A csinos dobozokat nem hibáztathatom a tartalmukért, az őket csomagoló ujjak mellettük hevernek leszakadva, vörös foltokkal szennyezve a terítőt. A csomagoló ujjak tulajdonosán ugyanazt keresem, mint immár három évszázada mindig, mikor történik valami velem, körülöttem. Annak a mocskos szukának a jeleit, amit mindenkire nyomdáz mint egy holdkóros örök kisgyerek. Persze, ő egy követő csak. Valaki, aki áhítattal imádja őt, hozzá imádkozik és képes bármit megtenni az elégedettségéért. A dobozokban a cserfes ascendant darabjai lapulnak, sok ezredik figyelmeztetéseként annak, hogy Coal nem felejtett el. Egyre ritkulnak ezek a meglepetésszerű szarságok én pedig jegyzem az összest. Nevekkel, helyekkel, évszámokkal amik senkit sem érdekelnek és senkinek sem fontosak. Miatta választottam a vámpírlétet, hogy takarodjon a fejemből és a testemből. Ő zúzott porrá, hogy aztán mégis szélnek eresszen a nagyvilágba. Fényes diadalként éltem meg, mert hittem benne, hogy a mesteremnek kellek és majd általuk, szabadon kiteljesedhetek. Eldobtam magamtól az esélyt, hogy valaha a körforgásból kikerülve fey legyek. Ilyen áron nem akartam semmi lenni.
A szuka tett olyanná, amilyen vagyok. Viszont legalább egy évszázada nem volt szerencsétlenségem hozzá. A létem nyugodt folyamban terelődött és építhettem. Valamit, ami az enyém. A saját mesteri hatalmamat viszont be kellett biztosítanom, rengeteg alkut kötni, olykor a szilánkjaimból könyörögni ki valamit. A halál nem kegyes társ, sosem volt az. A dobozokban viszont a hatalmam gyújtósának szaggatott darabkái köpik az arcomba a nemet. Megint beletolakodott az életembe, dühömet a követője szenvedi el. - Hívd. - utasítom századjára is, már nincs elég foga sem, hogy értelmes szavakat formázzon. Szerencséjére annak a gusztustalan szajhának meglehetősen jó füle van és mindent meghall, amit szánnak neki. Ó, engem is hallott éjjelente biztos vagyok benne. - Hívd. - gyújtom meg a kis palackot. Ejtse ki a rohadt nevét és könyörögjön neki, hogy vakarja ki a szarból. Az ordítás szinte el sem jut a füleimig, csak a jelképre koncentrálok a bordavonalán, arra az ősi szutyokra, amit olyan hévvel nyomatnak magukba, mintha legalábbis ettől kelne fel a nap reggel. Félrerakom és a sérült hús rózsaszínjében gyönyörködöm. Ostoba fiú, ment volna inkább kurvának. A gyönyörű kék szemének csarnokvize túl gyorsan szivárgott el a tű alatt. Elájul menthetetlenül. A nyakára tenyerelve az ölébe ülök, a vérének avas, poshadt szaga van előttem. - Nem szép dolog elájulni, kicsikém! - főleg nem egy olyannak, mint ő. Meztelen combjai súrlódnak a nadrágom hűvöse alatt. Visszapofozom az életbe, helyből, csípően csattanó ütésekkel. Csak egy szemmel tud már pislogni koszos világunk kis színpadán. - Le sem szar téged. Nem érdekled őt. - súgom a tépett szájára, súrlódnak a fogaink felületei. Lev jut eszembe, a nem túl készséges üzleti feltételeivel és a vérével, ami újra megnyitotta a kapukat a mesteri szintemhez. Aki hagyta, hogy kiéljem magam a testében. Az okos elme már odalett, lelke visszakerült a körbe, hogy hamarosan újra megszülethessen erre a földre. A biztosítékom volt, a kurva erőforrásom. Felállok a félhalott imádóról és arrébb tolom a gondosan visszazárt dobozokat. Befejezem a rajzolt kört és mormolni kezdek. A hangom a varázzsal száll messzire, Coalt szólítom ide, a követője teste mellé valami régi, nagyon régi nyelvnek valamiféle dialektusán. Emlékszem erre a szövegre, hogy milyen nehezen tanultam meg. Az üzenet és az energia már elment hozzá. A hívásomé, te nyomorult szuka. - Ezt nem tudod nem meghallani. - nem, hiszen lánc. Olyan lánc, amit talán az első warlockok kovácsoltak szavakból. A kört vérrel húztam fel és készen állok ki is engedni belőle, ha elrendeztük amit el kell. Talán készen állok meghalni is. Újra. - Mozogj ribanc.. - remélem nő képében jön ismét, hogy a benne élő rohadó lény átégessen egy szép szempárt.

Valamiféle fizikai kielégülést kellene minimum éreznem ennek a nyomorult testnek a szenvedése láttán. A szemeiből még mindig a vak hit süt és elhiszi, hogy amit tett az valami nagyobbat szolgált. Elkövetett egy gyilkosságot annak a szukának a kedvéért, amikor fogadni mernék, hogy rá sem nézett eddig soha. Sosem voltam képes elfogadni azt, hogy ez honnan ered. A vak hit, ami koszvadt és véres ösvényeken viszi őket keresztül s ők boldogan menetelnek. Pedig meg sem szólítja őket, nem szükséges. Anélkül is imádják és odáig vannak érte, pedig azt sem tudják mi ő valójában. Mi a lénye, az a bűzös és mocskos sötétség, ami megül a nyelveden, rátapad a nyálkahártyádra és nem bírod levakarni. Képtelen vagy rá, csak ha puszta kézzel esel magadnak. Még a saját halálom pillanatában is ott ült a nyelvemen az a mocsár és kátrány íz. Szerencsére ez a test már könnyedén megszabadult tőle. Egy emlék csak, ami a zsigerek mélyén lakik.
A jelet le akartam égetni méghozzá úgy, hogy ne kerülhessen vissza. Merő passzióból a cserfesemért. Az informatikus az én jeleimet viselte, hozzám tartozott és noha a modorától az összes illemkönyv leugrott a polcról egy máglyára, utat lelt hozzám. Coal pedig régen nem adott hírt a figyelméről. Túlságosan régen ahhoz, hogy túllépjek a létén. Az emlékét nem tudom magamból kiirtani, pedig próbáltam. Választottam a sivárságot és a szolgaságot, akkor nincs lehetőség a magunkba süllyedésre. Az emlékek nem érhetnek el. Ez a tévhites, naiv buborék elpukkant. Két napja vagyunk itt mi ketten összezárva. Két napja nézem az ascendantom lélektelen szembogarait abban a dobozban.
A szavak könnyedén hagyják el ajkaimat, ez a szöveg kipusztíthatatlanul égett belém akkor régen, mikor még túl nyitott és naiv voltam irányában. Az ocsmány csatornaszagú valója pedig úgy töltötte ki a tagjaimat, mintha csak valami kesztyűbáb lennék, amibe próbálgatja az ujjait. Inkább érzem meg most is, mert látni nem látom. A szaga erőszakosan nyomul be az orromba, a torkomat ingerli. Mint valami évszázadok óta bűnben rohasztott doboz tartalma. Akaratlanul is megforgatom a csuklómat. Ízekre tépett ott lenn, hogy újra összerakjon amíg bele nem unt a végtelennek ható büntetésbe. Megbántam-e a vámpírlétet? Miatta nem. Ha újra ugyanott állnánk mint akkor, ő kiűzve a testemből én futva, loholva arról az átkozott helyről..akkor is megtenném. Önként.
A jelenlétének hangja is elér, erősödik az okádtató esszencia a dohos helyiségben. Majdnem kedvesen csengő női hang szólít meg. Majdnem. Azt a rohasztott rezonálást nem tudja kitörölni. Nem az én fülemnek. Megfordulok, már nem érdekel a warlockja, haszontalan darab szar, aki nem volt képes megvédeni magát. Értéktelen. Várom azt a bizsergést a tarkómnál, ami felismerést jelez és a buta emberi elme kívánná magának: ismerős arc, ismerős hang. Egyik sem ismerős, mert ő nem létezik az én szememnek.Mert valami sokkal rosszabb annál, mint amit megmutat. - Nagyon sok mindent megmondtál. Például, hogy te meg én mindig egyek leszünk. - megigazítom a kontyot a tarkómon. A hajamtól sem tudtam megszabadulni soha, csak ideig-óráig. Semmi maradandó változás, csere, az arcom idősödése. Ugyanaz vagyok és mégsem. Ujjaim a dobozokon zongoráznak végig. Megviselt. Ezt a szót ki sem lenne szabad ejtenie a rohadt szájával, nem is érti a jelentését. - Csak nem zavart a léte az életemben? - szuka. Hiába ez a babaarc és a nagy, ártatlannak tűnő pillantás. Belülről a poshadt szagú rohadás lakik. - A warlockod miatt jöttél vagy mert én hívtalak? - méregetem ezt az alakot amit nem ismerek. Az erejét igen, a hatalma alatt kis híján megtörtem teljesen. Ez csupán egy káprázat. - Szép porhüvely, a faluból van? - persze a szó szoros értelmében nem falu, nem bejegyzetten az a fejekben. Közben meg mégis az. Nem tudom nem elfelejteni, hogy a létemért ő felel. Miatta születtem meg, egyszerűen összerakatott engem is. - Azért jöttél, hogy megölj..Coal? - legalább egy évszázada nem ejtettem ki a nevét hangosan és rögtön mocskosnak érzem magam tőle. Egy iszapban rohadó kis fészek alján kuporgónak, aki arra vár csak, hogy őt megpillanthassa.

Ez a szag és a rengeteg fájdalmasan fellüktető emlék a jele annak, hogy jó döntést hoztam valamikor régen. Azóta sem éreztem, bár nem is volt teljesen világos miért döntött végül úgy, hogy elmehetek. Nem mintha képes lettem volna rá, vagy lett volna bennem bármi amit önbecsülésnek hívnak. Részenként kellett magamat összekanalazni és szépen lassan felépíteni. Ha van ezen a világon bármi, ami eltölt némi elégtétellel, akkor az ez. Soha többé nem tud hozzámférni és használni engem. Nem öltheti fel az arcom semmihez. Nem szólal majd meg bennem és nekem nem kell belül ordítanom, hogy takarodjon ki belőlem örökre. Hiába telt el hosszú idő, az érzésre mindig emlékezni fogok. És a szagára is.
Most pedig itt áll velem egy helyiségben, magával húzza a bűzös múltat és a lényének mocskosan mindent betöltő érzetét és mindezt egy fiatal lány képében, akit még az agyam is úgy tart nyilván, hogy nem közülünk való. A hajszíne és a vonásai elárulják. Talán az a hely már nincs is meg, talán már mind halottak a beltenyészet félresikerült szerencsétlensége miatt. Pedig milyen bájos ez az arcocska! A tekintetéből azonban sem a báj, sem a törékenység nem süt. Túl öreg az, ami kinéz onnan mélyről. Vajon mióta lehet már benne? Elég régóta ahhoz, hogy tökéletesnek nevezhesse?
- Nem hiszek az ilyesmiben. - akkor sem tettem és most sem teszem. Mindent felül lehet írni. Ez az elrendelés egyébként is csupán az ő agyának a kitalációja, ami része annak a nárcisztikus önimádásnak amiben magát füröszti folyamatosan. Olyan régóta létezik, hogy talán ostobaság lenne számokkal kifejezni és nem érti mi a probléma a cselekedeteivel. Elkap a viszolygás a közelségétől, mintha a lány alakja csupán egy hologram lenne amiben a sötét és bűzös iszap gomolyog. Egy hazugság csak, mert másképp nem tud itt járni. - Nem én lennék élő sem fiatal. Te lennél. Ennyi idő után már a lényegemet felzabáltad volna. - talán akkor megijesztett, hogy minden gondolatomat pontosan feltérképezte. Ismerte a jelenemet, a múltamat, a vágyaimat és a félelmeimet is. Mindet ellenem fordította, mindent megmutatott. El akarok lépni a közeléből.
- Érdekes. - rágyújtok, a warlockja vére még húzza a bőrt a kezemen. Apró, száraz darabkánként pereg le róla a mozdulatok miatt. - Szerintem ahhoz van jogom amire megteremtem magamnak a jogot. - az informatikusra megteremtettem. Önként sétált be hozzám és talán rá sem jövök, hogy nem egyszerű halandó...ha nem akartam volna kicsit magához tértíteni, jobban mondva eltántorítani a pimasz visszabeszéléstől. S lám, mi kincshez jutottam. Ráfújom a füstöt, hátha azzal távol tudom tartani. Ha képez egy láthatatlan pajzsot közém és közé. Tökéletesen hallanám a helyiség másik végéből is. - A lélek nagyon is jó helyre került. Egy briliáns elmével ki tudott volna teljesedni, ha a kicsinyes bosszúhadjáratodon túl gondolnál ilyesmire. - el akarom hesegetni őt mint egy zavaró legyet. Döglegyet. Mégsem akarok másfelé nézni. A warlock nem érdemel már egy pillantást sem, hisz bizonyára éppen földöntúli gyönyöröket él át, hogy az imádott istensége itt van vele. Eljött hozzá. - Talán mert élve tehet valamit a kultuszodért a többi mániákus között? - persze a kérdés költői és újabb adag füsttel támogatom meg. - De valóban nem kell élnie. Nincs értelme. - ha mégis, a látását úgysem lehet már helyrehozni. Élne és mégsem tenné. Bár az imádottja biztosan találna neki egy megfelelő szerepkört. Mondjuk főételként egy szektás szombatra. Ügyelek rá, hogy a műsorra ne kezdjek el fintorogni. Lehet, hogy nekem vérre van szükségem az életben maradáshoz, de ő egy idegen testben illegeti magát egy gyerekszajha mentalitásával. Kurva.
- Igen, azt látom. Felhígult a tégelyed? - mert azok voltunk neki. Én is csak azért születtem meg mert ő azt akarta, hogy úgy legyen. A megfelelő külsejű, felmenőjű és képességű szülőktől. Mint egy átkozott kutyatenyészet a gazdi örömére. Mosoly helyett kevés híján vicsorba fordul az arcom. Az érintése megráz és valami nagyon elemi ellenállás izzik fel a testem mélyén. Újabb emlékek csak nem ezektől az ujjacskáktól, de ezt az érintést ismerem. A hologram alattit, a nyálkásat ami viszolyogtat. - Vagyis látni akartál. - szinte halott tekintettel nézek rá, valaha tisztában volt azzal is, hogy mitől rebben meg a szempillám. Ezerszer látta az arcunkat a tükreiben ahhoz, hogy ismerjen. Eléggé ismerjen. Akkor persze csak ember voltam, egy kölyök. Nem ez, ami most. - Azt, hogy hagyj békén. - vágom el a túlzó szavak folyamát. Véget vessen a szenvedéseimnek, persze. Biztosan meglenne annak is a gyönyöre ha ő lenne az, aki megteszi. Csak nem áll szándékomban ezt az örömet megadni neki. Ráfogok a törékeny csuklóira és elveszem a kezeit az arcomtól. Nem akarom, hogy simogasson, megérintsen. - Nem szerepelt a terveim között egy második korai halál. Pláne nem általad. - egyszerűen ellépek tőle, megkerülöm és távolságot ékelek kettőnk közé. - Nem leszel ott mikor megtörténik. - biztosítom, inkább önszántamból gyalogolok ki a napfényre mintsem a szenvedésemen élvezkedjen. - Azt akarom, hogy mássz ki az életemből. Már odadobtam a halandóságom, hogy ne legyél a testemben. Most azt hiszem eljött az ideje, hogy békén hagyj végre. - nem felszólítom, bár bujkál bennem, hogy megtegyem. - Vagy már elfelejtetted mi volt az igazi vágyam amit páros lábakkal tiportál szét? - vajon a lány mennyire van még tudatánál ott benn? Elég ereje lehet ahhoz, hogy kiűzze magából? Vagy csupán egy csinos pofi ami éppen megtetszett neki?

Az igazi írek, angolok és skótok büszkék rá, ha minél régebbre tudják vezetni a családfájuk vonalát és ismerik a felmenőiket. Én az összeset ismerem és majdnem mind ehhez a szukához tartozik. Egyszerűen mint valami istenkomplexusban szenvedő förtelem, sorsokba, életekbe és kapcsolatokba nyúlt bele. Nekem nincs mire büszkének lennem, hacsak nem arra, hogy Unseelie szempontból jó pedigrével rendelkezem. Persze ez már nem számít, mást választottam. Nem kértem az örökkévalót és a feyjé válás esélyét. Ilyen áron biztosan nem. Megvető pillantással mérem végig.
- Talán rosszul emlékszel. Nem kértelek, hogy mássz belém. - a pillantásom metsző, hűvös. Valójában ijesztő élmény volt, hogy a tudatom nagyon is érzékelte mit tesz és mire használ engem. Minden pillanatánál hagyta, hogy jelen legyek. Mintha direkt akarta volna, hogy ne tudjam becsukni a szememet és elfordulni.
- A jog nem azt jelenti, hogy a nap 24 órájában figyelem őt. Óvatlan volt. - én pedig nem figyelmeztettem erre a nyomorult mételyre, ami az életemet rágja már három évszázada. - Az üzlet tisztességes volt kettőnk között, bár ezt a fogalmat te nem hinném, hogy ismered. - a drága harapásfüggőm, aki sosem mondta azt, hogy legyen elég. Aki miatt nekem kellett tartani a féket minden alkalommal. - Borzasztóan sajnálom. - cseppet sem bűnbánó félmosolyra rándul a szám. Pontosan leszarom az ő világa működését. Neki nem kellene itt lennie, sosem kellett volna. Ha annyira jól működne ez a világ, akkor a gusztustalan lényét senkinek sem kellene megismernie soha többé. Nem pedig felém sétálnia 300 év után, mintha tegnap váltunk volna el és most mindenáron a közelemben kellene lennie. Irtózom tőle és az emlékétől is, ami szerencsére már csak egy emlék.
- Áh, parazita vagyok egy ascendant véréhez de visszaengednél a fanatistáid közé? - a föld alatt a szájából sokkal rosszabb értelmet nyer, mint amilyen valójában. Megint az orromba kúszik a dohos, nedves pinceszag némi rohadt növényével megkeverve és a véréé, a sötét, sűrű szutyoké, amit a torkomba erőltetett. - Nem tudnám elég imádó hangon nyögni a nevedet, sajnos elbuknám a felvételit. - elhúzódnék tőle, ki saját magamból is, de nem tehetem meg. Nem bújhatok el előle itt. Hiába meleg az ember keze akiben van, ha abból valami hűvös süt ki. - Forrón? - gúnyosan horkantok egyet - Nem nevezném forrónak. A fejem pedig csak miattad van tele ilyenekkel, nem magam miatt. Azokat te követted el. - a saját bűneim pedig rám tartoznak, már nem férhet hozzájuk. Az enyémek. Akkor is az enyémek ha figyeltetett. Elegem van az érintéséből, ebből a simogató súrlódásból közöttünk. Elveszem a kezét, ne érjen hozzám. Soha többé.
- Pontosan azért. - már magamtól is undorodom, mert a húsba markoló ujjai nyomait érezni fogom még hetekig, talán hónapokig. Nincs az a tusfürdő, az a parfüm ami a szagát le tudná rólam takarítani. Távolodunk végre és legalább nézhetem az imádójával, aki képtelen volt kinyögni ennek a gyalázatos imának a sorait, hogy magához könyörögje az úrnőjének jelenlétét. Vagy urának, attól függ honnan nézzük a hovatartozását.
- Mondjuk, hogy értelmes lényként próbálok hozzád állni és ha igazak a hírek, akkor te sem csak egy basáskodó fertőzés vagy. - rávicsorgok mosoly gyanánt. Pedig az, egy fertőzés és bennem lakik. Hiába halott a testem, hiába adtam a lelkem azért, hogy ne így legyen. Még mindig így van és így is lesz. Sóhajtva nézem a megható jelenetet amíg nem válik valami mássá és nem látom meg Lev testének darabjait valamiféle groteszk keresztté válni. Mocskos kurva! Olyan fénnyel izzanak fel a darabkák a hívő kezében, hogy szinte a szemgödreim mélyéig hatol a szúrós fájdalom. Kénytelen vagyok hátrálni még jobban, de abban a ragyogásban csak körvonalakat látok. Hullagyalázó kurva és nem több.
- Nem vagyok fogoly. Már régen túl kellett volna lépned egy három évszázaddal ezelőtti történésen. Mit számít egy valaki ha van helyette 50 másik? - fel kell nyögnöm, nem tudok ránézni de hátat sem fogok neki fordítani, az volna a balgaság. - Azt akarom Coal, hogy ne mássz az életembe többé. Ne nyúlj bele mint valami régi eposz istene. - vagy egyesével fogom kinyírni a szektája tagjait és elküldöm neki a fejüket csinos kis dobozokban. - Egyáltalán mit akarsz még tőlem? Már nem tudsz használni. - hátrálok az ajtóig, azt kinyitva pedig az ajtólap funkcionál pajzsomként, hogy ne lássam azt a ragyogóan bántó fényt. Pedig illik Levhez valami ilyen halál utáni lét. Furcsa talán, de nehezebbnek érzem magam a közelsége nélkül, mégis jobban. Biztos valami mágikus szarság ez is, mert mindig van valami ilyen buktató. Mindig. Alkut fel sem ajánlok, nem érdemli meg és én sem, hogy még alkudozzak vele a sorsomról. Mintha köze lenne hozzá. Meg fogom..meg kell találnom a módját annak, hogy valahol itt rohasszam egy ketrecben és törlesszem neki az eddigieket.

Csak reménykedni tudok abban, hogy ha már megélem egy újabb értékes személy elvesztését, legalább ez a némber is elhúzza a belét mielőbb Dublinból. Londonban bizonyára érdekesebb dolgokat találna, vagy esetleg a világ végén. Lehetőleg minél távolabb tőlem. Bár lehetséges, hogy nekem kellett volna sokkal messzebbre mennem innen. Nem mintha nem hinném, hogy a nyomorék szektája nem terjesztette ki a csápjait a szélrózsa minden irányába...de mégis kisebb lett volna mindennek az esélye. Egy ideje nem figyel már ő maga, ezzel viszont tisztában vagyok. Azóta valahogy a hold fénye is élénkebbnek tűnik. Ezt egyszerűen meg lehet érezni.
- Áruló.. - felnevetek, olyan érdekes fogalomalkotása van. Nem lehetek áruló, ahhoz valamiféle esküt kellett volna letennem, netán imádnom őt vagy hasonlók, de a kezdetektől nem szerettem a közelében lenni. Még úgy sem, hogy elmondták mi lesz a sorsom. Abba viszont csak a birkák nyugszanak bele. Tornáztatom az ujjaimat, ez a beszélgetés már hosszabb, mint amilyennek lennie kellene. Nem kellett volna idehívnom. Soha.
- Igazán örvendetes lenne ha elfelejtettem volna. - de rengetegszer, milliószor hallottuk mi együtt is. Mert hozzá szóltak, de az én testemben voltunk az ő tudatával és lényével kiegészülve. Minden szó úgy égett az elmémbe, mint egy igazi imádság. Bár számára sokszor csak zavaró mellékzöngék voltak, vagy a mocskos lelkének posványos imádatba fürdetései.
- Az nem volt hiábavaló. Az emlékek meg.. - legyintek egyet, mintha nem számítanának. Nos, talán tényleg nem számítanak már. Nem szoktam álmodni és nem kísértenek azok az arcok sem. Néha eljutottam odáig, hogy ki kellene adnom őt egy lovagnak. Azok legalább szívesen öldökölnek a bigott szektások köreiben, végtére is a warlockok azok, akik végrehajtják a rituáléit és előkészítik neki a porhüvelyeit. - Rég voltak és nem számítanak. - A bosszúvágy az, ami meghajtja a testet és dolgoztatja az elmét. Nem a légből kapott hirtelenkedés, hanem a hosszú idők alatt formált vaskos bosszúvágy, ami már-már tapintható is.
- Még az is lehet, hogy akadna. - valójában irtózom a gondolatától is, hogy akármilyen alkuba belemásszak vele. Egyébként is min próbálnánk meg alkudozni? Hogy lerövidíti a számára annyira evidens rohadékságát? Vagy azon, hogy legalább a következő évezredig nem jön a közelembe sem ő, sem a pribékjei? Erre nem tudok ajánlatot tenni, valamint akármikor átverhet. Ha éppen gondol egyet, akkor bármit képes semmisnek venni.
Mint most amit az ascendant testével tesz, hogy fegyverként fordítja elém azt, ami maradt belőle. Coal ilyen. Nem több, csak egy tenyérbemászó tömeggyilkos némi pszichotikus vonásokkal megpingálva. - Azt hiszem ennek kifejezetten örülök. - tisztáztuk és nem is fogom a figyelmét hajszolni. Akkor fényesebb a világ, ha az árnyéka nem vetül rá. Mégis a nyomomban van a tudata, mint egy lemoshatatlan szag. - Csapásokat. Te ennyi idő után még ezeket csapásoknak tudod nevezni? - hátrálok a fénytől, jobb lenne köddé válni, bár jobban érezném magam ha a warlockja halott lenne, noha szívszerelmem az agonizálás. Nem az első akivel találkozom és sajnos mindig jönnek újak. Kiapadhatatlan a forrás. - A követőid azt csinálják amit mondasz nekik. Te persze semmit sem mondasz évekig ha úgy tartja kedved. - gúnyos a hangom, persze, hogy tőle függ az egész. Eddig is tőle függött. Elunt, kitűnő én sem szeretettel vagy balga vágyakozással hiányolom őt az életemből. Maradjon is így.
A robbanás a fülemet is besípoltatná, ha még dolgozna elég emberi reflex hozzá. Kevés maradt meg abból, aki a halálomkor voltam. Mégis többnek érzem magam. Már legalább nem egy ostoba eszköz szintjén kell léteznem. Még ha ez neki nem is tetszik. Úgy nézem, mintha valami nyálkás hernyó képében kúszna felém. Vélek felfedezni mögötte némi undorító nyálcsíkot is. Kizárt, hogy képes lennék alkudozni vele akármin. - Aki nem akarja porhüvelyként élni az életét azt gondolod érdeklik a következmények? A lehetőségek már annál inkább. - némi undor megül a szám sarkában mint egy jól ismert vendég. Nehéz beismerni, de irtózom tőle. Főleg, mert tudom mire képes. Amíg sajnálatosan rám vetült a figyelme odalent, bőven volt időm megtapasztalni milyen is ő valójában. Most nem hajolok el teljesen előle épp csak egy kicsit, hogy minél nagyobb felületen takarja a fényt. Az arca annyira zavaróan másmilyen, de a szemeiben ott lakik ő maga is. A férgeket a legszebb almából sem lehet kiirtani, ha már megtelepedtek benne. Csak ha szétzúzod magát az almát. Onnan meg már nem számít, nem igaz? - A teremtőmre gondolsz? Nos, nem is tudom ki szabott neki és mekkora árat miután volt szíves kilapátolni engem abból a pöcegödörből. - hiába az ártatlanul csendülő hang és az ártatlan arcocska. Minden trükk hiába. - Ki, persze. - elfedek egy mosolyt. Szeretem helyzet. Szeretem, hogy már nem figyel és emiatt semmit sem tud igazán rólam. - Nyomorult...mmm.. - megnyalom a számat. Igen, nyomorult vagyok. Valaki, aki a kárhozatot választotta ő helyette. Ezért mégis jár valamiféle csodás piedesztál, nemde? - Nem is akartam rá vigyázni. Akkor nem lett volna egyedül. - sokáig nem is volt és noha figyelmeztettem, mégis nekem lett igazam. Lev ilyen volt, nem hallgatott ő senkire csak saját magára. Valahol nevetséges, hogy amikor óva intettem a mászkálástól, akkor Coal eszembe sem jutott. Hagyták, hogy elfelejtsem és én is hagytam magamnak. Nem felelek neki. Tényleg azt hiszi, hogy a pöcegödre után nekem ez az élet számít nyomorultnak? Hogy valahogy minden fénytelen lett és engem felemészt valami furcsa depresszió? Abnormális gondolat egy abnormálisan létező lénytől. Grimaszba rándul az ajkam a cirógatástól. Ő ne simogasson, bár mivel a testem már régen nem élő, így ha kell, kizárom magamból. A lényeg, hogy rábólintott arra, amit szeretnék. Semmi más nem fontos.
- Kegyes ajánlat ez tőled. - váltok át a simulékony úriember formára, a rengeteg szerep közül most ez alkalmasnak tűnik. Már néha magam sem tudom ezek között hol vagyok én, de talán már senkit sem érdekel. Engem sem. Csak nézem a porcelán bőrt és a hűvöskék szemeket. Szán engem. Ennél tökéletesebb érzelmet ki sem préselhetne magából irányomba. Szánjon és takarodjon el. - Megfontolom melyiket válasszam a megannyi lehetőség közül. - Ahogy kívánod. - mosolyodom el lassan és ha már annyira a közelemben akar lenni, akkor a derekánál fogva magamhoz húzom és a nyakába mormogok. - Majd figyelmeztetem őket, hogy valami gonosz jár a nyomomban. - A tenyerem az arcára csúsztatom, onnan a tarkójára, a meleg haja alá. Sosem értettem miért nem hideg. Csókot nyomok a lány halántékára, búcsúnak beillőt, megpecsételőset és már ettől is a rohadás fog a számra költözni, de meg kell tennem. - Akkor megbeszéltük amit kellett. - vár az üzletem és a dolgozóim. A saját természetfeletti világom perverziói, ahol nincs nyoma az olyanoknak, mint ő. Most már csak a warlockjaira kellene valamit kigondolnom.
Elengedem a törékenynek tűnő testet és megint jobb, bár most már át is kell öltöznöm. Szagom lett tőle ami minden bizonnyal még mérföldekre innen is érződni fog. Újra hátrálok egy lépést, hogy minél kevesebb érjen a fényéből. Én, a szánnivaló. Én, a nyomorult. A szabad.

Vitatkozhatnánk még itt sokáig a hűségről és arról mi a véleményem a követőiről, bár egykoron magam is közéjük tartoztam. Tényleg hittem abban a csodálatos már-már isteni lényben, mert azt tanították. Ráadásul szólt is hozzám és erre valamiért élénken emlékszem is. Különlegesnek éreztem magam tőle. Egy olyan titok és kegy hordozójának, ami másnak nem adatott meg közülünk. Nem akartam elhinni nagyon sokáig, hogy egyszerűen neki készültem. A számára megfelelő ascendantokat kereszteztette, hogy én a világra jöjjek. És még nagyon sok hozzám hasonló. Talán nem tudja, hogy a vérvonalam még nem halt ki. Hogy mielőtt még végleg elrángatott a realitások talajáról már én is benne voltam a kis "programban". Nagyon sokáig, sőt nevetségesen sokáig nem tudtam róla, hogy ez így van. Akkoriban nem igazán voltam önmagam...de az a fiatal fiú a bizonyíték aki most a városban él. Akire nagyon nehezen és óvatosan tudtam csak ráakadni. Életben van és fel kell nőnie. De most nem kell rá gondolnom. Most Coalra kell figyelnem.
- Ezzel tisztában vagyok. - biccentek aprót. Sok mindent megkaptam magam is. Minden apróbb gondolatomból valóságot csinált, bár jobb lett volna ha nem bennem teszi..vagy belőlem. - Kegyes voltál ha úgy tartotta kedved. - és persze ha érdemesnek tartotta az illetőt. Ettől még Levnek nem kellett volna meghalnia. A dobozban visszaküldés pedig semmi más csak egy újabb emlékeztetője annak, hogy nem tudtam tőle megszabadulni. - Nem maradtam velük, nem is maradhattam volna. Azt sem értem miért engedett el, vagy miért jött értem. - oldalra biccentem a fejem mintha tőle várnék választ. Egy mesét, amit még ezidáig nem hallottam. Csak egy kölyök voltam, aki magához hívta a halált. A hívásra pedig csak a vámpír felelt, senki más.
Ha már elém jön, sőt hozzám, magamhoz húzom ezt a látszatra tökéletes és törékeny, fiatal női testet. Pedig tudom mi lapul benne, annyira pontosan tudom, hogy szabályosan fizikai fájdalmat okoz, hogy megérintem. Minden emlék felélénkül bennem, pedig talán fel sem fogtam őt igazi valójában sohasem. - Szeretem a tündérmeséket. Még mindig. - a tenyerembe szinte beleég az arca és nem ereszt az a pillantás. Ebben semmi ártatlan nincsen, semmi faital. Valami ősöreg lény mereszti rám a szemeit és nagyon is élénken jelen van. Szorosan összehúz a gyomrom, közben meg összezavarnak az ártatlan vonások. Túl régen nem volt már a közelemben. Majdnem tehetetlenül nyögök fel, mert körém fonódik ez a fiatal test, megérintenek a finom ujjak és mégis valami más árad körülöttem. Alányúlok, hogy magamhoz emeljem mintha egy drága szerető lenne aki éppen engem készül megerőszakolni, pedig olyan könnyű mint egy kis vattadarab. Szinte súlya sincs. Semmi sincs. - A hálám volt, hogy többé nem szólítottalak meg. Nem hívtalak. Nem beszéltem hozzád. - ebben van némi kegyes ferdítés és már csak egy kézzel tartom, hogy simogassam a hátát mint egy tényleg törékeny lénynek, akinek erre van szüksége, pedig a karom lerohad annyira undorodom a helyzettől. Ő tette ezt velem. Miatta van minden. Miatta! - Magától értetődően hívtalak ide. Nem tiszteletlenségből. - muszáj távol tartanom tőle az arcomat, a ruhája az, ami még benne tart ebben a térben, a normális világnak nevezett világban. - Bocsáss meg érte, de nem tehettem mást. - le akarom fejteni az ujjait az arcomról, hogy ne üljön ki rá az undor. Nem tudom miféle bocsánatkérést vár, szerintem eleged szenvedtem abban a földalatti posványban kényére-kedvére. De ezek szerint mégsem. - Ettől inkább eltekintenék ha van rá mód. - fordulok és nekitolom a falnak, hátha legalább lemászik rólam a kezeivel. Minden zsigerem menekülni próbál, az agyam folyamatosan csak vészjelzést ad a testemnek, hogy menjen, mozduljon már ki innen. - Azt ne! - szalad ki a számon, az a rohadt kupleráj a mentsváram. A túlélésem legékesebb záloga. - Az a hely az enyém! - muszáj vagyok feljebb tolni, a fülére rágni a szavaimat. - Kössünk üzletet, Coal.. - maradok a fülénél, a nyakánál, úgy nem kell látnom, de azt a tahó kezét a falhoz szorítom. - Meghagyod a helyet és neked adom az ascendantokat akikhez valakinek kötődése van. Mindet magaddal viheted. - kivéve persze azt az egyet. - Leteszem a kurva esküt is rá. - ami nagyon személyes és nagyon neki szóló és már letettem egyszer régen, de akkor még ember voltam és az más. Ezzel letérdelek előtte kimondott formában úgymond. - A jómodort pedig ismerem, nem kell rá újra megtanítanod. - mert még mindig élénken élnek azok a leckék. Túl élénken. - Mit mondasz? - nekem is szükségem van ascendantra, hogy megerősödjenek a mesteri képességeim. Amik röhej, de valahol tőle származnak. Hozzá köthetőek. - Mondj igent.