Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
Lady Hatchwood Shadiya kérdésére rekedtesen felnevetett. - Kiűzni? Hogyne, keressetek egyet a fura orosz lovagok közül, azok egy vágással visszatoloncolnak bárkit a Fátyol túloldalára. Mintha amerikai rendőrök lennének. - Itt megint felnevetett, láthatóan fergetegesen szórakozva a saját tréfáján, aminek a lényegét úgy tűnt nem akarta megosztani. Felettébb sokszor fordult ez elő mostanában. - Azon kívül... Hát, bújhatjátok a régi könyveket, biztos van benne egy-két dolog, de a legtöbb marhaság. Ha egy fey egyszer elfoglalt egy testet, csak akkor hagyja el, ha akarja. De Cliodhna, ha tényleg ő az, nem az a fajta, akit elég szépen kérni. A banshee nevének említésére Duncan felügyelő megint elmormogta az előbbi mondatot, megszorítva a karját, mintha valami rituálét végzett volna, de ezúttal észrevehette az értetlen bámulásom. - Elnézést, rossz szokás. A nagyanyám ültette belém. A megcsonkított tetemek kérdésére az öregasszony elgondolkozott és nagyokat kortyolt a teából. - Hát, bár ez nagyon rosszul fog hangzani, az áldozat lehet tényleg a Miasszonyunknak szól. Van egy régi rituálé, ami szerint kőrisfa füstjében ha bemutatják három leány ártatlan szívét, három anya csodáját és három banya minden tudását, akkor a Morrigan akarva-akaratlan megjelenik. Összeráncoltam a homlokom és letettem a teáscsészét a legközelebbi vízszintes felületre. Nagyon ismerősen hangzott ez az egész. - Az Óbirodalomban létezett egy inkantáció. Talán úgy fordíthatnánk, hogy A Szolga Hívása. Úgy tartották, hogy egy fey megfelelő hódolattal magához szólíthatja azt, akit szolgál munkája előjogaként. Ahogy én szólíthatnám Osirist, ha az igézés működne. De még sosem sikerült egyetlen papságnak sem végrehajtania, bármilyen hozzájárulást adtam. Sokan, többféle külsőségekkel megkísérelték a Szolga Hívását, de valahogyan az erő sosem érte el a hatást, amit vártak tőle. Osiris nem jelent meg egyszer sem, csupán ha egyébként meg akart, de Maat sem hívott magához engem soha. De ha az ír boszorkányoknak sikerült megtalálni a tökéletes formulát, az hatalmas bajt jelentett. Ugyanis a Morrigan biztosan nem lehetett boldog egy ilyen kényszerű idézéstől. - Most, hogy említi, kisasszony... - szólt közbe óvatosan Duncan felügyelő, miután egy zsebkendővel feltakarította a kiömlött teáját és a belőle szétszóródott füveket. - Két áldozat aktájában volt valami. Egy önsegítő csoport, PTSD-vel foglalkozva, azt hiszem. Mrs. Hastings és Miss Johnson hozzátartozói is említették, de se Mrs. Connely, se Miss O'Malley esetén nem merült fel, ezért nem is nagyon forszíroztuk. De lehet kellett volna.
Abban biztos voltam, hogy nem lesz elég megkérni Cliodhna-t, hogy ugyan legyen szíves békén hagyni a porhüvelyt, amit nagy nehezen elfoglalt magának. Ismét ott tartottunk, amit már az ideérkezésünkkor megállapítottam, hogy szükségünk lenne egy kapcsolatra a S.P.E.C.T.R.E. lovagokhoz, akik értenek az unseelie-vel való küzdelemhez a maguk emberi szintjén is, ráadásul, ahogy Anubis fogalmazott az étteremben, nekik is tudniuk kellett, hogy nem voltak egyedül. Viszont a felkeresésük nem volt olyan egyszerű, nem csak kinéztünk egy számot a telefonkönyvből, vagy elmentünk egy épületbe beköszönni. Jobban vigyáztak magukra ennél, és ez teljesen érthető is volt. Csakhát… Most jól jött volna a segítségük, vagy legalább a tudásuk. - Önnek van hozzájuk kapcsolata, Lady Hatchwood? Nem csak most, hanem úgy általában is jó lenne beköszönni hozzájuk. – hátha, mert ezen kívül tényleg csak a régi könyvek maradtak, és mire kiszűrhettem volna mi volt marhaság és mi nem, addigra lehet, hogy meglesz a maradék öt áldozat, és nem tudunk megmenteni senkit. A Szolga hívása, mint rituálé érdekes volt. Ezek szerint járt valami féle előjoggal, hogyha valaki olyan hívta a feyt, aki közvetlenül neki dolgozott és szintén fey volt, bár Anubis szerint még ez sem volt biztosíték semmire. Eszembe jutott egy pillanatra, hogy talán ezért jött ő el, amikor én hívtam, mert az már közelebb állt ehhez a rítushoz, mint egy sima idézés, ám ezen a logikán haladva Morrigan is eljött volna Nanonak. Kíváncsi lettem volna, Anubis, hogy értette azt a „bármilyen hozzájárulást”, amit adott. Talán csak a tea hatása volt, de a fejembe vadabbnál vadabb képek villantak be, a bódító füstös vonagláson át, az állatáldozatokon keresztül a vad orgiákig, amiknek ő volt a közepe, aranyba és drágakövekbe öltözve, sakálfejes maszkban... Gyorsan megráztam a fejem, és letettem a csészét jó messzire magamtól, mielőtt még a csapongó gondolataim olyan irányokba visznek el, amerre most nem akartam járni. - Van különbség aközött, hogy hozzájárulsz, vagy hogy magad végzed el a rituálét? – ezt azért még meg kellett kérdeznem, mert elképzelhető volt, hogy nem, csupán a nagyúr régiesen fogalmazott. Lehet, hogy ha Cliodhna fey-két maga csinálta, a gyilkosságoktól kezdve az áldozat bemutatásán keresztül az egészet, akkor a Morrigan tényleg eljön majd. - Ha akarata ellenére idézik meg… Akkor dühös lesz és meg is fogja ölni őket nem? Végül az ügy megoldaná magát, csak… az az áldozatoknak már mindegy lenne. – itt pedig nekünk életeket kellett mentenünk. Öt életet, akiket egyébként sem a halál nagyasszonya választott ki, hanem csak egy banshee. Ezért nem hagyhattuk rá a sorsra és Morrigan dühére az ügyet. Szerencsére a kérdéseim nyomán Duncan felügyelőnek legalább eszébe jutott egy összefüggés. - Halovány nyom, de el lehet már indulni rajta. – bólintottam. - Szerintem forszírozzuk. Lehet csak nem mondták el a családjaiknak, az ilyesmi van, akinek kínos. Ha kiderül, hogy mind oda jártak, akkor legalább tudjuk, hogy honnan szedik az áldozatokat, és meg tudjuk őket védeni. Akár egy ülésre is elmehetnénk… Ha Anubisszal elmegyünk akkor megakadályozhattuk a gyilkosságokat, hiszen tudjuk milyen típusú áldozatnak kell a következőnek lennie. Ez működhetett, már ha tényleg ott volt ez az összefüggés. Nagyon szerettem volna, hogy ott legyen.
Az öregasszony elfintorodott, amitől ráncos arca különös motívumokat rajzolt a bőrére. - Az oroszok nem igazán szívlelik a magam fajtát, drágám. Nekik minden boszorkány csak egy meg nem született warlock, szóval alig várják, hogy valamiért golyót küldhessenek a fejembe. Nem fogok nekik okot adni rá, az már biztos. Shadiya és Selim nemrég még úgy mondta, a S.P.E.C.T.R.E lovagokat egy seelie vezette, Lady Hatchwood szavai azonban elbizonytalanítottak. Egy jó szándékú fey sosem kért volna ilyesmit a követőitől, hiszen jelenleg a boszorkányok jelentették számunkra a legnagyobb szövetségeseket. Még ha magukban is hordozták a legnagyobb veszélyt, ahogy az ezúttal is megbizonyosodott. - Nem tudom. - vallottam be Shadiya kérdésére. - A végeredményben sosem volt, de a Szolga Hívása egy bonyolult és képlékenyen megformált rituálé. Az eredete ismeretlen, de elég ősi, hogy a pontos részletei megfakuljanak. Talán nem számít, hogy személyesen végzem el a rituálét, vagy pusztán erőt adok egy beavatottnak hozzá, hiszen valami egészen más miatt nem sikerül. Ahogy talán Cliodhna is kudarcot fog vallani. Talán. A bizonytalanság azonban elég indok volt tenni valami ellen, ráadásul egy sikertelen idézéshez is még öt áldozatot igényeltek. Öt halált. Ha valaki, hát én nem bántam óvatlanul a halállal, legyen bármilyen csekély a szám és jelentéktelen a lélek. - Keressük meg ezt a csoportosulást. - feleltem a felügyelőnek. - Ha akár Macha, akár Badb vagy Nemain megjelennek, ott véget érhet ez a történet. El tud minket vinni? Duncan felügyelő végigsimított a bajuszán és elgondolkodó arcot vágott. - Hát hozzáférhetek az aktákhoz telefonon, szóval végülis igen, de van itt egy elefánt a szobában. Kitalálták már, mit fognak csinálni Cliodhna-val? Fontos kérdés volt, de egyelőre nem volt válaszom. Ha nem tudtuk kiutasítani az unseelie lelket, akkor az egyetlen megoldás a leány megölése volt, akinek elbitorolta a testét. Ez számomra koránt sem volt olyannyira fájdalmas, mint az embereknek, hiszen csupán visszatért a körforgásba, de mégis csak egy halál volt. - Magaménak jelölöm a leányt. - feleltem egy pillanatnyi várakozás után. - Sadie-t a Duat várja, miután a testében lakó szellem vele együtt eltávozik erről a síkról.
Nano válaszára elhúztam a szám. A warlockok valós fenyegetés voltak, pont ahogyan az unseelie fey-ek, és megtörténhetett, hogy közülünk a nagyobb hatalom reményében átpártol valaki hozzájuk, de elutasítani egy fontos szövetséget csak azért mert „mi van ha”, az egyenesen ostobaságnak hangzott. Az mondjuk egy jó pont lehetett, hogyha egy fey-jel az oldalamon állítanék be hozzájuk, ha bennem nem is bíznak, Anubisban muszáj lesz. Nem engedhetik meg maguknak, hogy visszautasítsanak egy ekkora segítséget. Viszont így továbbra sem volt meg hozzájuk a kapcsolat. Magunkra voltunk utalva. - Kár. De akkor ez még a jövő zenéje, ha a boszorkányokban nem is bíznak, a seelie-ben muszáj lesz nekik. – pillantottam itt a nagyúrra. Ki kellett volna derítenünk, melyik fey állt mögöttük. Most viszont előbb Cliodhna problémáját kellett megoldanunk, hogy megakadályozzuk a további gyilkosságokat. Ez lehet a S.P.E.C.T.R.E.-hez is jó belépő lesz, mondhatni lesz referenciánk. Anubis is hasonló dologra jutott, mint én, hogy akár sikerül Cliodhnának az idézés, akár nem, ő ezzel csak rosszul járhatott. Vagy kudarcot vall, vagy a Morrigan fogja kitekerni a nyakát, amiért ilyen arcátlanságra vetemedett, csak hát az a szerencsétlen nőkön, akiket feláldoznak ezért, már nem fog segíteni. - Végső soron mindegy is, ha jól csináljuk, nem jutnak el a rituáléig, mi pedig nem akarunk most megidézni senkit. A nagyúr csak annyit parancsolt, hogy hívjam őket. Imádkozzak, ahogyan a többiek is Egyiptom régi isteneihez, hogy meghallják az imát, hogy annyira hangosak legyünk, hogy már ne fordíthassák el a fejüket, de kikényszerített megjelenésről eddig nem esett szó, talán pontosan azért, mert Anubis úgy gondolta, hogy egyébként sem működne. Az mindenképp jó ötlet volt, hogy menjünk el ebbe a csoportba, vadásszuk le a három banyát, mielőtt még ők vadásznák le az újabb áldozatukat, de még mindig ott volt a kérdés, hogy ki tudjuk-e űzni a banshee királynőt Sadie-ből. Úgy tűnt, hogy sajnos nem… És ez az akció mindenképp a lány életébe fog kerülni. Sovány vigasz volt csak, hogy a lelkét a Duat várja majd, de egy halálistentől ennél többet nem várhattunk. Neki a halál nem olyan volt, mint másoknak, nem volt tragédia, csak egy újabb állomás. Sosem a holtakat kellett sajnálni, hanem azokat, akik itt maradtak, és akiknek az elhunyt űrt hagy a szívében. Most viszont sajnos ez volt a legtöbb, amit adhattunk, az újjászületés reménye, ami még mindig jobb volt, mintha Cliodhna esetleg megeszi a lelkét. - A Morrigan nem lesz rád dühös, ha elragadsz valakit, aki őhozzá tartozna? – kérdeztem. Ha már seelie volt ő is, akkor nem kellett volna rosszban lennünk vele. – És ha elpusztul a porhüvelye mi lesz Cliodhnával? Visszatér a fátyol mögé, vagy keresni fog magának valaki mást? Ha kiűzni nem is tudtuk, visszaküldeni őt a fátyol túloldalára talán igen.
Értettem, milyen remény rejtőzött Shadiya szavai mögött, de mi nem kísérletezhettünk ilyen felelőtlenül. A világnak nagy megkönnyebbülést jelentett volna, ha Osiris megint közöttünk járna, hogy vezesse a seregeket, vagy magunk mögött tudhattuk volna Kephri vagy Sobek erejét. De ehhez nem a kényszerű megidézés jelentette az utat, hacsak nem akartuk az ellenség soraiba kárhoztatni a leghatalmasabb szövetségeseinket egy ilyen arcátlan mágiával. Ha engem idéztek volna meg ilyen erőszakos módon, talán én is bosszút akartam volna állni a botor boszorkányokon. Vagy talán nem. Reméltem, hogy ez sosem fog kiderülni. - Ha a Morrigan nem jelent meg, bizonyosan jó oka van rá. Ahogy a Sásmező urának is meg van a maga oka, még ha én vitatom is a helyességét. Istenek csak akkor jelennek meg, ha meg akarnak annak, aki hívja őket. Ahhoz nem a kényszerűség az út. Ezt azért ki kellett mondanom, csupán a biztonság kedvéért is. És amíg a Morrigan egyelőre nem volt itt, hogy megtanítsa ezt a leckét ostoba követőinek és még ostobább szolgájának, én igen, így rám hárult a feladat. Viszont Shadiya mindkét kérdése fontos volt. Felettébb okosakat tudott kérdezni, ami csak megerősítette bennem, hogy jól választottam, és a köztünk lévő kapcson keresztül valami meleg, nyugodt érzés rezgett végig. Talán büszkeség, de régen éreztem már emberi érzéseket. Sosem tudhattam. - Gondolom de, dühös lesz és lesz hozzám néhány kelletlen szava. De majd megegyezünk valamiben, ebben Lady Hatchwood remélem a segítségünkre lesz. Az öregasszony elmosolyodott a ráncai alatt. - Óh, ne aggódj, nagyuram, ebben mindig nagyon kreatív voltam, a Miasszonyunk kedvelt is érte. Egyébként ha el akartok bánni Cliodhnával, arra talán van valamim. Nem állítom, hogy minden feynél működik, de ennél az egynél talán. Mindjárt... Lady Hatchwood kiszenvedte magát a fonott karosszékből, aztán becsoszogott a házába, végig kopogva a varjúfejes botjával. Duncan felügyelő elgondolkodva bámulta a lassan csendesedő esőt, mintha direkt nem akarta volna észrevenni a puffanásokat, a macskanyávogást és a recsegést, ami a boszorkány kutakodását kísérte. Egy percnyi zajkeltés után Lady Hatchwood visszatért és Shadiya ölébe tett egy jókora, bőrkötéses könyvet kinyitva egy oldalon. - Itt is van, tessék drágám. Azt a kört kell felrajzolni valahová, ha a banshee belelép, hát, úgy mondják a Dagda kizavarja a természetből. Ami most azt jelenti, hogy átzsuppolja a Fátylon túlra. Sajnos csak a szellemekre működik, a test megvédi tőle, de az már egy lefolytatott vita, úgy hiszem. De a druidáknak ne mondjátok, hogy odaadtam, mert a fejemet veszik. A kinyitott könyv lapjain egy két oldalt is elfoglaló, csigavonalas tintarajz látszott, körülötte egyenes botokhoz hasonló írással valami a kelták ősi nyelvén. Nem tudtam elolvasni, de meg kellett bíznunk az öregasszonyban.
Nem egészen értettem, hogy Anubis miért hozta fel Oziriszt. Nekünk sosem jutott volna eszünkbe megidézni erőszakkal egy istent, pontosan azért, mert nem az volt a megfelelő út, hogy elnyerjük a jóindulatát. A coven valóban hitt, nem csak a létezésükben, de a végtelen bölcsességükben is, hogy úgy látják a világot, ahogyan mi talán sosem fogjuk. Ha a Szolga hívása még működött is volna, akkor sem próbáltuk volna ki sosem, és Anubist sem kértük volna rá, hacsak neki magának nem lesz elege, hogy az imáink hiábavalóak és ide már komolyabb módszerek kellenek, de akkor is azért fogjuk megtenni, mert ő arra utasít minket. Hübriszből sosem. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy ezek a kijelentései nekem szóltka, vagy sokkal inkább Lady Hatchwoodnak, de reméltem, hogy az utóbbinak. Miután a Morriganről kérdeztem, megéreztem valamit a közöttünk levő köteléken keresztül. Mint egy meleg szellő. Kellemes volt, olyan… szeretetteljes? Talán, de ez elég furcsa lett volna, még úgy is az volt, hogy csak gondolatban fogalmazódott meg bennem a szó. Az biztos, hogy elégedett volt, mert úgy tűnt, egy fontos és megfelelő kérdést tettem fel. Akaratlanul is elmosolyodtam, és újra a csészéért nyúltam. Ha nem iszom meg, Nano meg fog sértődni ebben egészen biztos voltam. - Reméljük meg fogja érteni, hogy erre miért volt szükség. Legrosszabb esetben adunk cserébe egy egyiptomi lelket neki. – noha nem volt tisztem Anubis helyett alkudozni egy másik halálistennel, a tea tehetett róla. Azzal viszont, hogy mi itt voltunk helyben, ő pedig nem elég jó pozícióban voltunk, a Smaragd Liget szövetsége pedig mindannyiunknak előnyére válhatott. Elmerengve néztem az öregasszony után, ahogy hátrament, hogy valamiféle segítséget hozzon nekünk. Közben kiittam a tea maradékát, és feltápászkodtam én is, hogy elmosogassam a csészémet. - Hát ez tényleg ütős cucc… – suttogtam halkan Mr. Duncannek. Ez után visszaültem, pont, amikor az öregasszony megjelent egy vaskos kötettel a kezében. Csodálkoztam, hogy megmutatta a grimoárját. A legtöbb boszorkány nagy becsben tartja a rituálék és varázslatok jegyzeteit, afféle szakmai titok volt, amit nem volt szokás megmutatni idegeneknek, mint amilyenek mi is voltunk. Vagy érezte Nano, hogy nagy volt a gond, vagy talán máris megbízott bennem, mint egyik halálisten beavatott a másikban. Érdekes, hogy mióta Anubis kiválasztott, azóta ez az öregasszony volt az első, akit a lelkemhez valamennyire közel éreztem. Sosem éreztem eddig, hogy magányos lenne a szolgálatom, pedig valahol az volt, ahogyan Lady Hatchwoodé is. Nem csodáltam, hogy szerette volna, hogyha legalább a hagyomány szerint is meglevő társai lehetnének. Hirtelen elemi erővel tört rám a magány, de biztos, hogy csak a tea erősítette fel. - Nem mondjuk el. – válaszoltam, miközben elővettem a telefonomat, hogy csináljak két képet a megfelelő oldalakról. Ez után becsuktam a könyvet és visszaadtam Nanonak, hogy lássa, nem akartam áttanulmányozni az egészet, megelégedtem annyi titokkal, amit magától odaadott nekem. - Viszont ezek szerint nekünk kell megválasztanunk a csata helyszínét. Valamennyi idő kell, ameddig megrajzolom és megfelelő felület, ráadásul nem is csinálhatom Cliodna orra előtt, mert azonnal szagot fogna. Megmasszíroztam az orrnyergemet és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A csoportülés biztos, hogy a belvárosban volt. Talán, ha előbb odamehettünk a terembe, és felrajzolhattam a kört a padlóra krétával és azután azt lefedjük egy szőnyeggel, akkor működhetett. Már ha eljönnek egyáltalán, Nemain is, nem csak Macha. - Mr. Duncan, ha szól a csoport vezetőjének, akkor számíthatunk a diszkréciójára? Egyelőre az a legjobb tippem, ha az üléstermet készítjük elő, és reménykedünk, hátha mind eljönnek… A másik lehetőség a rituálé helyszíne, de nem akarjuk, hogy eljussanak odáig, hogy azt el is végezzék. Kérdőn néztem a többiekre, hátha nekik volt jobb ötletük.
Lady Hatchwood látványosan összecsapta a varázskönyvet, miután Shadiya elraktározta a szükséges oldalakat a mobiltelefonjába, mintha a mozdulattal üzenni akart volna valamit. - Meglátjuk, drágáim. - felelte egy elismerésre méltóan sötét mosollyal, ami a halál egyik istenének ereje nélkül lehetetlen lett volna. Kezdtem sejteni, hogy ez a visszahúzódó öregasszony jelentősebb volt, mint amit a megjelenése mutatott. - Szerintem a Miasszonyunk tud mit kezdeni egy másik fey adósságával, ne aggódjatok. Duncan felügyelő elgondolkodva végigsimított a bajuszán, miközben a tekintete elrévedve meredt a levegőbe. - Ahogy mondtam, ez csupán egy elfelejtett füles, Miss Sedat. Nem ismerem a csoportot, se a vezetőjét. Igazából azt sem zárhatjuk ki, hogy nem fúj velük egy követ, akkor pedig mi sétálnánk csapdába helyettük. Viszont van egy ötletem, ahogyan talán működhet. Egy pillanat. - A felügyelő felállt és a telefonját a füléhez szorítva elindult Lady Hatchwood házának teraszán, halkra fogva a hangját, ahogy a vonal túloldalán várakozó ismeretlen telefonálóhoz beszélt. - Frank? Igen, én vagyok. Figyelj, emlékszel még-- A beszélgetés ezután túl halk lett, hogy értsem a szavakat, de a körülményekből ítélve gyanítottam, hogy valamelyik társával beszélt. Egy másik rendőrrel, aki talán segíthetett nekünk közelebb jutni ehhez a rejtélyes csoporthoz, amelybe a gyilkos warlockok és Cliodhna porhüvelye is tartozott. Időközben megittam a teát, nehogy véletlenül megsértsem az öreg boszorkányt az ellenkezőjével. A telefon nagyjából húsz percig tartott, mielőtt a felügyelő visszatért. - Nos, a csoportról sikerült kideríteni, hogy nagyon ötletesen Továbblépésnek nevezték magukat, és egy belvárosi irodaházban tartják az üléseiket. Ha lehet hinni a prospektusnak, hétfőn, szerdán és pénteken, délután öttől. Úgy emlékszem ma kedd van, tehát holnap épp esedékes. A vezetőjükről nem osztottak meg sehol személyes információt, így akárki lehet. Viszont sikerült házkutatási végzést szereznem. Ha még meg tudnak állni a lábukon a teától, akár oda is mehetünk most. A házkutatási végzés fogalma ismeretlen volt, de valamilyen felsőbb engedély lehetett. Azt viszont pontosan értettem, hogy ma nem kellett arra számítanunk, hogy újabb összetűzésbe keveredtünk volna velük, és Shadiyának is volt ideje elkészítenie a csapdáját. - Részemről indulhatunk. - feleltem, az üres teáscsészét a padra téve, noha megvártam Shadiya válaszát is, mielőtt folytattam. - Köszönjük a segítségét, Lady Hatchwood. Ha úgy alakulna, hogy meglopom az úrnőjét egy neki szánt lélekkel, ne habozzon megszabni az engesztelés árát. Valójában jelenleg mi segítettük ki a Morrigan szolgáját egy katasztrófából, amit a némasága okozott, de az istennők hajlamosak voltak a valóság egyes részleteit figyelmen kívül hagyni, míg másokat felnagyítani. Ha ez kellett a békességhez, hajlandó voltam üzletként tekinteni erre, ameddig a Halottválogató nem élt vissza a helyzettel. De tekintve, hogy a saját papnőjének is alig válaszolt, ettől a lehetőségtől nem tartottam.
Mr. Duncan noha először kicsit visszakozott, azért reméltem, hogy meg fogja oldani, hogy valahogy mégis eljussunk ahhoz a csoporthoz. Ez volt az egyetlen nyomunk, így türelmesen megvártam, ameddig magától is kitalál egy megoldást. Szerencsére nem is kellett sokat várni rá, alig másodperceket. Az egy dolog, hogy Nano nagyon szimpatikus volt, még ha próbáltam is elhessegetni a gondolatot, hogy talán a saját jövőmet láttam benne, de Duncan felügyelő is határozottan kompetens volt. Kíváncsi lettem volna, hogy Bríghit milyen erővel áldotta meg. Ameddig telefonált, szívesen tanulmányoztam volna még a varázskönyvet, de Lady Hatchwood elég látványosan csapta be az orrom előtt ahhoz, hogy eszembe se jusson újra elkérni tőle. Így megnyitottam a telefonomon a frissen készült képet, és próbáltam az eszembe vésni a szimbólumokat és vonalakat, hogy a lehető leggyorsabban és leghűbben tudjam majd visszaadni, hogyha arra került a sor. Az alatt a húsz perc alatt nagyrészt sikerült az agyamba vésnem, de sajnos ebben a szakmában a „nagyrészt” egyenlő volt a semmivel. Ha a varázslat nem volt teljesen pontos, akkor nem működött. Titkon reménykedtem benne, hogy az, hogy holnap tartottak ülést azt jelentette, hogy ma már pihenhettünk kicsit. Hiszen még csak ma délelőtt volt, hogy megismertük a felügyelőt, azóta voltunk a hullaházban, elszenvedtünk egy autóbalesetet, és most itt ültünk Morrigan beavatottjánál, aki kenderteát főzött nekünk, egy csipet csattanó maszlaggal, és próbáltuk kitalálni, hogyan semlegesítsünk egy elszabadult unseelie-t. Mindezt ebéd előtt, bár ez nem volt fontos, étvágyam amúgy sem lett volna. A testem még mindig sokk alatt volt, az adrenalin és a kortizol keményen dolgozott a szervezetemben, és egyetlen csésze boszorkányfőzet is csak annyira volt elég, hogy ne álljon égnek minden hajszálam, és kicsit kevésbé vasmarokkal fogjam a gondolataim fonalait. Ám Anubis menni akart és ha életet akartunk menteni akkor sürgetett minket az idő is. Lehet, hogy nem is nyugtató teára lett volna szükségünk, hanem egy kis kokainra, hogy még pár napig bírjuk a gyűrődést ilyen tempóval. Vettem egy nagy levegőt, hogy kicsit összeszedjem magam. - Mehetünk. – válaszoltam a két férfinak, majd odaléptem Lady Hatchwoodhoz, és ha megengedte, akkor megöleltem. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, és köszönünk mindent. Alapjáraton nem voltam annyira ölelgetős típus, inkább másokhoz szoktam alkalmazkodni ezen a téren, ám itt most Nanoról volt szó, aki már ennyi idő alatt is a szívemhez nőtt. Az ölelés pedig talán jobban kifejezett mindent, amit éreztem, mintha megpróbáltam volna neki elmondani. Ez után kisétáltam a kocsihoz. - Ugorjunk be krétáért, ha már ott vagyunk és nincs ülés, akkor nyugalomban fel tudnám rajzolni a padlóra a csapdát, lehetőleg jó nagyban, hogy amikor Cliodhna elszabadul mindenképp benne legyen. – legalábbis jelenleg ez volt az ötletem, ha az ülésterem nem volt megfelelő a csata helyszínének, akkor rajzolhattunk máshova is, akár több helyre is, ez nem volt megszabva.
Lady Hatchwood pusztán egy visszafogott mosollyal tűrte Shadiya ölelését. Nem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus volt-e, de egyelőre úgy tűnt ugyanazon az oldalon álltunk - ameddig a Morrigan nem döntött valamiért úgy, hogy az unseelie közé áll. De ennek szerencsére nem volt túl jelentős esélye. - Mondanám, hogy a Miasszonyunk vigyázzon rátok, drágáim, de ő nem igazán az a fajta. És egyébként is más körzete vagytok, szóval inkább vigyázzatok magatokra. - köszönt még el az idős boszorkány, mielőtt ránk csukódott Duncan felügyelő autójának ajtaja. - Kréta, hogyne. Majd útba ejtünk egy boltot, kisasszony. - felelte a felügyelő. Így, hogy az eső lassan elállt, a helyét egy baljós köd vette át. Mintha a sziget maga is figyelmeztetni akart volna minket, vagy már az időjárás is Cliodhna akaratát szolgálta volna. Egy fejcsóválással elkergettem ezeket a baljós képeket, helyette meredten figyeltem az utat, a dombokat és a köveket, gyanakodva figyelve minden elrepülő galambot és kirajzolódó árnyat. Csak magányos fák voltak, de sosem lehettem biztos benne, mikor lépett elénk Nemain megint, hogy újra megpróbáljon megállítani minket. A dombokat lassan felváltotta a külváros látképe, aztán a házak sűrűsödni kezdtek és Dublin teljes nyüzsgésével elénk tárult. A felügyelő a telefonját figyelte, valamilyen térképet követve, míg végül - a rövid kitérőtől eltekintve, mikor egymaga besietett egy boltba és egy csomag krétával tért vissza - egy magas épület előtt állította le a motort. - Ha minden igaz, ez lenne az. A gyűlést elvileg a harmadikon tartják, de gondolom a portás majd eligazít minket. A felügyelő kiszállt, úgyhogy követtem, hamar megkerülve az autót, hogy felzárkózzak Shadiya mellé. Az épület ajtaja kétfelé nyílt az érkezésünkre, azon túl pedig egy félkörös pult mögött, egy kulcsokkal teli tábla előtt egy fiatal férfi ült szürke ingben. - Segíthetek? - kérdezte, mikor Duncan felügyelő odasétált, mire a boszorkány-rendőr elővett a zsebéből egy fekete bőrbe rejtett cetlit és felé mutatta. - Sean Duncan, dublini rendőrség. Úgy tudom van egy helyiség az épületben, ahol egy önsegítő csoport szokott ülést tartani, poszttraumás betegek számára. A fiatal férfi futólag megnézte az elé tartott cetlit, aztán nyelt egyet. - I... igen, a harmadikon. De most nincs ott senki. - Tisztában vagyok vele. Megnézhetnénk? A portás egy pillanatig hezitált, végül azonban a rá nehezedő nyomás megtörte és leakasztott egy kulcsot a tábláról. - Megyek, kinyitom és akkor... - Hagyja csak, fiam. Megoldom, csak elkérném a kulcsot. Hogy ne támadjon kedve tovább akadályozni a nyomozást, egy pillanatra beléptem a fiatal portás elméjébe, a televízióban látott jeleneteket csempészve a gondolatai közé, ahogyan valakit bilincsben vezettek el vagy egy üres teremben hallgattak ki, komoly vádakkal. Ez látszólag megtette a hatását, ugyanis pillanatokkal később a kulcs finoman landolt Duncan felügyelő tenyerén. - Köszönjük. A felügyelő elindult a lépcső felé, látszólag átvéve a vezető szerepét ebben a történetben, de egyelőre nem bántam. Csak szó nélkül követtem fel az emeleteken, a dísztelen folyosók félhomályán át, kerülgetve a néhány szembejövő embert, míg végül megálltunk egy ajtó előtt. Duncan felügyelő egy utolsó pillantást vetett a kulcshoz fűzött fémlapocskára írt számra, aztán bedugta a zárba és elfordította. Az ajtó kimért lassúsággal nyílt ki, de szerencsére nem várt mögötte senki. Csak a néma, vak és süket sötétség. - Nos, itt volnánk. Innen önöké a terep, Miss Sedat.
Fejemet a kocsiablaknak támasztva néztem, ahogy a szemem előtt elsuhan az opálos tejbe öltözött táj, amiből néha vészjóslón meredt elő egy-egy feketének látszó fatörzs. Pedig nyár volt, de úgy tűnt ezen a vizes szigeten ez keveset számított. Majd az út mellett feltűntek az első házak, majd kertvárosi utcák és társasházak sziluettjei végül pedig beértünk Dublin belvárosába. Nem nagyon beszélgettünk, de nem is bántam. Jól esett a csönd. Próbáltam átgondolni a dolgokat, de nem nagyon sikerült, mintha Nano teája kipucolta volna az agyamat, és csak tompultságot hagyott volna maga után. Szerettem volna pokrócba csavarni magam és egy bögre meleg tea mellett az ágyból olvasni vagy valami buta sorozatot nézni… De az nem mentett életet. Megköszöntem a krétákat, amiért Mr. Duncan beugrott egy boltba menet közben, majd mentünk tovább a csoportülések helyszínére. A portás ugyan vonakodott egy kicsit, amit nem értettem, azért reméltem, hogy a rendőrségnek és a hivatalos parancsnak volt még némi tekintélye. Szerencsére nem tartott soká, nem is kellett beleszólnom így hamarosan felcaplattunk a lépcsőn és beléptünk a sötét lakásba. A kezem az ajtó mellett tapogatott kereste a villanykapcsolót, de lélekben felkészültem, hogy valami rémség fog előugrani az árnyak közül. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt. A redőnyöket lehúzták, a kis előtér után pedig a helyiségben ami a nappali lett volna, ha a lakásban egy család élt volna, a fal mellett székek sorakoztak, volt egy asztal is, középen pedig egy üres tér, amit szőnyeggel próbáltak barátságosabbá tenni. Szerencsére. Reménykedtem egy nagy szőnyegben, ami alá elrejthettem a kört. - Akkor munkához is látok. – biccentettem a felügyelőnek. Felcsavartam a szőnyeget, majd megnyitottam a képeket a telefonomon, hogy felrajzoljam a kört. - Kicsit tartok tőle, hogyha Macha meglát itt minket azonnal el fog menekülni, és Nemain talán el sem jön… – húztam el a szám, amikor végeztem, és megtöröltem a kezem. - Sajnos ennél jobb tippem nincs, de jó lenne, ha valahogy el tudnánk rejtőzni előlük, hogy legalább lépéselőnyben legyünk. Hogy hogyan, azt nem tudtam, de reméltem a két férfinak volt erre ötlete.
A szoba sötétjében nem várt egyetlen banshee sem, hogy gyilkos hangviharral zúzzon össze bennünket, noha lélekben felkészültem az összecsapásra. De nem volt rá szükség, pusztán egy szerényen berendezett szoba fogadott, székekkel, asztallal és lehúzott redőnyökkel, amik kizárták a szürke napsütést. Miközben Shadiya munkának látott én körbejártam a helységet. Lenyomatokat kerestem, a Fátyol érintésének nyomait, és találtam is. Halovány volt, mint egy pókháló a kripták mélyén, de egészen biztosan olyan helyen jártunk, ahol valamelyik fey is. Rajtam kívül, természetesen. - Ahogy gondolja, kisasszony, csak dolgozzon nyugodt... Duncan felügyelő hangja egyszerre elhalkult. Ahogy felé néztem és követtem a pillantását, Shadiya Isist megszégyenítő hátsójával találtam szemben magam, ahogyan térdelve rajzolta a padlóra Nano varázskörét. Egy pillanatra ugyanolyan szótlanul néztem, ahogy a felügyelő, a következő pillanatban pedig a szemeim előtt már nem az az egyszerű ruha volt rajta, amit az elázott öltözéke helyett vett fel. Helyette aranyláncok és fehér vászon kígyózó ölelésében láttam, cikornyás festéktől megjelölten, ahogyan évezredekkel ezelőtt a papnőket, akik az isteneket szolgálták. Nem a beavatottjaimat, hiszen azok között puszta férfiak voltak. Hathor papnőit, az érzéki csábítás és a házasságban égő tűz istennőjének szolgálóit. Mikor befejezte a rajzolást és leporolta a kezét, a káprázat megszűnt. Úgy tűnt a Fátyol mögött elfelejtett emberi ösztöneim nem haltak még el, pusztán lassan tértek vissza. - Nem fogja látni, ahogy jövünk. - feleltem egy torokköszörülés után. - Olyan úton fogunk érkezni, ahol senki nem érezhet meg. Duncan felügyelő segített visszateríteni a szőnyeget, ügyelve arra, hogy ne tegye tönkre a mintázatot, aztán végigsimított a haján. - Szerintem mindenkire rá fér egy kis pihenés. Holnap délutánig nem lesz itt semmi, addig meg belefér egy fürdő, meg egy kis brandy. Már ha nem akarnak inkább itt várni. Megráztam a fejem. - Semmiképp. Szükségünk van a pihenésre. Viszont jobban örülnék, ha a holnapi harcot ránk bízná, felügyelő, helyette pedig figyelne rá, nehogy valamelyikük elmeneküljön. - Őrködjek, értem én. Azt hiszem nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezzel ellenkezzek. Majd szólok néhány kollegának, akik tudják, mivel kerülhetünk szembe, és körbevesszük a házat. - felelte a felügyelő beletörődően. - Hazavigyem magukat? - Azt megköszönnénk.
Az urak nagyon el lehettek merülve a gondolataikban, mert volt némi fáziskésés, mire felfogták a kérdésemet. Elsőre nem esett le, hogy min gondolkozhattak ennyire, aztán belegondoltam, hogy bár én elmerültem a minták minél pontosabb felvázolására, arra egyáltalán nem figyeltem, hogy a felrajzolás módja a padlóra egyáltalán nem volt szemérmes. Még így is éreztem, hogy a fülem vége forró lesz, pedig ennek tényleg nem volt más módja, hacsak nem küldöm ki őket, amit egyrészt nem mertem volna megtenni, főleg nem Anubis-szal nehogy tiszteletlenségnek vegye, másrészt viszont eszembe sem jutott. Az agyamat teljesen lekötötte a koncentrálás, az ilyen mágiák bonyolultak voltak és nem is volt bennük gyakorlatom. Elég volt egyetlen hiba, egy rés, amit a fey megtalálhatott és kitörhetett, az pedig katasztrófához vezetett volna. A nagyúr válaszára félrebiccentettem a fejem. - Mire gondolsz? Az ő ereje még mindig elképzelhetetlen volt egy olyan apró halandó számára, mint amilyen én voltam, noha hallottam róla, hogy a fey időnként még a híveit is megakadályozta egy nagyon rövid ideig a képességgel, hogy az anyagi világ korlátait átlépve utazhassanak a térben, mint tiszta energia, de ez nagyon lemerítette a forrást is és a boszorkányt is. Nem gondoltam, hogy egy csata előtt használná ezt a technikát, de akár ez is megtörténhetett. Igazából kíváncsi lettem volna, milyen érzés. Segítettem a felügyelőnek visszarendezni a szőnyeget, hogy a minta minden részét lefedje, és ha emeltük, úgy nem is kellett tartani attól, hogy elkenjük. Abban is igaza volt a férfinak, hogy holnapig már nem lesz akció – remélhetőleg a hazaúton sem – és ránk fért a pihenés. A fürdő és az ital mellett talán néhány óra alvás is. Az őrködés ötletére viszont elgondolkoztam. - Cliodhna megérezné, ha ellátnám a háztömböt is néhány védővarázslattal, igaz? Viszont miután bejöttek, a kijáratokra fel lehetne vésni néhány alaprúnát, esetleg ha nagyon gyorsak körberajzolni a háztömböt egy körrel, aminek csak a szélén vannak szimbólumok… Nem lenne olyan hatékony, mint Nano varázslata, de lelassítaná őket, ha valami balul sülne el. – a Smaragd Ligetnek is biztosan megvoltak a maguk védelmező technikái, ezt minden boszorkánykörnél alap volt, és ha itt ennyire aktívak voltak az unseelie-k akkor fokozottan vigyázniuk kellett magukra egyébként is. - Igen, egy fuvart megköszönnénk. Az autókölcsönző a baleset után nem akar hirtelen új kocsit adni… Veszek egyet majd, amit úgy török össze, ahogy akarok. – tettem hozzá egy kényszeredett mosollyal. Nem, a legkevesebb kedvem sem volt vezetni most egy ideig, de szükséges volt, Anubis mégsem utazhatott tömegközlekedéssel, főleg hogy a buszmegálló egyébként is elég messze volt a házunktól, és Selimet se ugraszthattuk mindig… Egy sofőr alkalmazása pedig szintén kényelmetlen lett volna a titkolózás miatt. Lehet, ha mindennek vége talán néhányszor én is meglátogatom majd ezt a csoportot, bár a trauma még elég friss volt, nem akartam rögtön magamra akasztani egy PTSD feliratú bilétát.
Shadiya kérdésére a szemébe néztem, megpendítve a közöttünk feszülő kapcsolat hajszálvékony húrját, amíg a rezgés szavakká állt össze. Nem akartam feltétlenül, hogy a felügyelő hallja a legkomolyabb titkaimat, akármennyire megbízhatónak is bizonyult. Emlékszel korábban azt mondtam, bármikor visszatérhetek a Duatba, hiszen ez az előjogom. És magammal vihetlek. Ott senki nem észlel minket, a Duat ajtaja pedig oda nyílik, ahová akarom. Persze meg volt az oka annak, miért nem használtam ezt a hatalmat. Kifejezetten sok erőt igényelt, még úgy is, hogy Dublinban a szakadás miatt a Fátyol átjárható volt. Nem az én erőm fogyott, a saját birodalmamban járni felüdülésnek számított, de ekkora fey mágia megviselhette a porhüvelyemként szolgáló Karim Nazari testét. De a korábbi baleset után nem lehettem takarékos. Megtámadtak. Megtámadták Shadiyát. Nem adhattam meg Machának és Nemain-nek a lehetőséget, hogy megint fölényesen érezhessék magukat. - Ha az átkozott bansheevel elbírnak, verje ki a ragya, a warlockok már nem menekülnek el. - felelte Duncan felügyelő már az autó felé tartva. Közben tett egy rövid kitérőt és ledobta a kulcsot a portásfiú elé, egy kalapemeléssel köszönve meg a nem kifejezetten lelkes segítségét, aztán visszatért hozzánk. - A kocsi miatt ne aggódjon, kisasszony, majd megeresztek egy telefont. Elkönyveljük... terrortámadásnak. Majd a kölcsönző sűrűn bocsánatot kér, meg részvétet nyilvánít. De én tényleg azt javasolnám, hogy merüljenek nyakig forró vízbe és igyanak egy jó whiskey-t. Az autó ezzel a végszóval elindult a sokat koptatott úton. Valahogyan minden életemben kifejezetten könnyen tájékozódtam, a homokdűnék között is utat találtam a csillagokat követve, de ezt az utat már Sobek is az emlékezetébe véste volna. Pedig ő a Nílusban is eltévedne, ha nem folyna egy irányba. A ködön keresztül lassan kibontakozott a tengerpart, mellette pedig a kúria, amit most otthonnak hívtunk. Duncan felügyelő egész a veranda pereménél állította le az autót, hogy szinte a fa deszkákra léphettünk ki, megkerülve az eső emlékt őrző rettenetes sarat. - Akkor holnap délután kettőkor. - biccentett a felügyelő a kormány mellől. - Addig aludjanak. És ha rám hallgatnak, tegyenek ki két gallyat keresztben az ablakba, a fákat meg sózzák le. Biztos, ami biztos. - Köszönjük, felügyelő. Jó pihenést önnek is. - köszöntem el tőle, mielőtt az autó halkan duruzsolva kigurult és eltűnt egy kanyar mögött.
Kiült az arcomra a döbbenet, amikor Anubisz közölte velem a tervét. Nem kétellkedtem az erejében, és hogyha azt mondta, ez lehetséges, akkor bizonyára az is volt. Ám aggódtam kicsit a porhüvelyéért, hogy azt mennyire fogja megviselni az utazás, mert nem volt egyszerű megfelelő felemelkedetteket találni, akik ráadásul önként lemondtak volna két évről az életükből. Legalábbis azt mondták a covenben, hogy annyi ideig bírják, de a vének ezt bőven elégnek érezték ahhoz, hogy találjanak egy helyettesítést, ha esetleg szükséges lenne. Az biztos volt, hogy nem sokan mondhatták el magukról, hogy jártak a Duatban és élve ki is jöttek onnan a saját testükben. Talán én leszek az első, de ezt még mindenképp meg kellett kérdeznem a nagyúrtól, hogy csinált-e már ilyet egyáltalán. Elég biztosnak tűnt a dolgában ahhoz, hogy feltételezzem, hogy kipróbálta már. - Köszönöm. – válaszoltam a felügyelőnek, bár a hangom megremegett, hogy néhány mondattal eltűntette a tökéletesnek tűnő kifogásomat. A terrortámadás azért nem hangzott jól, reméltem, hogy nem fog pánikot kelteni ezzel senkiben. Még az autókölcsönző személyzetében sem. - Igyon egyet ön is és pihenje ki magát. Holnap még nehéz napunk lesz. Ahogy haladtunk a ködben egyre sötétebb lett, bár a naplementét eltakarták a felhők és a pára. A gyomrom korgott, de még mindig görcsben állt, és igazából alig vártam, hogy hazaérjünk. Kérnem kellett volna abból a teából Nanotól, hátha segíteni fog az alvásban, amit biztos, hogy meg fog nehezíteni az izgalom a holnapi nap miatt, pedig szükségem lesz az erőmre és az éberségemre is. Amikor kiszálltunk az autóból még elköszöntem a felügyelőtől, nyugodalmas éjszakát kívánva neki, de megjegyeztem az intelmeket is. Só és gallyak. Nem ismertem ezeket a technikákat, só még akadt Egyiptomban is, de gallyak azért nem hevertek minden sarkon. Megvártam, hogy az autó kiguruljon az útra. Még intettem Mr. Duncannek, majd beléptem a sötét házba. Szerettem volna lerogyni a kanapéra, alig álltam a lábamon, de még előbb a konyhába indultam a sóért. Remélhetőleg a fák alatt tudok majd szedni gallyakat is. - Kimegyek és megszórom a fákat, ahogy a felügyelő javasolta, és keresek gallyakat az ablakokba, meg szerintem a maradék krétával rajzolok rájuk néhány védőrúnát is. Közben rendeljek vacsorát, vagy jó lesz ami a hűtőben van? Volt még itthon müzli és tej, keksz, aprósütemény. A fagyasztóban is volt néhány dolog, de nem voltam valami nagy szakács, és a főzéshez már tényleg végképp fáradt voltam, de természetesen ha Anubis azt kérte, akkor még tortát sütni is nekiálltam volna.
A felügyelő magunkra hagyott a maga babonás tanácsaival, noha úgy tűnt Shadiya komolyabban vette őket, mint én. - Veled tartok. A vacsorát pedig rád bízom. - feleltem a kérdésére. A kúria körüli néhány fa nem volt olyan sűrű, hogy erdőnek vagy akár kertnek lehessen nevezni, de határozottan hozzátett a hangulathoz még így is, hogy tengeri ködben úszott jelenleg minden. Nyugodt tempóban sétáltam Shadiya mellett, próbálva itt-ott némi fey erőt csempészni a sókristályok közé, hogy talán elérjen valami hatást a különös kelta rituálé, noha még mindig meglehetősen kételkedtem benne. De nem ezért voltam itt, sokkal jobban érdekelt az a bizonytalanság, amelyet a köztünk lévő kapcsolaton keresztül éreztem, mint egy félresikerült színt az egyébként harmonikus festésben. - Látom, hogy megviselt a mai nap. - mondtam két fa között, a fehér ködben. - És a holnap sem lesz kevésbé embert próbáló. Nem kell velem tartanod, ha nem érzed magad késznek ilyesfajta találkozásokra, noha örülnék a jelenlétednek. Egy valódi, isteni hatalmú unseelie ellen küzdeni összehasonlíthatatlan volt a warlock szolgák mesterkedéseivel, és a Duat látványa is megterhelő volt az élők számára. Talán az, hogy az én erőm folyt Shadiya lelkében ellenállóbbá tette ezzel szemben, de ettől függetlenül ember maradt. - Akárhogyan is lesz, nem szeretném, hogy szembekerülj Cliodhna-val. Ő az én felelősségem lesz. Ha úgy döntesz, hogy velem tartasz ebbe a csatába, jobban örülnék, ha transzban tartanád Machát és Badb-ot, hogy ne avatkozhassanak közbe. Akármilyen varázst is kaptak a banshee királynőtől, könnyen átbillenthették az ütközet folyását az ő oldalukra, vagy rákényszeríthettek,h ogy tiszta seelie-nek tiltott erőt kelljen használnom, ezzel kockáztatva, hogy elvágom magam a társaimtól és végérvényesen egyedül maradok ebben a háborúban. Azt pedig mindenképpen el akartam kerülni.
Nem igazán értettem, miért akart velem jönni, azért besózni a fákat – de hülyén hangzott ez… - még ment egyedül és néhány ágat is tudtam gyűjteni. Hacsak nem szeretett a nagyúr a kísértetiesen ködös, szűrt holdfényes éjszakában sétálni, aminek ezelőtt még sosem adta jelét, akkor azt kellett feltételeznem, hogy a társaságomra vágyott. Igazából szívesen vettem, szerettem a közelében lenni, szinte fürdőztem az aurájában, így nem ágálltam ellene. - Akkor majd összeszedek valamit később a hűtőből. – nyugtáztam a vacsora kérdését. Én már nem akartam ma futárokkal bajlódni, de főzéssel sem, úgyhogy müzlit fogunk enni és gyümölcsöt, meg némi kekszet. Jó lesz az. Mint amit a gyerekek szoktak reggelizni. Ahogy besóztam a fákat igyekeztem mellé néhány védő varázsszót is mormolni, amikhez szimbólumok is jártak volna, de hátha így is működött valamennyire, ahol pedig találtam ágakat, azokat felvettem, és már mentem is a következő fához. Csak akkor néztem fel a férfira, amikor megszólalt, noha nem egészen értettem, hogy pontosan mire is akart kilyukadni. Engedélyt adott, hogy távol maradjak a harctól, ha nem éreztem magam elég erősnek, de mégis örült volna, ha megyek? Miért bízta volna rám ezt a stratégiai döntést? Az ilyesmit eddig tesztként értékeltem, ám ez valahogy nem úgy hangzott. A folytatás viszont már egyértelmű utasítás volt, hogy mi lesz a dolgom ha vele megyek. Nem amikor. Ha. Nem mintha nem tudtam volna amúgy döntést hozni az életemet érintő kérdésekben. Meghoztam a döntéseimet amikor tovább tanultam, szakot választottam, amikor… belegondolva talán mégsem én választottam, minden annyira egyértelmű volt mindig is. Egyértelmű volt, hogy boszorkány leszek, egyértelmű volt, hogy titkolóznom kellett, az is egyértelmű volt, hogy ebbe nem fért bele, hogy hosszútávon kapcsolatom legyen, ezért mindig szakítottam, amikor a dolgok túl komollyá váltak volna… Még az is magától értetődő volt, hogy a coven közelében akarok maradni ezért hallgattam egyiptológiát és néprajzot és nem mentem mondjuk mérnöknek, vagy programozónak. Most pedig itt volt egy döntés, egy választás, mert az istenem, akinek hódoltam megengedte, hogy válasszak, hogy mit akarok csinálni egy ennyire fontos pillanatban? Olyan abszurdnak tűnt a dolog. Megálltam és felnéztem Anubisra, mintha a ködben és halovány derengésben fürdő vonásai valamiféle útmutatást adhatnának, hogy milyen választ várt tőlem. A szeme feketének tűnt ebben a megvilágításban, pedig tudtam, hogy csokoládébarna volt. - Az emberek törékenyek, nagyuram. De azt mondják, hogy a csont is miután egyszer eltört, amikor összeforr csak erősebb lesz. Ha örülnél a jelenlétemnek, úgy mennem kell, hiszen azért vagyok itt, hogy a kedvedre tegyek. Igen, ez volt a helyes válasz, hiszen ezzel az utasítással küldött ide a boszorkányköröm. Bármit meg kellett tennem, amit kért, és bármit megtehetett velem, amit akart. Ám valahogy mégsem bántam a dolgot, és minél több időt töltöttem mellette annál kevésbé foglalkoztatott ez a tény. Mint amikor a pókhálóba ragadt légy végül abbahagyja a vergődést. - Elintézem Machát és Babd-ot, ahogy kéred, és nincsenek feltöltve a szimbólumok sem még, mert féltem, hogy túl korán megéreznék. – tettem hozzá egy pillanatnyi szünet után. Utána vártam. Nem tudom mire. Talán arra, hogy közölje, hogy helyesen válaszoltam és minden rendben van.
Shadiya láthatóan még őrizte azt az archaikus isten-képet, amit a korok alatt kialakítottak rólunk. A felfogást, miszerint az egész világ a mi akaratunk szerint forgott, minden történés és pillanat úgy alakult, ahogy szerettük volna, ezért az embereknek elég volt pusztán követni az utasításainkat ahhoz, hogy eredményesek legyenek. De ez az elképzelés a távoliak megjelenésével darabjaira hullott. A világnak számtalan istene volt, ellentmondó célokkal, ellenséges érzelmekkel, így az idő nem követhetett két urat. Pláne nem egy tucatot. Ezért akartam, hogy Shadiya saját döntéseket hozzon, hiszen a következmények is az ő vállát terhelték, nem az enyémet. Hiába követte betű szerint minden parancsomat, mivel nem tudtam egyszerűen úgy szőni a valóság szövetét, ahogy akartam, ez nem garantálta számára az eredményeket. Ráadásul valami mélyről feltörekvő érzés miatt egyszerűen csak szerettem volna, ha kitör az engedelmes szolga szerepből és közeledik ahhoz, ahol én képzeltem magam. Akkor talán nem lennék ilyen egyedül. - A csontnak is idő kell, hogy összeforrjon. Te éppen csak eltörtél. A csatában, ahová készülünk hideg fejjel kell jelen lenned, mert ha a félelem megbénít, az könnyen a halálodat jelentheti. Kitért a választás elől - illetve egy egészen más döntést hozott meg. Ugyanazt a döntést, amelyet életében már megannyiszor, amivel a saját akaratát a végsőkig alárendeli annak, amiben a covenje hitt. Az isteneinek. Nekem. Ahogy felpillantott rám közelebb léptem hozzá, egészen közelről viszonozva a pillantását. Egy pillanatra átfutott a gondolataim között a képzet, ahogy megérintem az arcát, de ettől egyelőre tartózkodtam. - Nekem már bizonyítottál abban a pillanatban, amikor elém álltál a beavatásod estéjén. Nekem nincs már mit bizonyítanod. Ha megvívod ezt a csatát ne azért tedd, mert az én elvárásaimnak akarsz megfelelni. Bizonyíts inkább magadnak, Shadiya. Egyébként sem az engedelmesség volt számomra a legfőbb erény soha. Az alázat és az elhivatottság pedig, bár manapság ezt igen kevesen értették, nem volt egyenlő az alárendeltséggel. - Noha elismerem, egy győztes ütközetnél kevés dolog erősíti meg valaki magába vetett hitét. - tettem hozzá egy halovány mosollyal, miközben felvettem két ágat a földről. Egy pillanatig koncentráltam, amitől a szél fekete homokot kezdett reptetni körülöttünk, körbetáncolva az ágakat, akár a gyárkémények füstje. De mégsem, hiszen a Duat homokja a maga sötétségében is tiszta volt, magasztos, titokzatos. Egyre sűrűbben és sűrűbben vette körbe a két egyszerű ágat, míg végül a fekete szemek megültek rajta, mit a csiszolt obszidián, végükből pedig alig átlátszatlan fekete szalagok rügyeztek elő. Mintha a fáraók korbácsának elegáns, színpadias utánzatai lettek volna. - Bár a sorsot nem irányítom, azért adhatok némi segítséget. - mondtam, miközben felé nyújtottam a fegyvereket, bár ahogy átvette őket a szalagok eltűntek. - Ezek némiképp hatásosabbak, mint a felügyelő praktikái.
Felfogtam, hogy Anubis mit akart mondani, mégis legbelül úgy éreztem, mintha egy ismeretlen nyelven szólt volna hozzám. Olvastam elég könyvet és láttam elég filmet ahhoz, hogy tudjam, most valami olyasmit várt tőlem, hogy ne a parancsot kövessem, hanem szabad akartomból döntsek a küzdelem mellett, de ez nem így működött. Nem tudtam különválasztani a kettőt. Akart harcolni Cliodhnával a nyavaja, nem voltam katona. Papnő voltam és boszorkány, akinek megvoltak a maga céljai, és ezekhez a célokhoz éppen a holnapi csatán keresztül vezetett az út. És Anubis jóindulata is jól jött hozzá, hogy én voltam az egyetlen, akinek az ura közvetlenül szólt a körhöz, és akit kénytelenek voltak tisztelni és követni. Nem volt elengedhetetlen, de előny volt. Fegyvertény a kezemben, ahogyan Haszin fogalmazott. Ha csak egy hajszállal kegyetlenebb lettem volna, talán idővel megpróbálhattam volna őt felhasználni, de… Nem voltam kegyetlen. Volt bennem emberség, talán több is, mint kellett volna ahhoz, hogy érvényesüljek, de én amellett, hogy ki akartam emelkedni az emberek közül, nem képzeltem magam feljebbvalónak egy istennél, de még csak egyenrangúnak sem. Bármilyen erős boszorkánnyá is válok egyszer, bármennyire is lesni fogja a covenem minden tagja a szavamat talán egyszer, az istenek tisztelete az ő akaratuk teljesítése akkor is elsődleges lesz, egy megtisztelő feladat. Egy kiváltság – szintén Haszin szava járása. Főleg, ha az az isten olyan volt, mint a férfi, aki már csak néhány centire állt tőlem. Sosem voltam macskás típus, de kedvem lett volna dorombolni már csak ennyitől is. Körbe trappolni, odadörgölőzni… Komoly önuralomról tettem tanúbizonyságot, hogy semmi ilyesmire nem vetemedtem. - Tudod jól, hogy nem félek a haláltól. A kíntól félek, de le fogom tudni küzdeni, főleg ha annyi a feladatom, hogy táncoljak nekik. Az egy… más állapot, amikor nem gondolkozok, így az, hogy mi történhet, vagy mi lesz, az nem igazán béníthat meg. – válaszoltam. Hiszen most is nehezemre esett gondolkozni. El akartam merülni a fekete sötétségben, érezni, ahogy körbefolyja a bőrömet… Éppen csak megfogalmozódott bennem a gondolat, hogy veszélyes volt ennyire közel lennem hozzá, mert eltompította a józan eszem… És ő még arról beszélt, hogy a félelem nem béníthat meg, meg hogy hideg fejre lesz szükségem. Annyira nem sikerült józannak maradnom, hogy ne lépjek hozzá én is közelebb, annyira, hogy a testünk között alig legyen egy centi. Ha nagyobb levegőt vettem volna, talán hozzásimulok, de ezt azért visszatartottam. - Kedves vagy, de nem neked akarok bizonyítani. Néha úgy hiszem próbára teszel, de tudom, hogy ez most nem az. Sokat gondolkoztam, miért nem lettem nekromanta, miét pont azt kaptam ajándékul tőled amit, azután eszembe jutott a kávé és a tej. – mosolyogtam el halványan, amikor visszaemlékeztem a napra amikor ebbe az országba érkeztünk, és a konyhában beszélgettünk erről. Óvatosam felemeltem a kezem és arrébb tettem egy hullámos fekete tincset a homlokából. – Azt akarom, hogy lássanak. Hogy lássák, hogy így is vagyok valaki, és akik azt mondták, hogy senki és semmi vagyok, aki akár meg is fagyhat egy betonlépcsőn, azok egyszer térden állva esedezzenek bocsánatért. Ez a vágy annyira erős, hogy képes volt formálni az ajándékod, és hajszolni fog, hogy kivegyem a részemet a küzdelemből is. De mindez embereknek szól, nem isteneknek. A beléd vetett hitem erősebb. Nagyon nehéz volt ezt így megfogalmazni, ennyire feltárni a lelkem legmélyén levő keserűséget, haragot és dacot, amit engedelmességgel fedtem el, ami megbújt a megannyi maszk alatt, mint egy alvó kígyó, ami csak a pillanatra várt. Veszélyes játék volt ez, tudtam én is, hogy pengeélen táncolok, és hogy a becsvágy talán átveheti az uralmat az emberségem felett. De ezért nem választott engem Ízisz, vagy Hórusz vagy akár Hathor, vagy bárki más a fény egyiptomi istenei közül. Ezért lettem én egyedül, a többiekkel ellentétben a Halálé, mert én is valamiféle mezsgyén egyensúlyoztam mindig, hogyan a Duat is egy mezsgye volt az élők és a holtak világa között. Az éjszaka hidege hirtelen csapódott nekem, amikor Anubisnak el kellett lépnie tőlem, hogy fel tudja venni a két ágat. Érdeklődve néztem, ahogyan a fekete homokszemek körbefonták a fát, bevonták, mint egy lakk, és haloványan láttam a két szalagot is. Kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem őket, és bár a szalag eltűnt a végükről, tudtam, hogy ez már nem két egyszerű bot volt. A nyelük pont jó méretű volt, kellemesen simult a tenyerembe. - Gyönyörűek. Köszönöm. – mosolyogtam a fey-re őszinte örömmel. A fa felé fordultam, aminek a tövében eddig álltunk, és feltett szándékom volt azonnal ki is próbálni az új ajándékaimat. Kecsesen megmozgattam a vállamat bemelegítésképp, majd a két csípőmet is, ez után meglendítetettem a lábam a forgáshoz, és amikor visszaértem megpörgettem az egyik ostort a fejem fölött és előre csaptam vele. Persze túl könnyű lett volna, ha ennyi is elég hozzá, de ki tudja. Nem adott volna olyan fegyvert a kezembe, amit ne tudnék rögtön használni.
Természetes volt, hogy nem félt a halltól, hiszen ellenkező esetben most nem álltunk volna itt. Akkor megrettent volna a Duat kapujában, elfordul tőlem mint olyan sokan és nem lett volna alkalmas arra, hogy elsőként a papnőm legyen. De a halál ennek ellenére eljöhetett érte. Noha megakadályozhattam egy ideig, visszaparancsolhattam az elmúlás sötétségét, de végeredményben nem hajcsárkodtam fölötte. Az örök törvénynek én sem állhattam ellen végtelen időkig, a gondolat pedig, hogy el kel engednem a Sásmező felé ilyen korán kellemetlen hideggel töltött el. De ő úgy tűnt elhatározta magát, csupán eddig nem értettem, miért. Tudtam arról a szürke foltról, amibe nem láttam bele, a titokról, amin Shadiya egész lénye állt, egyensúlyozva egy veszedelmes határvonalon, ami elválasztott minket és az ellenséget. Nem nekem akart bizonyítani. És nem is magának. Az igazságtalanságot akarta kiköszörülni, ami az egész életét végigkísérte, mint egy érinthetetlen, folyton sziszegő kígyó. A hiányt. A csalódást. - Haszin nem az anyád. - mondtam elgondolkozva, egészen mélyen pillantva a lelkébe az arcom előtt lebegő szemén át, mintha végre beengedett volna egy eddig zárt szobába. - Ő nincs melletted. És nem is volt soha, ahogy az apád sem. Nekik szól a dac és a becsvágy? Az ő hiányukat akarod megtorolni azzal, hogy mindenki fölé emelkedsz? Veszélyes vágy volt, egy nyers, vad és sokszor irányíthatatlan erő, egy kifogyhatatlan forrás mind újabb és újabb eredmények felé. Ha nem fogta elég erős kézzel, kiöntött a medréből, akár a Nílus maga és lesöpört mindent maga előtt. Azt is, ami a seelie és az unseelie közti határt jelentette. De megkérdőjelezhetetlen volt, hogy kellően jól használva soha nem apadó motivációt jelenthetett, ami rengeteg jót szülhetett. Shadiya ezen a határon táncolt, babonázó vonaglással kísértve mindkét oldalt, hol erre, hol arra fordulva, de még sem lépve egyik irányba sem. Ő a mezsgye erejét használta. És úgy tűnt az én feladatom volt, hogy a mezsgyén is maradjon. - A mi utunk már csak ilyen. - feleltem végül, és ahogy a homlokom felé nyúlt megfogtam a kezét és a kézfeje köré kulcsoltam az ujjaimat. - Magányos, félreértett, elítélt és gyanakvó pillantásoktól kísért. Az arany és napfény földjén kevesen becsülik a sötétséget. Hiánynak, ürességnek tartják, ami egyébként is elmúlásra hivatott. Ha mégis büszke akarsz lenni erre az erőre, megmutatni másoknak, milyen hatalommal jár ez az út, én nem tántorítalak el tőle. - A szavaim közben az ujjaim rajzolta árnyékok szétfolytak és mélyültek, sötét, a selyemnél is finomabb homokszemekként kúsztak végig Shadiya kezén, szögletes mintákat és régi idők papnőit idéző kacsokat rajzolva a csuklója és az ujjai körül, a kézfején pedig az én nevemet jelentő hieroglifa jelent meg a régi időkből azóta elfelejtett kerettel. Noha a felügyelő látogatásakor elleneztem a tetoválást, ez jobban hasonlított a rituális festésekhez és ahogy elengedtem, a jel elhalványult és eltűnt. - Az egyetlen parancsom csupán, mint istened, hogy soha ne használd olyanra, ami ellenkezik a feladatunkkal. Hátraléptem tőle és kissé elrévedve figyeltem, ahogy megprödült a lánfeje körül és lecsapott a korbáccsal. A fegyver tökéletes összhangban volt Shadiya mozgásával és erejével is, pontosan a megfelelő pillanatban teremtve elő újra a szalagot - és közben felfedve újfent az előbb létrehozott motívumot a csuklóján -, nekicsapódva a fa törzsének. A csapást egy halk surranás kísérte, mielőtt a szalag újra eltűnt, a helyén azonban egy fejszecsapásnak megfelelő keskeny vájat maradt. - Ügyes. - mosolyodtam el halványan. - Viszont tanácsolnám, hogy mértékletesen bánj velük. Noha jelentősen kevesebb erőt igényelnek, mint a bűvölet tánc közben, ennek ellenére erőt igényelnek. A tiédet.
Meg kellett volna rettennem a kitárulkozástól, hiszen eddig mindig így volt. Hét pecsét alatt tartottam a valódi gondolataimat és érzéseimet, mert tudtam, hogy az emberek nem értenék, a coven talán kivetne a sorai közül, de még Haszin is helytelenítené, és legjobb esetben is megpróbálna a lelkemre beszélni, előadni valamit a továbblépésről, a megbocsájtásról és egyéb szép dolgokról, amikre én képtelen voltam. A kamaszos lángolás már elcsitult és parázzsá szelídült, ami már talán annyira nem égetett sem engem, sem másokat, de nem aludt ki soha. És nem is fog. Ahhoz, hogy érezzem, hogy élek, égnem is kellett, ez mindig is így volt. Hiába vágytam a puha, sötét, folyékony sötétséget, teljesen eggyé válni nem tudtam vele, és igazán nem is akartam. Ahogyan a parázs úgy a takaró sem tartott melegen a hideg éjszakákon, csak a kettő együtt. Talán mindezt Anubis is tudta már, hiszen amikor beavatott belenézett a lelkembe, de lehet, hogy igazán nem tudta mit látott. Látta a parazsat a falak mögött, de nem tudta mi gyújtotta meg, és hogy mi minden volt alatta, ami huszonhat éve táplálta. - Azt akarom, hogy lássa, hogy mekkora hibát követett el, amikor elment. Az apám nem érdekel, szerintem azt se tudja, hogy létezem, biztosan el van a magasztos felemelkedett dolgaival, vagy már a porhüvelye valamelyik unseelie-nek. Ám az anyám eldöntötte, hogy nem kellek neki, és azt akarom tudja, hogy ez volt élete legrosszabb döntése, és hogy bármit is akarjon a coventől valaha, ahhoz rajtam keresztül vezessen az útja, ahogyan azoknak is, akik azt mondták Haszinnak, hogy ne vesződjön velem. Vagy akik azt mondták, hogy nem találtál méltónak, mert nem lettem nekromanta. Próbáltam visszafogni magam, hogy a parázs csak parázs maradjon, és ne csapjon fel belőle tűz, nehogy megégessem magam vele, de méginkább, nehogy megégessem vele Anubist. Nem hagyhattam elragadtatni magam, mert a lelkem legmélyén mégis lett valami, amitől féltem. Hogy meggondolja magát. Hogy rájön, nem olyan vagyok, amilyennek gondol, és elfordul tőlem. Ám ahogyan megfogta a kezem, ahogyan a fekete homok végigfolyt a karomon, szinte cirógatva a bőrömet, nem erről árulkodott. A szimbólum a kézfejemen nem a szerződésünk megtörése, hanem pont a megerősítése volt. Gyönyörű szép volt, büszkén viseltem volna minden áldott nap, mégis elhalványodott, amikor elengedte a kezem. Attól viszont még éreztem, hogy ott maradt a bőröm alatt. - Már most is büszke vagyok rá. Már csak azt akarom, hogy más is lássa. És mondtam, a hitem erősebb a becsvágyamnál. Nem teszek olyat, ami ellentétes lenne a céljaiddal. – legyen ez a cél bármi. A feladat egy dolog volt. Persze, én is meg akartam javítani a Fátylat, megakadályozni a sötét istenek visszatérését, hogy tönkre tegyék a világot. Ám azt is tudtam, hogyha a nagyúr úgy döntene, oldalt vált, vagy megváltoznak a céljai, akkor is vele tartottam volna. Furcsa dolog volt jó és rossz, halál és élet, fény és sötétség mezsgyéjén táncolni a szürke zónában, ám mégis úgy éreztem, hogy ez így tökéletes. Ez az ő birodalma volt az istenek között, az emberek között pedig az enyém. Ám ezeket már nem mondtam ki. Ha akarta, úgyis tudta. Inkább az új fegyveremet próbáltam ki, és legnagyobb meglepetésemre már elsőre is elértem vele a kívánt hatást. Nem csaptam vele ketté a fát, az talán sok lett volna kicsit, de így is szép vágást hagytam az ostorcsapás nyomán. Ez bőven eltántoríthatott bármit, ami gyengébb volt egy fey-nél, ha arra került a sor. A magyarázata hallatán viszont hátrafordultam. - Hogy érted, hogy az enyémet? – kérdeztem. A varázserőm tőle jött, ahogyan minden boszorkány a feytől kapta az erejét, aki beavatta, és aki, ha akarta vissza is vehette. Persze létezett varázslat, ami az életerőből is táplálkozott, egy fajta gyógyítás, de minden más, belülről fakadó saját erő az a felemelkedettek és fey-ek területe volt. Így hát végső soron az ostorok sem az én erőmet kellett volna, hogy szívják, hanem Anubisét, én csak egy csatorna voltam. Egy lyuk ami formát adott a rajta átsütő fénynek.
Tehát végeredményben igazam volt, noha Shadiya máshogy fogalmazta meg. Azt akarta, hogy az anyja és azok, akikben az anyját látta, akik újra és újra értéktelennek nyilvánították megváltoztassák a kegyetlen döntést, ezzel kijavítva a hibát a világban és befoltozva egy sértést, amelyet magával hordozott. Ez önmagában nem volt sem erényes, sem hitvány. Ahogyan a halál szolgái között kevés híján minden. Azonban volt egy fontos kérdés, ami egyértelműen elkülönítette az unseelie dölyfös, sanyargató táborát tőlünk. - És mit felelnél nekik? - kérdeztem, miután elengedtem a kezét. - Ha az anyád, vagy bárki, aki lenézéssel gondolt rád eléd járulna és bűnbánóan a segítségedet kérné, mi lenne a válaszod? Mert az sokszor fontosabb, mint a vágy. Bár néha éreztem, hogy minden kérdésemet próbaként értékelte, mintha létezett volna jó és rossz válasz, most kivételesen valóban próbára tettem. Nem akartam megfedni vagy megjutalmazni bármilyen válaszért, de sokat elárult valakiről az, mivel is kezdett a hatalommal, amit mások ellenében megszerzett. Még ha pusztán elméletben is. És nagyon fontos üzenet volt számomra arról, mennyire kellett féltenem Shadiyát az ellenségeinktől. - A vakoktól hiába várod, hogy meglássák a színeket. - feleltem egy félmosollyal figyelve, ahogy a bőrén eltűnő jelet vizsgálta. - De ahogy mondtam, én nem vagyok az erőfitogtatás ellen, ameddig a végeredmény nem okoz kárt annak, aki nem érdemli meg. De ha szeretnéd személyesen elmondani a coven öregeinek, ki állította meg Cliodhna vérengzését, csak nyugodtan. Ahogy elégedetten méregette a csapása okozta sérülést, valahogyan én is elégedettséget éreztem, bár semmi különösebb okom nem volt rá. Talán csak örültem, hogy sikerült neki tetsző és hozzá illő fegyvert ajándékoznom neki, még ha egy jobb korban ilyen ajándékot pazarlás lett volna adni. Sajnos nem azt a kort éltük. - Úgy értem, hogy a szalagkorbács azt az erőt használja, amit neked adtam, nem közvetlenül az enyémet. Ezért hosszan tartó használat után te leszel fáradt tőle, nem én. - feleltem neki magyarázatképp, aztán végignéztem az udvaron. - Szerintem eléggé megvédtük magunkat a felügyelő kétséges módszereivel. Jobb, ha már csak eszünk valamit és pihenünk. Kivéve, ha gyakorolnád még a fegyverforgatást.
Anubis feltette azt a kérdést, amit én magamnak sosem mertem, mert nem akartam szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy esetleg elutasítanám őket. Kinevetném őket vagy a sárba tipornám, hogy szenvedjenek a hibáik miatt mert megérdemlik. Nem akartam ilyen ember lenni, de azt sem tudtam volna jó szívvel kijelenteni, hogy persze, ez már elég lenne. Hogy valóban a lelkem mélyéről képes leszek megbocsájtani mindenkinek, ha megkaptam, amit akartam. Tudtam, hogy a seelie ezt várta volna tőlem. És mivel Anubis seelie volt, ő is ezt a választ várta volna tőlem, hogy meg fogom nekik mutatni majd, mennyire jóságos és kegyes voltam… Ám azt is kérte, hogy ne hazudjak neki, soha, és akkor is rájött volna, ha egyáltalán megpróbálom. - Nem tudom. Azt akarom mondani, hogy megbocsájtanék, hogy segítenék, de az őszinte válaszom az, hogy nem tudom. Ki fog derülni, hogy mire eljutok idáig, ha eljutok valaha is, akkora mennyi emberség marad még bennem. Lesütöttem a szemem. Szégyelltem magam, amiért így éreztem, sőt, ezt az egész mérgező becsvágyat szégyelltem. Azt akartam, hogy az legyen belül is, amit mutattam magamból, de nem az volt. Nem ment. Ahogy a világ, úgy én sem voltam tökéletes, kapaszkodtam ebbe a haragba, mert ez volt, ami hajtott, és ha ez nem lenne nem is tudtam, ki lennék. Az talán már nem is én volnék. - Nem fogom elorozni tőled a dicsőséget, hiszen úgyis tudnák, hogy te voltál az egész mögött. Csak azt fogom elmondani, ahogyan az valójában megtörténik, de nem is fogom kisebbíteni a saját szerepem, ha valóban lesz benne. Ha pedig sikerrel jársz, és én leszek a boszorkány, aki hozzásegített ehhez a sikerhez, ami tulajdonképpen megmenti az egész világot, az már elég nagy dicsőség lesz. Az erőfitogtatás más volt, mint az eredmények, vagy hogy nevünk bekerül a legendákba. Sajnos a véneink makacsabbak voltak annál, minthogy az első elég legyen, a másodikból mindig több kellett, ám a legendák, amik túlmutattak a covenen, túl Egyiptomon, na az már valami volt. Az el fog jutni az anyámhoz is, sőt talán még a felfuvalkodott felemelkedett apámhoz is, bárhol is legyenek. És már a legendás fegyverem is megvolt. Felkuncogtam, hogy a férfi nem hitt Mr. Duncan praktikáinak, amiket tanácsolt a védelmünk érdekében. Ő volt a fey, bizonyára érezte, ha valami nem működött. - Szívesen gyakorolnék még, de nagyon kimerültem. Nagyon hosszú napunk volt, és a holnap se lesz könnyebb. Ráadásul, ha az ostorok tényleg az én erőmet szívják, akkor már csak azért is kelleni fog a pihenés. – indultam el vissza a ház felé. A tekintetem időről-időre a kezemre tévedt, kerestem a jelek nyomait, amiket felfestett rám, de nem láttam semmit, csak az érzet bizsergett ott még mindig. - Nem azt mondtad, hogy a te idődben csak az örömlányok viseltek tetoválásokat? – néztem fel rá, kicsit pimaszabban a szokásosnál. – Szívesen hordanám állandóan is, mert nagyon szép, csak különös ahhoz képest, hogy ami Mr. Duncanen volt, az téged annyira nem nyűgözött le. Tetszett, hogy ilyen módon is megjelölt, hogy az övé voltam, de rá akartam kérdezni, hiszen alig egy nap telt el, mióta teljesen elutasította az ilyen dolgokat. Érdekelt, mi változott.
A kapcsolatunkon keresztül mindig tudtam, mikor Shadiya hazudott vagy elhallgatott valamit, ezúttal azonban maga a felelet is igazságot tükrözött. Senki nem vallotta be a bizonytalanságot, kivéve, ha valóban úgy érezte, az pedig egyelőre elég volt. Ez is a mezsgyéről árulkodott, ahogy Shadiya lényében minden. És úgy hangzott tudta, mi volt a jó döntés akkor is, ha a lelkét kétfelé rángatta a világ igazságtalansága és a saját meggyőződése. - Értem. - feleltem, aztán kisvártatva folytattam, mielőtt csalódottságot vagy elítélést fedezhetett volna vel a rövid feleletben. - Bizonytalannak lenni emberi és őszinte, ezt értékelem. Ha viszont a pillanat eljön, és még akkor sem határoztad el magad, ha az én utamat akarod követni, a válasz a körülményektől függ. Ha megadod nekik, amit kérnek, mert a kérést jónak látod és elutasítod, ha nem. Én ezt tenném, akár Osiris kérne tőlem valamit, akár Set. A hóhér. A kapuőr. A hadvezér, aki milliók élete és halála fölött dönt, ugyanúgy erényei szerint mérve ellenséget és barátot. Ez voltam én, és noha tudtam, hogy Shadiya ennél nagyobb lánggal égett, ezt az egy tanácsot tudtam adni neki. A további feleletéből azonban megértettem, hogy Shadiya nem maga akart dicsekedni bármivel. Azt akarta, hogy a tettei és a hatalma olyan befolyást jelentsen, amit már képtelen volt figyelmen kívül hagyni bárki, végképp azok, akik eddig megvetették. Azt akarta, hogy pusztán a léte és az eredményei, amelyeket a covenje és az istenek szolgálatában tett bármiféle erőfeszítés nélkül emeljék az őt megillető helyre. Ehhez pedig keresve sem talált jobb helyet annál, ahol voltunk - és ahová készültünk. - Ahogy akarod. Azonban remélem azt is megjegyzik az idők végezetéig, kit tartott egyedül elég méltónak az egyetlen isten, aki felelt a hívásra és aki szembeszállt az unseelie szörnyetegekkel. Nem igazán értettem, miért igyekeztem megadni neki a nagyságot, amire vágyott, de a beavatása óta valamiért újra és újra kerestem, mivel oldhatnám a kételyeit és a bizonytalanságát. Valami az egész lényegében ösztönzött erre, és mint egyetlen papnőm ezt helyénvalónak éreztem. Ahogy visszafelé sétáltunk, a kérdésére csupán öntudatlanul a kezére pillantottam, ahol láthatatlanul ott festett az én jegyem. Legalább is emberi szem nem láthatta, a Fátyol erejének fényében viszont úgy ragyogott, akár az ezüst a napfényben. - Ez nem egy tetoválás. Ez az istenek főpapjainak rituális festése, amit évezredekkel ezelőtt a fáraó rajzolt rájuk az ünnepek alkalmával.* Ami a felügyelő karjára volt varrva, az egy egyszerű felségjelzés. Ez annál több. Ez az istenek ajándékának lenyomata, jelen esetben az én kegyem egyfajta tanúbizonysága. De könnyen láthatóvá teheted, ugyanúgy felel az erőre, ahogyan a szalagkorbács is.
A hit azért kellett, hogy akkor is bizonyosságunk legyen, ha valamit nem láttunk közvetlenül, hiszen az már nem is hit lett volna, hanem tudás. Bármennyire is féltem Anubis ítéletétől, hittem, hogy az igazságos lesz, hiszen mindig is annak tartották már az őseim is. Ám ahogy a bizonytalanságomra felelt, ahogyan reagált arra, hogy még akkor is próbáltam őszinte lenni vele, amikor magamat is gyarlónak éreztem, meglepett. Ítéletet vártam, de ehelyett egy egyszerű tanácsot kaptam, ami pont emiatt az egyszerűsége miatt volt mégis bölcs. A kérést magát nézzem, ne azt, aki elém járult vele. Tulajdonképpen ettől a gondolattól megkönnyebbültem. Levette a vállamról a terhet, hogy meg kelljen bocsájtanom, hogy át kelljen értékelnem dolgokat. Csak egyszerűen nekem is igazságosnak kellett lennem, és a jó célokat néznem, a távolba meredni ahelyett, hogy az arcokat láttam volna magam előtt. - Ez… egy egészen jó tanács. Köszönöm. – mosolyogtam rá, és ez a mosoly most tényleg őszinte volt. Biztos voltam benne, hogy ő is érezte, ahogyan egy súly lekerült a mellkasomról. Tudtam, hogy a folytatással is jobb kedvre akart deríteni, még ha nem is mondott valótlant, ez azért csak a pillanatnyi helyzet volt. - Azért még ne mondjunk le a többiekről, hogy ők is eljönnek. Különben minek csinálnék szentélyt az egyik szobából, ahelyett, hogy berendeznénk benne egy kisebb mozit? – kérdeztem vidáman. De értettem, mire gondolt. Én voltam az egyetlen beavatottja, a coven is így gondolta, és most ő is megerősítette a feltételezést. Ám ha a régiek közül lesz még, aki hajlandó lesz idővel válaszolni és részt venni a harcban, akkor neki is lesznek beavatottjai, vagy már vannak is, és bármennyire is szerettem ezt a különleges helyzetemet, az unseelie-val való küzdelemhez jó lett volna, ha jönnének még. Nem tudom, hogy miért volt az, hogy bár vágytam az elismerésre, a hatalomra, és hogy kiemelkedjek a többi boszorkány közül, hiába kaptam ezt meg legalább részben, valahogy mégsem tudtam így látni. Nem értettem, miért nem volt ez elég. Talán mert nem az én érdemem volt, hanem egy isten döntése, ami lehetett akár puszta szeszély is, vagy véletlen… Én tudtam, hogy nem volt az, de ehhez meg kellett ismernem Anubist egy kicsit jobban, úgy, ahogyan a többiek nem ismerhették meg, mert ha el is töltöttek vele egy rövid időt, akkor is csak hajbókoltak, de arra már nem vették a fáradtságot, hogy meg is próbálják érteni őt. Igazából tőlem is ezt várták, de nem tudtam úgy egy fedél alatt élni valakivel, és ráadásul fontos dolgokon dolgozni együtt, hogyha nem értettem az észjárását. Persze még most sem állíthattam, hogy értettem, de már jóval közelebb jártam ehhez a célhoz, mint kétezer éve bárki. Miközben a tetoválásomról magyarázott magam elé emeltem a kezem és megpróbáltam előhívni. Csavartam egyet a csuklómon, mire felsejlettek újra a minták, majd egy újabb csavarással eltűntettem őket. Aztán megint előhívtam. Nem is próbáltam leplezni, hogy úgy örültem neki, mintha egy öt éves kislány kapott volna tiarát a hercegnős bulija előtt. - Tudod, különösen tehetséges vagy abban, hogy ahelyett, hogy teljesítenéd a hirtelen jövő kívánságaimat, mindig valami annál is jobbat adj helyettük. – jegyeztem meg. Attól a ténytől most megpróbáltam eltekinteni, hogy gyakorlatilag ez is felségjelzés volt, mert egyrészt szebb volt, mint a felügyelőé, másrészt meg mert megvolt az egésznek a rituális háttere. Persze ha már rituálé, keríthettünk volna nagyobb feneket is a dolognak, de azt hiszem ezt nem tervezte el előre, ahogyan az ostorokat sem, egyszerűen ajándékozós kedvében volt. Vagy próbált valamiért a kedvemben járni, pedig az az én feladatom lett volna. - Én is akarok neked ajándékot adni. Még nem tudom mit, de ki fogom találni. – döntöttem el. Közben a bejárati ajtónál levettem a cipőmet, és folytattam az utunkat a konyhába, hogy legalább müzlit együnk mielőtt lefekszünk aludni.
A belőle sugárzó megkönnyebbülésből úgy tűnt, a majdani döntésének kérdése régebb óta foglalkoztatta és sokkal mélyebben érintette, mint az kimutatta. Talán azóta, hogy az erőm átjárta. Vagy annál is régebben, mióta először merült fel benne a lehetőség, hogy egy napon hatalmas boszorkány lehet. Ahogy az általában lenni szokott az emberekkel, olyan erősen kereste a választ, amely segíthetett dönteni a két látott út között, hogy nem vette észre a harmadikat. Persze mindenen kívül álló seelie-ként ez számomra lényegesen könnyebb volt, de éppen ezért imádkoztak hozzánk útmutatásért is, nem pusztán erőért. - Reménykedhetünk. - feleltem a többi isten kérdésére. - És továbbra is hívni fogjuk őket. De sajnos számolni velük értelmetlen. Szerencsére Cliodhna legyőzéséhez nem kell sem Horus, sem Sobek, Thoth, vagy bármelyikük. A válaszban ugyan el volt rejtve egy szomorú tény, miszerint nem tudtam hogyan volt esélyünk visszaállítani a fátylat, de ez jelenleg parttalan vita volt. Ha az volt megszabva nekünk, hogy ezentúl évezredeken át őrt álljunk és egyesével küldjük vissza a repedésen átszivárgó ellenséget, hát azt tettük. Kapuőr voltam, ez volt a szerepem. A vallomására, ami egészen dicséretnek hangzott kissé elmosolyodtam a szám szegletében. - Felettébb tehetséges vagy abban, hogy a valódi igényeidet csupán a megfelelő pillanatban áruld el. Én csupán megtanultam figyelni az ilyen pillanatokban. De kíváncsian várom, szerinted nekem mire van szükségem. Az ajándékozásnak végülis ez volt a lényege, Shadiya dolgát viszont rendkívül megnehezítette, hogy én magam sem ismertem a választ. Régen megfelelő rituálékkal áldoztak, füstölőket égettek, de ezeket a coven szüntelenül elvégezte, nem lett volna benne semmi különleges. Gyanítottam, hogy végül a kérdés el fog halványodni és elfelejtődik, ahogy sok minden, de nem bántam. Nem azért adtam ajándékokat, mert viszonzást vártam érte, akár egy ember. Hanem mert úgy volt kedvem. A nyers zabkása, amit az emberek müzlinek neveztek nem volt kifejezetten ízletes, de jelenleg nem panaszkodtam. Tudtam, hogy a testemnek szüksége volt a benne rejlő táplálékra, még ha a nyelvem jobban kívánt volna valami édesebbet. Vagy savanyúbbat. A vacsora végeztével felálltam és kinyújtottam a karom a ház két sarka felé, a levegő az ujjaim előtt fodrozódva megcsavarodott, sakálfejű ugró lelkeket rajzolva ki, akik egy leheletnyi porfelhőtől kísérve végigloholtak a szobákon és az ablakokon átszivárogva elfoglalták az őrhelyüket a tető peremén. - Így aludhatunk nyugodtan, a felügyelő praktikái mellett is. Békés éjszakát, Shadiya.
Kezdőlap 
Lady Hatchwood Shadiya kérdésére rekedtesen felnevetett.
Abban biztos voltam, hogy nem lesz elég megkérni Cliodhna-t, hogy ugyan legyen szíves békén hagyni a porhüvelyt, amit nagy nehezen elfoglalt magának. Ismét ott tartottunk, amit már az ideérkezésünkkor megállapítottam, hogy szükségünk lenne egy kapcsolatra a S.P.E.C.T.R.E. lovagokhoz, akik értenek az unseelie-vel való küzdelemhez a maguk emberi szintjén is, ráadásul, ahogy Anubis fogalmazott az étteremben, nekik is tudniuk kellett, hogy nem voltak egyedül. Viszont a felkeresésük nem volt olyan egyszerű, nem csak kinéztünk egy számot a telefonkönyvből, vagy elmentünk egy épületbe beköszönni. Jobban vigyáztak magukra ennél, és ez teljesen érthető is volt. Csakhát… Most jól jött volna a segítségük, vagy legalább a tudásuk.
Nem igazán értettem, miért akart velem jönni, azért besózni a fákat – de hülyén hangzott ez… - még ment egyedül és néhány ágat is tudtam gyűjteni. Hacsak nem szeretett a nagyúr a kísértetiesen ködös, szűrt holdfényes éjszakában sétálni, aminek ezelőtt még sosem adta jelét, akkor azt kellett feltételeznem, hogy a társaságomra vágyott. Igazából szívesen vettem, szerettem a közelében lenni, szinte fürdőztem az aurájában, így nem ágálltam ellene. 