Próbáltam nem arra gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy magunkra maradtunk a harcunkban és hogy a küldetés, hogy bezárjuk a repedést a Fátylon sosem fog teljesülni. Vívhattunk szélmalomharcot, ameddig meg nem haltam, és utána ameddig Anubis vagy belefárad vagy valóban kitör a háború az istenek két csoportja között és eldől az emberiség sorsa, de… Azért mélyen belül még reménykedtem benne, hogy ez nem így lesz, és hogyha igazán nagy lesz a baj az istenek majd visszatérnek, és újra megvédik az embereket, újraalkotják a fátylat, és minden olyan lesz, mint azelőtt. Bár nem voltam benne biztos, hogy akartam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt… Ebbe viszont már végképp nem akartam belegondolni. A lehetőségek száma végtelen volt. A riposztra elvigyorodtam. - A férfiak mindig azt hiszik, hogy mi nők csak úgy viccből nem mondjuk el mit akarunk, mert arra várunk, hogy majd kitaláljátok, pedig az esetek többségében csak nem tudjuk, mit is akarunk igazából. Pont ezért olyan örömteli, ha valaki mindezek ellenére kitalálja. Nem mintha rólunk illett volna úgy beszélni, mint egyszerű férfiról és nőről. Az túl… emberi volt, én pedig véletlenül sem akartam Anubist összetéveszteni egy emberrel, vagy egy kalap alá venni egy egyszerű ember férfival. Az „ember” részt még könnyen elengedtem, hiszen egy isten volt, ráadásul az én istenem, de sokszor kaptam magam azon, hogy minden porcikájában férfinak láttam, és nem tudtam, hogy ettől el kellett-e tekintenem vagy sem, csak azért, mert fey volt. Nem tudtam viszont azt sem, hogy hogyan tegyem fel neki ezt a kérdést, vagy egyáltalán értelmes kérdés volt-e vagy teljesen hülyeség. Inkább becsomagoltam és eltettem egy dobozba, amire a „később” címkét ragasztottam. Én minden porcikámban nő voltam, ez legalább biztos volt. Az szintén érdekes kérdés volt, hogy vajon neki mire volt szüksége. Ezt most nem akartam összekeverni a vallással, ez annál személyesebb volt, mint egy áldozat, egy rituálé vagy ilyesmi. Egy ereklye, ami a régi időkre emlékeztette talán jó lehetett, de még inkább valami, amit ide köthetett, a mosthoz. Ezen még gondolkoznom kellett, csak reméltem, hogy szembe fog jönni egyszer valami, amiről ő jutott eszembe – a mindenen kívül is – ami esetleg jó ajándék lehetne. - Kihívás elfogadva. – mondtam végül. Aknamező volt, és még azon kívül is ezer csapdát rejtett mert a nem megfelelő ajándékkal akár meg is sérthettem, de bíznom kellett magamban. Mostmár hivatalosan is ő ismert engem a legjobban, és nem hittem, hogy volna bárki ebben a világban, aki jobban ismerte volna őt nálam, ebből kellett kiindulnom. Még mindig ezen járt az agyam, amikor bementünk, hogy együnk egy tál müzlit. Én szerettem, voltak benne szárított gyümölcsök meg pici csokidarabkák is, ráadásul nagyon egészséges volt, de azért messze elmaradt egy arab lakomától. Majd máskor. Ha túl leszünk mindezen, megmentettük azokat a nőket és visszapateroltuk Cliodhna seggét a fátyol túloldalára, akkor majd ünneplünk. Megvártam, ameddig a két kha elfoglalja az őrhelyét. Ez tényleg biztosabb módszernek tűnt, mint a felügyelő praktikái, noha nem tudtam, miért nem állított meg, miközben megsóztam a fákat, de lehet csak nem akart elkedvteleníteni. - Békés éjszakát neked is, nagyuram. Azonban a béke valahogy nem akart megtalálni. Még jó hangulatban tettem az új fegyvereimet az éjjeliszekrényre, lezuhanyoztam, át is öltöztem az alvó pólómba és rövidnadrágba, kényelmesen elhelyezkedtem, de mindig, mikor elnyomott volna az álom, meghallottam valamit, ami azonnal felriasztott. Hol egy szárny suhogását képzeltem az ablak mögé, ilyenkor füleltem, hogy a lelkek nem bonyolódtak-e harcba, máskor csak a szél süvítését tévesztettem össze Badb szárnyaival. Amikor pedig elkezdett kopogni az ablakon az eső, akkor újra eszembe jutott az autó, majd Nemain ahogyan az alakja kibontakozott az esőfüggöny mögül. Levegő után kapkodtam, próbáltam megnyugtatni magam, hogy csak képzelődtem. Megfogtam az ostoraimat a kezembe és egy ideig csak ültem az ágyon, próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem volt itt semmi, hogy mára biztosan vége volt az akciónak, de… Nem sikerült. Kimentem, ittam egy pohár vizet, hátha jobb lesz, de akkor elkezdett idegesíteni, hogy pihennem kellett volna, hogy hosszú és megterhelő napunk lesz, de csak kóvályogtam a házban. Végül pedig Anubis ajtaja előtt találtam magam. Vettem egy nagy levegőt. Az emberek ilyenkor imádkozni szoktak, de az ugyanolyan lett volna, mintha egyszerűen felébresztettem volna. A vallás nem volt felkészülve azokra a helyzetekre, amikor az ember lánya egy fedél alatt élt az istenével. Nem, ezt még az apácák és szerzetesek se érthették. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de az hülyén jött volna ki. Maradt az újabb kóválygás. Azután visszamentem, a szobámba a párnámért és a takarómért, majd végül kopogás nélkül, amennyire hallkan csak tudtam benyitottam Anubis szobájába. A tömjén illat szinte arcul csapott, pedig nem égetett bent semmit, de ez után igyekeztem a szoba sarkában levő fotelhez osonni, és befészkelni magam oda, hátha könnyebben elalszom, ha nem kell attól tartanom, hogy valamelyikünket megmerénylik álmában.
Az éjszaka alatt egyetlen banshee sem kísértett a házunk környékén, a szellemek pedig az egyébként Írország látképéhez tartozó közönséges varjakat is messzire elriasztották. Az álmom közben is éreztem, ahogy Shadiya elméje közelebbről sugározta a zaklatottságot, mikor a szobámba óvakodott, mintha titkolni akarta volna a gyengeségét. Pedig pusztán természetes óvatosság volt, a félelem a múltban átélt csapást volt hivatott elkerülni. Sajnos azonban ezúttal nem hallgathattunk a józan észre. Mire Shadiya először megmozdult, lassan kiszakadva a zaklatott álomból, amibe a fáradtság űzte, én már talpon voltam, puha léptekkel rendezgetve a szobában egyébként semennyire nem kilógó dolgokat. Egyik könyvet a másikkal cseréltem meg, füstölőtartókat toltam néhány ujjnyival odébb, az ablakpárkányt sepertem végig egy törtfehér kendővel, amit aztán szabályosan mellé hajtogattam. Megnyugtatott az ilyesfajta szabályosság. Néha napján csak ez nyugtatott meg, és nélküle képtelen voltam csupán létezni. - Khārā, Shadiya. - köszöntöttem, de nem fordultam felé, helyette az ablak előtt elsuhanó, sakálfejű lelkeket figyeltem. Továbbra is cirkáltak, hiszen nem kaptak parancsot az ellenkezőjére. Ezért vigyáztak. Őrködtek. - Kipihented magad? Gyanítottam a választ, de illett megkérdeznem. Nem hoztam fel, miért is volt az én szobámban, ahogy azt sem, miért állt szabályosabban a magára terített takaró, mint amikor végül elaludt. A tényeket felesleges volt túlmagyarázni. - Úgy emlékszem a felügyelő úgy mondta, kettőkor találkozna velünk a tegnapi épületnél, addig még hosszú az idő. Szeretnél valahogy felkészülni? A csatába induló harcosoknak meg voltak a maguk rituáléi, amelyek hol működtek, hol nem. Ez alól természetesen én sem voltam kivétel, de egyelőre megadtam a lehetőséget Shadiyának, hogy az ő igényeit vehessük előbbre.
Végül nagy nehezen elnyomott az álom. Különös, zaklatott álmaim voltak, és a fotel sem volt annyira kényelmes, mint az ágy, de amikor néha felriadtam elég volt a békésen alvó Anubisra néznem ahhoz, hogy megnyugodjak. Ameddig neki békés álma volt, addig talán nekem sem volt mitől tartanom. Végül már világos volt, mikor felébresztett az elgémberedett vállam, és fájó nyakam, de ha az ágyamban maradtam volna, talán még ennyit sem tudtam volna pihenni, így nem panaszkodhattam. Valamit valamiért ugyebár. Anubis már halkan tevékenykedett a szobában, nem keltette zajt, csak mint egy árnyék tett-vett, főleg dolgokat igazgatott. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy csak rendszerető volt, vagy ez már valami súlyosabb, kóros dolog volt nála, de ha az is volt, nem mertem volna neki megemlíteni. Nem volt olyan súlyos, hogy zavarja a mindennapokat, csupán egy érdekes tény volt, és igyekeztem tiszteletben tartani az igényeit. Néha azon kaptam magam, hogy én is megigazítottam ezt-azt, hogy őt ne zavarja. – Khārā, nebi. – ha ma egyiptomiul volt kedve társalogni, rendben volt, amúgy is gyakorolnom kellett a nyelvet, még ha az egyszerű arab kényelmesebb is volt. Még szerencse, hogy az egyetemen megtanítottak mindent, amit ma tudtunk az őseink nyelvéről és írásáról, bár azt sosem gondoltam volna, hogy azért lesz még rá szükségem, mert az istenemnek így lesz kedve épp beszélgetni. Emlékeztem rá, hogy amikor megjött ebbe a világba, akkor is így köszöntött. Már abban a pillanatban tudtam, hogy ő volt az, az én uram válaszolt egyedül. Az ajkaim mosolyra húzódtak az emlékre. Felálltam a kanapéról, és összehajtogattam a takarómat, amennyire pedánsan csak tudtam és a tetejére tettem a párnámat. Nem voltam benne biztos, hogy hol akarom eltölteni a következő éjszakát, de ha őt nem zavarta, meg akartam hagyni magamnak a lehetőséget, hol talán a ma estét is itt töltsem. Megmasszíroztam a nyakam és a vállam, és nyújtóztam egy nagyot. Lehet mégis jobb lett volna a saját ágyam, így azért eléggé elmacskásodtak a végtagjaim. - Nem mondhatnám. Kicsit izgulok a mai nap miatt, nehezen jött álom a szememre. – és ez még a visszafogott megfogalmazása a dolognak, de nem éreztem szükségét, hogy fejtegessem mennyire be is voltam tojva. Kicsit olyan volt, mint a vizsgák előtt. Jó jegyet akartam kapni, és bár készültem, a tudásom pont annyira volt elég, hogy rájöjjek mennyi mindent nem tudtam még. - Remélem, nem ébresztettelek fel… – tettem még hozzá, miközben kényelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra. Mondjuk biztos elküldött volna, ha zavartam volna, és meg sem kérdezte mégis mi a fenét kerestem az ő szobájában. Reméltem, hogy ez azt jelentette, hogy felőle rendben volt, hogy itt aludtam. - Nos, ilyenkor a coven imádkozni szokott, hogy az isteneink legyenek mellettünk és segítsenek a harcban, de… jelen helyzetünkben ez igencsak furcsa lenne és még időpocsékolás is, hacsak nem igényled. – pillantottam fel rá egy apró mosoly kíséretében. Lehet, hogy igényelt néhány fohászt, csak hogy ereje teljében érezze magát. Ezt végülis megtehettem. - Ezen kívül gondolom lezuhanyzok, ebédelünk, már amennyit képes leszek enni a stressztől, szóval csak átlagos emberi dolgok. Van valami, ahogyan fel tudunk készülni az utazásra a Duatba? Ki tudja, lehet például nem volt javasolt enni, nehogy kihányjuk, vagy kellett hozzá valami extra, drog, vagy zene, vagy bármi, ebben nem voltam szakértő.
Az óbirodalmi nyelv kellemes meglepetés volt Shadiya válaszában, de valahogyan jól esett. Ismerős volt, megnyugtató és egy olyan korra emlékeztetett, amikor még valóban istenként irányíthattuk a világot. Ahol az olyan fenyegetések, mint Cliodhna nem éltek volna tovább a házba betévedő szúnyognál, mielőtt valamelyikünk agyon nyomta. De a világ változott. - Az én álmaim furcsák. - feleltem a kijelentésbe bújtatott kérdésre. - A testemnek aludnia kell, én azonban igazán sosem tudok. Csak elmerülök egy láthatatlan, érzékelhetetlen világban. Éreztem, mikor bejöttél, mintha egy új illat került volna az alaktalan felhőbe, de az alvást nem szakította meg. Különös dolog volt porhüvelyben élni, és igazán még többezer év alatt sem szoktam meg. Csupán elfogadtam, lassan szinte elfelejtve milyen volt embernek lenni. Szerencsére Karim Nazari tudata ott pislákolt valahol mélyen, és emlékeztetett arra, ami egykor a természetes volt, manapság pedig millióknak normális. Talán milliárdoknak. - Megnyugodhatsz, az istened jelenlétét garantálni tudom. - feleltem, viszonozva a bizonytalan mosolyát. Nem mert igazán szívből tréfálkozni, a félelem az előttünk álló ütközettől nem engedte, de a próbálkozása valahogy színfoltot hozott a ránk telepedő sötétségbe. De attól a sötét még ott maradt, ameddig nem fejeztük be, amit elkezdtünk. - Az útra nem, sajnos az életben semmi nem készít fel a halál földjére. De az erő, ami benned áramlik onnan ered. Meglehet, hogy különösen fog hatni rád, de veszéllyel nem fenyeget. Én viszont felkészítem magam a csatára, míg te az emberi dolgokkal foglalkozol. Ha megkeresnél, ugyanannál a fánál leszek, ahol az este beszéltünk. Nem zavartam ki Shadiyát a szobából, amit a sajátomként jelöltünk ki, ahogy a fotelben maradt takarójára sem tettem megjegyzést még gondolatban sem. Természetes volt, hogy beavatottak az istenük közelségét keresték veszély idején, és eszembe sem jutott megtagadni ezt a jogot tőle. Lesétáltam a kúria lépcsőjén és az egyik hátsó ajtón kiléptem az ezúttal valamivel kevésbé ködös kertbe. A sókristályok már egyáltalán nem látszottak, vagy egy éjszakai eső mosta el a fák tövéből, vagy a vidék állatai nyalták fel és hordták szerteszét. Egy ideig vizsgáltam a nyomot, amit Shadiya szalagkorbácsa hagyott a fa tövében, az ujjaimmal követve a nyomát, aztán hátraléptem tőle és levettem magamról az egyszerű vászonfelsőt, amiben aludtam. Karim Nazari teste átlagosnak volt mondható a mai világban, de nem volt harcos. Mágus volt, halottidéző, ezért rezonált olyan mélyen az én erőmmel. De most többre volt szükség. A halvány köd kavarogni kezdett a feltámadó széltől, a benne szálló fekete szemcsék megültek a bőrömön, mint a régiek tintái és elfeledett írást rajzoltak rá. Igéket, amik magukhoz szólították a Duatban senyvedő bűnösök lelkét, az eleven hús köré kötve három ősi harcos kha-ját. A fekete homok rituális mintákkal és írással fedte a karjaim, a hátam, még az arcom is, fekete vonallal véve körbe a szemeim. Kinyújtottam a kezem, a ködből pedig egy igen különös fegyver. Egy groteszk, de a maga nemében mégis megbabonázó bot, semmilyen mintát nem követő görbületekkel, egyik végén törött csontokat idéző horoggal, másik végén pedig kétrét görnyedő, éles nyúlványokkal. Mint egy nem-evilági fejsze vagy alabárd. Valami, amit csak én forgathattam - de nem tudom, emlékeztem-e még hogyan kell. Ezért voltam most itt. Kezdésképp pusztán körbeforgattam a botot magam körül, lassan, mint a vízfolyás, keresve a régen begyakorlott mintákat. Egyszer megöltem Set avatárját vele. Most egy újabb fey kellett, hogy az áldozatául essen. A mozgásom minden fordulattal gyorsabb lett, a harcosok lelkei szinte vágytak a csapásra, ami készült, így mikor egy lendítés közben előre léptem és lesújtottam a fára, az erejük szinte előrobbant. A faág, amit kiszemeltem szemmagasságban hatalmasat reccsent, mint egy haldokló katona, az alkarnyi vastag élő szövet elvált a törzstől és a földre zuhant. A következő is. A bot pengéi kérlelhetetlenül vágták a vastag kérget, majd ahogy egy fordulattal a túlsó kampó hegyes végét belefögtem a törzsbe, a harci láz hirtelen kiteljesedett és alábbhagyott. Tehát nem felejtettem még el mindent.
Érdekes új információ volt, hogy tulajdonképpen a tudata nem aludt, csak a teste. Nem próbáltam meg elképzelni, milyen kellemetlen lehetett, hogy végső soron be volt zárva a porhüvelyébe, és ott kell kivárnia az éjszakát. Bár ennyire nem adta elő kellemetlenül, de attól még hátborzongató volt. Végső soron viszont nem ébredt fel rám, tehát a választ megkaptam. - Örülök. – mondtam, valamivel bátrabban, ahogyan az is segített, hogy értette az iróniámat, és még biztosított is, hogy jelen lesz, ha imádkozom hozzá. Ezen fel kellett kuncognom kicsit, csak hogy a kellemes reggeli hangulatot, mint egy tolakodó széllökés elfújja a tény, hogy hamarosan kirándulást fogunk tenni a holtak birodalmába. Igazából az egész nagyon érdekes lett volna, ha nem tudtam volna, miért megyünk, nem vakációzni. Az viszont így is érdekelt volna, hogy mit fog az jelenteni, hogy furcsa hatással lehet majd rám. Kicsit attól tartottam, hogy talán túlságosan otthonosan fogom majd ott érezni. Amikor Anubis kiment, én is nekiláttam a szokásos reggeli rutinomnak. Megfürödtem, és megpróbáltam kiválasztani a legalkalmasabb öltözetet az első nagy csatánkhoz, de úgy, hogy illjen a kiránduláshoz is a Duatba. Oda az ember lánya mégsem mehetett farmer rövidnadrágban… Végül egy fekete ujjatlan de magas nyakú felsőre esett a választásom és lila nadrágra. Már a karkötőknél tartottam, amikor a pillantásom arra a kezemre esett, amelyiken láthatatlanul kígyóztak a fekete homokból megformált minták. Újra előhívtam őket. Ennél szebb ékszerre nem volt szükségem. Csak még egy pár fülbevalóra. Az utam ez után a konyhába vezetett, mert azt gyanítottam, hogy nem ártott, hogyha nem éhgyomorral álltunk neki a csatának, kettőig még sok idő volt, és nem hallottam, hogy a Duatban Michlein-csillagos éttermeket nyitottak volna, maximum a Sásmezőre megtérő séfek tehették ezt meg, így az evést még itthon kellett elintéznünk. Húsz perc alatt összedobtam egy shakshukát - elég kevés dolgot tudtam főzni, de ez azért nem volt túl nehéz – és szeleteltem mellé kenyeret. Elkészítettem a nagyúr tökéletes káváját is, majd kiléptem a bejárati ajtón, hogy megkeressem. Nem tetszettek a pillangók, amik szárnyra kaptak a gyomromban az elém táruló jelenetet látva. Anubis porhüvelye nem volt az a tipikus edzőterembe járós fajta, de ing nélkül sem nézett ki rosszul, azok a rituális minták pedig kiemelték, amit ki kellett. A botot, amit forgatott láttam már ábrázolásokon, de nem gondoltam, hogy valóban azt fogja használni fegyverként, és úgy mozgott vele, olyan kecsesen mintha úszna a levegőben, de mindemellett volt benne valami ősi, ragadozó szerű is kisugárzás is. Nem akartam zavarni a koncentrációban még úgy se, hogy nem voltam biztos benne, hogy képes leszek megmozdulni, nem csak állni és bámulni, mint aki sóbálvánnyá vált. Minden akaratomat lekötötte, hogy ne akarjam végighúzni az ujjaim a festés mintáin, hogy lássam, elkenődne-e, vagy hogy milyen lehet a bőre tapintása. Nem szabadott volna ilyeneket gondolnom, de nem tehettem róla. Eszembe jutott este az a pillanat a holdfényben, amikor megkaptam a motívumokat a kezemre, hogy mennyire közel volt, hogy úgy éreztem belezuhanok a feketeségbe. Talán a Duat lesz az a bizonyos feketeség, de ha igen, akkor talán soha nem fogok kijönni onnan. El fog hűlni a reggeli. Szólnom kellett volna neki. Ehelyett letelepedtem a veranda lépcsőjére, és megvártam, hogy magától befejezze a reggeli kis rituáléját.
Én sosem voltam elég szentimentális, hogy nevet adjak egyszerű tárgyaknak, de a fegyverem túl sokszor jelent meg az emberek rajzain ahhoz, hogy elkerülje ezt a sorsot. Talán manapság már nem emlékeztek rá, de egykor az óbirodalomban úgy nevezték, Ahwt. Szomorúság. A keserű üresség, ami az itt maradtak lelkébe mar és kettétépi azt. A kegyetlen ítélet, a fegyver, ami végleg elszakította őket szeretett halottaiktól, csupán egy örökké sajgó sebet hagyva hátra. Noha többet láttak a fegyverbe, mint ami valójában volt Ahwt számos fáraó manapság is eltemetett kriptáiban ott volt a falakon, az én kezemben, hogy lesújtsak vele a halál misztériumát megsértőkre. Az olyanokra, mint Set. Miután a lelkek eltávoztak, a homok pedig egyszerűen lepergett rólam újra éreztem a dublini levegő hűvösségét, amitől a bőröm kellemetlenül bizsergett végig. Ahogy megfordultam a lépcsőről figyelő Shadiyával találtam szembe magam, noha nem tudtam, mióta figyelt. - Elkészültél az előkészületekkel? - kérdeztem, miközben felvettem az egyik épen maradt faágra akasztott szövetruhát* és magamra húztam, hogy kint tartsa a hideget. Shadiya láthatóan tudatosan választotta meg a saját öltözékét, egyetlen részlete sem volt, amely akadályozhatta volna egy csatában, mégis kölcsönzött neki valami misztikus eleganciát. Mintha szolgáknak készült volna parancsolni - és az ő erejével a Duatban talán meg is tehette. Követtem vissza a házba, aztán leültem az asztalhoz az étel mellé. Ismerős illata volt, noha még nem láttam ilyet, de úgy tűnt a hazám alapanyagai nem sokban változtak. - A következő teliholdat megünnepeljük. - mondtam, miközben közelebb húztam egy tálat és törtem hozzá a kenyérből. - Ahogy régen, lakomával, sörrel és füsttel. Valahogy a közelgő összecsapás elérte, hogy visszanyúljak a régi emlékekhez, amivel együtt előtört egy vágyakozás. Valamiért kerestem az ismerős dolgokat, ahhoz pedig hozzátartozott a Nílus ajándékainak élvezete is.
*Anubis nagyon rejtélyes, de ez egy basic ass fehér póló
Szinte csalódott voltam, amikor végül észrevett, és abbahagyta a gyakorlást. Még csalódottabb, amikor a pólóját is felvette. Az öltözködésre ő nem adott olyan sokat, amit hordott volna az már párezer éve kiment a divatból, amit meg a coven vett neki, azok egyszerű holmik voltak, hogy segítsék a beolvadást. Ezek sem álltak neki kevésbé jól, mint amennyire fantáziaképeimben az egyiptomi fehér vászon és muszlin anyagok, teleaggatva arannyal és drágakövekkel. Meg egy párducbőr még a tetejébe, ha már többnyire abban ábrázolták. Lehet Seth bőre is megvolt még neki, nem csak a fegyver, amivel a történetek szerint megölte. – Indulásra készen vagyok, és csináltam reggelit, hogy ne legyünk éhesek. A holtak a Duatban úgy gondoltam nem szoktak enni, így nem tudunk ott beülni valahova. – újabb vicc, csak hogy kicsit leplezzem a zavaromat, és hogy azzal, hogy néha kicsit bohócot csinálok magamból elfedjem, hogy mi is járt a fejemben, ameddig őt bámultam. Leültem mellé, és szedtem magamnak is a kreálmányomból. Nem volt olyan jó, mint amit Haszin csinált, de nem is volt rossz, az ízetlen ír ételek mellett pedig egyenesen felüdülés volt végre normális fűszeres fogásokat enni. Nem is értettem, ilyen körülmények között Selim hogy nem fanyalodott rá, hogy megtanuljon kebabot készíteni, mert az írek között éhen lehetett halni. Bár a krumplihoz valóban nagyon értettek. Nem olyan témára számítottam így a harc előtt, mint amit Anubis felhozott, bár az étel mellé kétség kívül jobban illett. - Azt hittem viszolyogsz a partiktól… De persze, természetesen, csak mondd meg hogyan tudok méltón előkészülni rá, és kiket szeretnél meghívni. Az ilyesmi otthon családi esemény volt. A szomszédok, nagynénik, nagybácsik és unokatesók összegyűltek, hogy a szabad ég alatt egyenek, igyanak és nevessenek, esetleg énekeljenek és táncoljanak. Így belegondolva ez a fajta ünneplés is idegennek hatott egy halálistentől, de ha erre vágyott akkor nem telt semmibe megszerveznem. Végülis ezért is voltam itt. - Van egy közeli partszakasz, ami szerintem szép lenne holttöltekor. A tenger, meg a hullámok hangja, pakolhatunk ki szőnyegeket és párnákat, és ott nagy tüzet is rakhatunk. Szép lesz. – mosolyodtam el. Igazából tényleg tetszett az ötlet, minél többet gondolkodtam rajta annál jobba. Talán… talán őt is megihlette kicsit a tegnapi holdfényes éjjel, vagy lehet ízlett neki a főztöm, bármelyik is, jól hangzott ez az egész. És jó volt kicsit arra gondolni, hogy bár ma még nagy küzdelem várt ránk, lesz élet utána is.
- Sajnos a Duat kifejezetten szűkölködik datolyában és kenyérben. Búza is csak a Sásmezőre jutott. Osiris kifejezetten magának való. - feleltem az óvatos tréfára. Úgy tűnt ő ezzel a stratégiával nézett szembe a megkerülhetetlen félelemmel, ami minden harcost kísért, én pedig szívesen segítettem ebben. Jobb volt, mint sok más praktika, amit az évezredek során láttam. Sosem tudtam csendben étkezni, ezt többször is felrótták nekem, de most sem ment. Az ebéd, vagy esetünkben reggeli is egy társas jelenség volt, és eleget voltam néma mások temetése fölött lebegve, miközben hozzám imádkoztak. - A bájolgástól viszolygok és a tettetett alázattól. - feleltem, miközben a kenyértöredéket mártogattam az aprított zöldségek közé. - A túlzó dicséretektől, a szinte gúnyosan megjátszott hajlongástól, csupa olyan dolgok, amik Hóruszt elviselhetetlenül elégedetté tették. Éppen ezért nem terveztem meghívni senkit. De ha te szeretnél, tedd nyugodtan. Csupán válaszd meg jól. Shadiya nem értette egészen, mit jelentett az, hogy "megünnepeljük". Az ilyen alkalmak bensőséges helyzetek voltak, idegeneknek ritkán volt benne helye, kivéve ha olyanok voltak egymásnak, akár a testvérek. Vagy épp olyanok, mint egy isten és a papnője. Miután befejeztem az evést, felálltam az asztaltól és a házunk főbejáratához léptem. A Duatba átlépni porhüvellyel együtt nehezebb volt, mint a halandók lelkeinek, de nem volt lehetetlen. Kinyújtottam a karom, rásimítva a tenyerem az ajtó lapjára és egy egész percig lehunyt szemmel álltam. A repedés nyitva állt, a Fátyol megszakadt, pusztán meg kellett találnom az utat a szálakon keresztül oda, ahová csupán a holtaknak lehetett volna bejárása. És megtaláltam. Az ajtó szélein átszivárgó, szürke napfény hirtelen eltűnt, mintha egy gyertyaláng aludt volna ki csupán. Helyette valami ősi, nyugodt meleg áradt, egy olyan hely lehelete, amely nem sietett. Ami nem változott. Ami várt. - Készen állsz? - kérdezte visszafordulva Shadiya felé.
Felvontam a szemöldököm két falat között. - Isten vagy, nagyuram. Sem az alázat sem a dicséret nem lehet sem tettetett sem pedig túlzó. Főleg ha látták volna úgy forgatni azt a botot, ahogyan az előbb. Kiűztem a fejemből a gondolatot, mielőtt észrevehette volna, inkább visszatemetkeztem a reggelimbe és a terveit hallgattam. Kis időbe telt, ameddig összeraktam, hogy neki ez az ünneplés hogyan nézett ki a fejében. Ha nem az istenem lett volna, ha csak egy egyszerű, halandó férfi lett volna, akivel elképzelhető volt az ilyesmi, akkor azt hittem volna, hogy burkoltan randira hívott, én meg szinte filmes klisébe illően rontottam el a dolgot a kérdésemmel, hogy ki jön még… De mivel nem egyszerű halandó férfi volt, ezért szerencsére nem hittem ilyesmit. - Úgy érted akkor hogy… csak mi ketten? – kérdeztem azért óvatosan, de mielőtt még visszakozhatott volna bólintottam. - Rendben, ez esetben nem hívok meg senkit, úgysincsenek még itt olyan közeli barátaink, akik nem bájolognának. – folytattam gyorsan. Végülis ha eltekintünk attól, hogy akkor is igent mondtam volna, ha ez egy randi lett volna, akkor sem volt itt családunk, akikkel közel álltunk volna egymáshoz, még távoli rokonok sem, Selimék pedig – vagy ha ő maga nem is de a családja – bizonyára tényleg csak zavarban lettek volna, hajbókoltak volna és az egész egyáltalán nem hasonlított volna vidám holdünnepre. Jó lesz. Eldöntöttem magamban. Ha viszek zenét, talán még táncolna is velem, végülis ő volt az egyetlen, aki nem csak megbabonázva állt volna. - Viszont sajnos kék lótuszt nem fogok tudni szerezni, egy ideje kipusztult és úgy tudom a botanikusok azt a néhány felélesztett példányt nem adják oda. – mert hogy az is hozzátartozott az ilyen ünnepekhez. Közepes hallucinogén volt, és az őseink előszeretettel használták nem csak parfümnek, hanem rituális célokra is, de ahogyan a világ változott, volt ami megjelent és voltak dolgok, amik eltűntek az egyszerű emberek szeme elől. Amikor befejeztük a reggelit elmosogattam, majd magamhoz vettem a táskámat. Mivel nem tudtam mire kellett számítanunk eltettem a krétákat is és a két ostort is, elsüllyesztettem a mélyére a telefonomat és a pénztárcámat is benne a bankkártyáimmal és az irataimmal, mert ki tudja onnan hogy jövünk haza. Ellenőriztem még egyszer mindent, majd csak néztem, ahogyan az ajtónk átlényegül a nagyúr varázslata nyomán. A melegség, ami mögüle áradt ismerős volt. Tudtam, hova megyünk hiszen láttam már egyszer, a beavatásom éjjelén, és azóta vágytam vissza abba a kietlen sivatagba, az örök alkonyat színeiben játszó ég és az idegen csillagok alá. - Készen állok.
Nem teljesen értettem Shadiya zavarát, hiszen a Dublinba érkezésünk óta mindig csupán ketten voltunk. Számomra természetes volt, hogy egy ilyen ünneplést is ugyanígy tartunk meg, pusztán a bűnügyi műsorok és számlafizetés helyett valami kellemes volt az, amit épp ketten csináltunk. Más nem is érthette ennek a jelentőségét, kivéve talán a coven helyi diaszpórája, de tényleg nem akartam megbabonázott hívekkel törődni. Az elrontotta volna az egész ünneplés lényegét. Sajnos azonban az ilyen földhöz ragadt dolgok háttérbe szorultak, ugyanis még várt ránk egy keserves feladat. A válaszra kinyitottam az ajtót, hogy feltáruljon az azon túl elterülő roppant sivatag. A Duat rettenetes volt azoknak, akik félték a halált, végtelen dűnéi összeroppantották a felkészületlen elmét, aprónak, jelentéktelennek mutatta, a homokot pedig véglegesnek. Az örökkévalóság ígérete volt, a meneküléstől megfosztó, kegyetlen ítélet. Az élet tökéletes ellentéte. Mégis, ahogy előre léptem, a homok ismerős, szinte kezes bestiaként támasztotta a talpam, hogy még a botlás veszélye is elkerüljön, a hullámzó buckák között figyelő lelkek pedig meghunyászkodtak és elfordultak. Ilyen volt, mikor egy király visszatért a torz birodalmába. Az idő nem olyan itt, ahogyan megszokhattad, üzentem Shadiya felé. Nehéz volt megszólalni, hiszen ez a föld nem arra lett teremtve, hogy szavak hangozzanak el. A szél nem azért táncolt körbe minket, hogy tovább ragadja a hangunkat. A gondolatok sokkal kényelmesebbek voltak. Ne próbáld követni. Ne gondolkozz, mióta megyünk és ne számold a lépéseid, különben az elméd önmagába hajlik. A távolban ciklopszi kapuk sötétlettek, egy emberi ésszel felfoghatatlan méretű nekropolisz legkülső elemei, mi pedig éppen ezek felé tartottunk. Legalább is tartottunk volna, ha a homok nem szökken fel előttünk, mint egy zubogó forrás, tollakat és érményi aranylemezeket szórva a levegőbe. A jelenés először pusztán egy alaktalan forgószél volt, azonban ahogy a tudata észrevette Shadiyát, emberi küllemet öltött. Sötét bőrű, éles tekintetű nő lett, aranyszálakból szőtt tunikában, hajában drágakövekből rakott íbisztollakkal. Élők ritkán tapossák ezt a földet. Ahogy mi, úgy ő sem használta a hangját, arca is egészen mozdulatlan volt, pusztán a pillantása sugározta a belőle sütő kíváncsiságot. Hiányod igazán fájó volt eddig, Anpu. Egy ideig még fájdalmas marad, feleltem neki. Az emberek világát tovább fenyegeti a veszély, amiért elhagytam.
Ahogy kinyílt a kapu eleinte óvatosan léptem át a küszöböt. Mégis csak egy ember voltam, aki épp belépett a halál birodalmába, egy olyan helyre, amit minden épeszű igyekezett elkerülni, és annyira kitolni azt a bizonyos átkelést, amennyire csak lehetett. A fekete tornacipőm kellően védett a homoktól, de nem annyira, hogy ne érezzem a talpam alatt a göröngyeit és a melegségét. Nincs idő és ne is gondolkozzak rajta, világos. – válaszoltam Anubisnak gondolatban. Dehogy gondolkoztam volna az időn! Tekintetem az eget és a csillagokat figyelte, ajkamra mosoly kúszott, ahogy megpördültem. A távolban meredő roppant kőépületek fenségesek voltak, gyönyörűek a maguk nemében, mintha az eleve varázslatos ókori Egyiptom egy még mágikusabb, még csodásabb verziójában jártam volna. Nyugodt voltam, mintha a félelem, vagy a tegnapi események okozta sokk elszivárgott volna, mintha nem várt volna ránk egy csata. Igazából… várt? Minek mentünk volna kínok és sírás közé, mikor itt minden tökéletes volt? Egy néma zenére, belül doboló ritmusra lépkedtem Anubis mellett a csodák földjén. Az Ő királyságában. Csak akkor torpantam meg és voltam kénytelen magam elé és az eseményekre figyelni, amikor a homok alakot öltött előttünk, és kibontakozott belőle a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Minden vonása, a szeme, a haja, egyszerűen tökéletes volt. És Anubis hiányzott neki… Hát azt is meg tudtam érteni. Az örömömre valamiért árnyék vetült. Nem az a kellemes mély sötétség, amit most mindenhonnan erősen éreztem magam körül, amibe végre teljesen belemerültem, mint egy forró vizes kádba. Ez az árny valamiért egy kicsit kellemetlen volt és a mellkasom közepéről éreztem. Ennek ellenére mélyen meghajoltam a nő előtt, mert bárki is volt, abban biztos voltam hogy egy istennő előtt álltam, nekik pedig hódolat járt. Ő a feleséged? – kérdeztem némán Anubistól. Mármint, persze, hogy volt neki felesége, meg lánya is volt a mitológia szerint, és mivel ez az ő királysága volt, gondolnom kellett volna rá, hogy fogok velük találkozni. Bár amennyi emberi életet leélt, bizonyára rengeteg felesége és még annál is több gyereke volt, amit talán akkor sem tudtam volna az ujjaimon megszámolni, ha sokszor ennyi kezem lett volna. Ezen kívül viszont korábban említette Maatot is, aki szintén a Duatban élt és részt vett a lelkek megítélésében. A nő akár ő is lehetett. Nem is értem miért így kérdeztem rá, ahelyett, hogy megkérdeztem volna tőle, hogy kit tisztelhettem benne. Kicsit kényelmetlenül piszkáltam a cipőm orrával a homokot, de továbbra is lehajtott fejjel álltam, amedig a nő nem mondta, hogy ránézhettem.
A nőalakú fey tekintete értelmezhetetlenül villant Shadiya kérdését hallva. Nem a feltételezés zavarta, ugyanazt érezte, amit én - a Duat erejét beszivárogni Shadiya lelkébe azon a seben keresztül, amit az beavatásakor én hagytam rajta. A rés, amin keresztül magába fogadta a világba szivárgó erőt itt, a forrásánál lassan megfojtotta őt. Mit tettél, Anpu? A kérdés egyszerű volt, a nő arca továbbra is mozdulatlan, de a szeme olyan mélyre fúrta magát bennünk, mintha túl akart volna látni a szokatlan hús-álcán. A halandó emberi testeken. Mikor Shadiyát vette szemügyre, hallottam, éreztem a mérlegek mozgását. Nem. Őt nem. Még nem. A nő felém fordult, arca lassan mintha megolvadt volna, ahogy a közelünkben újra eltanulta az emberek mimikáját, de alig egy pillanat múlva újra Shadiyát nézte. Maat vagyok, Shadiya el Sedat, Rabiah leánya. Az igazság. Az egyensúly. Te viszont egy boszorkány vagy az urunk erejének lenyomatával, ez a hely pedig készül magába szippantani. Rabiah. Maat nálam sokkat tisztábban olvasott az emberekben, egyszerre látta a múltat és ítélte meg a jövőt, ami lehetett volna. Ő akkor is tudta Shadiya anyjának a nevét, ha a leány évek óta akár gondolatban sem idézte fel. Ha soha nem tette. Ha ő maga nem is tudta. Megengeded, hogy ezúttal veled menjek, Anpu? Ugyanaz a kérdés, újra és újra. Az egyetlen isten, aki hajlandó volt segíteni éppen az volt, akinek a vállán jelenleg az élet és halál körforgásának egésze nyugodott. Rabiah leánya lehetne a porhüvelyem. Maradnod kell, Maat. A lelkeket meg kell ítélni és az igazakat a Sásmezőre segíteni. Ez a feladatunk. Maat bosszúsan összeráncolta a szemöldökét, tökéletesen, minden részletében utánozva Shadiya arckifejezését, körülötte pedig a homok felkavarodott. Ahogy akarod, nebi. De valamit jó, ha tudsz, Shadiya, Rabiah leánya. Az urunk néha elfelejti elfogadni a felkínált segítséget egészen addig, míg bele nem roppan. Kérdezd csak meg tőle, milyen volt egyedül uralkodnia a Duatban. Minden józan eszem azt kívánta, bárcsak engedhettem volna segíteni, hiszen talán reményt hozhatott volna egy lehetetlen helyzetbe, de nem. És az sem segített, hogy Shadiya a Duat fullasztó erejében talán igent is mondott volna neki. Gyere, Shadiya. Mennünk kell, üzentem neki, miközben átkaroltam a vállát és töretlenül haladtam tovább a nekropolisz kapui felé. Nem késlekedhettünk.
Különös érzés kerített hatalmába a nő tekintetétől. Az, hogy olyan volt, mintha a magasból tekintett volna le rám, szinte természetes volt egy istennő jelenlétében, az ő otthonában és hatalmának forrásánál, de az ő figyelme olyan volt, mintha boncasztalra fektettek volna és épp készült volna felvágni egy szikével. Ilyenkor az ember rettegés kellett eltöltse, ezt tudtam, mégis legbelül természetellenes nyugalmat, szinte már várakozást éreztem. Megmérik a szívüket, hogy nehezebbek-e Maat tollánál… Anubis hangja szakított ki ebből a kábulatból, amikor ráparancsolt a nőre, hogy még ne. Vagyis még ne boncoljon fel élve, mert nem volt még itt az én időm, pedig ha ez volt az ára, hogy ne kelljen elhagynom ezt a helyet többé, magam feküdtem volna fel az asztalra, hogy felkészíthessenek az örök életre. Ehelyett bármit is csinált a nő, abbahagyta és helyette bemutatkozott. Nem volt kifejezetten kedves, de nem volt ellenséges sem, nem kezdte el kiosztani az uramat, hogy minek hozott ide, ez pedig számomra elég volt hirtelen. Ám ahogy szólított… Rabiah nevére összeugrott a gyomrom. Tudtam jól, hogy a szülőanyám nevét jegyzik az istenek, nem pedig azt, aki ténylegesen az anyám volt, de nem volt jó hallani, összekötve a nevem az övével. Még ha ez is volt az igazság, és az istennő talán nem is tudott volna mást mondani, mint igazságot. Így hát azt is elhittem neki, hogy a Duat készült magába szippantani, noha nem értettem egészen mire gondolt. Hiszen ez a hely gyönyörű volt a maga nemében, persze hogy csodáltam. Halandó szeme talán nem is látta még soha a szinte lilának látszó dűnéket, a távoli roppant épületeket és a csillagokat ahogy összeérnek a horizonton a hajnalpírral. Maat kérdése Anubis felé engem is érdekelt, így félrebiccentett fejjel néztem a nagyúrra. Jól jött volna még egy szövetséges. Megtiszteltetés volna úrnőm, még ha az én testem csak nagyon rövid ideig is lenne képes elviselni az isteni erőd. – válaszoltam a nőnek arra, hogy lehetnék a porhüvelye. Ám minden tisztelettel úrnőm… Kérlek, ne hívj Rabiah lányának. Noha ő szült, nem az anyám. Ha valahogy számontartanak, úgy szeretném, ha Haszin lánya lehetnék, ha ez nem lehetséges, úgy inkább volnék senkié, de nem Rabiah-é. Thot minden nevet feljegyzett, aki a Duatba lépett és megmérték a szívét. Talán azon a listán is így szerepelnék, ahogyan Maat szólított, de hátha, ha még időben szóltam nekik átjavítják… Vagy egyszerűen kihúzzák az ő nevét az enyém mellől, ha Haszinét nem is tehetik oda. Nem értettem magam sem, hogy miért éreztem fontosnak, de annak éreztem. Sajnos azonban Maatnak maradnia kellett, így nem vált belőlem porhüvely. Valakinek el kellett látnia Anubis feladatát, így is kerültek lelkek erre a helyre, akiket mind meg kellett ítélni és vagy tovább engedni, vagy itt tartani, vagy esetleg megetetni Ammittal. Az alvilág működése nem állhatott meg, Fátyol-repedés ide vagy oda. Köszönöm, ezt megjegyzem… kár, hogy nem jöhetsz velünk, úrnőm, de megpróbálok helyetted vigyázni rá odakint. – legalábbis valahogy így értettem az intelmét. Vigyáznom kellett, nehogy az uram túl sokat vállaljon és ebbe beleroppanjon, bár nem tudtam, mit tehetnék ellene, így is meg kellett majd próbálnom. A kérdést, milyen volt egyedül uralkodni a Duaton nem most tettem fel, nem volt itt az ideje, talán majd később, nyugodtabb körülmények között. Éreztem Anubis karját a vállam körül, ahogy noszogat, hogy menjünk tovább. A karom, mint egy kígyó siklott a derekára, és ölelte meg oldalról, de ő kezdte… A tekintetem a horizontra szegeztem, és szinte már gépiesen tettem egyik lábam a másik után. Hová megyünk? Én még maradnék egy kicsit, mert ez a hely… csodálatos. Nézd azt a palotát, a faragott hieroglifákat rajta, hogy milyen hatalmas. Nem lakhatnánk ott egy kicsit? És azok ott… Virágok? Olyan szépek, szeretném jobban megnézni. Szeretnék a gyönyörű birodalmadban maradni… Még sosem éreztem ilyen elemi vágyat, mint most, hogy ne kelljen mennem sehova. Mintha a háborgó hajó kikötőt talált volna, mintha a vándor, akinek mindenhonnan tovább kellett állnia végre otthonra lelt. Már az is elég rossz volt, hogy el kellett hagynom Egyiptomot a hűvös és nedves Írországért, de tudtam hogy ezek után már a szülőhazám se lesz soha igazi otthon, mert mindig erre a békére fogok vágyni.
Maat elmosolyodott, mintha az emberi érzelmek apránként kúsztak volna a lényébe, még a fejét is csóválta. Akár egy engedékeny szülő, aki oktondi gyermekét tanítja azokra a bölcsességekre, amelyeket ő a saját bőrén tanult meg. Ti emberek néha nem látjátok a szavak mögötti jelentőséget, vagy épp látjátok akkor is, ha nincs. Nem számít, kinek a lánya vagy, felelte neki, miközben közelebb lépett hozzá, tenyerét óvatosan Shadiya tenyeréhez simítva. Hogyan is számíthatna valami, ami fölött nincs hatalmad? A választások sokkal fontosabbak. Az én atyám Ra, akit sokan az istenek királyaként emlegetnek. A Kígyó legyőzője. Mégsem ezért emlékeznek rám, hiszen sokkal fontosabb, hogy ezt az utat választottam magamnak. És ezt az urat. De Ra lánya maradok, ahogy te Rabiah lánya. Ez hozzád tartozik, ha másért nem, hát az utad feljegyzéseként. Hogy milyen anyától születve lettél mégis más, vagy épp ugyanolyan. Elég lesz, Maat, nyúltam ki az elmémmel az istennő felé, kérlelhetetlenül tolva el Shadiya-tól. Maat nem volt rosszindulatú, de képtelen volt megálljt parancsolni az emberi lelkek olvasásának. Talán egy más alkalommal Shadiya sokat tanulhatott volna tőle, de jelenleg, a Duatban, egy talán halálos ütközet előtt csak veszélyt jelentett rá. Figyelni foglak innen, a Duatból, Shadiya, Rabiah és Haszin és senkinek nem leánya. Járj sikerrel, ahogy urunk kívánja. A nőalak ekkor eloszlott, a tollak csupán egy felkavarodó homokfelhőben szálltak, elkeveredve a körülöttünk hullámzó sivatag dűnéi között. Shadiya érintése a derekamon kissé meglepett, de fontosabbnak tartottam elvinni őt innen, mint a mozdulat érzékies, bensőséges jellegén gondolkodni. Még nem állsz készen arra, hogy itt maradj, feleltem neki, miközben követte a pillantását az egyik dűne oldalát borító, természetellenes, színes virágok felé. Nem, azok lelkek. Vándorok, akik a Sásmező felé zajló hosszú útjukhoz sajátos formát választottak. Itt semmi élő nincs, Shadiya. Sem ésszerűség, sem logika. Gyere. A nekropolisz, amelyet Shadiya palotának írt le minden lépéssel közelebb ért, végül pedig elértünk egy több embernyi magas, fekete kaput, ami egyetlen érintésemtől kitárult. Kérdés nélkül tereltem be a leányt, kizárva magunk mögött a végtelen sivatagot. Ez a terem nem kripta volt, nem piramis, még csak nem is templom. Egyszerű volt, szinte unalmas, hiszen a tegnap látott lakás halovány mását adta vissza. Itt a Duat ereje haloványabb volt, szinte a Fátyol repedésében álltunk, félig egyik, félig a másik oldalon. - Hamarosan kezdődik. - szólaltam meg hosszú idő óta először. Szinte koroknak tűnt az út, amit a homokon taposva megtettünk, de az én elmémet nem zavarták az ilyen távolságok. - Jobb, ha összeszeded magad.
Maat remek terapeuta lett volna. Igazából megnyugtató volt, amit mondott és szívesen beszélgettem volna vele még. Már csak ezért is jó lett volna a Duatban maradni, ám Anubis határozott hangja újra emlékeztetett rá, hogy dolgunk volt, és hogy nem maradhattunk. Ha Maat porhüvelye lettem volna, talán beszélgetett volna még velem, még ha tudtam is, hogy meg volt a veszélye, hogy sosem adná vissza a saját testemet, ahogyan Anubis sem hagyta Karim Nazerinek egyszer sem, hogy beszéljen vagy cselekedjen, gondolom nehogy meggondolja magát. Éreztem, ahogyan a nagyúr ereje, mint egy fal bekúszik közénk, mielőtt az istennő teljesen megbűvölhetett volna, bár nem gondoltam, hogy hátsó szándéka lett volna. Hiszen ő volt maga az igazság. Csupán olvasott bennem, mintha már most mérlegre tette volna a lelkemet, és próbálta volna eldönteni, merre billent. Ez pedig valamiért nem tetszett Anubisnak, nem értettem miért. Bármerre is billent volna, az ítélet, ami utána rám várt igazságos lett volna, bár ez lehet azt is jelentette volna, hogy többé nem térhettem volna vissza a halandók világába. Köszönöm, úrnőm. – válaszoltam a búcsújára. Igyekezni fogok. Ahogy tovább mentünk, tényleg igyekeztem, hogy a Duat szépsége ne bűvöljön el teljesen. Tudtam, hogyha nem kapaszkodtam volna Anubisba, akkor elkóboroltam volna, csak hogy megcsodáljak mindent, és az egy örökkévalóságig eltarthatott volna. Próbáltam érezni a ruhája szövetét, a teste melegét a karom alatt, a homokot a cipőm talpa alatt… Mindent, ami még az élőkhöz kötött. És még így is volt, hogy valami megragadta a figyelmemet, és már rohantam volna felé. Például a lelkek, akiket a nagyúr vándorokként írt le. Ráadásul a tudatosítása az anyagnak nem tudta elnyomni a vágyat, a sóvárgást, hogy csatlakozzak hozzájuk. Jó lehet. Ésszerűség és logika nélkül csak sodródni a szépségben. Mi dönti el, hogy valaki készen áll-e? Ha kimennénk innen és megölném magam, akkor ide kerülnék, akkor már nem mondhatnád, hogy nem állok készen. Normális esetben nem mondtam volna ilyet, ezt én is tudtam, még ha természetellenesen szoros kapcsolatom is kezdett kialakulni a halállal magával. Nem is Anubisszal, hanem inkább az egész koncepcióval. Nem láttam rossz dolognak, és így sajnos az öngyilkossághoz való hozzáállásom is egy egyszerű emberek számára egészségtelen irányba fejlődött. Persze azzal eldobtam volna a feladatomat, amivel az istenem bízott meg, bár belegondolva sosem hangzott el az ő szájából, hogy konkrétan nekem milyen szerepet szánt ebben az egészben. Talán semmilyet. Talán csak annyi volt a feladatom, hogy ne egyedül kelljen végigmennie ezen az úton, és ha már az ő beavatottja voltam, akkor én voltam az egyértelmű választás, hogy elkísérjem. Ameddig ezen morfondíroztam odaértünk a hatalmas épülethez, pont ahhoz, amit kinéztem magamnak mint új lakhely. Érdekes meglepetés volt, hogy ez ugyanaz a kapu volt, mint ami előtt a beavatásom éjjelén álltam, csak… Nem éreztem mögötte Anubist, sem a hívogató sötétséget. Kellett néhány pillanat, hogy megértsem, most épp a másik oldalán voltunk. Tétován léptem be, és amikor Anubis becsukta mögöttünk az ajtót, hirtelen fázni kezdtem. Utána szédülni. A túlvilág megnyugtató mágiáját mintha elvágták volna, és bár még csak a mezsgyén voltunk, forgott velem a világ, és azt hittem mindjárt elhányom magam. Próbáltam nagy levegőket venni, kizárni a hirtelen rám törő félelmet és remegést, amit eddig elnyomott az a természetellenes nyugalom és béke. - Nem hoztunk magunkkal vizet… ugye? – néztem fel rá. Bizonyára holtsápadt lehettem, már amennyire a barna bőröm engedte. – Összeszedem magam. Mindjárt… Harcra készültünk és varázsolnom kellett. Erőt kellett merítenem belőle és ezáltal a Duatból is, ami éppen csak készült teljesen magába szippantani, csak Anubis miatt nem sikerült neki egészen, ez pedig nagyon ijesztő volt.
Tudtam, Shadiya miért találta gyönyörűnek és békésnek a Duatot, ezért nem vettem komolyan az erőtől megrészegült fecsegését. A birodalmam mély visszhangot vetett a benne áramló varázslattal, ezért ismerősebbnek látta az életnél és otthonosabbnak az otthonnál. Azt látta maga körül, amit mélyen belül érzett, ez pedig bizonyossággal és vágyakozással töltötte el. Épp ezért ez egyszer elnéztem neki, ahogyan azt mondta, nem mondhattam. Én voltam a Duat ura. Itt az volt, amit én mondtam. Az önkezű halál a gyávák menedéke, Shadiya, üzentem neki végül, de több gondolatot nem akartam fecsérelni a kérdésre. Egyébként is láttam, ahogy a kapu mögött a józanító fájdalom hirtelen rátört, egyszerre kiszakítva belőle az ismerős nyugalmát, akár a tivornyák utáni epés ébredés. - A holtak nem isznak, így ideát nincs egy csepp víz sem. Az csak a Sásmezőn van, és az élők földjén. Van még egy kis időnk arra, hogy meg tudj nyugodni. Tudom, milyen érzés. Többezer éves istenként a váltás kevésbé volt kínzó, de annak idején ugyanazt a szenvedést és nyomorúságot éltem át minden alkalommal, mikor az emberek földjére léptem. Szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam. Senki nem tudott, a léleknek magától kellett ezzel megbírkóznia.
Ha ezt tudtam volna, akkor tettem volna vizet is a táskámba. Nem is értettem, miért gondoltam, hogy nem fog kelleni, hiszen otthon, Egyiptomban, sosem indultam volna el otthonról kulacs nélkül Talán a hűvös ír időjárás és a folytonos nedveség feledtették el velem az ivás fontosságát. Pedig most jól jött volna, talán megnyugtatta volna a háborgó gyomromat. Leültem a fal tövébe és reménykedtem benne, hogy neki tudtam dőlni, és annyira nem volt anyagiatlan ez a mezsgye, hogy átessek rajta, mint egy szellemalak. Lélegezni. Most ez volt a legfontosabb. Lélegezni és valami fix pontot találni, aminek nekiszegezhettem a tekintetem. - Voltál már élőként a Duatban ezen kívül is? Vagy a porhüvelyed is ugyanolyan rosszul van, mint én? – kérdeztem vissza arra, hogy azt mondta tudta milyen érzés ez. Reméltem, hogy a hangja meg fog nyugtatni, ha mesél az majd eltereli a figyelmem, és hamarabb jobban leszek. Hátrasimítottam a hajam. A nagy levegők tényleg segítettek valamennyire, de ez rosszabb volt, mint a másnaposság. Reméltem, hogy a nagyúr biztos volt benne, hogy ez volt a lehető legjobb megoldás Cliodhna miatt, amiért még ezt is megérte bevállalni. Bár ő mondta, hogy nem muszáj vele tartanom, én mondtam, hogy követni akartam bárhova is ment. Hát, ez a döntésem most eléggé megbosszulta magát. Mégsem néztem vágyakozva az ajtó felé. Nem akartam igazából visszamenni, ami odabent volt egy teljesen más tudatállapot volt, mint bármi, amit korábban tapasztaltam.
- Voltam. - biccentettem a kérdésére, miközben mellé sétáltam és háttal nekidőltem ugyanannak a falnak. Noha az én jelenlétem messze nem volt olyan intenzív, mint a Duat végtelensége, de ugyanaz az erő sugárzott belőlem is, így némiképp megnyugtatta Shadiya háborgó lelkét és a lelket követő émelygő testet. - De mindig Felemelkedett porhüvelyekben. Ők valamivel jobban viselik, a saját belső erejük miatt kevésbé mámorító a túlvilág és így kevésbé fájdalmas az elhagyása. De annak idején, korokkal ezelőtt erősebben tapasztaltam meg ezt, mint bárki. Hiszen nekem a saját hatalmamat kellett hátra hagynom, minden alkalommal. Kellett egy kis idő, míg sikerült hozzászoknom. Istennek lenni számtalan olyan dologgal járt, amire azt átlag halandók sosem gondoltak, mégis ott volt és megkeserítette az egyébként elképzelhetetlen boldogságnak hitt létet. Például senki nem számolt azzal, milyen volt egy istennek hátrahagyni a helyet, amely ténylegesen az erejéből alakult, vagy mi történt a túlvilággal, míg az ura nem volt otthon. Megvártam, míg Shadiya leküzdötte a szenvedését, aztán óvatosan körbesétáltam a szobát, átpillantva az elvékonyodott Fátyol szövetén. Macha, Badb és Cliodhna nem voltak egyedül, de mindhárom Morrígnát láttam. És éreztem azt a keserű, mégis kirobbanó erőt, ami Nemain torkában lakott, míg az unseelie a testét bitorolta. - Mennünk kell. - mondtam visszafordulva Shadiya felé. - Sajnálom, de ha sokat késlekedünk, elúszik a lehetőségünk. Tegyünk pontot az ügy végére. Szívem szerint hagytam volna, hogy Shadiya tovább pihegjen, de az idő valóban különösen viselkedett még itt, a Duat küszöbén is. Akármi is történt, most kellett megtörténnie. Ha a banshee királynő már nem fenyegette Dublint, nyugodtabban pihenhettük ki otthon a csatát. Mikor úgy láttam, hogy a leány felkészült kinyújtottam a kezem, megidézve a fegyverem, és a földhöz ütöttem. A homok peregni kezdett a padlóról, a falakról, a berendezésekről, alig pillanatok múlva pedig ott álltunk a szobában, ahol éppen zajlott az önsegítő kör gyűlése. A három ember, aki ott volt riadtan ugrott fel a székeikről és lépett hátra, az ajtó felé. Hogy megerősítsem őket a menekülés döntésében a vállam fölött hátrapillantottam. - Rendőrségi akció. Kérem hagyják el a helyszínt. Arra nem gondoltam, hogyan illett be a semmiből feltűnésünk rendőrségi akciónak, de ezekkel a részletekkel Duncan felügyelőnek kellett foglalkoznia. - Ezt mindig ki akartam próbálni. - mosolyogtam rá féloldalasan Shadiyára, aztán a botot magam mögött felkészítve a három nő felé fordultam. - Egyetlen esélyed van, hogy önként elhagyd a leány testét, Cliodhna. Az öregasszony, Macha erre pusztán megcsóválta a fejét. - Ejj, ejj, tudtam én, hogy veletek még bajunk lesz. Felettébb gyorsan ide találtatok.
Boszorkányként az egyetlen cél, ami a szemem előtt lebegett, ami a lelkemet illette az volt, hogy először felemelkedetté váljak. Tudtam persze, hogy utána, sok-sok élettel később majd az istenek szintje következik, a fey-ek világa, ám az még annyira távoli volt, hogy igazán nem is gondoltam rá. Sosem gondoltam bele, nekik milyen érzés lehetett elhagyni a Fátylon túli világaikat, milyen volt emberi testben létezni, ami bizonyára szűk volt és korlátozott. Még azt sem tudatosítottam magamban igazán sosem, hogy Karim Nazari arca nem Anubisé valójában, csak egy maszk, amit felvett, mert ez volt kéznél, mert ezt ajánlottuk fel neki a megidézésekor. - Ez… tényleg elég rosszul hangzik. Nekem sosem volt motiváció az, ha másnak rosszabb volt, nem érvénytelenítette az én szenvedésemet, de jól esett az ő empátiája. Ha még neki is időbe telt hozzászokni, és elismerte, hogy a felemelkedett porhüvelyek jobban bírták a gyűrődést, akkor legalább szégyenkeznem nem kellett. Lehet, hogy később, ha majd én is felemelkedett leszek, már jobban fog menni mindez… Már ha emlékezni fogok rá. Ha még mindig a Duathoz fogok tartozni. De erre nem akartam gondolni, távoli volt, és még így sem bizonyosság, csak egy lehetőség. Igyekeztem összegyűjteni minden akaraterőmet. Segített, hogy közelebb jött, valamennyire megnyugtatott, mint odabent, amikor egy rövidke időre, de összefonódva haladtunk a homokban. Most viszont dolgunk volt, nem jókedvünkben vállaltuk be ezt az utazást. Amikor már kicsit jobban éreztem magam láttam, hogy Anubis körülnézett, és bizonyára olyasmit látott, amit én nem, mert kijelentette, hogy mennünk kellett. Feltápászkodtam és kinyújtóztam, mondhatni bemelegítettem, hiszen azt mondta, táncolnom kell majd. Elővettem a telefonom és kikerestem a lejátszási listát, amit csak erre az alkalomra állítottam össze, hogy stílusosan csináljuk, ha már csinálunk valamit. - Készen állok. – mondtam határozottan, és úgy is éreztem magam. Határozottnak, és eltökéltnek. Emlékeztem rá, hogy azt mondta, neki nem kellett bizonyítanom semmit, de hasznos akartam lenni. A világnak akartam bizonyítani, hogy tudok küzdeni az unseelie-vel. A szoba átalakult, látszólag a semmiből jelentünk meg, mire szegény emberek meg is ijedtek. Anubis rendőrségi akció felkiáltására, majd a félmosolyára felkuncogtam. Elbűvölő volt. De most sajnos a három banyával kellett foglalkoznunk. Nem hittem, hogy a felszólításra Cliodhna hirtelen meggondolná magát, de ameddig nem kezdődött el a tényleges küzdelem, addig én is vártam a parancsra ugrásra készen. Nem kotyogtam bele, mert nem lett volna igazán értelme, ennek a napnak csak egy kimenetele lehetett.
A halandók riadtan menekültek el, a három Morrígna pedig várakozóan, pattanásig feszült idegekkel várták, mi fog történni, a felszólításomra azonban nem feleltek. Mintha továbbra is tagadni akarták volna a tényt, hogy mindösszesen egyikük volt fey, és ő sem az, akinek mondta magát. - Biztos, hogy ezt akarod, Anubis nagyúr? Tényleg igazán kár lenne téged elpusztítani. - mondta Macha, kezeit közben leengedve maga mellé. Badb óvatosan tett egy lépést az ablak felé, Nemain pedig, aki most a banshee porhüvelye volt előre görnyedt, mint a támadni készülő vadállatok. - Tehát nem hallgattok rám. - feleltem, miközben a ruhám alól fekete porszemekkel kavargó levegő szivárgott, mintha egy szélcsatornában álltam volna, megrebegtetve a felsőm gallérját és a vékony kabát ujjait. A három kha, akik megszállták a testem készen álltak a párviadalra, a rituális jelek ott virítottak a bőrömön, Ahwt is készen volt újra vért ontani. - Legyen hát. Akkor táncoljunk. Bíztam benne, hogy Shadiya felismerte a végszavát, így a két warlockot rá bízva, négy ember erejével előre lendültem. Nemain, Cliodhna, bármelyikük is volt ugyanolyan ösztönösen felelt, akár egy vadállat, aminek képzeltem. A hangja megint előre tört, az ereje a fogaimban vibrált és megakasztotta a támadást, de most számítottam rá. A falakról sakálfejű kha lelkek vetődtek felé, mintha csak a festékből másztak volna elő és hátulról rohamozták meg a leányt. Karmaikban több volt a szél, mint a homok, de a csapásaiktól Cliodhna feje mégis megbicsaklott eléggé, hogy a hangja elapadjon egy pillanatra.
Cliodhna és a warlockjai, ez a másodosztályú unseelie feltételezték, hogy képesek lennének elpusztítani Anubist, az egyik legerősebb egyiptomi istent, mikor ő maga csak egy banshee volt. Nagyon nagyra tartotta magát, túl nagyra és ez lesz most a veszte. Nem tudtam elképzelni olyan eshetőséget, hogy veszítsünk. - Egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. – válaszoltam Anubis táncra hívására, noha tűnhetett úgy, hogy nem nekem szólt, hanem a három banyának, értettem, mit akart. Kettőt léptem hátra, hogy a kör alakba rendezett székek közötti kis téren középen legyek, mintha színpad volna, amit direkt nekem állítottak fel, és tekintve, hogy a talpunk alatt ott lapult a mágikus kör, amit tegnap rajzoltam. Megnyomtam a lejátszási listát, tele olyan „íresen” hangzó számokkal, kezdve az Omnia együttes Morrigan című számával, csak hogy tényleg stílusosak legyünk, majd elkezdtem szőni a mágia szálait. A dal lassan kezdődött, úgyhogy én is lassan kezdtem táncolni, mondhatni spóroltam az állóképességemmel, de most a sok ugrálás egyébként sem ment volna olyan jól. Bár nagyrészt összeszedtem magam, testileg tényleg kimerített a Duaton való átkelés. Próbáltam első sorban Machára és Badb-ra fókuszálni, de ha Nemaint is sikerült elbűvölnöm, az csak még jobb volt… Még ha valójában nem is nekik táncoltam. Nem értük. Nem őket akartam, hogy nézzenek. Azért szőttem a varázslat hálóját a három nő köré, mert Ő kérte. Tulajdonképpen szerencsés volt, hogy tánc közben egyáltalán nem kellett gondolkoznom, nem kellett tudatosan varázsolnom, az erőm tette a dolgát. Morrigan ancient crone of war, I see your face I cry no more… Ahogy a furulyák hangja felgyorsult elkezdtem hátrálni, húzva a közönségemet a csapda közepe felé, majd amikor úgy éreztem benne álltak, akkor aktiváltam a kört, de a táncot nem hagytam abba. Végiglebbentem a széksorok között, néha felugrottam egyre, hogy megpördüljek rajta, összesen annyira vigyáztam, hogy ne kerüljek se a kha-k, sem Anubis fegyverének az útjába. Over woods and over mountains searching for a war…
A két warlock nem tudta, miben rejlik Shadiya ereje, és ez volt talán a legnagyobb fegyvere. Élőholtakat vártak, kriptákat és múmiákat, szolgákra és halálra készültek. Macha maga elé emelte a kezeit keresztben, ujjait kényelmetlenül összecsavarva, amitől az egyik szék körülötte hullámzani kezdett, mintha csak víz lett volna, de nem számított. Olyannyira készültek Shadiya támadására, hogy meredt tekintettel nézték, így a mezsgye bűvölete kérlelhetetlen hurkokat akasztott a húsukba. Mindezt csak egy pillanatig láttam, miközben a banshee porhüvelyével küzdöttem. Cliodhna természetellenes mozgásokra vette rá szerencsétlen leány testét, hogy elkerülje a csapásokat, néha-néha fennakadva a rohamozó szellemek támadásaiban, végül pedig a hátára pördült és egy bukfenccel kerülte el Ahwt pengéjét, aztán az egész teste remegni kezdett. Mielőtt lecsaphattam volna rá, befejezve az egész történetet a sikolya mintha a bőrén keresztül szabadult volna rá a világra, eltaszítva a szolgáimat, megtorpanásra késztetve engem és felborítva a székekkel együtt a két warlockot is. Macha és Badb hátraestek, elterültek a padlón és ahogy egy pillanatra elkaptam a tekintetüket, lassan felocsúdtak a bűvöletből. Lassan lejárt az időnk. Egy gondolattal utasítottam két kha-t, hogy Cliodhna helyett Shadiya védelmével törődjön, csattogó homokfogakkal vetve rá magukat a két warlockra, aztán két kézre fogtam a botot és követhetetlen sebességgel meglendítettem. A könnyű, de csorbíthatatlan penge átszelte a levegőt, átszelte a leány testét is - vér mégsem követte. A bansheenek nem a sikolya volt az egyetlen eszköze, most egész testében sápadt, beteges zölden derengve felemelkedett, a fegyverem csapásai pedig akadálytalanul áthatoltak rajta. Ez volt Cliodhna igazi alakja, a rikítószellem. De a szellem már a halálhoz tartozott. A botot oldalra tartva előre léptem és puszta kézzel ragadtam meg a banshee nyakát, és legnagyobb döbbenetére az ujjaim ráfonódtak az érinthetetlennek hitt lélekre. - Ostoba, pazarló leány. Egy nagyobb úrnő alávaló szolgája. Mennyi életet vettél el és mennyi halált gyaláztál meg. Cliodhna rikítani próbált, de az ujjaimon keresztül fekete homok folyt elő és fonta körbe a torkát. Ahogy lassan oldalra fordítottam a csuklómat a zöldes derengés mintha szétcsúszott volna, kancsal jelenésként esve két darabba. Az igazi Nemain, aki az anyja becsvágyának áldozata volt eszméletlenül zuhant a padlóra, az őt megszálló unseelie viszont a kezeim között vergődött tovább. A talpam alatt éreztem a pecsét erejét, ami Shadiya tőlem kapott mágiájából táplálkozva belemart a banshee lelkébe és darabonként szakította őt ki ebből a világból, vissza a Fátyol mögé. - Remélem a valódi Morrigan megfelelő büntetést fog kiszabni rád. - mondta még, utoljára, mielőtt a banshee királynő egy utolsó villanással eltűnt.
A bűbáj egyetlen megtörése a fájdalom volt. Sokat kísérleteztünk Haszinnal és időnként a coven más tagjaival is, mire ez kiderült. Sem mágiával, se szavakkal, se semmi más segítségével nem volt előlem menekvés, csak ha kínt érzett az áldozatom. Cliodhna sikolyával önmagában nem is lett volna probléma, csak azzal, hogy ez elsodorta Machát és Badb-ot is, neki a székeknek, amitől megütötték magukat, így a varázslat megtört. Két kha ugrott azonnal a védelmemre, de igazából nem nagyon volt rá szükség. Mindannyian a két fey küzdelmét néztük, én is, és a két warlock sem azzal volt elfoglalva, hogy engem megtámadjon. Talán latolgatták, mennyi esélye lehet az úrnőjüknek ebben a harcban. Én nem számolgattam. Anubis volt a halál ura, aki még a szellemtest nyakát is meg tudta fogni, onnantól kezdve pedig nem volt menekvés a banshee számára. A mágikus kör, amit Nano adott visszahúzta a lelkét a fátyol mögé, a harc pedig véget ért. Még így is, hogy tudtam, hogy győzni fogunk, hiszen nem lehetett másképp, így is lenyűgöző volt, ahogyan a nagyúr küzdött, fegyverrel és nélküle is. Az erejét nem lehetett vitatni, nem lehetett semmibe venni, mindeközben pedig a királyok nyugodt magabiztossága áradt belőle. Ahogy néztem nem volt a világon semmi más vágyam, minthogy szolgáljam. Erőnek erejével szakítottam el róla a tekintetem, és léptem Macha és Badb elé. - Lady Hatchwood elmondott mindent. – néztem le a két nőre. – Talán a covenetek kegyes lesz hozzátok, és nem kell meghalnotok. Kint várnak. Legalábbis ha Duncan felügyelő tartotta magát a tervhez, de nem gondoltam, hogy megszegte volna. - Akarod letartóztatni őket, mint a sorozatrészek végén? – kérdeztem mosolyogva Anubistól. Ha már ez rendőrségi akció volt, vagy mi…
Ahogy a küzdelem véget ért, a tekintetem Shadiyát kereste és a két boszorkányt, de nem úgy tűnt, mint akik fenyegetést jelentettek volna a papnőmre. Macha idegesen forgatta az ujjait, de ezúttal nem történt semmi, Badb pedig pusztán riadt tekintettel nézte a földön fekvő Nemaint. A lányát. Közelebb sétáltam az eszméletlen leányhoz, aki így pusztán Sadie maradt és az ujjaimat a nyakához érintettem. - Életben van. Alig, de Cliodhna nem vitte magával a lelkét. - mondtam, amitől a nő - Sara - keserű könnyekben tört ki. Macha viszont teljes sokkban volt, újra és újra elismételte a varázslata mozdulatait, mintha a pártfogoltja távozásával bármit is segített volna. Úgy tűnt a banshee nem volt valami adakozó, a vereségével együtt visszavonta az ajándékát is a vénasszonytól. Shadiya kérdésére ugyanazt a féloldalas mosolyt mutattam felé, mint a megjelenésünkkor. - Le vannak tartóztatva Grace O'Malley, Emily Hastings, Mrs. Connely és Sarah Johnson meggyilkolásáért. - álltam a két nő elé, a botomat fenyegetően a földnek támasztva az oldalamon. - Előbb a coven ítéli el magukat, azután, ha szükséges, a bíróság. Bilincset sajnos nem hoztam, de ezt meghagyom a szakértőknek. Beszéd közben kinyúltam az elmémmel, keresve a felügyelőt az épület előtt. Az idegen gondolatra először megrettent, kusza, formátlan benyomásokkal felelve, de igyekeztem megnyugtatni. Felügyelő, kérem próbálja meg rendszerezni a gondolatait. Néhány pillanat múlva a rendőrboszorkány felvette a fonalat és egy koherens mondattá szabta a csapongó elméjét. Brighít szerelmére, maga az? Azt hittem már az átkozott banshee próbál befurakodni. Mi történt? Egyben vannak még? Cliodhna már a Fátyol mögött. Sadie túlélte, de eszméletlen, a másik két nőt... kézben tartjuk. A válasz egy rövid csönd volt, aztán egy régóta érlelődő megkönnyebbülés terjedt szét a felügyelő elméjében. Köszönöm, Mr. Nyle. Le tudják őket hozni? Természetesen. Elengedtem a botot, amitől az apró homokszemekké foszlott, aztán odaléptem a földön fekvő Sadie-hez és megemeltem. A harcos kha lelkek még mindig a testemhez voltak kötve, így szinte meg sem éreztem a súlyát. - Keljenek fel és induljanak a kijárat felé. - feleltem, miközben fey jelenlétem teljes súlyával az elméjükre nehezedtem, csak hogy eszükbe se jusson akár egyetlen lépést is tenni egy rossz irányba.
Sadie-nek szerencséje volt, hogy életben maradt és Cliodhna nem emésztette fel a lelkét azalatt a rövid idő alatt, ameddig beleköltözött. Macha próbált volna még valamit varázsolni, egy utolsó, kétségbeesett próbálkozása volt ez az öregasszonynak, de nem kísérte semmilyen hatás. A banshee királynő magával vitte az erejét és nem hagyott semmit a szolgájának. - Nincs értelme próbálkoznod. Már csak egy egyszerű öregasszony vagy. Megérte mindez? – néztem rá szomorúan. Nem volt Morrigan beavatottja, sem most sem soha, ha lehetett hinni Nanonak, már pedig neki nem volt oka hazudni. Nélküle nem nyertünk volna ennyire egyszerűen. Anubis félmosolyára megint megéreztem a gyomromban a pillangókat, de csak egy pillanatra, utána már inkább csak jól szórakoztam azon, hogy valóban le akarta őket tartóztatni, még ha képletesen is. - Úgyis mondtam, hogy akarok neked adni valami ajándékot. Veszek neked egy bilincset. – persze nem ez lett volna a valódi ajándék, annak valami sokkal jobbnak kellett lennie, valami igazinak, személyesnek, amire tényleg szüksége volt. De attól még kaphatott egy bilincset is az ilyen alkalmakra, és itt most egészen eltekintettem a tárgy erotikus vonatkozásaitól, és hogy leghamarabb valószínűleg egy szexshopban fogok tudni szerezni. Neki nem kellett tudnia, hogy manapság micsoda divatja volt az ilyesminek, sem pedig azt, hogy honnan szedem, amit veszek neki. Csak rá ne keressen a neten… Belegondolva mondjuk a két ostornak sem volt kevesebb haszna a hálószobában, amit meg ő adott nekem. Elfordultam tőle, hogy ne lássa, hogy belevörösödök a saját gondolataimba. Követtem őket a kijárat felé. Elől Anubis a karjaiban Sadie-vel, mögötte a két warlock, és mögöttük pedig én, nehogy eszükbe jusson menekülni. Még az ajtót is becsuktam magam után, nem hittem, hogy ez után folytatódna az ülés. - Elnézést a kellemetlenségekért. – mondtam mindenkinek, akivel a folyosón találkoztunk, már ha voltak ilyenek, és nem rohant mindenki fejvesztve, hogy elhagyja az épületet. Kint kék-piros villogó fények fogadtak minket, néhány rendőrautó és egy csapat rendőr, bár a fegyvereik nem voltak a kezükben. A soraik között megismertem Duncan felügyelőt, aki már jött is elénk. Bár nem hallottam Anubis nagyúr bizonyára szólt neki. Diszkréten a háttérbe húzódtam, ameddig elintéztek mindent, amit kellett és végre letartóztatták a két warlockot, mostmár ténylegesen.
Kezdőlap 
Próbáltam nem arra gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy magunkra maradtunk a harcunkban és hogy a küldetés, hogy bezárjuk a repedést a Fátylon sosem fog teljesülni. Vívhattunk szélmalomharcot, ameddig meg nem haltam, és utána ameddig Anubis vagy belefárad vagy valóban kitör a háború az istenek két csoportja között és eldől az emberiség sorsa, de… Azért mélyen belül még reménykedtem benne, hogy ez nem így lesz, és hogyha igazán nagy lesz a baj az istenek majd visszatérnek, és újra megvédik az embereket, újraalkotják a fátylat, és minden olyan lesz, mint azelőtt. Bár nem voltam benne biztos, hogy akartam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt… Ebbe viszont már végképp nem akartam belegondolni. A lehetőségek száma végtelen volt.
Végül nagy nehezen elnyomott az álom. Különös, zaklatott álmaim voltak, és a fotel sem volt annyira kényelmes, mint az ágy, de amikor néha felriadtam elég volt a békésen alvó Anubisra néznem ahhoz, hogy megnyugodjak. Ameddig neki békés álma volt, addig talán nekem sem volt mitől tartanom. 
Érdekes új információ volt, hogy tulajdonképpen a tudata nem aludt, csak a teste. Nem próbáltam meg elképzelni, milyen kellemetlen lehetett, hogy végső soron be volt zárva a porhüvelyébe, és ott kell kivárnia az éjszakát. Bár ennyire nem adta elő kellemetlenül, de attól még hátborzongató volt. Végső soron viszont nem ébredt fel rám, tehát a választ megkaptam.
