Képesség
A nyaláshoz visszatérve, egyszer fordult elő, amikor az egyik haveromnál baszakodott a biztosíték. Csak én, meg egy olyan negyven négyzetméter, félhomály a tikkelő konnektor mellett, kintről sörszag meg röhögés szűrődött át egy félig kinyílt ajtón. Az egyik konnektor kérődző szikrákat vetett, mintha szopós borjú volna, apró, félénken nyújtózkodó feszültség pattogott ujjaimon, hát megnyaltam. Ez nem az a fajta nyalás, amivel eldicsekszik az ember, senki nem nyögött rajtam kívül, én is inkább mert meglepett az apró pattogzás, ami egy percre megnyugodott a nyelvemen.

Tizenhat évesen ezernyi apró gondhoz társult ez a statikusság, minden póló allergiás volt rám, meg kellett növesztenem a hajam, mert jobban szeretett égnek állni, cseszett a gravitációra. Rohadtul nem illik, pont úgy festek így, mint egy szűzlány, de a ramaty külsők sorában ez már egy sokadik stikli volt.
Szóval csak álmodtam, azt hiszem, hogy Thor után szabadon…tudok parancsolni a villámoknak. Úgy, mint minden perverz kívánságom, amikor Batman, vagy Pókember akartam lenni (lélekben egy kicsit minden is egyszerre) Na most végre megáld a Mjölnirek szelleme és kiderül, hogy én vagyok a lightman, mert a villám már foglalt. Általában vonzom, hát hogy a viharba ne, az égen átívelő villámokat, olyan flessem szokott lenni, hogy közelebb tudom húzni őket, néhányszor poénból eljátszottam a meglasszózást, volt hogy a pofámba dörgött, szinte az orrom előtt csapott valamibe, vagy azt hittem belém áll. Őszinteségi rulez, vonzódom a dologhoz, kb Dart Sidious szintjén, mintha meg akart volna maradni néhány szikra az ujjaim végén, gondolom a Zoloftnak köszönhetően.
A huzat is eljátszik velem néha, párban érkezik a viharral és csak fúj a szél, mintha valahonnan rám eresztenék, legyen hangulatom igazán félni.

Ha már önvallomás, álmodom, valószínűleg nem akkora etvasz beszélni róla, de az enyém mégis fura, tele széllel és kínaiakkal. Az emberek többségénél legalább néhányszor bejátszik a meztelen nő kihívás, ébredés előtt leginkább, engem mintha kifújnának valahonnan, vagy kötél feszül a nyakamon és zihálva, viharban ébredek. Ében tajték hátán, mintha átfújna ebbe a világba a pogány valóság.

* Álmok: Előző életéből valóak,  de ő ezt nyilván nem tudja. Nem került ki sok, csak kínai császárság, némi harcművészet és szélelem használat, előző életében képes volt tudatosan manipulálni. Kötél általi halált halt 21 éves korában. Jelenleg a szél elemet nem képes használni, tudatosan semmiképp, ha retteg néha felerősödik, főleg ha eleve szeles helyen tartózkodik, de ez se számottevő mértékben.

* Elektrostatikus, ami azt jelenti a pólói kissé ráznak, néha mintha apró szikrák pattognának rajta, illetve haja is szállong, mivel most hosszú és nagyobb tömegű, ez nem feltűnő jelenség.

* Képes manipulálni a villámokat, bár nem tudatosan. Ha vihar van képes közelebb vonzani magához, illetve megsokszorozni őket. Vihart kelteni kisebb mértékben, ebben az esetben azonnal elalszik (ezt hívják az orvosok kezdődő narkolepsziának, alvászavaroknak) Apró villámok, szikrák megmaradnak ujjain, kezén, egyelőre kell neki forrás. Ha erejét használja sokkal fáradékonyabb, szélsőséges esetben hirtelen elalszik, mintha narkolepsziába zuhanna.

Jellem
Kezdődő narkolepszia. Oké. Kezdődő, persze van olyan, egyszer minden elindul, hülye álmok útjának egyenes ági leszármazottja ez a diagnózis. Időnként leülök aludni, legyen bárhol, csináljak bármit, mert olyan rohadtul hiányzik a keleti kultúra és néhány légből kapott harci mozdulat.

Remek kiegészítője a mizantrópiámnak, tömegiszony zsúfolt helyeken, hiperventilálás alatt végigjátszásokra gondolok, controller kombók, elfelejtett képregény mellékszereplők nevei, régi játékok, egy kis magán redy player one, ahol összefüggéseket keresek (may the force - miért ünnepnap) vagy animecímeket idézek fel japánul.
A fejemben Rick és Morty akciózik, tulajdonképpen van egy saját, agylakó Rickem, aki folyamatosan szívat, ennek tudom be, hogy amibe bele lehet lépni, sosem hagyom ki, a lelökhető dolgok zuhannak és törnek, vagyok és egyszer csak megbotlom a semmiben, kitippelnek a hajléktalanok, vagy bármilyen veszélyes állat (pulyka) beleülök a kávéspohárba, bezárnak egy mosdóba, vagy üres épületbe, nehogy unatkozzon a fejemben élő, részeges tudós.

Emberundoritiszt iróniával palástoló kocka és nagyjából ennyi, itt mindenki leír egy elegáns háromszázhatvan fokos fordulatot és vissza a facebook burkába, ahol minden tortának és leadott kilónak nagyon lehet örülni. Ma itt szelfiztünk, holnap az Alpokban, de én filter nélkül mászom magas helyekre, a tömeg fölé vihart várni, villámokat idézni (szeretem ezt hinni) belepiszkálni mások dolgába, random, polgárpukkasztásból, ha már életszerű diagnózist kaptam és az éppcsak nem szociopátia, hanem hiperszenvitivitás. Kösz, elfér még az, megint olyasmi, amit nem illik reklámozni, különben elkönyvelnek valamilyennek, mert érzékeny maximum egy LGBTQ-s lehet és egy idő után tagadni is fárasztó már. Nálam minden elindul, de sosem ér célba, nem igazán gyűlölet és közöny, inkább fanyarság, különcség, mint olyan darabkának lenni, ami nem passzol a nagy egészbe. De akkor az érces legórészecske legyen, ami minden sokgyermekes pocakapuka legnagyobb rémálma éjfél után a folyosókon mosdóba menet.
Úgyhogy helyezz el a Zoloftot szedők depressziólistáján úgy, hogy általában röhögök, mert a Batmanes elképzelés valahol félresiklik, ha bohócnak állsz. Lúzernek, tulajdonképpen ne szépítsük, a legmenőbb, amit fel tudok mutatni a digitális képzőművészet és fotómemória, amit általában titkolok, mert így is két lábon járó sztereotípia vagyok más szemében, akinek kitalált személyek a legjobb barátai, bogyókkal, olyan jó bebódulni.  Alprazolam, Clonazepam, Xanax, Rivotril, Zoloft csak úgy death note-ot irogatva a sokadik tabletta után feltűnő ronda nagy kaszásnak szar CGI-al.

“hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.”

Táblával a nyakamban jöttem a világra, amire jól látható betűkkel írták ki: szeress, meg foglalkozz velem, de legalábbis ingyen ölelést!

Csakhogy gyereknek ronda voltam és kövér. Nem hiszed? Várj, mutatok egy képet. Az a fehér lapát elől nem érzékcsalódás. Csak közben hozzánőtt és fogyott a fejem, rá az arcomra, így ezerwattos vigyorrá nőtte ki magát. A fogorvosom szerint szép és egészséges, legalább.

Anyám brit és ír keverék volt és először Londonban laktunk. Ennyi. Semmi más nem maradt meg belőle, öt éves voltam, amikor lelépett egy amerikai fickóval, sokáig azt hittem azért, mert kövér kisgyerek voltam és nem vette észre a táblám. 11 évesen sem kaptam Roxfortos levelet, hiába szuggeráltam a baglyokat, egy mugli meg kinek kéne? Hiszen leírták, hogy  általában kövérek és szőkék, Dudley Dursley voltam, nem Harry Potter.
Apámra konkrétan nem emlékszem, mintha álmodtam volna, kezdődő narkolepszia ugye. Állítólag félig német volt, a másik fele brit szintén, ő volt, aki elnevezett. Fickó, aki hajlamos a depresszióra, olyannyira, hogy anyám emigrálása után felakasztotta magát, a pszichiáterem szerint innen a csodás kötél általi halál életérzés. De ő elég Freudista, szóval sok mindent mondott, amin máig jókat röhögök.

Anyám testvére, Sullivan, akit csak Ben bácsinak hívok (és ez őt mindig nagyon idegesítette) örökbefogadott és átcuccoltam hozzá Dublinba.

Anyám bátyja már akkor öreg volt, amikor ötéves voltam. A kapcsolatunk egy lemondó legyintéssel tökéletesen leírható. Szigorú, de mogorva ember volt, figyelt rá, hogy jól tanuljak, néha hozzámvágta mélyreszántó gondolatait, aztán örült, ha lefoglalom magam. Táblákat soha nem tudott olvasni. Úgy nézett ki és olyan is volt, mint Dagobert bácsi, csak pénz nélkül. Aztán mint kiderült félretett az egyetememre és rám íratta a házát. Tíz pont és egy nagy taps életem győztesének!

Tökéletes volt brit akcentussal dublini suliba járni, úgy, hogy kövér vagy és szemüveges. Ahogy elkezdtem a sulit rájöttem, hogy nem látok el a tábláig. Nem kínoztak nagyon, inkább röhögtek, sima kis gáncsolgatások, sokszor tört a szemüveg, de Ben bácsi volt olyan jó arc, hogy újat csináltatott nekem és nem szigszalaggal kellett összeragasztani. Igaz, folyton morgott miatta, de részletkérdés.
Párszor behajítottak egy magányos konténerbe, legalább nem estek nekem komolyabban, ugyanis tökéletesen tudtam visítani. Disznóképességek. Szinte törvényszerű volt, hogy lúzerségem mellé kocka is legyek, felsőben már ezért röhögtek (és még mindig kövér voltam) de legalább félvállról megmagyaráztam pontosan hogyan működnek a midikloriánok, vagy vágtam mivel érdemes játszani, úgyhogy egyre kevesebb atrocitás ért. Remek, mert ahogy kamaszodni kezdtem megállapították, hogy apám után szabadon hajlamos vagyok erre-arra, úgyhogy fokozatosan hozzájutottam a legális drogokhoz, amikkel máig boldogan elvagyok, kösz az érdeklődést. Már nem kell tábla, a Xanax kurvára bírja a pofám. Felírják, mert működnie kell a gyógyszeriparnak, úgyhogy akciófigurákon (nem babák basszus, nem) és képregényeken, meg néhány eredeti játékon kívül, mert természetesen a legtöbbet lekalózkodom, erre költök leginkább, így megúszom én és a társadalom. Mert valljuk be elég szar, amikor hiperventillálsz egy metróaluljáróban csak mert beszólt egy csöves.
16 körül elkezdtem nyúlni és kontaktlencsét használni, de az sem volt jó, mert azon röhögnek, hogy ropi vagyok és úgy nézek ki, mint egy lány. Ott nagyjából fel is adtam és Zoloft mellé rendesen szedtem a “leszaromot” is. Csakazértből megtartottam a brit akcentusom, sőt néha rájátszom, mert utálják, így középiskolás éveimre elmaradt a disznó és kocka bélyeg, helyette jött a buzi. Senkit nem érdekelt, hogy egyébként biztos nem hajolnék le a szappanért soha, sehol és a jobb kezem általában Zendayának képzelem (most leginkább a Dűne és Pókember miatt) mindenki egyértelműnek tartja, hogy ez a fej és habitus nem lehet hetero ember tulajdona. Hogyne tagadtam volna! Aztán…egy idő után, minek? Különben ez most nagyon menő lett, csak a csajoknak nem válok be így sem, mert igazából fogalmam sincs hány árnyalata van a rózsaszínnek, hogy kell körmöt festeni, ellenben órákig lazán elcsevegek a witcher világáról Ciriről (bal kezem) vagyis pocsék öribari alapanyagnak számítok, nem lehet velem felvágni. Sehogy. Kedvenc könyvem a Zabhegyező, idegeneknek általában azt mondom Holdennek hívnak, nem szoktak rájönni mi alapján.

Pályaválasztásnál totál egyértelmű volt számomra, hogy képregényeket akarok rajzolni és animálni, de Ben bácsi közölte, ha már rajzolgatás, tervezőgrafikusnak Kell lennem. Ezt kifizeti, mást nem. Úgyhogy nincs választás alapon az lettem. Ja, nincs vele gond, csinálom rendesen, elvileg majd lesz egy nem olyan szar mugli munkám. Máig nem bírom feldolgozni, hogy egy középszerű senki vagyok, ezért hülyéskedem folyton az árammal, valami fizikailag bizonyára totál érthető dolog lenne, de nem nézek utána, elveszne az illúzió.

Az Egyetemen már jobb egy kicsit, haverjaim is vannak, diákmunkám egy képregényboltban, kialakult a jó dumám is. Az egyik csoporttársam még egy csajnak is bemutatott. Kínosabb szitut aligha lehet megélni, mint én akkor két perc után, amikor éppcsak elkezdtük a dolgot, említettem már, hogy nálam indulnak a dolgok, de beüt valami nem várt gikszer, például, ha túl szép a nő, vagy ő az első. Marad Zendaya és a vállvonogatás, hogyne Disney hercegnő vagyok, Aranyhaj miatt ilyen a fejem, de különben Elsáért vagyok oda, ha már kérdezed. Táblád nincs öleléssel? Úgyis elszúrnám. És melyik férfi szereti a Frozent? Na tippelj!
Egy hete különben meghalt Ben bácsi. El kéne temetni most már, de piszkosul félek a halottaktól. Mindent rám hagyott, az odáig oké, de hogy vettem Szellemirtók cosplayt már kevésbé. Muszáj volt, teljesen én vagyok Egon Spengler. Egy rohadt hete nem merek visszamenni a rám hagyott házba, ami nem is rossz, két szoba, hall, jó helyen, a normál környék, de basszus Ben bácsi! A Nincs hazautat komoly dolog volt megnézni, azóta ezt hadarom a pszichiáteremnek, hogy az én vagyok, velem ez történt, csak abban a verzióban nem Ben bácsi halt meg. Pedig Ben bácsi mindig meghal csak Tom Holland klasszi sokkal menőbb, főleg MJ-el, úgyhogy együtt zokogtam a három Pókemberrel (hiperszenzitivitás, nesze) és hogy a csaj mindent elfelejtett. Mint engem, csak én fel sem tűntem, nem voltam valaki és mentettem meg a világot, kitaláltam, hogy a szüleimet valójában meggyilkolták, mint  Wayne-éket és kurvára nem tudok olyan elégedett képet vágni, mint Peter a film végén, mintha minden oké lenne. Nálam csak annyi van, hogy hurrá be sem merek lépni a lakásba, hátha mégis léteznek szellemek, mert akkor engem Ben bácsi egészen biztosan jól le…a Szellemirtós CP miatt. Hiába a menő a 3 D nyomtatott protonágyú, egészen biztosan Nem találnám el vele.