Jelenleg 46 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 46 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
Basszus, idejön! Három szobánk van, ebből kettőbe zavartalanul beléphet. Az egyiket nappalinak hívják és tele van ronda, öreges bútorokkal. Olyan faszú szagú, horgolt terítőkkel. Ciki, de ez van, ha old school típusú bácsi fogad örökbe. A másik Ben bácsi hálója, de elég hülyén venné ki magát, ha oda paterolnám, mégiscsak meghalt, még érezni a szagát. Én se nagyon járok be oda, de az öltönyéért például pont arra indulok, azt muszáj az ő szekrényéből kivenni. A harmadik nyilván az enyém és abszolút tiltott terület csajoknak. Már ha feljön és nem azért nyalom ki magam ennyire, hogy a ház előtt váltsunk néhány szót. Meg viszonozni akarom a kedvességet is, csinált nekem teát, akkor én is neki. Kávé is akad. A hívás után gyors terepszemlét tartok, megállapítom nem olyan gyász ez, csak az animés polc gáz egy kicsit, mert ott majdnem minden figura lányból van, nagy mellekkel. Az ágyam rögtön letakarom Hogwartsos ágytakaróval, kicsit kidudorodik az anime lányos csöcs párna alatta, de csak nem fekszik arccal bele. Shadi nem az a típusú Wonder woman, akivel megtörténhet ilyesmi. A többi egyébként vállalható, mármint kínából rendelt replikák, próbáltam tematikusan rendezni, pl játékok polca, ott sorakoznak a witcher szereplői vagy Aloy a Horizonból. Nyilván megvannak a legjobb Marvel karakterek, Dc-ből Joker és Batman, Wonder woman, de hiányzik még Flash és Superman. Marvelből majdnem mindenki megvan, a Galaxis őrzőiből kellenek még szereplők Gamorán és Grooton felül, meg néhány rohamosztagos, x mellé az y szárnyú, oké…van egy pár, általában másolatok és még gimis koromban kezdtem gyűjteni, minden fizetésem nagyjából rá is ment. Ben bácsi babáknak hívta őket, így hitesse el magáról az ember, hogy heteró férfinek indult. A szobám többi része, számítógép, gamer egér, szék Ps - sajnos nem az ötös, igazából átlagos. Ha engem kérdezel, amennyiben maradtak kérdéseid ez után, jobb, ha a konyhában ültetem le, vagy bevállalom az ezeréves, lakkozott bútorokat. Egészen hamar érkezik az sms, majdnem felesem a kanapéban (ne kérdezd hogy kell, bízz a képességeimben) úgy rohanok ajtót nyitni. A semmit bámulva azért leesik, hogy biztos lent vár és totál nem tudja a kapukódot, mert a szomszédok meg pont lapítanak. Vagy nem akar bejönni? Dehát be kéne, szeretném viszonozni, hogy kedves volt, talán száraz keksz is akad még Ben bácsi vitrinében. Gyorsan lerohanok érte, ez a terv. Öltönyt nem viszek, kukát viszont igen, mert totál elfelejtettem, hogy pár napja gyűlik már a szemét és szaga van. A tojáshéj miatt szerintem. Lerohanok a kukás zsákkal, kulcsommal, papucsban és abban a klassz fekete öltözékben, amiben mennem kellett volna. - Wow, jó kocsija van! Egyből kiszúrom, hogy ő ül benne, különben illik hozzánk, a zsák is fekete, a hacukám is, temetést intézünk. Fura lett volna, ha sárga kocsival jön, talán náluk ez előírás, mert ilyeneket intéznek benne. - Elnézést, hogy nem hoztam az öltönyt, csak gondoltam feljön egy teára, mert igazából szeretném viszonozni a kedvességét. Nem jön fel? Hú, de ciki lesz kétszer fordulni! Mindenesetre, amíg eldönti, megcélzom a kukát, általában szelektíven gyűjtünk, csak az ilyen büdöslő cuccokat nem, hogy tojáshéj. Indulok vissza, amikor hát nem a pszichiáterem száll ki az egyik furgonból? Neki is pont most kell erre járni? Vajon mellre szívja, ha most elfordítom a fejem és úgy teszek, mintha nem ismerném? Nem nagyon van hangulatom magyarázkodni. Shadit bámulom, mert az emberek érteni szoktak belőle, ha elfordulnak tőlük.
[You must be registered and logged in to see this image.]Már nem volt idő késlekedésre. Az ascendantok ritkák voltak, az ilyen könnyedén megszerezhetőek pedig méginkább. Decarabia-nak pedig szüksége volt egy porhüvelyre, még ha pusztán annyi időre is, míg sikeresen a földre lép. A férfi, aki a fiú pszichiáterét játszotta határozott léptekkel közelítette meg őket. Siegfried volt egyedül, a nő viszont nem volt ascendant. De rosszkor járt rossz helyen, így járulékos veszteségként ő is belekeveredett. Mielőtt bármit kérdezhettek volna kinyújtotta a kezét, amitől a levegőben ezüstös fonalak jelentek meg, mint a holdfényben csillogó pókhálók, körbefogva az ajtó kilincsét, majd egy mozdulatra becsapták a fiú mögött. - Üdv, Siegfried. - mondta közben. Négyen álltak mellette, összesen öten voltak kettejük ellen. Akármi is volt a nő, túlerővel szemben nem tehetett sokat. A fiú pedig a beszélgetéseik alatt nem tűnt úgy, mintha tudatosan képes lett volna használni az adottságát. - Gondolom észrevetted a járművet nem messze. Megtennéd, hogy te és a barátnőd beszálltok a csomagtérbe? A nyomatékosítás kedvéért társai félrehúzták az övüket takaró kabátrészleteket, megvillantva egy-egy pisztolyt. Néha kellett némi motiváció, hogy az emberek a helyes dolgot cselekedjék.
[You must be registered and logged in to see this image.] Amikor megláttam a kapuban a közeledő Mr. Fernsby-t, kiszálltam a kocsiból, hogy kezet fogjak vele. Most sokkal átlagosabban voltam felöltözve, mint az irodában, a fehér inget egy bronz színű, mintás ujjatlanra cseréltem, a szövetnadrágot meg fekete farmerre. Így egészen normálisnak tűntem, tulajdonképpen senki se mondta volna meg rólam, hogy egy temetkezési vállalatnál dolgoztam. - Köszönöm, én is kedvelem, jó kis autó, remélem nem töröm össze, mint az előzőt… – pillantottam hátra a C3-asra. Mostanában csak így hivatkoztunk rá, ugyanis amikor megvettem, Anubis megkérdezte, hogy adunk-e neki nevet, mint Taxinak – ami egyébként egy sima taxi volt, az egyik itteni kontaktunk, Selim kocsija és egyben civil munkája… De valahogy aranyosnak találtam az ártatlan kérdését, úgyhogy rávágtam, hogy CeeThree lesz a kocsink neve. Így viszont, hogy már neve is volt, végképp szerettem volna vigyázni rá, nem akartam megismételni a kalandot, amikor egy banshee jelent meg az út közepén, rásikított a kocsira, ami pörgött kicsit a levegőben, aztán fejjel lefele csapódott az aszfaltba. Nem tartozott életem legkellemesebb emlékei közé, még most is szorongok, ha volán mögé ülök, esőben pedig nem is indulok el. Pedig Írországban az nem volt ritka. Az invitálásra meglepődtem, ez nem volt szokás, a legtöbben inkább csak túl akartak esni a kellemetlenségeken, és le akarták tudni a temetést minél előbb. Szerintem még soha senki nem hívott be a lakására, hacsak nem nekünk kellett megoldanunk onnan valami szállítást, de az is talán egyszer fordult elő eddig. Eszembe jutott, hogy a fiúnak vajon mennyi emberi kapcsolata lehetett az életben, ha még velem is barátkozni szeretett volna. Valószínűleg nem túl sok. - Jól van, miért is ne, bár nem tudok sokáig maradni, mert romlandó étel van a kocsiban. – ez igaz volt, akár meg is nézhette, de azon kívül sem szerettem volna sokáig ott felejteni magam. Volt egy kevéske tapasztalatom az olyan srácokkal, mint amilyenek közé Mr. Fernsby-t is besoroltam, és velük kapcsolatban az volt a legnagyobb veszély, hogy a kedvességbe, de néha már az udvariasságba is többet láttak, mint kellett volna… Nekem pedig elég bonyolult volt az életem eddig is, abba a feneketlen kútba meg, ami az érzelmi világomat jelentette bele sem mertem nézni, ha nem volt muszáj. Ha röviden kellett volna összefoglalnom a helyzetemet, talán az apácákhoz álltam a legközelebb. Nekik sem fért bele az életükbe más férfi Krisztuson kívül, és nekem sem az otthon bűnügyi sorozatokat néző, popcont evő halálistenen kívül. Ám egy kis kedvesség, némi beszélgetés azért belefért, főleg mivel egy felemelkedettről volt szó, akinek előbb-utóbb iránymutatásra lesz majd szüksége, és nem volt baj, ha valamennyire rajta tudjuk tartani a szemünket, ha már az utunkba sodorta a sors, a karma, vagy valami felsőbb hatalom. Bizonyára nem volt véletlen. És az a nem véletlen meg is érkezett. A fiú már nyitotta volna ki az ajtót, amikor ezüst csillanást láttam, és az ajtó kitépte magát a kezéből, és becsapódott. Azonnal sarkon fordultam, hogy szembenézzek az érkezővel, aki úgy tűnt jól ismerhette Mr. Fernsby-t – Siegfriedet – és felmértem az erőviszonyokat. Az erőmmel az volt a probléma, hogy ha egyedül voltam nem sokat ért. Táncolhattam nekik, ameddig össze nem estem, de ha nem volt velem senki, aki közben cselekedett volna, akkor maximum az időt tudtam vele húzni. A felemelkedettre nem számíthattam. Ha megszólaltam volna a fejében, hogy utasításokat adjak, pánikba esett volna, de legalább lefagyott volna, és nem vettem volna sok hasznát. Ráadásul lehetséges volt, hogy egyszerű emberrablók voltak, akik az örökségre hajtottak, váltságdíjért, de… Így csak egy olyan ember gondolkozott volna, aki nem ismerte a világ valódi természetét. Egy felemelkedettnek meghalt a nagybátyja, és hirtelen valaki, aki ismerte idejött öt fegyveres emberrel, hogy elraboljanak egyetlen sima egyetemista korú fiút? Nem. Ezek egy felemelkedettért jöttek. A fiúra néztem, és megszólaltam a fejében, de a szám nem mozgott. Siegfried, jól figyelj rám. Csukd be a szemed, és fuss amilyen gyorsan csak tudsz. Ne. Nézz. Vissza. Juss el az irodába, ígérem elmagyarázunk mindent. A fegyveresek felé fordultam és kitártam a karjaim. A jobb kezemen, egészen az alkarom közepéig végigfutott a fekete minta, amit Anubis rajzolt rá, egy sokkal bonyolultabb és valóban jelentőségteljes verziója annak, mint amit csak úgy játékból rajzolt Siegfriednek. Ez után pedig kígyózva kezdtem táncolni nekik, a testem hullámaival szőve a mágia szövedékét, ami remélhetőleg adott annyi időt Siegfriednek, hogy elrohanjon. Ha hallgatott rám, becsukta a szemét. Ha volt annyi lelki ereje, hogy ne nézzen vissza. Mert ha nem így tette, akkor őt is elkapta a háló, amit szőttem, és már csak engem látott volna ahelyett, hogy a saját életéért rohant volna.
Amikor egy nő kezet akar fogni velem, próbálok arra koncentrálni, nem izzad a tenyerem. Önbecsapás, mert annyira erősen akarom, hogy később úgy emlékszem rá, nem izzadt. Arra is figyelni kell, hogy ne bámuljam feltűnően és a szemébe nézzek, miközben nevetek. Az se idétlen nyihogás legyen, inkább rövid, horkantós kacaj, ami annak szól, a menő csajok kocsikat törnek. Még ilyeneket is… Mondta Ben bácsi, hogyne pedzegette volna, figurák helyett inkább gyűjtsek jogsira és autóra. Sok mindent mondott… - Nem baj Vágom rá, kevés idő alatt kevés dolgot ronthatok el, nem kell nagyon beszarnom, mert feljön hozzánk egy ilyen nő. Hozzám, most már csak én vagyok, egyelőre kutya nélkül. Megissza a teát, én meg kifaggatom mennyi kokót szívott, miközben nekivezette a kocsiját egy fának, vagy valami ilyesmi. Lélekben éppen készülök egy fele ennyire sem kínos beszélgetés indító kérdésre, amikor az az indiszkrét köcsög sziázik egyet. Közben még az ajtó is hülyén viselkedik. Feltételeznél ilyesmit egy ajtóról? Biztosan huzat, valamelyik szomszéd nyitva felejtette minden nyílását. Még pók is szőtt ide valamit. Elvileg a közös képviselő dolga, hogy rendes takarítót szerezzen, de ezek mindent félvállról vesznek. - Jó napot, most éppen… Idáig el is jutok, csak aztán életem legdurvább néhány jelenete játszódik le. Simán mondanám, hogy nem alkalmas most épp, de aztán olyat nyög ez is, hogy eltátom a szám. Nem is annyira a barátnőn, hanem, hogy kocsikáztatna, és hirtelen itt termett négy gorillával nagy pénzrablást játszani. A dolog úgy néz ki, hogy kérdezek, és ez egy jól hallható, értelmetlen nyögésben nyilvánul meg. Olyasmi, mint a "he?" csak kifejezetten rekedt. Talán ijedt is, vagy csak később, amikor levegőt szívok hozzá, mert ez egyelőre annyira abszurd, hogy az agyam is lekési. - Mi? Sipítom, kár lenne szépíteni, elég magas hangot nyekkenek a pisztolyok láttán. Nincsen április elseje és nagyon etikátlan lenne szivatós műsorba nevezni, amikor éppen a nagybátyám temetését intézem. A lelkiekről nem is szólva, amikor a muksó idáig nyomatta, hogy bízzak benne és ő a legjobb barátom. Shadira bámulok, bár éppen fagy le agyam a sokktól, szóval nem is látom, ahogy mozog a szája. Csukjam be a szemem? Álmodom? Idáig egyébként simán eljutok, mert gyerekkoromban is bevett szokásom volt így tüntetni el a dolgokat. Ha nem látom, nem létezik, hogy a pszichiáterem fegyverrel fenyeget. Össze is szorítom szememet, hátha eltűnik és az van, hogy csomó nyugtatót szedtem be, csak nem emlékszem rá. - Rohadt egy alak lennék, ha elfutnék, hidd el. Mármint ha most meg kell halni, akkor ne olyan tetű módra tegyem, hogy itthagylak. Válaszolom hangosan Shadinak csukott szemmel és hátrálva, hallom, hogy ez nem tetszik egyeseknek, legalább egy biztosan felém lép, miközben történnek a dolgok. De ez most akkor is durva. Időközben rájövök, hogy ha akarnék se tudnék futni csukott szemmel, meg a hangokból ítélve azért ki kéne nyitni, viszont mielőtt még megpróbálkoznék vele azt csinálom, amihez a legjobban értek. Szögezzük le, hogy nem direkt. Ahogy lépek, nyilván rosszul, zuhanok is hátra, de a reflex valamit megfogat velem és azt hiszem ez nem más, mint a fegyveres öve, vagy zakója. Érzem, hogy valami anyag és én lerántom magammal. Kiáltok is közben, de ez most mindegy. Esünk, én meg azt gondolom, hogy ez valami nagy dolog, mondjuk dől vele a többi, mint a tekebábuk, vagy akármi. Földet éréskor már lehet, hogy kinyitom a szemem, de inkább csak a beton néz vissza rám. Óvatosan, hunyorogva mintha a Baziliszkusz állna fölöttem. Egyébként annak jobban örülnék, mint egy fegyver csövének.
[You must be registered and logged in to see this image.]A férfi, aki eddig Siegfried pszichiátereként tetszelgett elég sokat látott már ahhoz, hogy felismerjen egy támadást, akkor is, ha nem értette. Ahogy a nő karja lendült, Decarabia csillogó fonalai a karjára csavarodtak és felé rántották. A fiú menekült, hiszen miért ne tette volna. Ez volt az egyetlen válasza, ahogyan a nehézségeket kezelni tudta, ezt világosan megértette a beszélgetéseik alatt. Tántorogva ugyan, tétován, mintha a bátorságát kereste volna, közben pedig magával rántotta a földre az egyik társát. Persze egy erőtlen felemelkedett nem tudott semmit tenni ellenük, ketten felrántották a földről és pisztolyt nyomtak a bordáihoz, a nő pedig épp a férfival volt páros táncba zárva. - Akármit is terveztél, jobb, ha abbahagyod. A saját érdekedben. - mondta szinte szomorúan. Nem akart felesleges áldozatokat, de Decarabianak szüksége volt a fiú testére. - Hogy legyen? Szépen, könnyedén, vagy inkább nehezen és körülményesen?
[You must be registered and logged in to see this image.] Sigfried egy rendkívül rossz pillanatot választott a hősködésre. Ahelyett, hogy fejvesztve rohant volna el innen, eszébe jutottak olyan régi, ám jelen pillanatban teljesen felesleges, sőt káros eszmék, mint amilyen a becsület, meg a bátorság meg ilyenek, ahelyett, hogy csinálta volna amit mondok neki, és beérné egy későbbi magyarázattal. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy amikor én hasonlót csináltam – bár ennyire nem durvát – akkor Anubis mennyire dühös volt rám, de most nem kezdhettem el azon lamentálni. Az messzire vitt volna, és időpocsékolás is lett volna, ami nem volt a legszerencsésebb öt fegyveres és a vezetőjük előtt. A pillanatnyi tétovázás így is pont elég időt adott a férfinak, aki mostmár biztosan warlock volt – vagy talán még rosszabb egy magasabb szintű felemelkedett, hogy a karjaim köré csavarja az ezüst fonalait, és magához rántson. Siegfried hősködésében megpróbálta lerántani magával az egyik fegyverest, mert a véletlen megbotlás egy ilyen helyzetben teljesen abszurd lett volna, de túlerőben voltak. A mágiám nélkül esélyünk sem volt, és nem voltunk elég gyorsak, hogy ne kerülhessen sor az ellencsapásra. A fonalat szorításában felsóhajtottam. Ha most megölnek engem, úgyis elviszik Siegfriedet, rosszabb esetben megölik őt is. Bármire is kellett nekik a fiú, élve akarták, különben csak lelőtték volna az út túloldaláról. És ameddig éltünk, addig legalább volt remény a megmenekülésre is. Nem köthetett gúzsba a warlock végig. Legalábbis reméltem. Bár valamennyire talán összekötözött kezekkel is tudtam táncolni, végülis volt aki bukott az ilyesmire, de már tudtam, hogy ez nem az a pillanat volt. Várnunk kellett. Elengedtem magam körülről az összegyűjtött mágiát. - Maradjunk mégis inkább a szépnél. – mondtam. Próbáltam nyugodt maradni. Lehet, hogy a fiút is meg kellett volna nyugtatnom, hogy minden rendben lesz, de ilyesmit nem tudtam ígérni. Bajban vagyunk. – próbáltam inkább üzenni Anubisnak, bár nem tudtam, messziről meghallott-e. Még sosem próbáltuk, és ez most más volt, mint egy ima.
Amikor kinyitom a szemem látom, hogy Shadi csak áll, kicsit haptákban, de mindenki másképp kezeli a stresszhelyzeteket. Én például nagyon rosszul. Hányni is szoktam, ha olyan van és ez messze veri az eddigieket. Főleg, amikor felrángatnak a földről, kifejezetten, mint egy emberrablásnál. Bordáimnál megérzem egy fegyver csövét és egészen elfonnyadok. Mint egy halott vénasszony palántája, akit az erkélyen felejtett 40 fokban. Azért ezt nem hiszem el! Ócskaság, ami elhagyja a szám, még vicces is, mint amikor a hősök nem annyira ijednek meg, inkább csak méltatlankodnak. - Ne már Ami hazugság, mert alaposan betojok. Főleg ez így, hogy a pszichiáterem… egy rakás kérdést feltennék, ahol vezet a “miért?” címzetű - Nem lehetne, hogy legalább a lányt elengedik? Neki tényleg semmi köze hozzá. Kérem… Egy rakás trágya a hangom. Össze-vissza ugrál, rossz helyen és hangsúllyal lélegzem közbe, elcsuklik. Eszembe sem jut, hogy bárhogy tiltakozhatnék, az esés volt a maximum. Még a furgont is megnézem magamnak, amíg tisztán látom, mert félek, ha bőgni fogok a kontaktlencse elmozdul valahogy. Nem szokott, de ki tudja, úgy tűnik ma nincs szerencsém. Az ember nem igazán akar meghalni ilyen fiatalon és értelmetlenül. Legalább az előző életemben csináltam valamit, ahogy Shadiya mondta, hogy hisz benne, de most esélyem sem volt rá. Ez a lehető legrosszabb halál. Mégis kit rabol el a saját pszichiátere? Gondolom "szépen" a kocsihoz vezetnek minket, kicsit rángatom a kezem, hogy legalább ne tűnjön úgy, ha valaki kijönne az erkélyre nézni, élvezem ezt az egészet. És végig könyörgöm. - Őt ne, engedjék el. Nem valami kreatív, főleg hogy a végén már elerednek a könnyeim. De ez normális, nem? Elvégre azt súgja minden pánik porcikám, bántani fognak, minimum meghalunk és az a legrohadtabb ebben az egészben, hogy oké, én bevégzem, ilyen szarul, de velem hal egy tök ártatlan nő is.
[You must be registered and logged in to see this image.]Legalább a nő elég értelmes volt, hogy felismerjen egy elveszített játékot, ez mindenképp jó volt. De a levegő vibrált, az okosan csillogó szemek mögül pedig egy kristályüvegszerű villám cikázott át az égen. A férfi érte nyúlt, csillogó szálakkal fonva körül, amik visszahúzták és nekicsapták a földnek. - A szépbe az is beletartozik, hogy nem küldesz üzeneteket senkinek. - mondta közben. - Látom az elmemágiát. Tudom, mikor próbálkozol és nem szeretném, ha a helyzet mégiscsak eldurvulna. A fiú tovább tette a hőst, de a férfi csak megcsóválta a fejét. - Ennél okosabbnak hittelek, Siegfried. Rengeteg képregényt olvasol, tudod, mi történik azokkal, akik olyan dolgokat látnak, amit nem kellene. De ezt nem az én tisztem eldönteni. Majd a vendég, akit várunk megmondja, mi legyen a barátnőddel. Szerencsére ezután tényleg nem akadékoskodtak, eltekintve az idegesítő fészkelődéstől, amit a fiú művelt, de eredményt nem ért el vele. A furgon ajtaja rájuk csukódott, két társa a volán mögé ült, ő pedig a másik kettővel hátul maradt a foglyaikkal. A motor felbőgött, a jármű pedig elindult, az utolsó útjukra. Talán. Lehet Decarabia életben akarta hagyni a nőt, végülis sosem ártott még egy warlock.
[You must be registered and logged in to see this image.] Eddig is rossz volt a helyzet, ám amikor az ismeretlen férfi hálói kinyúltak valami felé, amit én sem láttam, de megértettem, mi történt, tényleg kétségbeestem. Ha nem tudtam üzenni Anubisnak, akkor vége volt. Ha nem engedett mágiát használni, nem volt a táskámban sem a pisztolyom, sem az ostoraim, akkor csupán emberi eszközeim maradtak… Vagyis nem volt mivel próbálkoznom, főleg nem ennyi ember ellen. - Ki a franc maga? – kérdeztem halkan, noha nem számítottam válaszra. Siegfried persze könyörgött. Neki sem volt más eszköze, vagy legalábbis semmi olyan, aminek tudatában lett volna. Lehet, hogy a közvetlen életveszély majd előhoz belőle valamit ez így szokott lenni, és egy istenpalántát nem volt olyan egyszerű elpusztítani, először meg kellett őt törni… Bár a fiú éppen gyászolt, nem ismerte a saját képességeit, mindig zavarban volt… Már csak a halovány remény maradt, hogy mindezek mögött volt valami rejtett lelki erőtartaléka, ami csak arra várt, hogy végre a felszínre bukkanhasson, ami majd nem engedi megtörni. Erre viszont nem lehetett építeni, pont úgy, ahogy azt is kizártnak tartottam, hogy elengedjenek engem, csak azért mert kéri. Hagytam, hogy a furgonhoz vezessenek, és engedelmesen beültem hátra. Próbáltam megjegyezni az utat, a kanyarokat, hogy mennyi ideig mehettünk, bár ha mindezt nem tudtam megüzenni Anubisnak, akkor végülis teljesen mindegy volt. Magunkra voltunk utalva. - Szóóóóval… Hova megyünk? – kérdeztem. - És ki az a bizonyos rejtélyes vendég, aki majd dönt a sorsomról?
Ez hülye! Arra tippelek, nem fogja meghatni, ha komplett idiótának nézem, de azért úgy meredek a pszichiáteremre, hogy az. Milyen elmemágia? - Rohadt gyíkarc vagy! Eddig magáztam. Rám omlik az elmúlt néhány perc megaláztatása és a tény, hogy ilyen csúnyán becsapott. Bár még nem ülepedik le teljesen és túlságosan fenyegető sem vagyok, vagy valami, hogy így a fogdmegjei szorításában nézem idiótának, gyomromnál egy pisztolycsővel, miközben marhaságokat beszél Shadinak és nekem. Nem is nagyon van érkezésem többet mondani, pedig szeretnék, nekem elhiheted! Még az a hülye pók is rámászik, biztos mert talált rajta döglött legyet. Hamar a furgonban találom magam, amikor ránk zárják az ajtót, szinte olyan, mintha koporsófödél csapódna a pofánkba. A változatosság kedvéért a bezártságot sem bírom, gondolom kár mondanom, tök egyértelmű, hogy mindentől kikészülök. Mondjuk nem omlok annyira össze, mint amikor rángattak. Inkább csak próbálom megkeresni magam egy sarokban, miközben elindul a kocsi, tenyerembe temetett kézzel, hogy Shadi ne lássa a fejem, meg hogy legyen lehetőségem felfogni mi van most. Elrabolt a pszichiáterem. Kell néhány perc, mire a mondat tudatosodik és összeáll fejemben, ami az elmúlt néhány percben történt. Szívesen meghalnék. Egyrészt tényleg nagyon szívesen, mert lássuk be egy rakás szar az életem. Még kutyám sincs. Másrészt viszont itt ez a lány és Ben bácsi nagyon csalódottan nézne rám azon a Sásmezőn, hogy eddig bírtam ki nélküle. Felpattanok és kezem próbálom úgy támasztani, hogy ne essem hasra a zötykölődő kocsiban. A hangom még mindig olyan, mint egy pánikbetegé, de én ezt sosem tagadtam. - Telefon, nálad van a telefon? Gyorsan hátsó farmerzsebembe túrok és kiveszem az enyém, általában nálam van, mert megesett már, hogy kizártam magam, amikor csak ezér-azér’ mentem le, de akkor még Ben bácsi élt. Ha most zárom ki magam, telefon nélkül az nagyobb szívás, úgyhogy ez nálam van. Meg azért is, mert kocka vagyok és bármi van, ott a 9gag. Mint a hülye keresek térerőt és nyomkodom a mobil netet, nézek egy gps alkalmazást, hol a szarban vagyunk és hívom a rendőröket. Tudom a pszichiáterem teljes nevét, csak rohadtul fáj magamban azon szóltatni, de attól még a rendőröknek elmondanám. Észreveszem, hogy egyre szarabbul vagyok, például a hajam is szállni kezd az elektrosztatikusságtól és fogaimon is mintha apró szikrák pattognának. Torkom elszorul, hurkot von köré a félelem, elállja a levegő útját. Úgy zihálok, mint egy őrült, főleg, hogy még beszélek is, csak néhány szót Shadihoz, összefüggő mondatokra akkor nem vagyok képes. - Sajnálom…én ezt megoldom, ez a pszichiáterem… Aztán amikor nyílik az ajtó elborul az agyam, de tényleg. Lila köd, még bőgni se nagyon bírok, pedig beszálláskor, mintha elkezdtem volna. Talán mert sikerül időközben felfognom, hogy ez az ember mióta hülyített. Azzal tutira nem sokra megyek, ha rugdosódom, de képtelen vagyok olyan nyugodt maradni, mint Shadiya. - Rohadt állat vagy Terence, nem is ez az igazi neved, mi? Kajakra elvetetem tőled az orvosi diplomád, már hívom is a rendőröket, a kurva életbe többet nem praktizálsz az biztos! Most nagyon kikészítettél te szarzsák, direkt úgy csináltál, mintha te lennél a legjobb barátom. Tudom, hogy duma helyett cselekedni kéne és nyomkodni a telefonom, nem foglalkozni a szálló hajammal, hogy mindjárt rázok, mint Pikachu, de kb az egész testem reszket, így nehéz kézben tartani a készüléket. Viszont nekem kell megoldanom, mert Shadit miattam adnák el kurvának valami vendég számára és az elviselhetetlen lenne még a túlvilágon is.
[You must be registered and logged in to see this image.]A férfi fel sem vette a fiú ócsárlását, jelenleg ez maradt az egyetlen fegyvere. Ez, és a telefon, amit lendületesen elővett, mintha valaha hagyta volna neki, hogy segítséget hívjon. Nem volt a legokosabb ascendant, de szerencsére nem kellett annak lennie. Az unseelie, aki érkezik majd okos lesz helyette. - Ami azt illeti, de, ez a nevem. - mondta, miközben körözött egyet a csuklójával, Decarabia halovány fonalai pedig a kezébe rántották a fiú telefonját. - De ez lényegtelen, nem igaz? Ha nem fogtad volna fel a helyzetet, Siegfried, éppen elraboltunk, hogy egy magasztosabb célt szolgálj. Minden, ami ez előtt történt, teljesen mindegy. A nő kevésbé volt izgága, de az előbbi mentális üzenetből ítélve ő már mélyebben benne volt a Fátyol világában. Talán ő is érezte a fiú különlegességét, és ő pontosan tudta, miért volt rá szükség. - Ne aggódj, nem megyünk messzire. A rendőrök úgy is a legtávolabbi elhagyatott épületet keresik majd, már ha egyáltalán megüti az ingerküszöbüket egy szerencsétlen, gyászoló fiú eltűnése. Ki tudja, talán öngyilkos lettél, Siegfried. - toldotta meg a mondatot egy sötét mosollyal. - A vendég pedig... Mennyire ismerős Solomon Kulcsa? Hetvenkét démon nevét tartalmazza, bár néhány közülük puszta fantázia. De például Decarabia, a sötét tanító nem. Sok néven hívták azelőtt. A csillagok istene. A matematika istene. Az ész istene. Megtanította az embereket a csillagokból jósolni és jelenleg épp elborzadva nézi, milyen ostoba dolgokra használják az emberek az ő tudását. Hiszen miatta létezik internet, ami most tele van macskás videókkal és önsegítő sarlatánok tartalmaival. Az autó néhány perc után megállt, a hátsó ajtók kinyíltak, a férfi társai pedig "lesegítették" a két foglyot. Egy hangárban álltak, ami egy múlt századi magánreptérhez tartozott valamikor, de mára teljesen elhagyatott volt. Lebontani túl drága volt, fenntartani szintén. Így most ez is jobb célt szolgálhatott. - Megjöttünk. Az előkészületek még eltartanak egy kis ideig, szóval addig... helyezzétek kényelembe magatokat. - mondta a férfi, miközben a társai két székre ültették a fiút és a nőt, a kezüket hozzákötözve a támlához.
[You must be registered and logged in to see this image.] Szomorúan néztem Siegfried-ra, amikor bocsánatot kért. Hogy megoldaná, abban viszont kételkedtem. Ez egy kultusz volt, a pszichiátere pedig gyakorlott warlock. Ezt még én sem tudtam volna egyedül megoldani, aki tíz éve folyamatosan gyakorolta a mágia művészetét, nem hogy egy felemelkedett, aki még csak azt sem tudta, mi volt ő, a képességeit pedig még annyira sem tudhatta irányítani, már ha megmutatkoztak már. De legalább már értettem mi történt. A férfi pszichiáterként a könnyű prédát kereste, egy ascendant pedig sok szempontból értékes volt. Akár porhüvelynek, de ha valaki jóban akart lenni a vámpírokkal, hát nekik sem lehetett ennél pompásabb ajándékot adni, mint egy felemelkedett rabszolgát. Felért egy kétszáz éves borral, ami sose fogyott ki igazán. Utáltam az ilyen alattomos rohadékokat. Nem vettem elő a telefonom, mert nem láttam értelmét, biztos voltam benne, hogy azonnal ki fogják venni a kezemből, ahogyan ez meg is történt, amikor kirepült a készülék Siegfried kezéből is, miközben a fiú vagdalkozott. Óvatosan a karjára helyeztem a kezem, hogy nyugodjon meg. Amit csinált, annak nem volt semmi értelme. Most az teljesen mindegy is volt, hogy a warlock esetleg mit gondolt róla, vagy én, vagy bárki körülöttünk, inkább az volt a gond, hogy ha volt is ereje, ezzel csak pazarolta, miközben nem jutottunk egyről a kettőre. Kivételesen én is tanácstalan voltam a pókfonalak miatt. Azonnal megérezte, amint elkezdtem táncolni és lefogott velük, mielőtt a hatásom alá tudtam volna vonni bárkit, a mentális üzeneteimet is azonnal elkapta, bár még nem tettem le róla, hogy próbálkozzak, egy olyan pillanatra kellett időzítenem, amikor másra figyelt. De legalább válaszolt a kérdéseimre, az is valami volt. - Vannak barátaim a rendőrségnél, ha a fiú eltűnése nem is, az enyém meg fogja ütni az ingerküszöbüket. És nem csak a rendőrségét. – Duncan felügyelő ugyanis nem csak rendőr volt, hanem boszorkány is, egy egész covennel a háta mögött, arról nem is beszélve, hogy az én hátam mögött bár nem volt egy egész coven éppen, de egy fey igen, az pedig még jobb is volt. Ám egyelőre ezt nem akartam elmesélni a warlock-pszichiáternek, ha nem volt muszáj. - Olvastam a Salamon kulcsát. Tehát ezek szerint a helyzet csak annyi, ami maguknál unseelie talpnyalóknál szokásos… Néha igazán kitalálhatnának valami kreatívabbat, mint az emberiség megtisztítása meg ilyenek. – mondtam már-már unott hangon, noha ezzel csak az idegességemet próbáltam palástolni. Elméletileg képes kellene legyek rá, hogy megakadályozzak ilyen szertartásokat, de az én erőm erre kevésbé volt alkalmas. És még mindig ott voltak a pókfonalak, tehát le kellett volna kötni a pasas figyelmét, ameddig átveszem az egyik emberének az elméje felett az irányítást, hogy ne akadályozhassa meg, onnantól volt fegyverünk, plussz valaki, aki elenged minket… Még így is elég kétesélyes volt a dolog, de legalább már valami terv féle volt. Amikor lesegítettek minket a furgonról és az egyik pisztolyos fickó megragadott, akkor éreztem úgy, hogy eljött az alkalom, hogy átvegyem az elméje felett a kontrollt.* A mágia olyan volt mint egy robbanás, bár valamivel interferenciába léphetett, ugyanis Siegfried körül is elkezdett szikrázni a levegő kicsit. Szó szerint. Lődd le Terence-et, majd a többi társadat is, ameddig mi elvisszük a furgont. – adtam ki a rövid parancsot a férfinak, majd amikor elengedett és elővette a pisztolyát, hogy a warlockra fogja, én megragadtam Siegfried karját, és a furgon mögé igyekeztem berángatni magammal. Reméltem, hogyha kiszállnak a vezetőülésről is, akkor be tudunk ugrani, és elhajtani vele. *Darr a „rule of cool” szabályai szerint megengedte
Rosszul esik, hogy Terencenek hívják, tényleg. A következő pillanatban áruló Terenceként gondolok rá és később, ha esetleg túlélném, akkor sem valami névtelen csókaként emlékeznék rá vissza. Nagyjából két perc, de csak hasraütésszerűen gondolok ennyit, amíg elveszik a telefonom. Ráadásul kiugrik a kezemből. Vajon mindenkinek leesett, hogy ez most Jedi trükk volt? Én meg majdnem behugyozok örömömben. Najó zaklatottságomban. Totál kivagyok attól, hogy hirtelen semmit sem értek. Hiába vigasztal Shadi, azért elég durva, szöveggel együtt főleg. Hogy semmi sem számít, ami ezelőtt volt, vagyis egy hülyeség az életem. Pont ezt érzem, k. nagy pofont ezektől a kultistáktól. Egyébként felfogtam, de annyira lehúz, hogy a telefonom sincs nálam, semmi, hogy válaszolni sincs kedvem. Inkább a földet nézem, mint diákkoromban, ha lecsesztek valamiért. Vagy, ha egy osztálytársam a szemembe mondta, dagadt disznó vagyok. Olyankor legalább én nem néztem rá. Persze visszapattant a földről, ahogy ez is, de könnyebb így. Összepréselt szájjal meredni a kavicsokra, úgy várni a halált. Feltűnnék, fél év után a tanulmányi osztálynak. A tandíjnak rendesen utána tudnak járni a rohadékok. Meg a sok bukott vizsga, hogy nem jelent meg. Összeszorul a torkom mennyire lehangoló lesz a rengeteg nyomtatot bejegyzés egymás alatt. Hullára ugyanaz, mintha csesznék rá. Nemjelentmeg, nemjelentmeg, nemjelentmeg. Mr. Nyle biztos észre fogja venni, hogy Shadi hiányzik, talán már másnap. De ő csak egy gyászhuszár és őt különben sem kinyírni akarják, ebben biztos vagyok, kurvának adják. Ilyen nőket nem ölnek meg csak úgy, hacsak nem nagyon perverzek és nekrofilok. Jobban megéri kiárusítani. Ha meghalok, én járok jobban, de ez akkor is pusztulat. Amikor már azt hiszem semmi sem tud mélyebbre rántani elkezdik lökni ezt a szektás szöveget. Mint valami animében. Terence nekiáll bizonygatni, hogy valami Deka Arábia nevű démon tényleg létezik. Ha választanom kéne, mármint tényleg IRL, hogy kit szeretnék megidéztetni na akkor az tuti nem a matek istene lenne. Szó sincs arról, hogy olyan nyomorult lennék belőle, de azért a suliban akadtak izzasztó példák, vagy hasmenés vizsgák előtt, és nem pont valami buktatós matekost szeretnék utoljára látni. Hányingerem van. Egyébként azért, ha tudni akarod az igazat, mert amit mond, az tetszik. Hogy valami deriváltatós fazon feltalálta az internetet, de a hülye állatok azt töltik fel youtubera, hogy szarik a macskájuk. Vagy csillámf*lámát! Rosszul leszek magamtól, hogy ez tetszik és valami alternatív szituációban röhögnék rajta. Hátvaberném Dekarabbit, igazad van öregem! Ami még jobban fáj, hogy Shadi is úgy csinál, mintha mindez létezne. Őt marha józan nőnek képzeltem. Azt a hülye helyzetet idézi, itt mindenki tud valamit, amit én nem. Nekem megint elfelejtették mondani. Ha pedig a halálom előtt derül ki, hogy létezik varázslat és úgy döglök meg, tényleg lerohadok a francba! Olyan igazságtalanságot komolyan nem bírnék elviselni. Valószínűleg elkalandozok. Óriási hátrány egy ilyen helyzetben. Arra figyelek fel, amikor Shadiya megránt, merthogy egy tag előveszi a fegyverét és mintha összezavarodna, nem bennünket céloz vele. Igyekszem a nő után, mármint mozdulok a furgon mögé, ha tényleg lelövik a barmot, talán képesek leszünk bemászni a kocsiba, nem? Csak úgy kell, hogy Shadi vezessen. Hirtelen azt gondolom ez biztosan sikerül. Még jó, mert mégsem állna égnek a hajam. Olyan elektrosztatikus már, hogy simán veri a gravitációt. - Akkor ezt majd elmagyarázod a kocsiban, oké? Mármint nagyjából mindent. Én meg igazán próbálok hasznos lenni, például, ha kiszállnának, akkor anélkül ugrom vissza a kocsiba, hogy eltörne valamim. Zavaromban még a gázra is rálépek.
[You must be registered and logged in to see this image.]A megbabonázott őr néhány tétova lépést tett, amíg az elméje a megszállás ellen küzdött, de végérvényesen nem tehetett ellene semmit. Megemelte a pisztolyát, célba vette a szekta de facto vezetőjét - aztán a fegyver elsült, a golyó pedig lyukat ütött a hangár tetejébe. - Mi a francot csinálsz? - kérdezte egy másik fegyveres, felrántva a megbűvölt férfi karját. A kitörő káoszt már a furgon mögül hallgatózva követtétek csak, de gyorsabban vége lett, mint az ideális lett volna. - Ne vele foglalkozzatok. Hozzátok őket ide. - jelentette ki, mire három fegyveres azonnal a furgon mögé loholt és fegyvert fogott rátok. Terrence néhány másodperc múlva követte őket a tenyerét törölgetve, aztán meglepő fagyossággal fordult Shadiya felé. - Ejj, ejj, mégis csak a nehéz utat választottad. De elismerem, megleptél. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fejlett a mentál mágiád... te hülye picsa. A mondat végén a férfi begörbített ujjakkal kinyúlt Shadiya felé, pillanatok múlva pedig megjelentek a furgonról lecsüngő, ezüstös pókfonalak, amik Shadi nyakát hurkolták körbe. Szorosan. Nem halálosan, vagy annyira, hogy elveszítse az eszméletét, de épp eléggé, hogy pánikba eshessen tőle. A fonalak kérlelhetetlenül húzták felfelé, lábujjhegyre kényszerítve. Terrence közelebb lépett, belemarkolt a nő hajába és félrerántotta a fejét. - Miért kell nektek ostoba boszorkányoknak mindent megnehezíteni, mi? Kellett ez? A férfi ujjai végigsimítottak Shadiya járomívén, el a szeme előtt, aztán ráfogtak a homlokára. A fonal ezúttal az ujjából jött elő, és egész más volt. Ez égetett és fagyasztott, belefúródott az élő bőrbe, bekígyózott a gondolatok közé és megkereste azt a kapcsot, amitől nem pusztán egy egyszerű ember elméje volt. A kapcsolatot a fey lénnyel - és mintha csak egy daganat lett volna elkötötte és egy szorítással elvágta.
[You must be registered and logged in to see this image.] A varázslat célba talált, a fickó elővette a pisztolyát, és adott nekünk egy rövid időablakot, hogy a furgonhoz fussunk. Előttünk nagy zöld mezőt láttam, arra felesleges lett volna rohannunk, ide kellett az autó. Amikor a lövés eldördült pont sikerült behúznom Siegfriedet is magam után. - Átvettem az elméje felett az irányítást. Gondolom rájöttél, hogy a mágia valódi. – ennyit tudtam csak mondani a fiúnak magyarázatként, de még számíthatott egy hosszabb kifejtésre később, hogyha már vezettem vissza a városba. Ez után a megrázkódtatás után megérdemelte, hogy megtudja, hogyan működött valójában a világ. Mégsem volt elég időnk. Reménykedtem benne, hogy a meglepetés ereje elég lesz, ám úgy tűnt a többi fegyveres is észnél volt, nem beszélve a pszichiáterről, akit Terence-nek hívtak. Terence. Rettenetes név volt. Hamarosan pedig újra pisztolycsövekkel voltunk kénytelenek szembenézni. Felsóhajottam, de ez nem segített azon, hogy a gyomrom egyre kisebbre zsugorodott, ahogyan a warlock közelített felém. Éreztem, hogy most tényleg nagyon kihúztam a gyufát nála. Szinte már meg sem lepett, hogy a pókfonalat a nyakam köré tekeredtek és talpra emeltek. Próbáltam nyugodtan levegőt venni. Nem féltem a haláltól, régi ismerősként köszönthettem mindent, ha egyszer a lelkem átlép a Duat kapuján, még ha nem is tudtam az esetemben merre billenne el a mérleg. Azonban a sejtjeim mélyére kódolt életösztön még küzdött. Ellenkezett a halállal, a fulladással. A lábam kétségbeesetten kaparta a földet, hátha biztos pontra talál, a levegőt is szaporábban kezdtem venni, ahogy a szívem minden megmaradt oxigént próbált a tagjaimba és az agyamba pumpálni. Vakmerőn néztem a warlock szemébe még akkor is, amikor a hajamba markolt. Nem nyögtem fel, nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy hallja a fájdalmamat. Egészen addig a pillanatig, ameddig bele nem nyúlt a fejembe. A pókfonalak mintha tűk lettek volna, úgy hatoltak át a koponyámon, tapogatóztak, kerestek, majd megtalálták azt a vékony kapcsolatot, ami összekötött az istenemmel. A pupilláim hirtelen kitágultak a rettegéstől. Még ha nem is hittem, hogy ilyesmi lehetséges volt. - Ne… Ne! NE, NE, NEEE! – visítottam és kapálóztam. Próbáltam elrúgni a férfit magamtól, de hasztalanul. Sikítottam, amikor elvágta a vékony fonalat, ami hozzá kötött… amikor pedig elengedett, csak lerogytam a kocsi mellé, mint egy rongybaba. A magány, mint egy kongó űr vett körbe, a gondolataim visszhangzottak a fejemben. Egyedül voltam. Teljesen egyedül. Azt hittem mindezidáig, hogy bizonyára a fájdalomtól féltem a legjobban, ha már a haláltól nem, de ez rosszabb volt, mint bármi, amit el tudtam képzelni. Nem éreztem fájdalmat, csak ürességet, mintha nem lettek volna belső szerveim, csak sötét tér belül. Nem éreztem se a súlyt, se a gravitációt, csak lebegtem a létezésben. Még éltem, de minek… Sírnom kellett volna, de nem ment az sem, ez a fájdalom mélyebb volt, mint hogy könnyekkel meg tudjak tőle szabadulni. Persze én hoztam ezt a saját fejemre. Nem kellett volna hőst játszanom, nem kellett volna megpróbálnom megmenteni Siegfriedet, ilyen áron nem, hogy mindent elveszítettem. Nem voltam boszorkány többé. Az életem helyett a létezésem értelmét semmisítette meg bosszúból a warlock. - Kudarcot vallottam… – suttogtam alig hallhatóan. Mostmár vihettek, ahova akartak. Ha akartam volna se lettem volna képes ellenkezni velük tovább. Siegfried Decarabia áldozata lesz, én pedig meg fogok halni, és a szívemet Ammit fogja felfalni. Már ha maradt még szívem egyáltalán.
[You must be registered and logged in to see this image.] Kár tagadni, hogy kicsit azért nyögök, amikor meghallom a pisztoly dördülést. Magas hangon. Eléggé magas. Képtelen vagyok Shadinak válaszolni, pedig szeretnék, mert azonmód szinte mellkasomban érzem a következő golyót. Ben bácsi mindig azt mondta vizuális típus vagyok. Szinte látom, ahogy belém fúródik, még a szagát is érzem, de minderre negyed annyira sem tudok koncentrálni, mint szeretnék. Elmémben hangosan üvölt, hogy mágia. Tényleg állati erővel. Bámulom Wonder womant, mert wonderebb, mint képzeltem és egyszerre gondolok az összes dologra. Ehhez jön még Terence bandája. - Hé! Ne hívd így, te…buzi! Ez a legcsúnyább, amit tudok, tényleg. A férfiakat nem menő lekurvázni, a strici meg felvágós. Különben ezen sem gondolkodhatok sokáig, mármint a sértésen, bántja! Bántja Shadit! Néhány másodpercem van megérteni mindent. Tényleg nagyon kevés. Mintha leperegne előttem mi volt néhány napja. Shadiya, Mr. Nyle, az Anubisz tetoválás, a mostani dolgok gyorsítva. Mert ilyenkor normális esetben üvöltenék, hogy úristen, de abban nem vagyok annyira biztos, mint ebben. Vagy mert ők másban hisznek és a Sásmező, meg a sakálisten kábé steppel a tudatomban, csak vegyem észre. Az istenem, istenem pánikszerű harsonái átváltanak Anubisz, Anubiszra. Közben megnyomom a tetkót. Elhiszem, hogy varázslat van benne. Mintha csengő lenne, nyomom, kaparom és ujjaim végén kis szikrák pattognak. Segíts, segíítsééég Anubisz. Ez a lényeg, erre gondolok, totál felspannolva, érzem, hogy az adrenalin a fülemen jön ki, kajak ott, szinte süket vagyok, erősen hallom a zúgást, mintha egy magasfeszültségű vezeték mellett állnék. Bátani fogja Shadit, segíts meg arra is gondolok, hogy Adj erőt Anubisz! Minden olyasmire, amire Jézust is kérném. Eddigre az események előrefutnak és Shadiya már alig áll a talajon, mint egy horrorban. Vagy igazából bármelyik Marvel filmben, ha a gonosz neked megy. Terence mondjuk nem annyira menő, mint Thanos. És lehet, hogy buzi! Miért ne lehetne buzi az istenit! Komolyan megijedek, amikor sikítani kezd. Sok minden eszembe jut, de egyik sem lényeges és mind utalás (cruciatus átok, az erő sötét oldala, X professzor üvölteti benned a kedvenc számát) de ekkor már tényleg fel vagyok húzva. Lehet, hogy életemben utoljára, de nagyon. A szél is rákezd, erősebben. Lehet, hogy vihar lesz? Szeretnék viharban meghalni… Szóval nem hagyhatom, hogy bántsa, és ha valaha megvádolnak, akár a másvilágon, erre fogok hivatkozni. Hogy nem bírom elviseli, ha bántják a nőket és olyankor minden elborul bennem. Ugrok. Remélem tökre meglep majd mindenkit és ezért sikerül ráugrani Terence-re. Senki nem számít rá. Igazából én magam sem. Érzem a mellkasom feszítő és minden tagomban élénken száguldó elektromosságot. Nem is akarom most érteni, csak érzem. Szóval dög dolgot csinálok, mert gyenge vagyok, mint a szar. Ha az ember fos, mocskos eszközökhöz nyúl, amikhez egy menő Szuper Szaija-dzsin harcos soha. Fogom és beledugom rázó ujjaim a fülébe. Nem tudom mennyire ráznak és hogy tényleg elektromosak-e, de azt képzelem. Aztán meg a szemébe, mert az ki lehet szúrni, ha elég erősen belelöki az ember. Szóval megpróbálom. Meg a szemben nedvesség is van, az csipázza az áramot.
[You must be registered and logged in to see this image.]Terence meglepetésként élte meg, hogy a fiúban volt elég bátorság az ugráshoz, ezért nem is tudta megállítani. Az a szemernyi mágia, amit Siegfried képes volt magából kipréselni, mint egy elkeseredett sóhajt mégigpattogott a a bőrén, görcsösen húzva össze a nyakában az izmokat, amitől a feje hátracsapódott, a vállában pedig egy kellemetlen zsibbadás szaladt végig. De mégsem olyan kellemetlen, mint a pisztoly markolatának ütése, ami a fiú lapockái között találták el, aztán még egy a halántékánál. Ketten hátrarángatták és a földre dobták, az egyik a gyomrába taposott bele, a másik a vállára lépett rá, közben fegyvert szegezve a homlokának. Terence felállt és lesöpörte magát, aztán a fiúhoz lépett. A boszorka már ártalmatlan volt, és úgy tűnt egyébként sem volt abban az állapotban, hogy bármivel próbálkozzon. - Tudod, mi lett a hős Siegfried sorsa a legendában? Aki hajlandó volt mindent megtenni Brynhildáért? Hátbadöfték egy lándzsával, fiú. Ne akarj te is erre a sorsra jutni. Talán mondott még mást is, de ekkor Siegfried gondolatait más dolgok töltötték ki. Egy másik, ismerősebb hang. Folytasd az imát, fiú. Nem érzem Shadiyát, így téged kell horgonynak használjalak. Szóval imádkozz.
~:O:~
Valami megváltozott. Az ősi kötelék, amely most egyetlen szállal kapcsolt az emberekhez, mint egy foszlófélben lévő hárfa megmaradt húrja hirtelen megtekeredett, aztán mintha ott sem lett volna. A Bastettel történt összetűzésünk óta Shadiyanak szokása volt elrejteni előlem a gondolatait, falat emelni maga köré, de ez most valahogyan más volt. Mintha valami idegen erő elszorította volna a kötelékünket, elrejtette és megakasztotta az erőm áramlását. A hatalmas kúria szobái hirtelen kiüresedtek, mintha valaki, aki mindig is ott volt eltávozott volna, az árnyak baljóssá és fenyegetővé váltak. Ezeddig fel sem tűnt, mennyire hozzászoktam a leány állandó jelenlétéhez, mennyire a részemmé vált az állandó vibrálás közöttünk, csak most, amikor megszűnt. A hirtelen felkavarodó, túlvilági szél felborított néhány szobrot és lefújta az egyik asztalon heverő papírlapokat, mikor pedig végre elcsitult már nem a szobában álltam, hanem a Duat végtelen sivatagában. Maat. A név mint egy parancs szaladt szét a holtak földjén, az igazság és egyensúly istennője pedig hamar felelt. Ugyanazt az alakot viselte, mint a legutóbb, amit Shadiyanak mutatott - a ragadozómadár tekintetű nőalakot, aki mégis teljes sztoikussággal fogadta az ide érkező lelkeket. Zaklatottnak tűnsz, nebi. Szokatlan tőled. Shadiya el Sedat. Rabiah és Haszin lánya. Itt van? Maat tekintete megváltozott, akár egy gyermek első döbbent arckifejezése. Nincs, nebi. Azóta nem járt itt, hogy a társaságodban átkelt a homokon a nekropolisz kapui felé. Történt vele valami? Egy részem valamelyest megnyugodott, egy másik azonban annál is zaklatottabb lett, amit Maat látott. Ha nem halt meg, úgy még a halandók világában volt - és valaki arcátlanul elvzárta a köztünk lévő kapcsolatot. A körülöttünk lapuló lelkek érezhették a háborgásom, virágok és koplaló vadak helyett vicsorgó sakálszörnyek és ragadozók megelevenedő csontvázait utánozva - aztán meghallottam valami mást. A nevem, egy nemrég hallott lélek gondolatai között. Maat ugyanúgy hallhatta, ugyanis tekintete opálos homállyal átnézett a Fátylot, oda, ahol az ifjú felemelkedett épp esdekelt. Ím, a válaszod, nebi. Mit teszel most? Komor arccal elindultam, át a sivatagon, a kapu felé tartva. Az acsargó lelkek követtek, mint egy koncra váró falka, lépésről lépésre véve fel emberi vonásokat, amitől csak még groteszkebb látványt nyújtottak. Amit egy istennek tennie kell.
~:O:~
[You must be registered and logged in to see this image.]A hangár ajtaja minden előjel nélkül becsapódott. A két csigákon guruló fémlap hatalmas döngéssel ütközött össze, megzavarva a dulakodó unseelie követőket, de nem maradt sokáig csukva. Az írek szigetén mindig is szeles volt az idő, de a vihar, ami rázta és csikorgatta a hangár ajtaját nem lehetett természetes. A homok, amit a körülötte maradt réseken beszivárgott még kevésbé. A két szárny közötti nyílásban ujjak jelentek meg, fekete, karmos ujjak, több tucat, amik szinte kettétépték a hatalmas fémlemezeket. A kha lelkek elárasztották a hangárt, végigrohantak a falak mentén, felkapaszkodtak a bordázott fémszerkezetre, ami a tetőt tartotta, ráugrottak a furgonra, ami előtt Shadiya kuporgott, meggyötörve és megtörten. Én pedig olyan dühös voltam, mint még soha. Nem kellett hozzá mágusnak lenni, a harag szinte hullámzott belőlem, betöltve mindent. - Hogy merészelsz kezet emelni rá? - kérdeztem csöndesen, mégis minden szó szinte megrengette az épületet. Két homoklélek leugrott Shadiya és a kultisták közé, vicsorogva rettentve hátra őket, aztán megfordultak és fél térdre ereszkedtek, karmos tenyereiken egy-egy elegáns, fekete ostornyelet tartva Shadiya felé.
[You must be registered and logged in to see this image.] Értékelnem kellett volna, hogy Seigfriedben még volt annyi bátorság, hogy nekiugorjon a warlocknak, de már nem hittem benne, hogy lenne értelme, és ha még sikerülne is, ha legyőzni, ha beülünk a furgonba és elhajtunk… Nekem már az is mindegy lett volna. Nem is mertem volna hazamenni, sem Anubis, vagy akár a covenem elé kerülni ilyen csúfos vég után, mert ez a vég volt. Egy halálnál is rosszabb vég, ami megmérgezett egy olyan dicsőséges pillanatot, mint ahogy egy felemelkedett életében elősör tudatosan használja a képeségét, mert azt hitte, hogy engem még meg lehetett menteni. Vagy akár mindkettőnket, mert hiába ugrott neki Terence-nek, attól még mindig körbeálltak minket a fegyveresek. A fiú túl értékes volt ahhoz, hogy egyszerűen lelőjék, egy holttestet Decarabia már nem tudott volna porhüvelyéül használni, de bármennyire összeverhették, a fey meg tudja majd gyógyítani. Szinte sztoikus nyugalommal néztem végig, ahogyan hátba vágták és összerugdosták. Már nem fog neki sokáig fájni. - Sajnálom, Siegfried. Nem tudtam megmenteni magunkat… – suttogtam, ami talán nem is hallatszott a kint feltámadó vihartól. Lehet, hogy ez is a fiú ereje volt, ezt nem tudtam, de mindegy is volt. Nekidöntöttem a fejem a furgon oldalának, és becsuktam a szemem. Majd a hangár két ajtószárnya egy dörrenéssel bezáródott. Páran ordítani kezdtek, talán néhány fegyverdördülést is hallottam. Erre azért már kinyitottam a szemem. A jelenet olyan volt, akár egy horrorfilmben. A csontból, árnyékból álló ujjak lassan húzták szét a hangár ajtaját, mellettük pedig fekete, homok csorgott be a hangárba. Ismerős fekete homok. Tompán megéreztem, a Duat kisugárzását, de olyan volt, mintha be lenne dugulva a fülem és úgy próbálnának szólni hozzám, vagy ha egy harangbúra alatt lettem volna, amin keresztül nézve a világ tomba volt. Nem éreztem az elemi, elsöprő erőt, sem pedig a nyugalmat, ami a halál kapujában meg szokott szállni. Akárha egy álmot néztem volna, csak úgy követtem a szemeimmel a plafonon ugráló kha-kat, és éppen csak összerezzentem amikor néhány dörrenve landolt a furgon tetején, majd előttem a földön. A látomás-lények egyike féltérdre ereszkedett és felém nyújtotta az ostorokat, amiket Anubis nagyúr ajándékozott nekem. - Köszönöm, de már nem tudom használni őket. Én már… – éreztem ahogy legördült egy könnycsepp az arcomon. – Én már nem vagyok boszorkány többé. Azt hittem, ha kimondom, ha tudatosul valami el fog törni és zokogni fogok, de semmi ilyen nem történt. Egyetlen könnycseppet ért a saját létem. Vagyis a létezésem értelme. Lehajtottam a fejem. Nem mertem Anubisra nézni, nem mertem örülni neki, noha fogalmam sem volt, hogyan talált ide. Éreztem a vibráló haragját a levegőben, azt még biztos, hogy egyszerű halandó is érezte volna, bár ők valószínűleg már rettegve nyüszítettek volna tőle. Még a hangját sem kellett hozzá felemelnie, elég volt a hadserege és a Duat a háta mögött, ha a belőle sugárzó fekete, fullasztó aura nem lett volna elé. Eljött értünk, még ha nekem már késő is volt. Honnan tudta, hogy bajban vagyunk és hogyan talált meg minket ilyen gyorsan? Hiszen én nem tudtam szólni neki, az egyetlen üzenetemet is elfogta Terence, utána pedig megszakította vele a mágikus kapcsolatomat. Egyetlen módon volt ez lehetséges, és az az volt, ha imádkoztak hozzá. Siegfriedre néztem. - Ha te voltál… gyorsan kapcsoltál. És így már megmenekülsz. – mosolyognom kellett volna, de az sajnos nem sikerült. Viszont tényleg gyorsan összerakta a képet, és helyesen is járt el, ez némi reményt adott, hogy talán túl fogja élni az elkövetkezendő néhány évet, ameddig eléggé megerősödik.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nagyon gyorsan történik és nem tudok örülni neki. Túlságosan erősen bök meg a pisztolycső, aztán csak éles, semmivel sem összehasonlítható fájdalmat érzek. Nem nagyon vertek még meg. Sokat szívattak, meg minden, de olyasmit csak filmekben láttam, hogy valakit gyomrom tapossanak. Nyilván nem balerina az illető, aki heccből megbök a formás lábfejével, úgyhogy kicsit sem élvezem. Lehet, hogy annak se örülnék különben. Fogalmam sincs mennyi kárt okoz bennem, például ha túlélem lesz-e belső sérülésem, vagy csak enyhe székrekedés, mit tudom én, eltörik-e a vállam. Fájdalmasan kiáltok, de ez legalább nem artikulálatlan bőgés, üvöltés, vagy sikoltás, mintha rátalálnék nem létező méltóságomra. Najó, azért könnyes a szemem, meg minden, de azt hiszem ez normális, ha az ember gyomrába lépnek. - Fiú, most már jó lesz az, mi? Nem pedig Sigi, meg fiam… Hörgöm a betonba, rohadt egészségtelen fenyalni, de most pont azt csinálom. Igazából talán nem is büszkeség dolga, mert viszonylag hamar megszólal egy hang a fejemben, onnantól kezdve ideiglenesen megszűnik minden más. Még a fájdalomra se figyelek, annyira. Mi atyánk Anubisz, aki a Sásmezőn vagy. Mivel tovább nem tudom, csak hozzágondolom a legegyszerűbbet. Segíts, legalább Wonder Womant mentsd meg, valami csúnyát csináltak vele, kérlek, gyere. Ilyesmi. Féltem az elrablóimtól, persze, de azért az semmi volt ahhoz képest, amit most érzek, hogy betörik az ajtó. Túl jó CGI - Úristen Harákolom, és kúszni-mászni kezdek Shadi felé. Bár mintha lemaradnék valami fontos suttogásáról, elég nagy zaj kerekedik. A karmos ujjak láttán például felkiáltok, megint az a magas hang. Ha nem tudod miről beszélek, menj el madár lesre. Na, attól nem mélyebb. Akkorára hajtogatom magam, mint egy levélpapír és máris karommal védem a fejem, ha rám ugranának. Egy ideig elvonják a figyelmem, de aztán megjelenik Mr. Nyle és a hangja, szemem szám úgy marad, tárva nyitva, mint egy kapu. Több apró részlet is helyére kattan, az Anubisz tetoválásom, vagy teátrális stílusa, azok az érthetetlen és illogikus mondatok mind elhelyezkednek. Mégis annyira hihetetlen, hogy agyam egyik féltekéje kiröhögi a másikat. Egy filmben vagyok, most tényleg abban, bárhogyan is kalkulálok nem jön ki más. Félúton Shadiya felé megtorpanok, valamelyik dög rázuhan a furgonra és én szégyentelenül kiáltok, najó igazából sikítok fel. Azt a furcsa, valahol megintcsak filmes párbeszédet nagyjából fogom fel, van egy főhősnő, a megmentő isten és a hülyegyerek a háttér. Boszorkány, hát tényleg boszorkány? Volt? Biztos meg lehet oldani… - akarom mondani, de csak nyikkanok, mert ez azért sok. Hirtelen, egyszerre, hangos, színes, érzékletes, kifejezetten felfoghatatlan. Olyasmi, ami kipréseli tüdőmből az oxigént, dübörögteti fülemben száguldozó vérem és felbolydult tudatom igyekszik utolérni az eseményeket. - Én csak…eszembe jutott a tetoválás. Különben szerintem megoldja, ne félj. Mármint az erőd. Eléggé odavan érted, látod? Esküszöm vigyorgom, annyi ilyet láttam már, a szuperhős általában így ront be a nőért. Mond valami menőt és viszi. A hátteret ott szokták hagyni, nem biztos, hogy megmenekülök. Valószínűleg éppen úgy szarni fog rám mindenki, mint elrablás előtt. Jelenleg jobban parázok ezektől az izéktől, mint a hülyén megrémült pisztolyos szarzsákoktól. Igaz, hogy egyet én is találok, úgy rugdosom, hogy Terence társasága ne érje el. De ha felvenném tutira elsülne, vagy valami, úgyhogy csak nézem.
[You must be registered and logged in to see this image.]A felemelkedett fiúnak még volt némi káosz a fejében az egyiptomi mitológiával kapcsolatban, de legalább a szíve a helyén volt és tudta, mikor kell követni egy ismeretlen hangot a fejében. Egyébként sem volt veszteni valója már, legalább is ha az a sors várt rá, amit a körülményekből gondoltam. - A Duatban, Mr. Fernsby. A Sásmező Osiris királysága. - mondtam, miközben közelebb sétáltam hozzájuk. Shadiya testileg is elgyötörtnek tűnt, de az igazi szenvedés a lelkében kavargott, mint egy féreg, ami olyan szorosra húzta a köztünk lévő csatorna száját, hogy érezni sem lehetett. De ott volt. - Khārā, Shadiya. - mondtam egy kedvesnek szánt mosollyal. - Ha boszorkány vagy, ha nem, én téged választottalak. Tényleg azt hiszed, hogy egy harmadrangú unseelie szolgája ilyen könnyedén el tudja tőled ragadni, amit megszereztél? Hát nem te vagy Shadiya, aki Maat előtt maga választotta az anyját? Aki elvett Bastet életei közül többet is? Keresd meg magadban azt a parazitát, ami elfedi előled, ami a tiéd. És írtsd ki, ahogyan megérdemli. A warlock, aki az istenkáromlást elkövette lassan túltette magát a Duat serege okozta retteneten és a társaira nézett. - Mi van, nektek külön kérést kell benyújtani, hogy lelőjjétek? A kha lelkek erre felkapták a fejüket, régen halott izmok feszültek meg, ízületek ropogtak, mint a célra tartott nyílvesszők. Ahogy én nem vettem jó néven, ha a szolgálóimat fenyegették, ők sem voltak szívélyesek az urukat ért sértések iránt. - Csak tessék. - fordultam feléjük. - Melyikőtök lesz az első, aki próbálkozik? Vajon elég gyorsan tud fegyvert rántani, mielőtt leszakítják a karját a helyéről? A kérdés elbizonytalanította a fegyveres férfiakat, de egyikük elég vakmerő volt, hogy figyelmen kívül hagyja a fenyegetést. Az történt, amit jósoltam. Amint a keze az övén lógó lőfegyver felé lendült két kha iramodott felé, pillanatok alatt átszelve a távolságot. Egyikük belemélyesztette obszidiánná szilárdult homokagyarait a férfi karjába, a másik az ellenkező vállát ragadta meg. Aztán iszonytató ordítás közepette rángatni kezdték, cibálni, mint egy koncot, amíg a hús fel nem adta a küzdelmet. A tétova lövések, amiket a társaik feléjük intéztek pusztán megzavarták a testüket alkotó homokot, de meg nem állították őket. Úgyhogy a következő logikus lépésként riadtan hátráltak, keresve a menekülést. De nem volt. Minden nyílást, ajtókat, ablakokat groteszk homokszörnyek foglaltak el, szinte várva, mikor iramodott feléjük valamelyik ostoba halandó. Akkor végre kiélhették a haragjukat, amit az élők felé éreztek. A warlock felém nyújtotta a karját, amitől egy különös, idegen szál tekeredett a porhüvelyem nyakára és rántott a furgon felé. A test ösztöneit követve a szálak felé kaptam, de teljesen felesleges volt. - A mágusok közötti csata első szabálya, hogy mindig az idézőt kell kiiktatni. - mondta rendkívül nagy mellénnyel a fonalakat mozgató férfi. - Sosem az idézett lényeket. Az érvelése logikus volt, de ez a saját gyengeségét is jelentette. Hiszen amíg azzal volt elfoglalva, hogy nyújtott karral fenntartsa a fonalait, másra nem koncentrálhatott. És mindösszesen két karja volt, ellenfele viszont három. És néhány tucat vérszomjas lélek, akik elemi gyűlölettel viseltettek minden iránt, ami élt. - Értékelném, ha valamelyikőtök végezne vele. - mondtam Shadiya és az ifjú felemelkedett felé.
[You must be registered and logged in to see this image.] Behúztam Siefriedet magam mellé a furgonhoz. Bár nem bújtunk el mögötte, akkor nem láttuk volna rendesen a kibontakozó csatát a kha-lelkek és a warlockok között, legalább a hátunkat védte, és nekidőlve tudtam egy kicsit pihegni. A bíztató szavaira megrándult a szám sarka, ami normális esetben egy mosolyban teljesedett volna ki, de az most nem ment. - Nincs oda értem, csak hasznos szolga vagyok. Vagyis voltam, eddig. – volt, még az elején, amikor azt hittem, talán lehetséges lenne olyasmi, amire a fiú is utalt, de már nem. Még ha Bastet után valamennyire rendeztük is a sorainkat és mondhatni kibékültünk, megpróbáltunk úgy tenni, mintha minden ugyanúgy lenne, mint azelőtt, nem hagytam, hogy megfeledkezzek a közöttünk lévő hatalmas szakadékról, ami csupán abból fakadt, hogy ő egy isten volt, én pedig csak egy ember, kisebb volt a különbség köztem és egy csótány között, mint Anubis is közöttem. Nem hihettem el, hogy nem így volt, vagy hogy talán többet érzett irántam, amit én éreztem, arról pedig meggyőztem magam, hogy hit volt, elkötelezettség és imádat a szó szakrális formájában, amit könnyű összetéveszteni a szerelemmel, ha a hit és imádat tárgya egy fedél alatt él az ember lányával. Nem véletlenül próbáltam magam mindig az apácákhoz hasonlítani, ha az ő uruk ott élne a kolostorukban bizonyára hasonló helyzetben lettek volna, mint én. Minden más ismét engedetlenséghez vezetett volna, és ahhoz, hogy az érzéseim felülírják a parancsait és még a józan észt is, ezt pedig ő nem igazán tűrte. Abban viszont igaza volt a fiúnak, hogy a mágiám kérdését a nagyúr meg tudná oldani, ha akarja, kérdés, hogy meg akarta-e oldani, rám hagyta a kérdést, vagy ebben az állapotomban még gondoskodik arról, hogy életben maradjak, aztán keres magának egy másik papot vagy papnőt. Valaki erősebbet, kompetensebbet és talán engedelmesebbet. Anubis kihasználta a pillanatnyi szünetet, amit a hadserege megérkezése és a warlockok rémülete okozott, hogy odasétáljon hozzánk. Még mindig makacsul a földre szegeztem a tekintetem, csak a szemem sarkából láttam, hogy kedvesem rám mosolygott – amitől a szívemen levő hasadék csak még mélyebb lett – és utána meghozta az ítéletet. Oldjam meg egyedül. Hiába próbált emlékeztetni az elért eredményekre, elég gyenge érvek voltak. Nem volt nagy dolog, hogy tiszteletteljesen megkértem Maatot, ne nevezzen Rabiah lányának, mert ő soha nem volt az anyám, csak megszült. Fejbe lőni néhányszor egy túlméretezett macskát pedig szintén nem volt túl nehéz. Bastettel szemben is elbuktam, hiszen ő volt, aki éket tudott verni közénk és olyan sebeket ejtett rajtunk, pusztán a szavaival és a stratégiájából, amiből még mindig nem épültünk fel egészen. - Nem, nem én vagyok. Már nem. – válaszoltam neki. Nem volt semmi, ami az enyém lett volna. Az erőm valójában nem volt az enyém. Sem az életem. Nekem semmim nem volt, csak kölcsön kaptam dolgokat. Egyedül a felemelkedettek ereje volt a sajátjuk. Voltaképpen szerencse volt, hogy ezt nem kellett folytatnunk, mert Terence megzavarta a dolgokat az embereinek adott paranccsal. Egyetlen embere volt csupán olyan vakmerő, hogy pisztolyt merjen fogni Anubisra, de ő is rosszul járt. Egy hadseregnyi kóbor lélekkel nem vehették fel a versenyt. Bármennyit lövöldöztek, csak még többen jöttek volna, egy fey-t pedig nem lehetett lelőni. Vagyis le lehetett, csak sok hatása nem lett volna, a testük azonnal gyógyult, ezért kellettek a S.p.e.c.t.r.e. lovagoknak speciális fegyverek. Ahogyan várható volt, az embert széttépték a kóbor lelkek. Ekkor pedig Terence lendült akcióba, és egyenesen Anubist célozta meg a pókfonalakkal. Ez is rossz lépés volt. A férfi egy mozdulattal széttéphette volna, vagy még egyszerűbb utasíthatta volna a kóbor lelkeket, hogy tegyék meg… valamiért mégsem ez történt, ehelyett nekünk szólt. Még csak nem is parancsolt, csak hogy „értékelné”. Ez is valami pszichológiai trükk volt, ebben biztos voltam. Feltápászkodtam és leporoltam magam. Igazából csak időt akartam nyerni, hogy a vér visszatérjen a lábamba, mert eléggé elültem a seggem. Ez után a széttépett emberhez sétáltam, és felvettem a pisztolyát. Én ugyan gyakoroltam egy kicsit az utóbbi időben a vámpírtól zsákmányolt pisztolyommal – ami ezentúl mindig a táskámban lesz, ha törik ha szakad, de ez most nem az én történetem volt igazából. Kibiztosítottam a pisztolyt, töltve volt, hiszen épp most terveztek lőni vele, majd visszamentem a furgonhoz és Siegfriednek nyújtottam. - Ő valójában a te ellenséged. Téged akartak elrabolni, és felhasználni. Ha érzel magadban elég erőt, hogy megöld, akkor csak állj oda és lődd fejbe. Ha nem megy, megteszem én, ma mindenképp meghal, ezen a te döntésed nem fog változtatni. - kíváncsi voltam, elég erős lesz-e hozzá. Én másképp álltam a halálhoz, nekem annyira nem volt nehéz elvennem egy életet, Terence-ét pedig főleg nem lett volna nehéz, de tudtam, hogy az emberek, akik a normális világból csöppentek bele ebbe a káoszba, komolyabban vették az ilyesmit, és nagy lelki károkat okozhatott. Kényszeríteni nem akartam rá, csak szerettem volna neki megadni a lehetőséget, hogy a sarkára álljon. Persze egy elég nagy villámkisüléssel is megölhette, de az most nehezebb és lassabb lett volna, mint egy lövés.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Oh Szökik ki a meglepett és kába nyögés, amikor Anubisz nagyúr (ó te jézusmária) kikéri magának a Sásmezőt. Rohadt nagy káosz őgyeleg az agyamban, egyelőre azt is nehezemre esik felfogni, hogy reagálok egy istenre. Ha tudatosítanám, valószínűleg valami eredetivel állnék elő. Arcomon az elképedés szinte életre kel, én belül pedig virtustáncot járok, legalább, azt, ha éppen tudni akarod. Az érzéseim sem tiszta negatívak. Bármit is akart velem Terence, merthogy fogalmam sincs mi a jófrancot keresek itt, azt most nem fogja megcsinálni. Ugyanakkor nézzünk szembe a tényekkel, elárultak és megvertek, démonok császkálnak körülöttünk, ez mind minimum felkavaró. Esküvői torta egy etiópnak, vagy hurka. Azt baromi nehéz megemészteni, ha előtte x napig éheztél és 10 kiló vagy. Én sem tudom lenyelni csak úgy. Létezik varázslat, testközelből látom, vagyis ez lehetne életem legszebb napja is. Itt pedig az ellentmondások annyira összekeverednek, hogy egyenesen előrenézni is nehéz, olyan dolgokba belegondolni, Duat most lehetetlen. Shadiyával úgy kúszunk a furgon mögé, hogy lássuk az akciójelenetet. Kóstolok egy kicsit a pesszimizmusából, csak sajnos több mondat lenne kifejteni, amit akarok, amire jelenleg nem vagyok képes. Meg azért lássuk be, én egy isten reakcióit vetíteném valami abszolút emberire és még ez utóbbiban sem lehetek biztos (hogy ez mindenkire érvényes) mert egész egyszerűen rólam van szó. Rohadt egy ügy ez. Mr Nyle…izé Anubisz közelségétől összerezzenek, mint egy vadonban felejtett házimacska, de amit mond az férfinyelven jelent valamit. Szerintem. Böködöm egy kicsit Shadi-t, hogy látod, erről beszélek, ha én Isten lennék, tuti nem osztanék kiválasztottságokat csak úgy. Nem értem mit mond aztán, csak meredek a háttérben megelevenedő pokolra. De különben, amit fél füllel hallok az olyan, mint amikor Aragorn biztatta a seregét, csak egyes számban. Döbbenten bámulom no name katona halálát. Érzem a vér és hús szagát, elképzelem, hogy a szörnyek megszilárdult fogai fémesek. Hidegek, amikor beléd marnak és élve szednek szét, úgy, hogy még érzed, ahogy lehámozzák a héjad. Érzem fel-le süllyedő nehéz mellkasom szapora mozgását. Mintha éveket kellene bepótolnia. Terence se csinálja szépen, pedig rohadt nagyra volt ezzel az ócska dumával. Én végig azt hiszem, hogy háttérfestés vagyok egy málló plafonon. Amit Anubisz mond, nem nekem szól. Csak akkor kapcsolnak le a gyorsvonatról, ami már hatszázezerszer elütött, amikor Shadiya felém nyújtja a fegyvert. Amit mond, az nagyon fáj. Rohadt egy érzés így átvágva lenni egy nagyjából utolsótól, aki még megállót jelentett, mielőtt a szakadékba zuhannál. Kicsit olyan, mint egy álom. Érzem, ahogy felállok, szinte látom magam kívülről. Mozognak tagjaim, feszülnek inak, izmok, áramlik belém levegő. Még mozog és él körülöttem a világ. Fogalmam sincs mi van a tekintetemben, talán hangtalan bólintás. Csak úgy elveszem a fegyvert, hogy jól van. Ő ma meg fog halni. Én csak…nem is tudom, megköszönöm neki. Van súlya, ahogy előrenyújtom karom, két kézzel kell megfognom a fegyvert, mert csak az egyikkel nem bírom tartani. - Nagyon hülye vagy Terence. Annyi szép dolgot mondtál és olyan nagyon igyekeztél, hogy a barátom legyél. De csak olyan ostoba szar ember vagy, mint én. Annyi a különbség, hogy te nem szedtél elég xanaxot! Kurva szar búcsúbeszéd. Na ezért nem akarok megszólalni Ben bácsi temetésén. Mert meghúzom a ravaszt. Kicsit olyan, mintha nem én lennék, vagy az egész csak játék lenne, a fegyver mégis eldördül, méghozzá hideg magabiztossággal. Mintha annyira nagyon meg akarnám ölni. Azért, mert Terence képviseli az életem, amit ki akarok nyírni. Mindent, ami ilyen iszonyat szarul esik. Ben bácsi halála, hazudozás, az emberi málladék mögött csillogó mágia. Hogy hülyére vettek még az utolsó pillanatban is, amikor a fiam és az apakomplexus került terítékre, az fojtogatós átvitel, Freud és a végén mégis ilyen állat volt, hogy nem játszott szépen. A hirtelen fájdalom bennem erősebb, mint a gyűlölet, amit Terence iránt érzek és ez öli meg őt, azt hiszem. Nekem csak a követező pillanatban esik le, hogy kinyírtam valakit. Amikor hátrarúg a fegyver és megtántorodom, meg elesek. Megöltem a pszichológusom. Akkor a világ most tényleg összeomlik. Nem tudom mennyi időre, de most biztosan. Látom a feketeséget és a kínt. Hallom a kiáltásom és ahogy elhallgat, mert elfogy. Aztán rádöbbenek, hogy kelleni fog egy új pszichiáter, mert bogyók nélkül nem fogom kibírni. Ekkor kezdek el zokogni, nagyon.
[You must be registered and logged in to see this image.]Shadiya lelkében eltört valami, és egy borzongató sejtelem az súgta, hogy nem most. Nem először. Talán nem is akkor, mikor Bastettel küzdve kiparancsoltam a harc közepén, de gyanítom az sem segített az egyébként is traumatizált lelkén. Bárhonnan is indult az első repedés, mostanra teljesen darabokra törte, és néhány bíztató mondat nem volt elegendő ahhoz, hogy összerakjam. Másra azonban jelenleg nem volt megfelelő sem a hely, sem az idő, így pusztán elégedetten megdörzsöltem a nyakam, ahogy a warlock fonala szétfoszlott. De a törés nem állt meg Shadiya lelkében, ahogy meghúzta a ravaszt az ifjú Fernsby is elveszítette a lába alól a talajt, kapaszkodó nélkül zuhanva a mélységbe. A halál már eddig is körülötte táncolt, de most fogta kézen először, egy pisztoly markolatának képében. És láthatóan nem viselte jól. Vettem egy mély levegőt, aztán a kha lelkekkel együtt közelebb léptem a tétován ácsorgó, félelmükben még mindig menekülőutat kereső fegyveresek felé. Adtam nekik egyet, a homoklelkek szabadon hagyták az egyik kifelé vezető ajtót, acsargó fogakkal arrafelé terelve a négy férfit. - Bú! A különféle filmekből ellesett, gyermeteg rémítgetés futásra késztette a fegyvereseket. Noha talán a nyomukban loholó élőholt szörnyek acsargása is segíthetett valamennyit. De nem tudták elkapni őket, mert néhány jardnyi üldözés után puszta homokká omlottak. Miután hármasban maradtunk, visszafordultam a két összetört mágus felé és közelebb léptem hozzájuk. - Jól van, semmi gond. Ez természetes. El fog múlni. - mondtam a földön zokogó fiúnak, miközben felvettem a fegyvert, amit elsütött és nemes egyszerűséggel zsebre tettem. Bilincsem még nem volt, de haladtunk. Fernsby kínja ismerős volt, sajnos rengeteg katona zokogott már a bálványaim előtt az első csatája után, ezért tudtam, mi játszódott le benne. Hiszen a halállal találkozni rémisztő volt, elhozni pedig ellentmondott minden emberi ösztönnek. Shadiya problémája ennél bonyolultabb volt, noha az sem volt teljesen idegen. Egész életében egyetlen cél lebegett a szeme előtt, egyetlen dolog határozta meg az önazonosságát, amit most elvettek tőle - bár ez nem így volt, de ezt hitte. Kapaszkodott az erőbe, hiszen az anyjának ez volt fontos. A covenjének is ez volt fontos, neki pedig lehetőség volt elnyerni azoknak az elismerését, akik eddig megtagadták tőle. De ez lassan megmérgezte, és törékennyé is tette. Ezért viselte olyan rosszul, amikor szembesítettem a hatalmammal, teljesen lényegtelen volt, milyen szándék is vezérelt. Ő csak azt látta, hogy én isten voltam, ő pedig ember, ez tagadhatatlan igazságként feszült a szemei előtt. Reméltem, hogy idővel elfelejti, de úgy tűnt nem tudta. Csak szótlanul álltam, amíg a fiú túllendült az első, bénító sokkon, de nem várhattunk ebben az elhagyatott csarnokban örökké. - Gyertek. Mindketten. Menjünk haza, mielőtt mások felfigyelnek ránk. Otthon mindent átbeszélhetünk.
[You must be registered and logged in to see this image.] Diszkréten hátrébb húzódtam, hogy Siegfried kiélje a bosszúvágyát. Igazából arra számítottam, hogy nem lesz képes lőni, ehhez képest amennyire a körülmények engedték stabil kézzel fogta a pisztolyt. A búcsúszövegén még lett volna még mit dolgozni, de tekintve a körülményeket és a lehetőség hirtelenségét, nem volt rossz. A lényeg, hogy szívből jöjjön végülis. Annyiban vitatkoztam volna, hogy Siegfried is olyan ember lett volna, mint Terence, de ez a magyarázat még váratott magára. Amikor Anubisz lába végül földet ért és a pszichiáter holtan terült el a földön a fiú összeomlott. Letérdeltem mellé, és lassan kezdtem simogatni a hátát, próbáltam megnyugtató lenni, még ha ez ebben a helyzetben lehetetlen is volt. - Semmi baj. Élsz, élünk és ez a fontos. Rossz ember volt, megérdemelte, amit kapott. Sírj csak, hadd jöjjön ki. Fél szemmel azért néztem, ahogyan Anubisz még elintézte a maradék fegyverest. Kicsit talán gyermeteg volt az a „bú”, olyan szokatlan volt a folytonos komolysága mellett, és hirtelen nem tudtam, melyik sorozatban láthatta, de biztos onnan szedte. A kóbor lelkek üldözőbe vették a menekülőket, ezek szerint tényleg csak Terence volt warlock ezek meg csak felbérelt ex-IRA-sok, akiknek nem volt jobb dolguk, mint démonokat szolgálni… De végső soron most az egyszer kegyelmet kaptak, pedig ők sem érdemelték volna meg igazából. Anubisz magához vette a pisztolyt, legalább mostmár neki is volt emberi fegyvere, és jól jöhetett még a rendőrös fantáziáihoz, és legalább siegfried felé is volt néhány kedves szava, noha azt mindketten tudtuk, hogy itt most semmilyen szó nem segíthetett igazán. A hazamenetelre bólintottam, és felsegítettem a fiút, legalábbis nagyon igyekeztem. - Meg tudnád kérlek gyógyítani? Csúnyán összeverték, amikor megpróbált megvédeni. – néztem fel a nagyúrra. Bár külső sérülés nem látszott rajta a ruháitól, amekkorákat kapott biztos voltam benne, hogy legalább tele volt zúzódásokkal, akár a bordája is eltörhetett, a belső sérülésekről nem is beszélve. Nem lett volna jó, ha a hazaúton elvérzik, mert nem veszünk észre valamit. Ez után besegítettem a furgonba, én pedig a vezetőülésre másztam fel. Szerencsére a slusszkulcs még benne volt, így könnyen beindítottam. - Először menjünk el a kocsimért, tele van cuccal. Kihajtottam a hangárból, reménykedve, hogy az ajtó túloldalán már nem a Duat várt minket. Zöld mezőn haladtunk keresztül, valami elhagyatott repülőtér lehetett a város határában. Nem tudtam az utat, de kivettem a zsebemből a telefonomat, és bekapcsoltam a GPS-t, hogy visszavezessen Siegfried otthonához. - Megígértem neked, hogy a kocsiban majd mindent elmagyarázok. Szólj, ha készen állsz. Ha nem, az sem baj, viszont nem hagynálak magadra ilyen állapotban. – nem akartam rögtön rázúdítani a lelkek és a világ működését, főleg nem úgy, hogy ekkora sokk érte. Elrabolták, megverték, látott valódi mágiát, kha-kat, egy istent és még ölt is. Ez bármilyen halandónak túl sok lett volna, és megértettem, hogyha idő kellett neki, hogy egyáltalán kérdezni tudjon. Hogy velem mi történt, arra görcsösen próbáltam nem gondolni. A fiú összeomlása és ez az egész remek alibit adott arra, hogy a szőnyeg alá söpörjem a problémáimat. Legutóbb, Bastet után Aeryn volt a kifogás, akivel addig foglalkoztam, ameddig nem sikerült teljesen elfojtanom mindent, ami bennem volt, most ezt a szerepet Siegfried töltötte be, és ez jól is volt így. Csak reméltem, hogy mindig lesz egy bajba jutott ascendant a közelemben, akikkel törődhettem magam helyett, és akkor talán nem lesz nagy gond.
[You must be registered and logged in to see this image.] Sikeresen lemaradok az epilógusról, hiszen éppen összeomlok. Pedig az a "bú" megérné. Érzem a kontaktlencse alatt verdeső szemgolyóm. Hogyan facsarja ki tudatom ez az egész, mintha a velőmből szépen elfolyna minden tartalom. Csak bámulok utána, nézem, ahogy esnek ki belőlem könnyeim, nehezen szabadulva a vékony hártya buborékjából. Ahhoz képest, hogy Anubisz Isten és valószínűleg sosem nyalt szart az életben (nem úgy, mint egy halandó, ha Siegfriednek születik) szinte meglepő, hogy nem rúg fejbe, úgy csinál, mintha normális lennék. Ritkán közölték bármire, amit csinálok, hogy természetes. Szavai mégis elszállnak a fejem felett, mintha valaki a fal túlsó oldalán beleegyezne. Nyomna egy oké-t a szövegre. Shadiya kicsit messzebbre jut, mert megérint - és hirtelen (mindennemű szexuális vágy nélkül természetesen, mert az is csak kiröhög) szeretnék jó alaposan egy nő ölelésében zuhanni tovább. De természetesen sosem lenne bátorságom, még ebben a stádiumban sem úgy viselkedni, mint egy gyerek. Nem igazán volt rá lehetőségem. Ben bácsi sajátosan kezelte az érzelmeket és minden szakmegállapítást elhessegetett, hogy az ő korában maximum hátbaverték a kölyköt, szedje össze magát, nem kapott jóéjtpuszit az anyjától. Legalább neki volt, tudta, ha szüksége van rá, csak átcsoszog a szomszéd szobába és eljátssza, hogy vannak érzései. Nem vagyok benne biztos, amit Shadiya mond. Szavai után kérdőjelek hivalkodnak és egyenként pattognak elmémben, mint a szilveszteri petárdák. Biztos, hogy élek? Tényleg megérdemelte? Ki kell egyáltalán jönnie? Nem tud. Valami kifolyik, természetes úton, mint amikor vér szennyezi kezed, ahogy Anubisz mondta. A sokk megremegteti a földet és te elterülsz a gravitáció miatt. De biztos, hogy ki kell jönnie mindennek? Ez egy generátor, most éppen Csernobilban vagyok és felrobban bennem egy atomreaktor. Könnyeim oltják a tüzet, de a fertőzés már terjed és minden megdöglik körülöttem. Elhangzik egy furcsa kifejezés, amitől kicsit jobban bőgök. Döbbenet, hogy lehet még fokozni, sőt beszélni, miközben az ember csinálja. - Haza? Nekem nincs olyanom. Szánalmas, de csak semmi hazugság. Miután az ember ölt, meztelen lesz. Felesleges tovább takargatnia, hogy bármivel is rendelkezik. Aztán a fogaskerekek beindulnak, terjed agyamban a tűz. Kopogtatnak a következmények. - Le fognak csukni ezért. Nem szabad, nézzenek rám, azt nem szabad! Próbálok néhány nagyon ronda dolgot elmondani. Én nem egyiptomi isten és boszorkány vagyok, tehát engem bekaszliznak. Ezzel a fejjel. Hogy úgy nézek ki, mint egy lány, csak egy metafora a buzira, vagyis végighajt majd rajtam fehér, fekete, ázsiai. Le se kell hajolnom a szappanért. Addig sem jutok "help" Az otthon különösen fáj. Mintha beleállna egy baszott kard az oldalamba. Megpróbálok felállni, görnyedten, mintha folyna kifelé a belem. Megnézem a földet, ahová tovább potyognak könnyeim. Még az se nagyon vonz, hogy meg tudnak gyógyítani. Most nem érzek ilyesmit. - Majd Shadiyát is? Vele is történt valami. Ebben nem vagyok biztos. A saját ügyem nem érdekel, de ha megtörténik, rebegek rá köszönömöt. Fogalmam sincs hogy kerülök a kocsiba. Talán a saját lábamon, egy kis segítséggel, mindenesetre ott már érzem, hogy egyre kevesebb levegő van. Nem a bőgés lesz para, hanem, hogy megfulladok. De ezt is vissza lehet tartani igazából. Terence azért is volt jó, mert mutatott légzésgyakorlatokat. Ettől nyilván felfordul a gyomrom, hogy ő bármit is segített valaha. Pedig képzeljetek el xanax nélkül. Egyszóval ülök ott és elkezdem tördelni a kezem. Elég idegesítő. Néha a nyakamhoz nyúlok, szorítok rajta egyet. Úgy csinálok, mint akit éppen fojtogatnak egy párhuzamos univerzumban. Apám nyakára kötél feszül. Apám nyelni próbál, nem tud. Hangosan és sokat nyelek, főleg könnyeket, ennek ellenére egyre szárazabb a torkom. Hirtelen rájövök, hová tartunk. Amikor ismerős lesz a környék. Mert ami folyton elhomályosodik, igazából kitisztul, amikor pislogok. Egy-egy pillanatra. - Ben bácsi…nagyon haragszik, hogy megöltem valakit. Jelentem ki hirtelen, amikor megállunk az "otthon" előtt. Tisztában vagyok vele, hogy ezt senki sem kérdezte, mégis annyira megrémít a tény, hogy kimondom. Képtelenség bemenni most oda, pedig kell néhány dolog. Szememben a kontaktlencsém stepptáncot jár, xanax nélkül meg egyszerűen meghalok. Most már biztos látják rajtam, hogy kattant vagyok. Arra is reagálok, mint Wonder Woman mond, megrázom a fejem. Létezik mágia. Soha semmit nem akartam jobban, még az anyámat sem. Éppen ezért pont olyan, mintha a túloldalon rekedtem volna. Meglátom a Roxfortot, de messziről. Ott vagyok a ruhásszekrény előtt, de ha belemászom, nem Narniába vezet. Látom a Borbuggyan folyót, talán Csűrös Rozit is, csak Tv-ben. Iszonyat. Mintha a láva égetné az arcom, ahogy kimondom, talán rosszabb, mint megölni valakit. - Nincs közöm ahhoz a világhoz, nem kell leleplezni, tudom, hogy nem szabad. Ez elsőszámú szabály. Mindig titkoljuk. Amíg kapok levegőt, folytatom, kicsit kaparom az ülést, de azzal nyugtatom magam ez nem Shadiya kocsija. - Shadi…megtennél nekem valamit? Ha odaadom a kulcsokat fel tudnál menni a lakásomba és elhozni ezt-azt? Én most nem… Lélegzetvételnyi bőgésszünet. - A szemüvegem egy tokban a fürdőszobában, kontaktlencse tartó és három doboz gyógyszer a szekrényben, egymásra pakolva. Nincs ott más, csak azok. A konyhaasztalon a tárcám. Én addig váltanék egy pár szót Anu…Mr N…vele Még a kocsiból is kimászom valahogy, büszke vagyok magamra. Azt is remélem, hogy Shadiya lehozza a dolgokat. Próbálok nem az emeletünkre nézni, de közlöm a lakásajtó számát. Aztán mintha áramba nyúlnék, de Szibériában. Pokoli hideg lesz. Nekitámaszkodom valaminek, a ház fala lesz az és úgy végig tudom mondani, annak ellenére, hogy egyenként reszket minden csontom. Helló, pánikroham, pont jókor jöttél. De még megcsinálom. Azért mert másról van szó, nem a nyakamon feszülő kötélről. - Elnézést, hogy kutyát kértem, nem tudtam… Az van, hogy szerintem beszélnie kellene Shadiyával, mert történt vele valami, amit Ön bizonyára ért. Nem hiszi el, hogy számít. Tudom, hülyeség, de az embereknél szokás, ha egy Isten… szóval tudja. Melós lesz, de maga megoldja, csak legyen nagyon türelmes vele és hitesse el mennyire fontos Önnek. Láttam, hogy az, mert nagyon mérges volt. Mutassa ki, hogy az, akár tettekkel is. Sokáig tart a szövegelés, pedig csak pár mondat. De azt hiszem teljesen világos lesz, miért jártam pszichiáterhez. Ha Shadiya visszajön (amennyiben elment egyáltalán a dolgaimért) például vigyorgok. Úgy, hogy majdnem megfulladok és összeesek közben. De nála van a xanax, legalábbis azt hiszem.
Kezdőlap 
