryn vagy Sigi hazajönnek és itt találnak minket, de… A Duatban elszalasztottam a lehetőséget szemérmességből, még egyszer nem akartam elkövetni ezt a hibát. Itt és most nem bámult minket senki, csak ő volt és én voltam, az pedig, hogy mit akart tényleg valóban egyértelmű volt. Azt hittem, ha egyszer erre kerül a sor, akkor az parancs lesz majd, hogy a kedvére tegyek, de most úgy éreztem, hogy ha rám parancsolna az még tetszett is volna… Legalább annyira akartam őt, mint ő engem, ha nem még jobban. Érezhette, hogy mennyire felforrósodtam, ahogyan az ölében ültem, az ujjaim is kezdték egyre sürgetőbben megszabadítani őt az ingétől. Még az is eszembe jutott, hogy egyszerűen ketté tépjem, hadd repüljenek le róla a gombok, de most vette szegény inget, nem akartam rögtön tönkre tenni.
Shadiya persze a pillanat felelőtlenségét meglovagolva talált magában annyi bátorságot, hogy csipkelődjön, de az elfúló hangja alapján nehezére esett már koncentrálni bármire. Amiben osztoztam vele, így válasz helyett csak finoman hozzáérintettem a fogaim a nyakához. Nem annyira, hogy akár véletlenül is fájdalmat okozzak neki, csak hogy érezze, ezt a játékot ketten játszották. Az ötezer év, amit feyként leéltem sajnos nem jelent ötezer évnyi szexuális tapasztalatot, de nem akartam lelombozni Shadiya feltámadt lelkesedését. Jobb híján megvártam, míg végiggombolja az újonnan vásárolt ingemet, aztán néhány mozdulattal lehámoztam magamról. - Ha jól emlékszem a Duatban rajtad is kevesebb ruha volt... - mondtam, miközben feljebb vándoroltak a kezeim, újra végigsimítva a vibráló bőrön, miközben kissé ügyetlenül addig kutattam a hátán, míg megtaláltam az eszközt, ami eddig a vállán tartotta a ruháját és nemes egyszerűséggel szétkapcsoltam. - Régebben sokkal egyszerűbb volt vetkőzni, de koránt sem okozott ekkora elégedettséget. - mosolyodtam el félig leeresztett pillákkal.
Az apró kis harapását a nyakamon halk kuncogással díjaztam, de éreztem, ahogy a csípőm magától mozdult közelebb hozzá. - Szóval így játszunk, jól van… Egy pillanatnyi szünettel és egy gyors pillantással adóztam az eltűnő ingnek, és az alóla előbukkanó fehér bőrnek és az izmok halovány rajzolatának. Nem most láttam így először, emlékeztem rá, mennyire megbabonázva bámultam, amikor egy készülő csata előtt gyakorolt a megidézett lelkekkel. Azóta pedig valamennyit mozgott is, látszódott az eredmény. Beleborzongtam, ahogy végigsimított a hátamon, majd rátalált a ruhám cipzárjára, és finoman lehúzta. - Így kicsit olyan, mintha ajándékot csomagolhatnál ki. – mondtam mosolyogva, miközben csak úgy mellékesen simogattam a hasát és a felsőtestét. - De ha tetszene, időnként akár felöltözhetek neked úgy is, ha adsz pár támpontot. – igazából tetszett volna, rengeteg ékszerrel de szövet nélkül, de akár egyiptomi papnőnek is öltözhettem neki, biztos voltam benne, hogy a covennek voltak még efféle öltözetei eltéve, és örömmel elküldtél volna nekem. Nem mintha elmondtam volna nekik, mire kellenének… de bizonyára akkor is segítettek volna az ügyben, ha igen. Mindent a fey-ünk kényelméért és szórakoztatásáért ugyebár… Ám ez voltaképp egy percig sem volt teher, sőt. Felemeltem a karjaim, hogy lehúzhassa rólam a ruhát, amit a randinkra vettem fel, és ha megtette akkor már csak fekete csipkés alsóneműben ültem az ölében. - Mostmár pont annyi ruha van rajtam, mint amennyi ott volt, bár ebben a világban még nincs arany színű bikinim. Újra megcsókoltam, de csak röviden merültem el benne, utána tovább haladtam az arcélére, amit úgy szerettem, majd le a nyakára, apró kis csókokkal borítva be. Éreztem az önbizalmamon, hogy kicsit berozsdásodtam. Tulajdonképpen évek óta nem volt senkim, bár így is kevesebb időt hagytam ki, mint ő. A kezeim letévedtek az övéhez, itt ütköztem bele az első logisztikai problémába, de egyébként sem akartam elsietni semmit. Szerettem volna kiélvezni, hogy a karjaiban tartott, hogy simogatott és a csókjaival borított.
- Ókori papnőként és gyönyörű lennél. És felettébb csábító. - mondtam, de közben a figyelmemet sokkal jobban lekötötte, ahogyan a színes ruha lekerült róla, mint egy lótuszvirág ami elhagyta a szirmait, alatta pedig nem maradt más, csak az ében csipkékkel kiemelt teste. A lágyan ívelő vonalak, mint a sivatag dűnéinek domborulatai, az érthetetlen, súlyos és mámorító illat, amit a bőréből éreztem. És a nyelve érintése a sajátomon, a bőrömön, ami abban a pillanatban nem pusztán egy porhüvely volt. Mintha évezredek óta a sajátom lett volna, ami most szinte követelte Shadiya minden érintését. Megvártam, míg sikerült kicsatolnia az övemet, de épp csak ennyit vártam - utána az ujjaim erősebben markolták a combját, aztán mindkettőnket egyszerre emelve felálltam a karosszékből. A két lépés alatt, amit a kanapé felé tettem a szövetnadrág lehullott rólam - az évezrednyi tapasztalat -, néhány ügyes taposással pedig megszabadultam az egyébként is kényelmetlen zokniktól, aztán fölé hajolva végigfektettem a párnákon, ahogy nem rég eszméletlenül is tettem vele. De most nagyon is magánál volt, és a mozdulatnak is egészen más ígérete volt. - Szeretnéd megtudni, hogyan szeretkeznek az istenek? - kérdeztem, miközben az ajkaimmal végigtapogattam a kulcscsontjától lefelé, egész addig, amíg a puha kebleket takaró csipke engedte, aztán az ujjammal lefejtettem a válláról a pántot és folytattam a felfedezést.
Reméltem, hogy tetszene neki az ötlet. Sok bepótolni valója volt, elvégre kihagyott némi időt, én pedig boldogan kísérletezgettem vele. - Mindent a nagyuram öröméért… – doromboltam a nyakába. Végülis ezért voltam itt, hogy ő elégedett legyen, és bármit megtegyek azért, hogy jól érezze magát az emberek világában a covenünkkel, és bár a többi boszorkány már az indulás előtt célzott rá, hogy ilyen módon is szolgálnom kellett a kényelmét, ebben a pillanatban nem is értettem, hogy én miért nem kezdeményeztem ezt sokkal hamarabb. Az illata teljesen feltüzelt, az íze pedig méginkább, kedvem lett volna egészben felfalni, ám az ölelése olyan volt, mintha tényleg újra elsüllyedtem volna a bársonytapintású fekete szurokban, ami lassan beszivárgott az elmémbe is, kitörölve onnan minden kétséget és félelmet… és a gátlások nagy részét is szerencsére. Sikerült kioldanom az övét, mire ő közelebb rántott magához és felállt, amit egy meglepett sikkantással és egy apró nevetéssel jutalmaztam, majd körbefontam a derekát a lábaimmal és a nyakát a karjaimmal, hogy le ne essek róla. Mielőtt viszont azt hitte, megszabadulhat a csókjaimtól újra az ajkaira tapadtam, és csak akkor váltam el tőle, amikor végigfektetett a kanapén. Tudtam, hogy nem használta ki a helyzetet, amikor ájultan behozott a tengerpartról, pedig lehet így hamarabb felébresztett volna. Kényelmesen nyújtóztam egyet, de mielőtt még hosszan gyönyörködhettem volna benne, folytatta is a felfedezést. - Ó, igen. Mutasd meg. – sóhajtottam. Bár sejtettem, hogy feyként, anyagtalan, éteri energialényként nem nagyon csinálták, ebbe végképp nem akartam belekötni. Biztos voltam benne, hogy időnként nekik is hiányzott a gyönyör, amit csak testben lehetett megélni, és ez a fajta közelség, amikor a szeretők elmerültek egymásban. Amikor a mellemhez ért, és lejjebb húzta a melltartóm mély levegőt vettem. Már olyan régen nem voltam senkivel, hogy szinte el is felejtettem milyen érzés volt, amikor valaki így kényeztetett, a nyomán pedig éreztem, hogy az ágyékom még forróbb és nedvesebb lett. Végigsimítottam a haján, a tarkóján a vállain és a hátán ameddig leértem a kezeimmel, a combjaimat pedig akaratlanul is feljebb húztam. - Bármire is vágysz, teljesíteni akarom. – mondtam neki halkan, miközben – bár ezzel kísértettem a sorsot – óvatosan belepillantottam a fejébe.
Noha máskor derogálónak tartottam volna úgy gondolni Shadiyára, hogy pusztán az én kívánságaimért és a pillanatnyi igényeim kielégítésért volt, de valami, talán egy átszivárgó ösztön miatt most a szolgálatkészsége csak tovább hergelte az egyébként is lángoló vágyamat. Ahogy nyújtózott egészen elém tárta magát, minden domborulatát, a puha hasának feszes íveit, én pedig egy-egy ujjal végigcirógattam és közben magammal húztam a fodros bugyit is. Akármilyen különös is volt a divat manapság, az alsóruhák kifejezetten jó irányba fejlődtek. Éreztem a forróságot az ölében, de az én testemnek sem kellett már semmi, hogy végre összeolvadhassunk. Amikor pedig megéreztem az elméje érintését mámorosan elmosolyodtam. - Látom érted... Shadiya úrnő. A testünk és a tudatunk egyszerre forrt össze, az én lelkem szinte megragadta az övét, körbefonta és elegyedett vele, megosztva a testemben áramló gyönyör érzését és magamhoz véve azt, ami rajta hullámzott végig. Olyan érzés volt ez, amit a halandók nem ismerhettek, hiszen a tudat ilyen szintű összeolvadása felülmúlta a képességeiket. Megtámaszkodtam a kanapé párnáiban, miközben fölé hajoltam, félig nyitott ajkakkal érintve az övét, közben egyre vadabb mozdulatokkal hatolva belé. Mint egy vad tánc, egy ősi rítus, egy korokkal ezelőtt megálmodott vadászat, amiben nem volt egyértelmű, ki volt a vadász és ki a prédája. Azt a néhány órát igazán megérte várni rá. Öntudatlanul, az aktus gomolydó ködében elveszve csókoltam közben a nyakát, szorítottam a mellkasom az övéhez, élvezve a mellei érintését, fél kézzel belemarkoltam a combjába és közben végig ott vibrált közöttünk a földöntúli kötelék. Így szeretkeztek az istenek.
Szinte csalódott voltam egy kicsit, amikor tovább haladt lefelé, eltávolodva a melleimről, de amikor végül lehúzta a bugyimat hirtelen elöntött egy izgalomteljes várakozás, hogy végre az övé legyek. Elég ideig vártunk erre mind a ketten. Egy pillanatra felültem, hogy a nyakát és a kulcscsontját csókolva letoljam a csípőjén az alsónadrágját is végre, majd a kezeimet lassan végighúzva a kőkemény férfiasságán hagytam, hogy visszatoljon a kanapéra. Igazából nem is kellett volna a fejébe néznem ahhoz, hogy tudjam mire vágyott. Úgy tűnt nem akarta sokáig húzni a beteljesedést, mintha az egész nap egyetlen, hosszú előjáték lett volna. Vagy az elmúlt hónapok, amikor csak óvatosan kerülgettük egymást, lopott pillantásokat váltottunk, miközben nem is tudtuk, mennyire visszafogtuk magunkat mind a ketten. Amikor végül összeszedtem a bátorságot, hogy apró, gyengéden tapogatózó csápokkal kinyúljak és megérintsem az elméjét ő abban a pillanatban belém csúszott, és hirtelen nem is tudtam, hogy melyik töltött el nagyobb élvezettel. Halkan, kéjesen nyögtem fel, ahogy újra és újra megmozdult bennem, miközben az ő gyönyöre és az enyém, mint két egymással szembe állított tükör pattogtak kettőnk között egyre erősítve egymást. - Csak… érezni akartalak így is… – suttogtam a fülébe, miközben újra megcsókoltam. Szorosan öleltem magamhoz, hátha a testünk is teljesen össze tudna olvadni, miközben a tudatomat lassan eldöntötte a fekete szuroksűrű folyadék, ami az övé volt, és teljesen feloldotta a maradék józan eszemmel együtt. Szürreális érzés volt, ahogy megszűntek az „én” határai, a köztünk lévő kötelék szinte fájdalmasan ragyogott fel a lelki szemeim előtt. Ösztönösen mozdítottam én is a csípőm alatta, bátorítva, hogy hatoljon még mélyebbre, élvezzen ki teljesen, mert egészen, mindenestül az övé voltam. Jólesően nyögtem fel a határozottabb mozdulatokra, és még erősebben húztam magamhoz, egy ponton a nyakát borító csókok harapásokká váltak, eközben viszont a lelkem birokra kelt az övével. Mintha a feltétlen megadásom egy csapda lett volna, és a minden elborító feketeséget elkezdte lassan megemészteni egy új szín. Még nem tudtam milyen szín, de az enyém volt, és visszatámadt, mielőtt teljesen feloldódott és eltűnt volna. Talán csak pillanatokkal a beteljesülés előtt felültem és fordítottam kettőnkön egyet, hogy én kerüljek felülre. Nem akartam abbahagyni, se túl sokáig megszakítani a dolgot, nehogy eltűnjön az érzés, így rögtön utána mozogni is kezdtem az ölén és előre hajoltam, hogy megcsókoljam.
Kezdőlap 
Segíteni akart… Végülis ez a válasz is legalább annyira jó volt, mint bármilyen másik válasz lett volna. Mondjuk a szánalom-dugásnak mostanában lehet, hogy megalázóbb értelme volt, mint akkor lehetett, de végső soron ez is az volt. A néhány alkalom talán belefért, hiszen több ezer évről beszéltünk, botorság lett volna azt gondolni, hogy az ókorban nem voltak az enyémhez hasonló boszorkánykörök, sőt akkor élték igazán a virágkorukat. Egyiptomban sem csak egy volt, az hogy mostanra egyesültek inkább kényszerűség volt annak idején, mostanra megszokás. Nem faggattam erről többet, hiszen ami történt megtörtént, bár talán még érdekelt volna, hogy a modern rituálékon miért nem jelent meg egyszer sem… De jobb volt inkább, hogyha nem tudtam.
Különös élmény volt a saját emlékeim között elveszni úgy, hogy éreztem Shadiya kutató elméjét, mint egy vendéget egy galériában. Mintha mindig is ott állt volna, abban a régi, mára homok alá temetett föld alatti szentélyben, csupán eddig nem vettem észre. Mikor meghallottam a gondolatait a ködös sötétségben, amibe az emlékkép után zuhantunk a testem önmagától rezzent meg, de nem akartam kidobni az elmémből, így nyugalmat erőltettem magamra.