Képesség
Szeretnék ide csak olyan szarokat beírni, mint hogy elég jól focizok, és tudok húszat dekázni két sör után is. Vagy azt, hogy az egyetemi bulik alatt kiderült, hogy sör-pong őstehetség vagyok. Vagy azt, hogy bár senki sem nézné ki belőlem, nem szarok a verseim sem, és hogy az utóbbi hónapokban ezt már nem is tagadtam. Így is túl sok minden van, amit egyszerűen letagadok. Hazudok róla. És sajnos sejtem, hogy itt pont ezekről a dolgokról kell színt vallanom.
Mindig is gyorsan gyógyultam, de erre mindig volt magyarázat. Elnézték a röntgent. Elcserélték az enyémet valakiére, akinek tényleg el volt törve az ujja. Erősek a csontjaim, erős az érfalam, jó a keringésem, sok vitamint szedek és mindig megeszem a spenótot. Nade amikor elvágtam a kezem és kis koncentráció és némi könyörgés után a vágás összeforr és volt-nincs, azt már nem lehet ilyen könnyen kimagyarázni. Azt sehogy sem lehet. Aztán amikor összeforrasztottam a csapattársam bokáját mert csúnyán elesett a pályán, azt meg még annyira sem.
Eddig nem találkoztam olyan sérüléssel, amit ne tudnék begyógyítani akár magamon, akár máson. Arra hamar rájöttem, hogy messziről nem működik, hozzá kell érjek a másik emberhez. ÉS nem működik semmire, amit vírus vagy baci okoz, és nem jó mérgezésekre sem. Ezeket elég könnyű volt kideríteni, torokgyulladás, influenza, másnaposság… Pedig, ha tudnám gyógyítani az utóbbit, lehet elgondolkoztam volna rajta, hogy színre lépjek és én lennék a világ leggazdagabb embere. Ennyi elég is kellene legyen. Nem kéne vele játszani, sem kísérletezni, de mégis van bennem valami perverz kíváncsiság, hogy mik lehetnek a határok. Gyulladások? Auto-immun betegségek? Rák? Mégis valahol félek, mi van, ha nem sikerülnek. És attól is, hogy mi van, ha igen.
De más dolgokat is tudok. Csak tudom, hogy kell, emlékszem rájuk, mint amit egyszer már kemény munkával megtanultam. Az egyik vidéki várjátékokon megnyertem egy lovagi tornát, kardforgatás számban, arra lehetett nevezni. Nem hitték el, amikor mondtam, hogy nem ezt csinálom minden nap. És valahonnan tudom, hogy nem csak a kardokkal, de a középkori fegyverek nagy részével is elboldogulok. Biztos vagyok benne, hogy tudok lovagolni. Ezt még sosem próbáltam, de tudom, hogy tudom. Néha emlékszek rá, melyik gyógynövény mire jó, még azelőtt, hogy a tanár órán elmondaná. Emlékszem helyekre, ahol sosem jártam Tudom hol vannak, de rettegek elmenni.
És egészen kiváló vagyok abban, hogy ezekről a környezetem semmit ne tudjon.

//Lance egyelőre közepes fizikai sérüléseket képes gyógyítani, de fejleszthető lenne a képessége, ha valaki komolyabban foglalkozna vele. Vannak emlékei az előző három ascendant életéből, kétszer lovag volt, egyszer pedig csatatéri szanitéc. Sejti, hogy ezek előző életek, de már maga sem tudja igazán, hogy mit higgyen.//

Jellem
Én vagyok az élet császára. Vagyis voltam. O’Maley a csapatkapitány. O’Maley a népszerű. O’Maley a nők bálványa. Na jó, ez talán egy kicsit túlzás. De az nem, hogy mi voltunk a királyok a gimiben, én és a haverjaim, akik minden buliban benne voltak, akiket mindenhova meghívtak és mindenhol szívesen láttak. Igazából mindenkivel könnyen megtalálom a hangot, ha akarom. A tanáraimnak egy idő után az agyára mentem azzal, hogy mindent ki tudtam dumálni, de legalábbis megpróbáltam. Lehet egy kicsit túl nagy is volt az arcom, de hát volt mire.
Mostanában próbálok annyira szürke lenni, amennyire csak lehet. Tanulni, diplomát szerezni, utána elhelyezkedni egy szürke állásban. Apa legalább örül ennek, ő sosem támogatta, hogy a sport legyen a hivatásom, amikor jelentkeztem, majd fel is vettek az egyetemre madarat lehetett volna fogatni vele. Igyekszek normális lenni. Csak O’Maley, minden féle jelző nélkül. Még akkor is, ha ehhez vissza kell fognom magam, és például sosem megsérülni nyilvánosan. És hiába tiltakozik minden idegszálam, nem mehetek oda mindenkihez, akiket pedig tudom, hogy meg tudnék gyógyítani. Vagy meg tudnék menteni.
Vannak viszont dolgok, amiken nem tudok változtatni. Alap dolgok, értékek, amiket képtelen vagyok elengedni akkor is, hogyha esetleg az még jobban segítene beleolvadni a szürke hétköznapokba. Szeretek én lenni O’Maley a becsületes. És O’Maley a megbízható is. O’Maley, aki sosem hazudik, és aki, ha mond valamit, akkor az garancia rá, hogy úgy is van.

”Ne rettenj meg soha ellenségedtől. Légy bátor és erényes, hogy szeressen Isten. Az igazat mondd, ha életeddel fizetsz is érte. Óvd az elesetteket és légy igazságos. Ez a ti eskütök.”

Sarah hívott. Megint. Kinyomtam a telefont. Megint. Nem érdekelt, mit akart mondani, mert tulajdonképpen láttam magam előtt az egész beszélgetést. Megpróbált volna rávenni, hogy találkozzunk, csak azért, hogy kifaggasson a legutóbbi álmaimról. Látomásaimról. Emlékeimről…
Sarah volt a goth lány a suliban, aki mindig feketében járt, még a haját és a száját is feketére festette, és mélyen hitt a szellemekben, a démonokban, a varázslatban, meg minden ilyen hülyeségben. Legnagyobb pechemre pedig ott volt aznap, amikor minden elromlott…

2 évvel korábban…

Donovan üvöltött. A lábát fogva fetrengett a hátán, pont úgy, ahogy azt már megszokhattuk a TV-ben Neimartól mondjuk, aki egy hangyában is képes úgy elesni, hogy az ellenfél sárga lapot kapjon. Ez valódi volt, az érzékeim még el is hitették velem, hogy hallottam a reccsenést. Egyszerre rohantunk felé mindannyian, akik aznap a pálya mellett voltak. Én, a csapattársaink, az edző, de még a lelátón ülő lányok, és testvérek is.
- Hívjatok mentőt! – kiáltotta Connor edző. Én értem oda elsőnek, Donovanhez, de Sarah ült a legközelebb, így még ha ő nem is futott, az méltóságán aluli lett volna, akkor is csak kicsivel utánam ért oda.
- Nagyon fáj! – kiabálta Donovan a bokáját markolászva. A fű nedves volt, biztosan elcsúszott benne. - Eltört, O’Maley, ez biztosan eltörött!
- Ne nyávogj már, hadd nézzem!
Ez volt az a pont, ahol végzetes hibát követtem el. Nem mondom, hogy a legjobb barátom volt, de egy csapatban játszottunk, és hat éves korom óta ismertem. Segíteni akartam rajta, annyira nagyon segíteni akartam… Mindig nehezemre esett nézni mások szenvedését, nem csak emberekét, hanem állatokét is. Többnyire volt annyi józan eszem, hogy belássam, mikor tudtam segíteni és mikor nem, de megesett, hogy az ösztöneim vezetek, ahogy most is.
Nagy nehezen lefejtettem Donovan ujjait a bokájáról, és a kezembe vettem a lábát. Ahogy megfogtam már éreztem, hogy kezdődik megint, ugyanaz a meleg bizsergés, ami akkor töltött el, hogyha velem történt valami. Ha a testem elkezdte magát csak úgy meggyógyítani. Donovan pedig elhallgatott. Hatalmas szemekkel meredt rám ő is, és az odaérkező Sarah is.
- Mi a fasz… – nyögte Donovan, én pedig észbe kaptam és gyorsan elvettem róla a kezem, de a baj akkor már megtörtént, hogy úgy mondjam. Connor edző ekkor ért oda.
- Donovan? Mit gondolsz eltörted a bokád?
- Csak nagyot esett edző, semmi baja. – válaszoltam helyette. Még mindig egymást néztük Donovannel, de arra már ő is rájött, hogy nem mondhatja azt, hogy kézrátétellel meggyógyítottam, mert mindenki kiröhögte volna. Még én is, csak hogy teljes legyen a kép.
- I-igen… Azt hiszem csak nagyot estem.
- Jól van, már kihívtuk a mentőt, azért csináljanak csak egy röntgent. Többiek, az edzésnek vége!
Elindultam az öltözők felé, de mintha csak úsztam volna a levegőben. Az adrenalin még mindig dobolt a fülemben, amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy ezt most, hogy fogom kimagyarázni. Amikor visszanéztem az ajtóból Sarah még mindig engem bámult.


Számítanom kellett volna rá, hogy nem fogom ezt megúszni ilyen egyszerűen.
- O’Maley! – Sarah acélbetétesbe csomagolt lábai szinte döngtek az iskola folyosóján. A hátam mögül hangos „úúúú”-kat hallottam reakcióként, mert nekem voltak a legjobb haverjaim a világon.
- Mi van mostmár a hollókra buksz? Szegény Stacy össze lesz törve, ha lemondod a randitokat… – jegyezte meg Dean, a legnagyszájúbb az akkori barátaim közül. Beleboxoltam a vállába.
- Nem mondom le a randit, csak sulis ügy, menjetek előre.
Ketten álltunk egymással szemben a lassan kiürülő folyosón. A jelzőcsengő már megszólalt, hogy mindenki menjen órára. Bármennyire is kinéznék belőlem, nem szoktam lógni. Nem azért, mert annyira stréber lettem volna valaha, hanem egyszerűen úgy volt a helyes.
- Mit akarsz Sarah?
- Tegnap a pályán. Mágia volt igaz? Még sosem láttam ennyire valódi, kézzel fogható mágiát.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Ó, dehogyisnem tudod. Szarul hazudsz, Mr. Becsület.
Sajnos ez igaz volt, tényleg szarul hazudtam. Nem tudtam, hogy azért, mert nem szerettem, vagy azért nem szerettem, mert nem voltam jó benne. Bár ez hülyeség, amiben jó akartam lenni, abban az is voltam.
- Donovannek fájt a bokája, megfogtam, jobban lett, nem nagy ügy. – vontam vállat.
- Nem nagy ügy? Nem nagy ügy?! Ott ültem egy méterre, láttam azt az esést. Az a boka tutire eltörött, te megfogtad, a srácot meg mintha megszállta volna a szentlélek!
Megragadtam Sarah karját, és behúztam a takarítószeres szertárba. Sosem bánok ilyen durván a lányokkal, de most a helyzet megkívánta, mert különben az egész iskolát telekürtölte volna vele. Csak reménykedtem benne, hogy ezt senki nem látta, mert az rengeteg pletykára adott volna okot, és az volt az utolsó, ami az életemből hiányzott, hogy összeboronáljanak minket.
- Jó idefigyelj. Nem történt semmi. Nem láttál semmit. Ha úgy gondolod, hogy igen, akkor sem.
A lány karba fonta a kezét. Egyáltalán nem ijedt meg tőlem, aminek most éppen nem örültem.
- Különleges képességeid vannak. Olyanok, amiről a magamfajták álmodni sem mernek, mi csak keressük, neked meg, Lance O’Maley, aki a focicsapat kapitánya, meg a menő srác, meg az éltanuló, meg a népszerű még ez is az öledbe hullik? Ez nem igazság.
A hangjából csak úgy sütött a gúny. Kedvem lett volna minden hajszálamat kitépni tőle.
- Nincsenek különleges képességeim. Nem láttál semmit, mert nem láthattál.
- Hát persze.
Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, és már fordultam volna ki, amikor valami megvillant Sarah kezében. Egy borotvapenge volt, amivel egyetlen gyors mozdulattal hosszában felvágta az alkarját. A vére kis patakokban szökött ki a nyomán, összekenve a szoknyáját, majd elkezdett a földre csöpögni.
- Te nem vagy észnél! – kiáltottam rá. Holtra vált arccal bámultam. Tudtam mit akart ezzel elérni, és azt is tudtam, hogy mit kellett tennem. - Eszelős, erőszakos némber!
- Na mi lesz, O’Maley? – átvette a vérző kezébe a pengét, hogy nekilásson a másik karjának is.- Meggyógyítasz, vagy végignézed, ahogy elvérzek? Esetleg segítségért szaladsz?
- Nem vagy normális!
Megragadtam a karját. Nem eshettem pánikba, mert ez most igazi volt, ez az őrült csaj tényleg felvágta az ereit, hogy bizonyítsa a saját igazát. El sem tudtam képzelni, hogy mi történt volna, ha téved… De nem tévedett. Éreztem, hogy a bizsergés az én karomból átáramlik az enyémbe. Nem volt fehér fény, se semmi, mint amit az ember ilyenkor képzelne, egyszerűen csak vágás szélei Sarah karján elkezdtek közeledni egymáshoz, majd heg nélkül beforrtak. A vér csak mint valami maszat maradt ott. A lány megkönnyebbülten dőlt neki az egyik szekrénynek.
- Komolyan egy percre az is eszembe jutott, hogy én tévedtem…
- Bárcsak te tévedtél volna! Erről nem beszélhetsz senkinek.
Reménykedtem benne, hogy ezek után megszabadulok tőle, hogy nem kérdez többet, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az igazi kérdések még csak akkor kezdődtek. Viszont valahol a lelkem mélyén jól esett, hogy valakinek mégis elmondhattam az igazat.
A szezon végén pedig abbahagytam a focit, arra hivatkozva, hogy a tanulásra kell koncentrálnom, mert apám kitagad, ha nem megyek egyetemre.

Most…

Amikor egy óra múlva negyedszerre is megcsörrent a telefonom felvettem.
- Sarah most nem érek rá, tanulnom kell. Holnap vizsgázom.
- Nagyon remélem, hogy bioszból…
- A keresztes hadjáratokból.
- Arra neked nem kell tanulnod.
Nekitámasztottam a homlokom a kezemnek.
- De igen, kell.
- Jó kell, de időpocsékolás. Megint nem azt csinálod, amit kellene. Amire hivatott vagy.
- Ne kezdd te is. Olyan vagy mint az apám. Vagy még rosszabb. Mint az anyám.
- Tudjuk, hogy mama pici fia vagy, Lancelot. Két óra múlva a könyvtárban?
- Szia Sarah! – azzal kinyomtam a telefont. A legnagyobb bajom az volt, hogy a lelkem mélyén tudtam, hogy Sarahnak igaza volt. Az elmúlt két évben próbált meggyőzni róla, hogy a képességem ajándék. Anyám úgy fogalmazott, hogy szerinte áldott vagyok… Azt hiszem, ő is sejtett valamit, egy anyának feltűnnek az ilyen dolgok, de még elég katolikus ahhoz, hogy ne avassam be őt az egészbe. Pedig célozgatott rá, hogy engem az Úr is gyógyítónak szánt. Azzal kellett volna foglalkoznom, de egyszerűen nem mertem betegek közé menni. Mégis felvettem biológia alapozó tárgyakat az egyetemen, hiába járok történelemre. Letettem a homlokomat a nyitott könyvre, és csak hagytam, hogy a koraőszi nap melege egy kicsit süsse a fejem tetejét. Pont ilyenkor voltak a legjobb fények a kollégiumi szobámban.
- Hé, O’Maley! Lesz a hármas koliban egy buli este, nem jössz? – kérdezte az ajtóban állva az egyik csoporttársam. Matekról, talán. Igen, matekot is felvettem, a tanulmányi osztályon szerintem már nem is csodálkoztak a határozottságomon, hogy mit is akarok tanulni.
Megdörgöltem az arcom és hátrafordultam.
- Persze, megyek, kösz a meghívást!
Jó, hogy legalább volt, ami nem változott.