Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 27 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
Ez is felkerült a checklist-re, csodálatos. Egy memeben meg lehetne ragadni a lényeget, amikor temetkezési vállalatot keresel, de te ebben is kocka akarsz lenni. Az Ancient Egypt az egyik kedvencem az AC-tól, így jött képbe az Anubisz, hátha vannak menő, hieroglifás koporsóik, csak megnézni. Eleve hogy öltözik az ember, ha bejelenti, hogy meghalt a bácsikája? Gondolom nem vehetek fel pirosat, vagy rövidnadrágot, vagyis indulok megrohadni feketében. Sejtettem, ha egyszer Ben bácsi meghal, akkor nagyon hülye időpontot választ. Karácsony, húsvét, vagy a nyár egyik legmelegebb napja. Egy temetést meg nem lehet éjfélre tenni. Szemétség. Az élőkre ilyenkor nem gondolnak, csak a halott számít. Például, hogy szabadságot kell vennem a képregényboltban, szezon elején, mert ezt mind személyesen kell intézni, igazolvánnyal, feketében. Okosan kitaláltam, legalább idefelé hozzon el taxi, egy ilyen helyen gáz, ha rohadás szagod van. A klímás kocsiban az ember könnyebben átgondolja az életét, mintha a metrón küzd hányingerrel, főleg, ha leülnek mellé. Tisztára eggyé válok a barátságtalan kárpittal, de legalább a klíma életben tart. Fogalmam sincs kell-e sírni egy vállalatnál. Temetés közben fogok, az biztos, de vajon elő kell-e készíteni valamit már rögtön a bejelentésnél, vagy elég, ha az ember normálisan mondja mi van. Biztonság kedvéért reggeliztem nyugtatót is, sírna valaki előttem a sorban, vagy kérdezgetnének mit mondjanak Ben bácsiról a szertartás alatt. Hogy nem Ben bácsinak hívták. Elég csak rágondolni és már rohad el a kedved, konyul le a szád, miközben próbálsz összekaparni néhány szép emléket. Hogy szőr nőtt az orrában, vagy remegett a tokája, ha felizgatta magát. Mindig szerette kikefélni az öltönyeit, de nem engedte, hogy segítsek. Azt mondta allergiás a hosszú hajamra, sajnálta a lefolyócsövet, amibe beleragadt, Marisnak becézgette a rántottáját. Nem tudom miért. Sosem volt felesége, állítólag. Végiggondolva ez valami iszonyat lehangoló, temetkezésre menni, majd mindenki részvétet kíván, azt nem bírom. Totál hülyén kezelem az ilyet, oda se akarok érni. Pedig nincs messze, sajnos. Erre nem gondoltam, amikor olyan marha okosan lecsaptam az Anubiszra. Már mindegy, leparkolunk, komoran kifizetem a taxit, aztán a lehető leggyorsabban keresek egy bejáratot, hátha két perc alatt túl lehet rajta lenni. Porta az nincs, de lehet szar helyen jöttem be, látok például koporsókat. Najó, cseppet sem para… Azt is én választom ki, majd vacillálok mennyire legyen párnázott, hogy az öreg vissza ne jöjjön reklamálni, töri a fejét vagy valami. Úristen de be vagyok szarva, hogy visszajön. Szellemek nem léteznek persze, de már egy hete rosszul alszok és csak lávalámpánál, azt lesem megmozdul-e valami. A pszichiáterem szerint most többször kell mennem, írnak fel valami extrát is, mert ők tudják, hogy nem bírom a stresszt. Ott muszáj volt sírni, eleve hogy jött volna ki, ha nem, miközben arról beszélek, most már ennyi sincs. Legalább horkolt az öreg, azt hallottam, tudtam, él, jól van, ha feltűnne egy Slenderman ő leveri seprűvel, mint a fecskefészkeket. De most…minden is az ablakunkra fog szarni. - Hahó… Köszörülök torkot és hülyén hangzik, valahogy elnyeli a tér, mintha bizonytalan lennék. - Valaki? Egy halált jöttem intézni? - forgok körbe totál tanácstalanul, még két perc és bemászom valamelyik koporsóba bőgni. Legalább tudnám milyen érzés lesz. Bár én viking temetést akarok, egy olcsóbb tutaj majd megteszi, csak addig meg kéne ismerni valakit, aki kurva jól nyilaz. Mert az szívás, ha az ember fejét találják el és rögtön az gyullad ki, az arca. Ben bácsit is hamvasztani kéne, biztonságosabb, úgy már nem kell ki a sírból, az egészen biztos.
[You must be registered and logged in to see this image.] Amikor a kezembe kaptam a felvételi papírokat az egyetemről, nagy álmaim voltak. Persze mindig is tudtam, hogy a boszorkánykör és az érdekei az elsők, de akkoriban még egyetemi állásról álmodtam, ásatásokról, a múlt titkainak fürkészéséről… Azt sosem gondoltam volna, hogy asszisztens leszek egy temetkezési vállalkozásnál, még ha tudtam is, hogy ez csupán fedőmunka. Egy álca, amire szükségünk volt, és bár a dolgok nagy részét alkalmazottak intézték, időnként nekem is és persze a nagyúrnak is meg kellett mutatnunk itt magunkat, nehogy rájöjjenek miért tanúsítunk bizonyos ügyek iránt nagyobb érdeklődést, mint mások iránt, miért akarunk néha magunk intézkedni… Óvintézkedés volt, és nemrég a vének figyelmeztettek, hogy két egyiptomi Dublinban, akik nem taxiznak vagy kebabot sütnek már így is elég feltűnő volt, nem kellett ezt még tetézni is, hiába szereztünk egy jó rendőrségi kapcsolatot. Gyakorlatilag mintha azért is büntetnének, mert valamit jól csinálok. Nyilván Anubisnak nem parancsolhattak meg semmit, nem is mertek volna, de így én kétszeresen kaptam az áldást. Átkot nem, azt nem mondhattam, hiszen olyat csak a warlockok csinálnak. Így hát bejöttem az irodába. Gyakorlatilag bájologni meg felvenni a telefont, gyászolókat vigasztalni és biztosítani mindenkit, hogy elhunyt szerettük a lehető legszebben fog elbúcsúzni ettől a világtól, és hogy a kála, mint virág tökéletes az ilyen alkalmakra. Meglepő módon, amikor a temetés egy munkává vált, amikor a halál a mindennapok része lett, a gyász pedig üzlet, úgy lassan elkezdett belőlem kiveszni az együttérzés, és ez még engem is megrémített. Nem segített, hogy egyrészt én tudtam mi van a túlvilágon, tudtam, hogy a lelkeket újjászületés várja, és az sem, hogy egy halálistennel éltem egy fedél alatt, akinek a múmiák gyártása volt a védjegye, a fejletlen kóborló lelkek pedig időnként port töröltek otthon. És időnként tetemes mennyiségű homokot hagytak maguk után, ami miatt nem szólhattam, hiszen ők csak segítenek… Kiváltság. Ami engem ért, az igenis kiváltság. Legalábbis az ilyen nehezebb napokon Haszin szavait ismételgettem magamnak, és akkor is, amikor hátra mentem, hogy megnézzem a koporsókat, amiket reggel kiszállítottak. Nem szabadott, hogy akár egy karcolás is legyen rajtuk, mert azt utána nem választotta senki és rajtunk maradt. Papírral és tollal a kezemben léptem be az ajtón, hogy ellenőrizzem a szállítmányt, nem számítottam a nézelődőre, aki egy pillanatra megtorpanásra késztetett. Fiatal srác volt, szemüveges, öltönyben, és látszott az arcán, hogy nagyon el volt veszve. Az már messziről látszott rajta, hogy ő is egy hozzátartozó volt, és tekintve, hogy nem volt vele egy fontoskodó negyvenes nő a kezében zsebkendővel, sem pedig egy vörösödő fejű férfi, aki a gallérját és az ingje gombját igazgatja, esetleg a nyakkendőjét, valószínűleg ő volt az, aki egyedül próbált intézni egy temetést. Na ez még belőlem is kiváltott némi együttérzést, ezt még az idősebbeknek is szar ügy volt egyedül intézni, nem hogy egy fiatal férfinek, aki még életében nem csinált ilyet. De hát arra voltunk mi, hogy végigvezessük ezen az úton. Biztosan a rossz ajtón jött be, nem volt teljesen egyértelmű, hogy hol volt a recepció. - Elnézést, segíthetek? – kérdeztem. Próbáltam kedves hangot megütni vele szemben, pont azért, mert na, ha beigazolódott a rövid dedukcióm, amiben kezdtem egyre jobb lenni, akkor ez tényleg egy elég szar ügy volt. - Hátul jött be? A szállítók biztosan nyitva hagyták, elnézést kérek érte, elől szoktak egyeztetni a recepciónál.
[You must be registered and logged in to see this image.]Emlékszem az első balzsamozásra. Nem arra, amelyet először láttam; az első balzsamozásra, amelyet ember elkövetett az istenek által meghagyott rend szerint. Ahogy én utasítottam az első papjaimat, biztosítva, hogy a körülöttem megszülető túlvilágba olyan formában érkezzenek meg a halandó lelkek, amely utána alkalmassá tette őket a Sásmezőhöz vezető útra. Nem gondoltam soha, hogy évezredekkel később ez a rítus egy üzletté válik, ahogyan kevés híján minden. Egy üzletté, amely most újra visszatért a kezeim közé, még ha kevés konkrét szerepet is vállaltam a kivitelezésben, és a megszokott elemek közül is engedtem. Manapság már nem sokan habarták ki egy halott agyvelejét, valószínűleg a képesség is elveszett. Cserébe viszont néhányszor elidőztem az irodában, amikor végérvényesen eluntam az otthoni képernyő műsorait és beszélgettem a betérőkkel. Sok gyászoló tért úgy be, hogy még ott hordozta a lelke körül azt a keserű csomót, amit a gyász szorított meg rajta, vagy kérdésekkel telve úsztak előre a napok között. Válaszoltam, amire tudtam, megmértem a szívüket és megkerestem, mi keseríti meg a napjaikat. Hiszen mindig is ez volt a feladatom, a halálban bizonyosságot és megnyugvást hoztam. Persze nem beszéltem a Duatról, vagy az újjászületésről, hiszen ebben a modern korban nem erre volt szükség. De beszéltem a hiányról, a bizonytalanságról, a kételyekről, tudatosítottam az itt maradtakban az érzéseiket. Hogy a sötétség, ami beléjük kúszott része volt a folyamatnak. És volt, aki könnyebb szívvel ment ki azon az ajtón, mint ahogyan bejött. Shadiya eközben a munka praktikus részével foglalkozott, makulátlan fehér felsőruhában és gyászfekete szövetnadrágban várva azokat, akik a temetés mikéntjét szerették volna elrendezni. Bár a beavatásakor ezt nem mérlegeltem, a leány emberi szemmel kifejezetten kellemes látványt nyújtott, amit a hivatalos viselet sem tudott elrontani. És minden éteriségem ellenére jelenleg emberi szemem volt, bár minden alkalommal, mikor a tekintetünk összetalálkozott a helyiségben a köztünk lévő kötelék miatt egész a lelke mélyéig láttam. És amit ott láttam is kifejezetten érdekes volt. Mikor hátrasétált, oda, ahol a dísztelen szarkofágokat tartották a visszafogott ízlésű hozzátartozóknak éppen senki nem volt az irodában, pusztán az itt dolgozók, viszont az elkapott beszélgetésfoszlányból ítélve valaki eltévelyedve mégis csak betért. Nem akartam zavarni feltétlenül, a jelenlétem általában önmagában is figyelemfelkeltő volt a Fátyol hatása miatt, azonban valami ismerős érzés sugárzott az újonnan érkezett felől. Egy pattogó, nyughatatlan erő. Egy felemelkedett. Óvatosan közelebb léptem az ajtóhoz, nekitámaszkodva a keretének és alig fél szemmel mértem fel a fiatal férfit. Különös összhatást keltett, mintha kifejezetten feszélyezte volna a környezet, ugyanakkor puszta akaraterővel törtetett előre. Szimpatikus volt ez a kettősség. Shadiya is hasonló volt, csupán más irányok kereszteződtek benne.
[You must be registered and logged in to see this image.] Sok mindenre számítok. Elősántikál valami vénember garbóban, ahogy a gyászhuszárt képzelnéd, vagy egyenesen egy pap tógában, mert lekisegély. Öreg nő, valami kiégett asszony irritáló cipőkopogással és olyan vékony, mintha csak rá varrták volna csontjaira a bőrét.
Ebben a pillanatban marhára örülök, hogy nem vagyok büdös, meg egy kicsit bánom, hogy kontaktlencsés se. De ezzel mindig bajban vagyok, pláne ha készül az ember ide és fogalma sincs mire számítson, az a vacak lencse meg kieshet bőgésnél. Szemüvegben mondjuk nem is lehet, az ember leveszi, elrakja valahová, ahol rálépnek. Nem mintha most komolyan elsírnám magam, egy ilyen nő mellett képtelenség. Ha viszont vigyorogni kezdek, hogy úristen pont az esetem, megintcsak hülyén jön ki. Bámulom, nem kis szemekkel, csak a következő pillanatban pislogok és vörösödöm el, csak úgy simán a jelenlététől. Oltári. Még kérdése is van, nem olyasmi, amit esetleg kikerül az ember, minimum egy igen-nem kötelező rá. Úgyhogy nyelek és lépek egyet hátra, már azzal hülyén viselkedem, hogy létezem. Azért csak elnyílik a szám, mert ha túl sokáig hallgatok még felírnak egy debilitás elleni bogyót is. - Hát… Mit is akarok én itt? Szállítók? Hullaszállítók? Vagy akik mossák a testet? Gyorsan leesik, hogy elkúrtam, rossz helyen vagyok, persze, törvényszerű volt, miért is lenne egyszerű beszambázni a recepcióra az öreg nőhöz és huszár barátaihoz. Én a bomba csaj előtt nyitogatom a szám, mint egy éhes kakukkfióka és tutira nem nézek ki 21-nek, kösz Netflixes sorozatokban kamaszokat játszó harmincévesek. Elöl szoktak… - Akkor előremegyek, bocsánat, tényleg csak egy temetés, azt hiszem…ha nem lehet égetni, mert azt írta a végrendeletbe, hogy temetést akar, akkor nem lehet, ugye? Na ez van, ha megszólalok. Főleg, ha egy ilyen csaj előtt teszem egy koporsókkal zsúfolt teremben, miközben már nem is kettőt, de legalább hármat hátrálok, éppen neki az egyik nyitott fedelűnek, jó erősen, mert hirtelen ér a hideg tárgy morbid jelenléte. Éppen készülnék megint bocsánatot kérni, szerintem ez volt az a szó, amit életemben legöbbször kimondtam, amikoris úgy meglököm azt a szart, hogy fogja, becsukódik magától. Az én kiáltásom (nevezzük annak, férfias kiáltás) csak azért nem brutál hangos, mert jó erős robajjal csapódik le a koporsófedél, aztán marhára visszhangzik még a következő épület is. - Bazki Nyögöm. Atyaég Ben bácsi, neked már mindegy, mert ezek kifizettetik velem, ha elromlott és most muszáj ebben a vajkrémszínűben, íves mintákkal, pedig te feketét kértél, ha jól emlékszem kiemelted, dísztelen és egyszerű legyen, ne vidámkodjuk el a halálod, ha már az életed is komor volt és egyszerű. Pedig nem volt az, a tojásrántotta és a lefolyócső szerint biztosan nem.
[You must be registered and logged in to see this image.] Hirtelen nem tudtam, eldönteni, hogy azért ijesztettem meg a srácot, mert rossz helyen akadtam rá, vagy azért, mert nő voltam. Na jó, ez utóbbi gonosz volt, de mentségemre legyen mondva, még nem sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy nem Egyiptomban voltam, ahol már az is közfelháborodás tárgya volt időnként, ha egy nő dolgozott, és hijab nélkül járt-kelt. Itt nem lehettem büszke arra, hogy nem csak általános iskolába és gimnáziumba is járhattam, hanem még az egyetemre is beengedtek. Ez utóbbi persze nem az én érdemem volt, hanem azé a tényé, hogy a boszorkánykör megbecsült tagjai ültek a dékáni és rektori székbe, de ez most mellékes is volt. A lényeg, hogy egyértelmű volt, hogy ráijesztettem a fiúra, és ehhez még csak bele se kellett néznem a fejébe. Nem voltam benne biztos, ilyenkor mi volt a jobb, a pátyolgatás, vagy a hideg professzionalizmus. Talán az utóbbi, ha az embernek nem vettek tudomást a zavarától, akkor talán elhitte, hogy nem is csinált semmi olyat, amitől zavarban kellett volna lennie. - Előre kísérem szívesen. Nos, a temetés az csak egy szó, sokan jobb szeretik használni a búcsúztatás, vagy a nyugalomra helyezés kifejezéseket. Mi áll a végrendeletben, kifejezetten a koporsós temetés? Mert ha ez így nincs kikötve nyugodtan választhatja a hamvasztást is, ha az önnek kényelmesebb. – nem mintha egyébként a halott nagyon beleszólna az ilyesmibe, miután ténylegesen meghalt. Az ilyesmi, mint a temetés alatt minden, csak az élőket érdekelte, az ő érdekeiket kellett nézni. A végrendelet betartása csupán a kegyelet egy formája volt, de semmiképpen sem szentírás. Megéreztem a hátamon egy puha simítást. Nem olyat, mint amikor egy ember ténylegesen hozzáér a másikhoz, hanem inkább, amikor lágyan a hátára terítenek egy nagyon-nagyon fekete takarót. Azt hittem, hozzá fogok szokni ehhez a különös, érzéshez, amikor a feneketlen mély sötétség egy kellemes, fűtött hely kakaóval és pokrócokkal, de egyelőre még nem sikerült. Talán sohasem fog egy magamfajta halandó hozzászokni az istene közelségéhez. Nem kellett hátranéznem, tudtam, hogy Anubis az ajtóban állt. Időnként rám pillantott, és éreztem a közöttünk levő köteléken át, hogy használja az erejét is, néha végigsimított egy lágy szellő az agytekervényeimen és a mellkasomon. Ez eleinte nagyon zavart, ám még sosem vettem észre az arcán rosszallást, pedig olyankor picit lejjebb hajtja a fejét és összehúzza a szemöldökét, mintha nagyon gondolkozna, de valójában nem, és soha nem is hozta fel, ha olyasmit látott esetleg, amit helytelenített. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ilyenkor tényleg a gondolataimat olvasta, sőt még abban sem, hogy egyáltalán direkt csinálta. Van valami? – kérdeztem hangtalanul a nagyúrtól. A fiú ekkor választotta, hogy a hátrálással meglökjön egy koporsót, aminek nagy csattanással csapódott le a teteje. - Jó ég, megsérült? Rácsapódott az ujjára? – léptem oda rögtön a sráchoz. A koporsó most kevésbé foglalkoztatott, ha lecsapódik a tetejük attól még nem szokott bajuk lenni. - Látom feszült, ne aggódjon, ez természetes, kint csinálhatunk önnek egy teát. A szolgáltatás része… – csak mert a hideg professzionalizmus láthatóan nem vált be, ideje volt kedvességre váltani.
[You must be registered and logged in to see this image.]Ez a felemelkedett, mint az érkezésem óta valamennyi, cseppet sem volt magasztos vagy elegáns. Kifejezetten szánalmas látványt nyújtott, mintha egy apró rágcsáló lett volna, amit egy balszerencsés éjjelen felfaltak a sivatag ragadozói. A különbség pusztán az volt, hogy ez egy szikrázó erővel telt rágcsáló volt, úton az istenlét felé. Míg Shadiya fogadta és eligazította, én kissé mélyebbre pillantottam a lelkében, keresve a nyomokat, amik elárulhatták, kicsoda. De nem találtam. A bizonytalanságot láttam, a kényelmetlen feszülést, de nem a gyásztól, inkább a halállal járó rengeteg feladat és felelősség miatt. Végül a teljes jelenlétét ívbe foglalta és megkoronázta az a mozdulat, ahogy az egyik szarkofágnak hátrált, ami hatalmas dörrenéssel csapódott le. Szerencsére nem sokan dolgoztak az irodában, különben most a kelleténél is több tekintet fordult volna felé, ami így még inkább növelte volna a zavarát. Shadiya kérdése szavak nélkül is eljutott hozzám, végigutazva a sötét hullámokon, amin osztoztunk. A fiú egy felemelkedett. Ezt válaszoltam ugyanúgy, némán és titokban, hogy csak ketten halljuk, miközben félreálltam az ajtóból, hogy elférhessenek mellettem. - Pardon. Gyertek csak, nem akarok zavarni. Sokkal érdekesebb volt megfigyelni, mi is történt, és közben meg volt az a lehetőség, hogy a magam módján kutakodhattam. A felemelkedettek, vagy Ascendantok, ahogy itt nevezték őket nagy értéket jelentettek a néma háborúban, ami jelenleg zajlott. A bennük rejlő lehetőség hosszabb-rövidebb távon előny volt mind a seelie, mind az unseelie feyek számára, noha az ellenség nem foglalkozott a fiatalabbakkal. Ők épp az utolsó életüket taposó, az istenlét küszöbén álló lelkeket keresték, hogy azonnal a soraikba állhassanak. Nem látom, hányszor született már újjá. Tudod úgy vezényelni a beszélgetést, hogy elárulja magát valahogyan? Ha rajtam múlt volna, egyszerűen felteszem a kellő kérdéseket, de Cliodhna és Bastet óta jobb volt óvatosan kezelni a természetfeletti kérdését. Sosem lehettünk benne biztosak, mikor figyelt minket egy varjú-alakú warlock és kinek adta tovább a rólunk gyűjtött tudást. A szociális játékban pedig nekem volt mit tanulnom még, így teljesen Shadiyára bíztam magam.
[You must be registered and logged in to see this image.] Vannak ezek a mondások, amiket nem tudok hová tenni. Például: "Áll, mint a faszent" ahogy én most Miss Universe előtt. Pont úgy, akármit is jelentsen - és próbálok jobb szót találni a temetésre egy kis segítséggel. Ben bácsi értékelte volna a nő igyekezetét, aztán otthon elővesz azzal a rémes intonációval. Megint megszegtem az illemet, egy angol gyerekből ez levesz mínusz húszezer manát. Úgyhogy bólogatok, aztán következetesen temetésnek hívom, véletlenül. Formális beszélgetés zajlik, pedig tuti fiatalabb vagyok nála, ha nem is sokkal. Néha különben jól megy, és egész sokat beszélek, de kell hozzá egy életérzés, szép nők előtt általában lefagyok. Most még a hely is olyan, nem egy strand vagy valami. Fú, de rühellem a strandokat egyébként. De dohányzó, az elmegy, mert úgy lehet tenni, mintha cigiznél. - Megírta, hogy fekete koporsós temetést akar, gondolom akkor annak kell lennie, még ha nem is lesz sok rokon. De nem tudom előre mennyi. Azt be kell jelenteni? A kezem tanácstalanul leng, mert eredetileg szét akartam tárni, jelezve nincs választásom. Azt tényleg nem kéne, hogy Ben bácsi megharagudjon. Ha meg már mondás, nem véletlenül rebesgetik, nyugodjon békében valaki, vagyis pontosan úgy kell csinálnom, ahogy megírta. Erre volt kapacitása a vén szivarnak. Különben nem lenne ez sokkal kínosabb, mint egy átlagos hétfő délelőttön, ha nem mennék neki a koporsónak. Vagy az tudna csendben becsukódni. Aztán már mindegy mit csinálok, ciki lesz, biztos megjelenik valami vészmadár is kifizettetni. Folyamatosan ismétlődik bennem a bazki és azt kívánom bárcsak becsapódott volna az ujjam. Mert akkor hátha a szájába venné, ha már így kérdezi. Pislogok rá, gyorsan megrázva az ujjam, hogy ellenőrizzem, iszonyat fájdalom lehet eltörni valamid. Nem hiszem, hogy megérné, csak hogy a nő sajnáljon. Szerintem azt már rég összehoztam. - Jól vagyok. Tényleg természetes? Nagyszerű hely egyébként, mert a teát totál nem kalkuláltam bele. Kifelé menet megjelenik egy gyászhuszár. Már vártam mikor vonzz be a zaj valakit. Van valami furcsa a fickóban, ahogy elmegyek mellette, eltátom a szám, pedig nem akarom. Amikor rájövök, próbálom helyrehozni a dolgot, először is azzal, hogy becsukom, de egy rövid pillanatra egy légy is beleszállhatott volna. - Igazából nem tetszik zavarni szerintem… Piszmogom behúzott nyakkal, próbálom azt is megfejteni mire érti, aztán elönt a forróság, mert a zaj vonzhatta ide és totál elfelejtettem még csak ránézni is a koporsóra lett-e valami baja. Hú bazki. Hátralesek merre figyel, szerintem menni fog és megtapogatja, muszáj lesz majd Ben bácsinak a mintásat megvenni egyszerű fekete helyett. - Ő a férje? Együtt vezetik az Anubiszt? Nem hiszem hogy a fickónak én bármilyen formában vetélytársat jelentenék és azért jött ezzel a zavarás cuccal. Egy ilyen nő maximum megitat velem egy forró teát a dögmelegben. Még hátranézek, követ-e bennünket, aztán minden mindegy alapon hatalmas levegőt veszek. - Gondolom most már muszáj azt a koporsót választanom, amelyik becsapódott, nem tudom lett-e baja, de muszáj lesz. Ha úgy van még azt a teát is megiszom, csak ne vadásszon le a gyászhuszár.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Nem, azt nem kell előre megmondani, úgyis elég képlékeny. – mindig volt, aki lemondta az ilyen eseményeket az utolsó pillanatban, de az is előfordulhatott, hogy hirtelen felbukkantak rég nem látott rokonok. Az ilyesmi kiszámíthatatlan volt, hogy miket hoz elő egy családban, pont ahogyan az esküvők. De ezzel már nem akartam tovább stresszelni szegényt, elég volt, ami eddig volt. Anubis rövid információja viszont meglepett a fiúról. Valóban felemelkedett volna? Ha igen, nem állhatott túl sok élet még a háta mögött, akkor magabiztosabb lett volna, táplálkozott volna a régi emlékekből, régi életekből, ahol biztosan érte már veszteség… De ez csak feltételezés volt. A koporsófedél dörrenése kizökkentett a gondolataimból. Szerencsére nem sérült meg, az elég csúnya lett volna, és első ránézésre a fának se esett baja. Olyan is megesett, hogy a szállítók leejtették, ezeknek a holmiknak bírniuk kellett legalább ennyi strapát. - Persze, hogy természetes. – válaszoltam, hogy kicsit megnyugtassam. – A halál kényes dolog. Senki se tudja igazán, hogyan kellene ilyenkor viselkedni, mit illik meg mit nem, ki figyel és ki nem… De ne aggódjon, egyrészt diszkrétek vagyunk, másrészt láttunk már mindent. A legkínosabb az volt, amikor a feleség és a szerető elkezdték egymás haját tépni, ahhoz képest semmi, ha véletlenül meglök egy koporsót. – villantottam rá egy vidám mosolyt. Na ez viszont lehet tényleg udvariatlan és érzéketlen volt a részemről, de hátha oldotta a hangulatot. – Na meg az ember először nem is tudja, mit hogyan kell csinálni, de ezért vagyunk itt mi. Kitaláljuk együtt, hogyan szerette volna a bácsikája, amit nem mondott el, azt hogyan szeretné ön, és minden mást meg intézünk, hogy a lehető legkevesebb gondja legyen vele. Kikísértem a raktárból egy rövid folyosóra, ami pedig a hallba vitt. Igyekeztünk kényelmesen berendezni, kanapékkal, egy kávéautomatával, de volt vízforraló a teának is, kizárólag gyümölcs- és ír teákkal, az angol szóba sem jöhetett. A recepció mögött egy hórihorgas, szemüveges nő ült, az egyik alkalmazott, aki már azelőtt is itt dolgozott, hogy a boszorkánykör megvette volna ezt a vállalatot. Közben hallottam Anubis kérdését is. Igyekezni fogok, de ígérni nem tudok semmit. – válaszoltam neki a kapcsolaton keresztül. Legvégső esetben megpróbálhattam belenézni a fejébe, de ha számít rá, vagy esetleg teljes védelmi rendszerrel találom szembe magam, amit megpróbálok áttörni, akkor nagyon pórul is járhattam. A fiú kérdése váratlanul ért. Annyira, hogy egy pillanatra meg sem tudtam szólalni azután pedig… zavarba jöttem. Nem gondoltam, hogy bármi olyat tettünk volna, ami alapot adott volna egy ilyen feltételezésnek, úgy valaha, mégis ő volt a második, aki feltételezte, hogy ilyesmi lenne közöttünk. Az első Basetet volt, és nem állíthattam, hogy nem jutott eszembe néha. Az a fránya fülbe ültetett bogár… - Nem, Mr. Nyle a főnököm, övé a cég. Igazából elég ritkán van itt, de most pont belefutott. – pillantottam itt hátra a fey-re. Volt egy minimális csipkelődés a hangomban, de csak mert ő sem szeretett jobban bejönni ide, mint én, de néha muszáj volt megmutatnunk magunkat. - Üljön le, Mr…. – itt megálltam, mert még be sem mutatkozott. Közben bekapcsoltam a vízforralót. – Nem kell azt a koporsót választania, szerintem nem lett baja. Ha a bácsikája fekete koporsót szeretne, abból nagyon sok van, és nem is drágák. Mondja, vallásos ember volt? Vagy ha ő nem, de a családjuk? – ez egyébként is fontos kérdés volt a temetéseknél, de ki is lehetett vele ugrasztani a nyulat a bokorból. Szépen lassan, láthatatlan csápokkal nyúltam ki a fiú elméje felé. Nem mentem mélyre, éppen csak túl a zavaron, hogy észrevegyem, ha esetleg terelni akarna, vagy kerülné a témát, netalántán egyenesen hazudna. Azt egy magamfajta boszorkány, aki az elme dolgaira specializálódott – ha már Anubis ide-vagy oda, de nem lett belőlem nekromanta – könnyedén meg tudta mondani.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem kellett a lelkünket összekötő kapocs, hogy felismerjem Shadiya hangjában az elégedetlenséget, bár nem értettem mitől született. A vállalat, amelyet a kairói boszorkányok a rendelkezésünkre bocsájtottak az irányításom nélkül is működött, ráadásul így sokkal csökkent a lelepleződésünk esélye. Bármilyen különös is volt egy sosem mutatkozó vezető, előbb vagy utóbb mindenképp észrevett volna valaki olyan, aki az ellenség oldalán állt. De csak hogy csökkentsem Shadiya elégedetlenségét megvártam, míg a vízforraló berendezés halk kattanással jelzi, hogy elkészült fontos feladatával, aztán saját kézzel emeltem meg, leöntve az előre elkészített filtereket. A két csészét óvatosan két-két ujjam közé fogtam és odasétáltam hozzájuk, a kezükbe adva egy-egy csészét. - Hogy hívták? - kérdeztem közben. Shadiya kérdése egy ravasz kezdés volt, ugyanakkor a fiú még terelhetett, akár hazudhatott is. De valahol el kellett indulnunk. Legvégső esetben még mindig megszólalhattam a fejében, ahogyan tettem más felemelkedettekkel. - Ha mindenképp a legdísztelenebb szarkofágra volt igénye a halottnak, és te is ezt szeretnéd, természetesen az is lehetőség. Bár egy felettébb unalmas választás. Nem tehettem róla, aki komor sípzenéhez és bódító füstökhöz szokott, rituális csörgőkhöz és kígyózó táncosokhoz, annak a mai modern temetések rémesen fantáziátlanok voltak. Ma már tisztességes piramisokat sem építettek.
Az, hogy nem gondolok a szertartásra és arra a kényelmetlen opcióra, hogy feltűnhet a halottnak mondott anyám, segít az agyvizemnek nem forrni. Hamarosan a tea úgyis bepótolja. Nem lesz ott, kész, ha mégis, semmi közöm hozzá, az anyám öt éves koromban meghalt, megölte Joker, vagy Joe Chill, ahogy mindenki tudja. Hogy ne maradjon reakció nélkül (egy ilyen szép nő főleg) ütemes bólogatásba kezdek, amikor csak felfogok valamit. A természetes dolognál főleg, mert nálam ritka az ilyesmi. Nem hiszem, hogy Ben bácsi halálát is természetesen kezelném. Vagy nagyon kiborulok, vagy úgy teszek, mintha nem különösebben izgatna. Ahogy mondja, a halál nem valami természetes és az embernek lövése sincs hogyan álljon hozzá. Igazából felfogni is nehéz. Folyton keresem az öreg motoszkálását. Kiszökik viszont egy kacaj, amikor a vereksző tyúkok sztoriját hallgatom, előttem van az egész. Brazil szappanopera élőben. Nem valami rendes dolog ez tőlem egy ilyen helyen. - Elnézést, csak elképzeltem. Hát, ha nem estek be a halotthoz, végülis az talán csak a show része volt. Amit maguknak csináltak. Vannak ilyen emberek, viszket nekik. Szegény fickót is a sírba vitték. - Igazán köszönöm, úgy kéne valahogy diszkréten, csak visszafogottan, mert Ben bácsi pont olyan volt. Azért jócskán megnyugtat ez a nő, illene mondjuk megkérdezni a nevét. De lehet ettől függetlenül csak Supergirlként fogok rá hivatkozni az álmaimban. Vagy ha mondjuk vezetnék blogot. A pszichiáterem szerint kéne, segít rendszerezni. Különben a vén bige a recepciónál nagyon illik ide. Ez a nő és az iménti fickó valahogy… Általában túlkomplikálom a dolgokat az velem a baj. Úgyhogy próbálom visszafogni ezt, az mégis kicsúszik hátha férj és feleség. Megérzés, azt hiszem, mintha közük lenne egymáshoz. Vagy csak mindkettő karakteres. Férje nincs, nem? A többi részletkérdés… Viszont biztos van pasija. Egy fekete, gyúrós fazon. Azért olyan, mert azoktól félek. Nem lehet, hogy ne legyen pasija Supergirlnek, Supermannel meg azért nem kezdene az ember 70 kiló alatt. - Én Fernsby és maga? Huppanok le egy üres helyre, próbálok csak kicsit rugózni. Szeretem letesztelni az ilyen helyeket, már ahol ül, vagy fekszik az ember. Remélem nem sokáig ülök azért itt, de az a félóra is számít, amíg megisszuk a teát. Vagy én egyedül és ő nézi, hogy izzadok. - Szuper. Hagyott rá pénzt, csak ismertem. Azt hiszem én ismertem egyedül és mindig nagyon próbált logikus lenni. Á, dehogy volt vallásos. Ő inkább a politikában hitt, szeretett szavazni. A család meg…nem tudom, különc volt, nem tartotta a kapcsolatot, de vannak rokonaink, azt tudom. Viszont, ha lehet, akkor rövid és érzelemmentes temetést szeretnék, ahol kevés szó esik arról milyen volt valójában, inkább csak általánosságok, hogy fizette az adót. Ha a nő ott lesz főleg nem akarok nagyon bőgni és tuti előfordulna, ha a tényleges Ben bácsis dolgai kerülnének szóba. A zabszem megüli az ülepem, amikor a főnök személyesen tölti ki nekünk a teát. Totál E/1-ben jelen van, mintha Bosszúálló lennék, Stark személyesen, vagy ha nagyon mugli hasonlat kell, akkor valami elnökcsemete. Fura azért, hogy így figyel ránk. A csaj azt mondta ritkán van bent, lehet most kompenzál, vagy ilyesmi? Mivel eleve nem melózik sokat, rám nézett és rájött, hogy kéne? Nade csak kinyögöm, hogy: - Sullivan. A Ben bácsi csak nekem, de utálta. A temetésen nem kéne említeni, ott Mr Sullivan. Nézek felváltva egyikre, másikra is, tettek valamit abba a teába? A fickóból simán kinézném, meg azt is, hogy a bézs koporsóba rakat. - Szarkofág Kicsit vigyorgom mert így mondja, gondolom nagyon Anubisz akar lenni. Csak bólogatni tudok, ki is csúszik, mielőtt átgondolnám. - Ben bácsi unalmas volt. Apró hatásszünet, amíg hármat kong fejemben a harang, aztán pokoli vörös leszek. - Úgy értem… csak, mármint úgy értem… Kéne valami tiszteletteljes hasonlat, de természetesen töküres a fejem. A teához nyúlok, jobb híján és leforrázom vele a torkomat. Megfújni minek? Remegő kézzel rakom le a csészét, az apró tányérra, amit alátétként szoktak adni mellé - remélem kaptam. A negyede ki is löttyen rá.Szemem is könnybe lábad. - Hát ez valami isteni Nyögöm bedagadt torokkal.
[You must be registered and logged in to see this image.] Még ha helytelen is volt ilyen helyzetben a nevetés, vagy legalábbis a merev illemszabályok tiltották, én azért örültem, hogy sikerült megnevettetnem a fiút, és oldanom kicsit a feszültségét. Tudtam én, hogy ezt a történetet senki se fogja tudni faarccal végighallgatni, a brazil szappanoperákba is beillő jelenetekre mindenki vevő volt. Még a nagyúr is, megjegyezném, még ha nem is krimi-dráma volt, amikre teljesen ráfüggött és már kezdett kifogyni belőlük. Így már nyugalomban át tudtunk menni az előtérbe, ami azért kényelmesebb volt és főleg barátságosabb, mint koporsók között társalogni, a víz forrt és még a fiú nevét is megtudtam. Vagy legalábbis a vezetéknevét. - A nevem Shadiya el Sedat, szóval a Miss Sedat megteszi. – válaszoltam neki mosolyogva, miközben kiválasztottam a filtereket is. Reméltem, hogy szerette a hibiszkusz teát, nekem az volt a kedvencem, fanyar volt, piros, és egyébként egészséges is. Azt már megtanultam, hogy a szigeteken nagyon bizalmas dolognak számított, hogyha két ember a keresztnevén szólította egymást, a legtöbbeknek kényelmetlen volt, ezért is nem ajánlottam fel Mr. Fernsby-nek, hogy hívjon nyugodtan Shadiya-nak. Arra végképp nem volt szükségünk, hogy tovább növeljük a zavarát. Ameddig a víz forrt mellé telepedtem, és inkább kérdezősködni kezdtem, hogy teljesítsem a feladatot, bár Anubis nem bírta ki, hogy ne somfordáljon közelebb. - Sajnos azt kell mondjam, hogy a beszéd az egyetlen olyan dolog, amit mi nem tudunk elintézni, hiszen nem ismertük az elhunytat. Azt csak maga tudja, mit akar elmondani róla. Ezért is kérdeztem vallásos volt-e, egy pap le tudná venni ezt a terhet a válláról, ők szokták tudni, hogy mit kell mondani ilyenkor. Közben Anubis megcsinálta a teákat és odahozta nekünk, amit csak kurtán megköszöntem egy gyors mosoly kíséretében, ami csupán átszaladt az arcomon, amikor felnéztem rá. Megfújtam, hogy ne legyen olyan forró, közben átadtam neki a beszélgetés fonalát kicsit, de ettől csak Mr. Fernsby rögtön fennakadt a szarkofág kifejezésen. - A mi anyanyelvünkön a két szó ugyanaz, koporsó és szarkofág, nehéz megszokni, hogy itt csak a hieroglifával díszített kőkoporsókat hívják így. – mentettem ki gyorsan a nagyurat. Tudtam, hogy nem kedvelte a modern temetések puritánságát, mert nem adták meg a módját a búcsúnak, nem volt rendesen megünnepelve, hogy a szerettük egy új létezésbe lépett, és ha újjászületik azt már erősebb lélekként fogja tenni, de hát a kereszténység már csak ilyen volt. Sok dolgot kiírtott, ami régen jó volt, és a muszlimok, akik Egyiptomot uralták még ennél is rosszabbak voltak. Mr. Fernsby ismét zavarba jött, amikor unalmasnak merte nevezni a nagybátyját, ami szintén nem volt helyénvaló, és inkább a teába burkolózott, jól meg is égetve magát. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne kezdjek el nevetni rajta, de ne is sajnáljam nagyon. Ez egy tényleg különleges helyzet volt, nem csoda, hogy kicsit… hát nincs mit szépíteni rajta, kicsit hülyén viselkedett. - Tudja, Mr. Fernsby, sokan elfelejtik, hogy a temetés nem a halottnak szól, hanem az élőknek. Ha azt mondja, hogy csak távoli rokonaik vannak, akkor ez a temetés önnek szól, az ön búcsújának a bácsikájától. A végrendeletben leírtakat azért szokták betartani, mert úgy gondolják, hogy ezzel megtisztelik az elhunyt emlékét, hogy még utoljára tesznek érte valamit, de ez nem szentírás, sem pedig törvény. Ha nem úgy csinálja, ha másképp akarja, akkor lehet másképp, a lényeg hogy a végén úgy érezze, hogy jól elbúcsúztak. Attól nem kell tartania, hogy visszatérne szellemként kísérteni, vagy hogy esetleg a következő életükben ezt majd számon kéri magán. Nem véletlenül fogalmaztam így. Számtalan láthatatlan csáppal hatoltam be a fiú agyába, csak hogy megérezzem, mit reagált a „következő élet” kifejezésre, vagy az újjászületés gondolatára. Eszembe jutott, hogy ezekkel a csápokkal talán az idegességét is enyhíthettem volna, de az valószínűleg feltűnt volna neki. Minél kevesebb nyomot hagytam annál jobb volt.
[You must be registered and logged in to see this image.]A fiú még nem volt gyakorlott abban, hogyan rejtse el a világ elől a fejében örvénylő gondolatokat, így különösebb figyelem nélkül is láttam volna a döbbenetét, amit a közvetlenségem okozott. Kissé érthetetlen volt számomra, hogyan lett a "főnök" kifejezés legalább olyan tiszteletet parancsoló, mint régen a fáraó vagy a császár, de a hatása letagadhatatlan volt. Hiszen ebben a gazdagságra épülő világban így osztották a hatalmat. Szolgák és hadseregek helyett beosztottak voltak, a vállalatok pedig a tulajdonosaik saját kis birodalmaivá váltak - legalább is a televízió szerint. - Néha a főnöknek is dolgoznia kell. - mondtam monoton hangon, egy halovány, szürke mosoly kíséretében. Úgy tűnt a fiú legfőbb jellemvonása a zavar volt, így reméltem, hogy tovább bolygatva az egyébként is viharos elméjét végül elárulta magát. Vagy azt árulta el, hogy teljesen tudattalan, de ez is hasznos információ volt jelenleg. Csupán azt nem sikerült eldöntenem még, hogy előnyünkre vált volna-e, ha felvilágosítjuk, vagy jobb volt mindenkinek a saját tudatlansága. Shadiya rendkívül elegánsan táncolt a beszélgetés fonalán, arra csavarva, amerre szerette volna, de velem ellentétben sokkal finomabb és visszafogottabb módon tette. Amiket mondott akár közhelyek is lehettek annak, aki nem ismerte az igazságot. Aki viszont igen, az nem hagyhatta figyelmen kívül. - A halottak már nem hallják a kritikát, ettől nem kell tartanod. Én pedig nem ítéllek el, bárhogyan jellemzed. És a tények felettébb makacs dolgok. Viszont a nagybátyád halálának nem kell téged is magával rántania puszta kötelességtudatból. Elárulok valamit: sokan úgy hiszik, hogy az egyiptomi piramisok építői tiszteletből befalazták magukat a fáraóval együtt, de ez ostobaság. Mindig hagytak maguknak rejtett menekülőutat. És ha ők nem tisztelték az istennek hitt uralkodó végakaratát, neked is van kiutad. Ha valaki unalmas és szürke volt életében, általában a halálában is az maradt, csupán az újjászületéskor reménykedhetett egy érdekesebb jellemben. De ez nem keseríthette meg az élőket.
Rögtön megállapítottam, hogy az idegen csengésű név nem lehet európai. Óriási ész kellett hozzá. A vezetéknevét rögtön elfelejtettem, miközben azon agyaltam, hogy inkább Wonder womanes, a Shadiya megmaradt, nem tudom miért. Kötelességtudóan bólogattam. Égek majd, ha meg kell szólítanom, akkor elég elvörösödni. Főnök is mellénk ült, hátha még hülyébben érezhetem magam. Az ilyesmikért válnak az emberek főnökké. Azonnal roncs kedvem lett. De mint a rohadás. Ahogy elképzeltem, ki kell vonulnom eléjük valami agyongyűrt fecnivel és már a második mondat után berekedni. Ami még a jobbik lehetőség, valószínűleg én már ott kész leszek, hogy fel kell állni mindenki előtt. - Az jobb lenne, mert én nem vagyok jó szónok. Ha mondjuk nem volt vallásos, mégis pap csinálja az nagyon nagy baj? Én úgyis elbúcsúzom tőle majd négyszemközt. Úgy értem csak a sírkő és én. Vagy a fejfa. Hirtelen nem tudom melyiket szerette volna, de le van írva valahol, ő mindenre gondolt. Kicsit elhalkulok, mert azért elég fos ez. A cipőm nézem ilyenkor. Olyan mocsok fáradt vagyok a virrasztástól, hogy szinte szédülök, miközben bámulom. Meg a sírás is kimerítő egy idő után. Azért mindig gáz belegondolni, hogy például hová teszem a dolgait, vagy a nyakkendőire mennyire kényes volt és hogy nekem azért megmutatta miként kössem meg. Megköszörülöm torkom és a páros szerencsésen eltereli a figyelmem, ezzel a szarkofág dologgal. Meg egy kicsit a főnökkel, amire csak kínosan vigyorgok. Na, a szám nem kéne folyton tátani, még a végén felmerül velem kapcsolatban a demecia gyanúja. - Akkor maguk konkrétan és tényleg egyiptomiak? De hogy ne tátsa az ember ilyenkor? És még én hittem magam egzotikusnak, amiért van bennem valamennyi német. Különben piszok érzés, ha az ember leforrázza a nyelvét. Rágom a csücskét és ennyi, ez olyan égési kellemetlenség, amit nem tudok megnyalni. Az meg elég ciki lenne, ha kérnék egy pohár vizet és belelógatnám. Irtó gáz vagyok, ha nem feszélyez semmi. Amikor önmagam adom, na az valami rémes. Ben bácsi percenként megrökönyödött. Ő úgy mondta, én meg hogy folyton kiakasztottam. Én máshogy búcsúznék tőle. Szétszórnám a hamvait egy nyírfa tövében és ott bőgnék, csak neki. Senki másnak nem akarom megmutatni mennyire tudok zokogni. Így is tudja már például a pszichiáterem. Egy temetésen full kamu emberek előtt ez rémálom. - Azt majd én tényleg megbeszélem vele négyszemközt. Más úgyse fog kijárni hozzá, csak én. Hát persze, szellemek nem léteznének, de megfordul az ember fejében, hogy ha mégis… Előző élet? Maguk hisznek benne? Nem sokan szoktak. Én néha azt gondolom volt egy, de tudom, hogy hülyeség. Már így is idiótának néznek, viszont nem állítottam, hogy ez a kínai dolog tuti, hogy az. Inkább csak álmok, hiszen totál irreális, hogy Kínában akkora szelek járnak, mint a Karib térségben. Azért durva, hogy főnök, mégis ilyen jófej módon áll hozzá. Sokan elítélnének, úgyhogy kap egy megereszkedett mosolyt. Öreg vagyok már, csak ilyenre futja. - Valamennyire falhoz vág, persze, de azért nem akarok öngyilkos lenni, meg ilyesmi. Tényleg elég unalmas fazon volt. Akkor csak úgy csináltak mintha? Egyébként Mr Nyle hobbi egyiptológus? Mert tetszik a hasonlat, hogy befalazom magam, aztán mégsem. Nem mintha Ben bácsi fáraó lett volna, de azért tényleg megmentette az életem, meg minden. Piszmogom. Ez lehet túl sok infó volt magamról, senki sem kérte, hogy lelkizzek, vagy magyarázzam hogy is van ez nálam, csak úgy kijött. Most egy perc néma ismételt cipőbámulás és torokköszörülés. Vajon…hány perc telt el a nyelvégetés óta, ciki lenne újra inni, vagy meredhetek magam elé még egy kicsit?
[You must be registered and logged in to see this image.] Talán az ír felekezetekkel volt a legnehezebb megbarátkoznom eddigi ittlétem alatt. Az egy dolog, hogy muszlim országból jöttem, de még azon belül is egy boszorkány kultuszban nőttem fel, és a nagyon vallásos emberektől igyekeztünk mindenképp távol tartani magunkat. A régi berögződések miatt, amikor még máglyára vetették a magamfajtát itt északon, odalent délen pedig megkövezték. A temetkezési vállalatban viszont muszáj volt valamennyire alkalmazkodnunk és figyelembe vennünk az itteni szokásokat, amibe beletartozott a minimális együttműködés az egyházakkal, és legalábbis a szabályaik megismerése. - Ha nem is járt templomba, de meg volt keresztelve, akkor mindenképpen vállalniuk kell. A papírjai között kell lennie mélyen elásva valahova egy keresztlevélnek, vagy ha nincs meg ki lehet kérni az egyháztól, hogy szerepel-e a nyilvántartásukban. Ha igen nincs gond. Ha nem volt megkeresztelve sem – bár ebben kételkedek – akkor viszont pap függő, hogy vállalja-e. A protestánsok ezen a téren valamivel engedékenyebbek, egy próbát mindenképpen megér szerintem. – mosolyogtam bíztatóan a fiúra. Ha minden kötél szakad akár mi is kérdezősködhetünk kicsit volt-e már hasonló esetünk, de ez Írország volt. Az öregek között ritka volt az ateizmus, és az ő szüleik körében pedig még annál is ritkább, így kilencvenkilenc százalék volt, hogy Mr. Sullivan is meg lett keresztelve legalább még babakorában. A sírkő vagy a fejfa kérdése fontosnak tűnt, de úgyis sírkő lesz. Manapság más senki sem állít fejfát, az esőben tíz-húsz év alatt szétrohad. Tőlünk olyat még senki sem kért, ennyi erővel a fiú maga is eláshatta volna az öreget és eszkábálhatott volna egy keresztet a sírjára, ugyanannyira lett volna tartós. Az egyiptomi kérdésére bólintottam. - Igen. Mindkettőnknek vannak itt rokonaink, úgyhogy amikor Mr. Nyle mondta, hogy itt is lenne állásom, akkor jöttem én is. Írország… Nyugodtabb és nyitottabb hely Egyiptomnál, gondoltam kaphat egy esélyt a rettenetes időjárás. Nyugodtabb, ami az emberi világot illette. Végülis nálunk nem is olyan régen volt egy forradalom, amiből még nem álltunk fel, és amikor a tv-ben bemondanak egy újabb robbantást, még csak le sem tesszük a kanalat a kezünkből. Viszont ha figyelembe vettük a természetfelettit is, akkor Írország volt mindennek a közepe. A gyújtópontja egy új háborúnak az istenek között, a szakadás a Fátylon. És ezért voltunk itt valójában, nem a nyugodt élet miatt, de a fiúnak volt most elég a vállán. Én arra hajlottam volna, hogy tartsuk rajta a szemünket, de ne öntsük a nyakába, hogy valójában ő is egy születőben levő isten. Előbb hadd gyászolja meg a bácsikáját békében, erre ráértünk utána is. Viszont mégis felkapta a fejét az előző élet említésére. Ezen a ponton egy győzedelmes pillantást vetettem Anubisra, de érezhette a közöttünk levő kapcsolaton keresztül is, hogy elégedett voltam, hogy a csapda rácsapódott a prédára. Tehát néha úgy gondolta volt egy, de hülyeség. Tehát emlékei vannak egyetlen életéről, csak maga sem hiszi el, amit lát, mert nincs senki, aki felvilágosítaná. - Én hiszek benne. Ha a lélek fejlődik az értelmet ad a folyamatos tanulásnak és az erőfeszítéseknek, hogy minden nap jobb legyünk magunknál, ameddig el nem értünk egy következő szintet. És kevésbé sivár a világ, hogyha legalább annyit elhiszünk, hogy több minden létezik, mint amit szemmel látni lehet vagy meg lehet érinteni. – vontam vállat, mintha ez semmiség lenne, hiszen a térítés, na az végképp nem volt a mi feladatunk. Hacsak nem a nagyúrnak toboroztunk rögtön híveket, de eddig még nem igényelte, hogy így tegyünk. Viszont úgy tűnt Mr. Fernsby kezdett megnyílni kicsit, ami mindenképp jó volt. Nem is a temetés miatt, hanem amiatt, ami utána jön. Mert hogy jönni fog abban biztos voltam, a felemelkedetteknek nem nagyon volt békés életük, a képességei előbb utóbb meg fogják magukat mutatni – már ha nem mutatták meg magukat máris, csak még nem voltunk annyira bizalmasan, hogy ezt is elárulja. Egyelőre elég volt kicsit lelkiznünk vele, Anubis hasonlata egészen jó volt, nem volt tolakodó ezzel a menekülőút dologgal, de tökéletesen átment az üzenet.
[You must be registered and logged in to see this image.]Tisztában voltam vele, hogy az általam elmesélt dolgokat ilyen egyértelmű bizonyossággal élő ember nem tudhatta, de a legtöbben nem törődtek vele, hogy kérdezzenek. A tudásom különc hóbortnak tűnt, unalmas részletnek amire kevesen voltak kíváncsiak, az ifjú Fernsby zaklatott lelke azonban fogékony volt a részletekre. - Egyiptomi vagyok, az otthonom múltját ismernem szinte elvárás idegen földeken. - feleltem végül, egy rövid gondolkodás után. A válaszából úgy tűnt a fiú leginkább menekülni akart a temetés fáradalmai, vagy egyáltalán a gyász elől. Letudni a kötelességét a világ felé, aztán titokban tovább lépni, ahogy a piramisok építői. - Az anekdotáknak meg van az a szépségük, hogy minden korra értelmezhetőek. Manapság nem befalazni kell magukat a gyászolóknak, pusztán fájdalmas arccal megjelenni mások előtt, akik maguk is mesterkélt arcokat viselnek. A kiút pedig az, hogy ez pusztán egy napig kell tartson. Az élet minden más napján lehetsz olyan, amilyennek valóban érzed magad. Az élet pedig hosszú volt, ráadásul mint kiderült, Az ifjú Fernsbynek nem is ez volt az első élete. Talán a második, a kijelentéséből ítélve. De semmiképpen nem lehetett sok, ha ennyire bizonytalanul állt a kérdéshez, így jelenleg nem volt veszélyben az unseelie kísértéstől. Talán illett némi figyelmet fordítanunk rá, pusztán a biztonság kedvéért, de egyelőre nem akartam belevonni egy háborúba. Felkészületlenül semmiképp. - A halál nem a vég, Mr. Fernsby, pusztán egy változás. De a változáskor már mások leszünk. Jobbak, teljesebbek, sokoldalúbbak. Nem gondolom, hogy viszont látod még a nagybátyád, de talán hallani fog. Ha a megfelelő módon szólsz hozzá. Ez már Anwnn isteneinek ügye volt, a Morrigané, Arawné és a többi thuatáé. Nem akartam megtéríteni magamhoz a fiút, de magamat tagadtam volna meg, ha nem is hintem el számára a reményt. A tényt, hogy nem csak a semmi és az üresség várta. Hiszen ezt csinálta sokezer éve.
Nehéz elképzelni babának Ben bácsit, ahogy valami pap az oltár elé viszi és bekeni a fejét. Pedig bekenték az enyémet is. Rémlik, hogy prédikált az öreg ír katolikusokról, nem feltétlen pozitív értelemben, Shadiya biztató szavaira mégis rátapadok. - Úgy gondolom meg volt keresztelve, köszönöm, akkor futok még egy kört ott is. Próbálom pozitívan felfogni, például addig sem otthon leszek egyedül. Igaz, hogy van rengeteg akciófigurám, amihez dumálhatok, de marha magányos dolognak tartom és egy kicsit bogarasnak is. Eleve nem vagyok normális, Ben bácsi halála biztosan fokozni fogja. Mert nem mindig veszem észre magam és helyette senki sem fogja elmondani, ha gáz dolgot csinálok. Szép Wonder woman mosolya, de nem merem sokáig nézni. Főleg, hogy itt a gyászhuszár, aki simán kiherélhet bármelyik váratlan pillanatban. Az oké, hogy egyiptomiak, hatalmas taps nekik, de hogy a fickó totál olyan, mintha óegyiptomi lenne az is teljesen biztos. Ünnepélyes, vagy nem is tudom. Lehet csak játssza az eszét, de azt akkor baromi jól csinálja. Enyhe mosollyal bólogatok nekik. Az időjárás itt tényleg szar, de gáz lenne továbbfűzni a gondolatot, még csak az kell, hogy témánál maradjunk. Rühellek az időjárásról beszélgetni, olyat tényleg csak legvégső esetben, amikor már a halálomon vagyok. - Á, tuti mindenki maszkot húz majd. Remélem én is tudok, nekem nem midig megy sajnos. Egyébként tényleg rohadtul gáz, hogy meghalt. Tudja Mr. Nyle velem az is a baj, hogy baromi rossz színész vagyok. Ezért sem akarok szónokolni. Különben nagyon felvillanyozó valahol, hogy Wonder woman hisz ilyesmiben, mint előző élet, a gyászhuszár meg minimum kábé. Eddig ezt nyilván senkinek sem mondtam. Ha a haverokkal összeülünk, attól függ mennyire kocka az illető, sok minden szóba kerül, de az előző életek biztosan nem. A szellemek se nagyon, esetleg a szellemirtók kapcsán, mindenki nagyon odavan a protonágyúért. - De ha ez létezik, akkor csak addig fejlődünk, amíg ez az életünk tart, nem? Ha meghalunk úgyis mindent elfelejtünk és teljesen más emberek leszünk. Ez talán inkább önáltatás, mert az ember nem bír megbékélni a halál értelmetlenségével. Nem fogadjuk el, hogy megszűnünk és kész, inkább halhatatlan lélekről beszélünk, és kitaláljuk, hogy izgalmas életeket élt. Tényleg elég jó érzés… De önöknek van elképzelésük mik voltak az előző életükben? Az ilyeneket mindig izgalmas hallani. Az addig oké, hogy nem a vég, Gandalf is mondta, csak egy ösvény és marha jól hangzik, de ha nincs szelleme az öregnek, hogy hallhatnám? - Amolyan belső hang? Mondják, hogy a szeretteink mindig velünk vannak, én nem is tudom örülnék-e, Ben bácsi egy életérzés volt, önmagában a hangja rohadt para lenne és tuti, hogy csak leszidna. Biztos, hogy nem akarnám hallani, inkább a rémálmok a szeles Kínáról. Úgy ítélem, jó már az a tea, szóval felhajtom egyben. Nem is esik rosszul. Sikerül visszatennem úgy, hogy aprót csörrenjen a csésze porcelánfeneke és szilárd talajt kapjon az asztalon. - Köszönöm szépen, finom volt. Akkor a papírokat a csúnya nővel kell elintéznem kint, igaz? Mármint…igen, már hallom is Ben bácsi hangját. A nővel, szóval bocsánat. Húzom be a nyakam. Nem hiszem, hogy sokáig szeretnének pepecselni egy zaklatott hülyegyerekkel. Valahogy annyira többek nálam, hogy egyszerűen nem hiszem.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nagyon nehéz volt megtalálni azt a határt, amikor azoknak az embereknek beszéltünk a hitről, akik nem voltak beavatva a világ valódi működésébe. Mr. Fernsby kérdései pedig pontosan ezt a határt feszegették, amikor rákérdezett, hogy sejtjük-e mik voltunk előző életünkben. A sok sarlatán ilyenkor felsorolt megannyi életet, hogy mondjuk ő volt Kleopátra, vagy Jézus Krisztus, vagy valami más híres személyiség a történelemből, de ez az egész a valóságban nem volt ennyire egyszerű. Én nem emlékeztem az előző életeimre, majd onnantól fogok, ha egyszer felemelkedettként születek már újjá, és onnantól minden felemelkedett életemre emlékezni fogok, ám arra nem, hogy mi volt azelőtt. Ám ha most azt mondom, hogy nem emlékszem semmire, akkor azzal csak a bizonytalanságát erősíteném, hogy ez is csak olyan hit mint a többi, ami megnyugtat a nehéz napokon, hogy a halál nem a vég, nem pedig egy olyan bizonyosság, ami nekem megvolt, csak azért mert a boszorkánykörbe születtem, és mert megadatott a kegy, hogy egy fey beavasson és ezzel megkapjam a mágiát is, mint adományt. Ha mindezt elmondtam volna neki, nem hitte volna el, én sem tettem volna, hogyha nem ebben nőttem volna fel. Ráadásul az egészet nagyon távolról kellett volna kezdenünk, beszélni kellett volna az istenekről, a fályolról és a felemelkedésről… És egyszer fogunk is, mert egyszer meg kell tudnia az igazat, ám ameddig nem voltak egyértelműek számára a jelek, vagy a képességei, amiket már nem tud maga előtt sem tagadni, addig többet ártottunk volna neki a magyarázattal, mint amennyit használtunk. Legalábbis én így gondoltam, de lehetséges volt, hogy Anubis a maga végtelen bölcsességével teljesen másképp látta a dolgot. - Sokan vannak, akik emlékeznek rá. Én még nem tartok azon a szinten, így csak vaktában tippelgetnék. De az nem igaz, hogy semmilyen emlék nem marad meg. Vannak akik természetüknél fogva bölcsebbek, megfontoltabbak, több mindent észrevesznek mint mások, esetleg pont hogy érzékenyebbek bizonyos dolgokra, de egyesek a fóbiákat is lenyomatoknak tulajdonítják az előző életekből. – maradtam végül ennél a sablonnál, ami igaz is volt egyébként, de nem volt ijesztő. Anubis viszont valamilyen szinten már el is kezdte a beavatást, ahogy néztem. Az a „megfelelő módon” nagyon úgy hangzott, mintha valami technikát akarna éppen átadni, amivel a túloldalon levő lelkekkel lehetett kapcsolatba kerülni. Ezt a pillanatot választottam, hogy felálljak és a pulthoz sétáljak, hogy elővegyek néhány formanyomtatványt és egy katalógust a koporsókról, meg egy másikat a sírkövekről és a betűtípusokról, amikkel a feliratokat rá tudtuk lézerezni. Letettem őket az asztalra a bögrék mellé, de még nem akartam megszakítani a filozófiai eszmecserét ennyire… földhözragadt dolgokkal, de biztosítanom kellett róla, hogy nem a „csúnya nővel” kellett megbeszélnie. - Nem, amit tudok gyorsan kitöltöm, hogy már csak pár dolgot kelljen, de addig nyugodtan beszélgessetek, és ha úgy érzed nézegesd a katalógusokat, hogy melyik koporsó legyen és milyen sír. Kivéve, ha szeretnéd, hogy Mr. Nyle kifesse hieroglifákkal a koporsót, de akkor a sír sem lesz jó egyszerűen kiásva… - – villantottam egy játékos mosolyt Anubisra. Mummifikálást tudom, hogy vállalt, de hieroglifákat pingálni még nem láttam. - Még úgysem tudunk mindent véglegesíteni, ahhoz kell, hogy végül melyik templomban lesz a szartartás és hogy pontosan mikor, ez attól is függ a pap mikor ér rá. De adunk névjegyet, és akkor már elég lesz akár egy telefon is. De nem sietünk sehova. Végülis mi is dolgoztunk itt, abba beletartozott a papírmunka, és a rendelések felvétele is. Kicsit furcsa volt úgy beszélni egy temetésről, mint egy rendelésről, de hát ez is egy üzlet volt…
[You must be registered and logged in to see this image.]A fiatal felemelkedett elismerésre méltó odaadással kicsinyítette le magát, mintha előjáróban hirdetni akarta volna, mekkora csalódást fog okozni a puszta jelenléte, akár igaz volt, akár nem. A sokat szenvedettek menekülőútja volt ez. Kiírtották a remény szikráját is arra, hogy jobbak legyenek önmaguknál, így pedig minden sorscsapás csak igazolta őket, így némi gyógyírt jelentett. De ez a gyávák útja volt. A sérülteké. - Összekevered a színészt a hazuggal. - ráztam meg finoman a fejem. - Mindenki tudja és elfogadja, hogy a színészek tettetnek, hiszen ebből áll a mesterségük. És nem az a lényeg, mennyire sikerül átverniük a közönséget, pusztán az, mennyire képesek kifejezni az érzelmet, amit maszkként viselnek. Legalább is valamikor még így volt. A temetésen sem az számít, ki mennyire hitelesen alakítja a gyászolót, pusztán a tény, hogy megpróbálja, így megadja a halottnak és az ittmaradóknak a nekik kijáró keserű szomorúságot. Tudhatja akár mindenki, hogy tettetsz, elégedettek lesznek, hiszen legalább a tettetés erőfeszítését megtetted. Ahogy a szolgák is legalább úgy tettek, mint akik hagyják, hogy élve elfalazzák őket, noha ők maguk építették a saját sírjukat. A beszélgetés rendkívül filozofikussá vált, de ez kevésbé volt megerőltető, mint a valóságot kerülgetni egy arra még csukott szemű felemelkedett előtt. Nem is sikerült teljesen távol tartanom magam, ahogyan Shadiyának sem, noha ő képes volt saját megyőződésként tálalni azt, amit tényként tudott. - Ahogy Shadiya mondja. Nem minden tűnik el a halállal. Vannak kellően erős erények, amelyek tovább kísérnek. Noha nem az én felségterületem volt a fiú nagybátyját halála után összekötni itt maradt unokaöccsével, úgy tűnt a téma jobban érdekelte, mint először hittem. De sosem volt túl korán vagy túl késő elhinteni valakiben a hit magvait. - Ha nem hiszed, bármikor megpróbálkozhatsz egy imával, pusztán a megfelelő istennek kell címezned. Ha a keresztények egyetlen istene nem felel, ott van akár Arawn, a három Morrígna, vagy... nos, akár Anubis is. Noha ő ezen a földön keveset tehet a holtakért. - mondtam egy félmosollyal, miközben Shadiya elsietett a hivatalos papírokat intézni. - Ha magányosan csinálod, egy ima nem kerül pénzbe, nem kerül számottevő időbe, és nevetségessé sem tesz. A legnagyobb veszélye, hogy nem felel senki. De valójában az is egy felelet. A hieroglifák említésére csak engedékenyen megforgattam a szemem egy halovány mosollyal, engedve a porhüvelyem valahogyan feléledt ösztönének. A jelekkel általában az istenek segítségét kérték, javarészt az én védelmemet. Felettébb nyakatekert lett volna ezt saját kézzel megtennem. - Sajnos a festés a te feladatod lenne, engem önimádattal vádolnának érte. - feleltem Shadiyának, a fiú számára kellően érthetetlenül. - De valóban, ez esetben tisztességes sírkamra is szükséges, egyébként egy hieroglif koporsó félmunka. Én pedig nem végzek félmunkát.
Mindenki úgy csinált, mintha normális dolog lenne reinkarnálódni. Mindenki, még én is. Döntésre jutok, egész hamar azzal kapcsolatban, vegyem-e elő a muglibb pofám és kössem az ebet a karóhoz, márpedig ilyen nincs, nekem azt minden racionális ember megmondta. Tudjuk jól, hogy bármit megadnék egy leheletnyi mágiáért. Akkor most elméleti szinten vonatkoztassunk el tőlem, vagy a valóságtól, így máris olyan képet vágok, mintha szülinapi zsúrra készülnék, nem temetésre. Elég ronda dolog tőlem, ha engem kérdezel, de azért csak vigyorgok. Ez a legrosszabb fajta, az izgatottsággal társuló, amikor a seggem alatt is apró elektromos szikrák pezsegnek. Néha az az érzésem, tényleg. Shadinak nagyon bólogatok, mert ha létezne előző életesdi, ez mind logikus lenne, aztán rá is vágom, tudod a szikrák a seggemben: - Ahá, akkor nekem van olyanom! A trauma, bár a pszichiáterem szerint az apám miatt álmodom azzal, hogy felakasztanak. De tök érdekesen állok ehhez a kérdéshez, például stresszhelyzetben konkrétan érzem, hogy szorul a hurok Mutatom, hol, a nyakamon, pocsék kivégzési mód lehetett az isten tudja hányadik századi Kínában is, vagy apám esetében, aki önként akasztotta fel magát. Nyilván leesik, hogy megint elpofáztam dolgokat, amikről inkább hallgatnom kellett volna. Adott két egzotikus fazon és csak mert kicsit is fogékonyak a nemnormális iránt, rögtön megbízom bennük. Rém rossz stratégia. Igaz, hogy a halottkém kicsit le is forráz. Olyan főnökösen, szakmai ártalom lehet. Merthogy rögtön arra gondolok milyen pofátlan hazudozó vagyok. Senkinek sem vallom be, mivel fogytam le és még ezer ilyen dolog. - Nem nagyon értem ezt a színész szakmát Mr. Nyle, de biztos igaza van. Azt hiszem a keserű szomorúsággal nem lesz probléma, látni fogják és nem lesz benne tettetés. Egyébként maguk ugye nem lesznek ott? Bárhogy is esik majd, jobb lenne, ha kimaradnának. Akkor is, ha teljes sokkban és benyugtatózva állom végig, vagy ha tényleg kiborulok. Igazából nem vagyok imádkozós típus. Eleve úgy lettem nevelve, hogy szerezzek meg mindent, így-vagy úgy, mert azzal nem érek sokat, ha alamizsnáért könyörgök. Viszont a felsorolt istenek közül, csak egyetlenegy ismerős, arra le is csapok. - Anubisz. Na az elég menő! Igazából beszélhetek hozzá, ha úgy van. A többit nem ismerem és azért is választottam ezt a hullaintézményt, mert tetszett a neve. Persze tuti nem fog válaszolni, vagy ilyesmi, különben azt hiszem Ben bácsi jól meglesz ott a túlvilágon, ott is mindent rendesen fog csinálni. Anubisznak inkább azt mondanám, hogy segítsen szerezni egy jó kutyát. Muszáj lesz vennem egyet. Legalább legyen valamim, amire ráfoghatom, hogy családtag és Anubisz kutyafejű isten, kapuőr, logikusnak tűnik, hogy ezzel hozzá fordulok. Megkönnyebbülten sóhajtok csak úgy, remélem senkire se közel, mert az kellemetlen tud lenni, ha rád fújják a levegőt. Tudom, mert én mindig megérzem, ha fújdosnak. Nade muszáj, mert a csúnya nővel ott kint nem szívesen intéztem volna a dolgokat és nagyon megkönnyebbülök. Átveszem azokat a papírokat, amiket meg kell néznem, már éppen pillantanék bele, amikor illetlen módon megint elvigyorodom. - Hű. Nekem az biztosan kellene, nade Ben bácsi nem volt az a típus. Bámulok Shadira, aztán nagy szemekkel Mr. Nylere is, mert ezt a reakciót például nem bírom elhelyezni, valami belső poén lehet. Kár energiát fektetni az ilyenek megértésébe, ráadásul még inkább nyomulós seggfejnek tűnnék. Az igazat megmondva, az ember gyakran tűnhet annak, ha nem figyel oda. De azért valamit muszáj megpróbálni, mert ez a hieroglifa dolog túlságosan izgat, akkor is, ha Mr. Nyle csakoncsap érte. - Viszont engem nagyon érdekel! Mármint saját sírkamra. Csak a halálom még odébb van, talán. Meg eredetileg viking temetést képzeltem magamnak, aztán lehet még a dolgokon változtatni. Kissé vállat rántok és feltűröm az ingujjam, Shadi hozott tollakat is, bár nem egészen erre a célra. - Esetleg nem rajzolna ide valamit? Valami menő hieroglifát? Megcsináltatnám például tetkóban! Elhamarkodott ötlet, csak aztán esik le, az biztos annyira fáj, tintát karcolnak az ember bőrébe, még vérzik is, hogy nagyon nem az én műfajom. Az mégis izgat, hogy lássak valami eredeti egyiptomi szöveget, menő lenne csak nézni, legalább addig, amíg a fürdő le nem koptatja. A paptól függ, nyilván. Nem két nap lesz mindent elintézni, sóhajtok és bólogatok is, ha ott a névjegy, addig elveszem, amíg nem rajzolnak rám semmit. Különben lehet nem is fognak. Üsse kavics, Mr. Nyle is mondta, nem minden imára van felelet, na és akkor mi van? - Köszönöm Wonder…Miss Shadiya, akkor csak a koporsót és a sírkövet választanám ki. Ha úgy van belelapozok, és rá is bökök a legolcsóbbra, meg egy tökegyszerű sírkőre. Csak azért, mert Ben bácsi is azt szeretné, hogy spóroljak.
[You must be registered and logged in to see this image.] A pszichiáterek nagy része nem hitt, noha azt még ők is elismerték, hogy a hit maga sok esetben gyógyító erejű lehet a mentális betegségek esetén. Inkább esküdtek a gyógyszerekre és az esetek nagy részében igazuk is volt. Amikor embereket kezeltek, nem pedig felemelkedetteket. Sokkal több boszorkány kellett volna abba a szakmába is, de sajnos akkor jöttek volna a warlockok is… az pedig nem lett volna jó senkinek sem. Viszont ez már bőven elég információ volt ahhoz, hogy értsük, egy életére emlékezett eddig, csak fogalma sem volt, hogy mit is látott. Képességekről nem esett szó, de azt megértettem, hogyha voltak is neki, sokkal több kellett volna ahhoz, hogy el is árulja nekünk. Anubis kicsit nyakatekert hasonlatát a látszat és az igyekezet fontosságáról csak fél füllel hallgattam, ameddig megkerestem a megfelelő papírokat. Kicsit túlságosan is becsomagolta talán, de a fiú lelkesnek tűnt, látszólag a filozofálgatás elterelte kicsit a gondolatait, vagy csak jó volt egy ilyen nehéz helyzetben beszélgetnie valakivel. Akkor is, ha az egy hatezer éves isten volt, bár ő ezt nem tudta. Nem kellett egyelőre, hogy tudja, mert vagy a frászt hoztuk volna rá, vagy egyenesen bolondnak nézett volna minket. - Nem, mi nem leszünk ott, addigra már minden olajozott gépezetként fog működni, csak meg kell mondania, mit szeretne pontosan. – válaszoltam a végén feltett kérdésére. A hangjából ítélve talán feszélyezte volna az ottlétünk, bár nem tudom miért, hiszen jelen pillanatban egy szolgáltatást nyújtottunk, amiért majd kifizet minket. A temetkezés is csupán üzlet volt, bármennyire is szomorúan hangzott ez. Érdekes volt, hogy pont Anubist tartotta menőnek, ahelyett, hogy a saját kultúra egy istene közül válogatott volna. Morrigan bizonyára haragos lesz, ha még egy lélek lesz az én uramé azok közül, akik jog szerint őt illetnék meg, de az ember mindig is megválaszthatta, kihez akart tartozni, melyik túlvilágra akart kerülni, csak többnyire nem tudtak róla. - Szerintem Anubishoz még soha senki nem imádkozott kutyáért… Lehet teljesítené. Már csak a poén kedvéért is. – persze úgy tettem, mintha nem ült volna épp Mr. Fernsby mellett az említett, de én tényleg kinéztem belőle, hogy puszta hóbortból teljesítsen egy ilyen kívánságot. Csak lehet kicsit csavarna rajta egyet, mint az arabok dzsinnei a kívánságokon, és Ammit fog a fiú küszöbén ülni. Végülis kutya volt… Olyan Duat-béli, de attól még kutya. Csak nem volt szőre, kicsit nagyobb volt, kicsit sok volt a szeme, meg volt pár csápja is, de ha valaki nem specifikálja pontosan milyen kutya kellett neki, akkor megtörténhetett az ilyesmi. A téma ez után már a megfelelő sírkamrára és a festett szarkofágokra terelődött, és való igaz volt, Anubisnak talán nem illett volna magához imákat pingálnia. - Nade, ha nekem kell festenem, akkor én akarok mummifikálni is. Kiszedni a szerveket meg összekeverni a szárításhoz a dolgokat meg ilyenek. Mert ha nem végzel fémunkát, akkor nyilván múmia is kell, meg egy teljes enteriőr, amit Mr. Fernsby ha eljön az ideje magával vihet a Sásmezőre. Azért azt szögezzük le, ha harciszekeret is akar a sírba, amilyen a fáraóknak volt, meg hajót, az azért már feláras. Ha viking temetést szeretne, ott is feláras a hajó, bár nem kell foglalkozni se a virággal se a sírkővel, szóval megéri, ha csatában hal meg, de azon kívül viszont nem annyira. Helheim rosszabb hely mint Sásmező. – alig bírtam visszafogni a nevetést, de azért nagyon igyekeztem nem elpoénkodni egy ilyen súlyos dolgot, mint a bácsikája temetése, pedig már a fiú is vigyorgott. - Ameddig kitöltöm a papírt rajzold meg a kartusát, ha már fáraóhoz illő temetést akar magának, és megfelelő módon pont időben el is kezdi szervezni, akkor az is kijár. A fáraók neveit jelző hieroglifákat mindig bekeretezték a falakon és felülről lefelé írták fel általában. Nagyon sokat segítettek a régészeknek, az őseink szerencsére gondoltak az utókorra. Ha pedig Mr. Fernsbynek szerencséje van és sokáig él, akkor a temetéséig a modern eszközökkel még egy piramist is felhúzhatunk. Mondjuk arra már biztos, hogy elég nagy felárat számolnánk fel… Bejelöltem mindent a lapon, amiket be kellett, felírtam az elhunyt nevét, és amikor Mr. Fernsby rábökött egy sírkőre és egy koporsóra – a legolcsóbbakra és legegyszerűbbekre, akkor azoknak is felírtam a számát. - Ide még mindenképp kell két dátum, a bácsikája teljes neve, és bármi, amit esetleg rá akar íratni a sírkőre, de az opcionális. Ide még kérünk egy elérhetőséget, hogy tudjunk szólni, ha van valami. Bátorkodtam bejelölni a virágokhoz a legegyszerűbb csomagot, még jelölje be, hogy vigyük mi esetleg a zenét, vagy hoz ön, illetve, hogy melyik temetőben lesz. A templom majd a paptól függ, ha az megvan, arra kérném mindenképp telefonáljon ide. Szükségünk lesz még egy szett ruhára, amit feladhatunk rá… Öltönyt szoktak hozni általában, de láttunk már sok furcsaságot. – mutogattam a papíron a megfelelő helyeket, ahol még szükségem volt némi információra.
[You must be registered and logged in to see this image.]A trauma, ami a fiatal felemelkedettet kísértette valóságosabb volt, mint azt józan ésszel el merte hinni. Valószínűleg így veszítette az életét legutóbb, a nyakánál fogva lógatva a halálba. Kivégzésként. Valami olyasmit tett, ami az akkori autoritásnak nem volt ínyére. Az ereje viszont nem volt olyan kifinomult, hogy a maguk teljességében őrizhessék meg az emlékeket, hiszen ehhez az elméjének is alakulnia kellett. Sokan egyetlen életre is alig emlékeznek valamiféle memento nélkül, és bár idővel az ascendantok megtanulták felidézni a dolgokat, ez egy hosszú idő alatt kialakuló képesség volt. Most csupán homályos álmokat látott. És a rettegésre emlékezett. - Túlelemeztük ezt a kérdést. - feleltem a színészetre adott válaszára. - Én csupán A Temetkezési Vállalkozó vagyok, nem akarok elvárásokat vagy követendő magatartást szabni. Viselkedj úgy, ahogy szeretnél. Senki nem mondhatja meg, hogyan gyászolj. Vagy hogy egyáltalán. És ahogy Shadiya mondta, nem leszünk ott, hogy lássuk, hiszen ez a te gyászod, nem a miénk. A különös kérésére, amelyet Shadiya rendkívül gyorsan kapott felé és fűzött tovább csak nagyon lassan megemeltem egy szemöldököm. Egyelőre fenn sem akadtam azon a tényen, hogy a saját istenei helyett az én nevem volt egyedül ismerős számára, az sokkal nagyobb figyelmet követelt, hogy mit kért volna tőlem. - Anubis a Duat ura, a temetők védelmezője, a lelkek bírája és a kapuőr a Sásmezőre vezető kanyargós ösvény előtt... és a legnagyobb kívánságod tőle egy eb? Persze lassan megszámlálhatatlan ideje kutyával vagy sakállal azonosítottak, a szolgáim általam választott alakja és Hathor gúnyolódása miatt - bár mindenképpen szerencsésebben jártam, mint Seth és a sörényes hangyásza -, de ez csupán egy jelkép volt. Egy metafora arra a zord munkára, amivel visszatérítettem a lelkeket a körforgásba, akárcsak a sakálok tették a testekkel. Különösebb hatalmam nem volt fölöttük. A következő kérése a saját temetésére nem volt kevésbé érdekes. Noha szinte vágytam rá, hogy újra a régi szokások szerinti temetést láthassak, ahol sorban megidézték az istenek neveit, köztük az enyémet is, nem számítottam rá, hogy ilyen kérést még valaki valaha hallani fogok. De nem tetszett, hogy a fiú - és Shadiya is - puszta humornak vette. - Fáraók módjára csak a fáraókat lehet temetni. - jelentettem ki nagyon komolyan. - A régi szokás szerint pedig csak akkor, ha komolyan veszed és elhiszed azt, ami történik. Puszta hóbortból vagy az esztétika miatt nem. Ennek ellenére elvettem a tollat tőle és elgondolkozva forgattam az ujjaim között. Talán elérhettem, hogy az ifjú felemelkedett valóban elhiggye, amit most egyszerű érdeklődésként érzett, de ahhoz nem ártott egy kis taszigálás a megfelelő irányba. A toll hegyét hozzányomtam a fiú bőréhez, a nyomás helyén pedig feketeség kezdett kiömleni belőle. Nem olyan volt, mint a tinta, hiányzott belőle a fémes mélykék, és csorgás helyett pergett, akárcsak a finomszemű homok, szétszéledve az ascendant karján. Ahogy forgattam a tollat a fekete minta alakot öltött, egy sakálfejű ülő alakot felhúzott térdekkel - a hieroglifát, amivel engem szólítottak. - Kártussal nem szolgálhatok, hiszen az a királyok előjoga. De ez talán megteszi. - mondtam, miközben elemeltem a tollat a bőrétől és felálltam. - Azt hiszem jobb lesz, ha visszatérek a munkához. Örültem a találkozásnak. Ha sikerült döntened, Shadiya elintézi a részleteket.
Nem sóhajtok, visszatartom. Pedig óriási megkönnyebbülés, hogy a búcsú, ami tulajdonképpen csak rám és Ben bácsira tartozik, köztünk is fog zajlani. A rokonokról most nagylelkűen nem veszek tudomást, bármi lesz, végül csak a mi ügyünk marad. Ciki dolog nem tudni előre hogyan viselkedem majd. Ha az ember utoljára öt éves korában volt temetésen, hajlamos a vállát vonogatni. Ez olyan, mint a stresszhelyzet, amiben szintén meg nem mondod mit csinálsz te benne. Mr. Temetkezési vállalkozó valahol para figura, simán el tudnám képzelni egy Loki cosplayban. Bár Lokitól nem lennék ennyire beszarva. Mondjuk most még egyet is értek, ezerrel küldöm felé a bólogatást. - Önök szoktak hozzá imádkozni Egyiptomban? Nem tudtam, azt hittem ő csak úgy a történelem része, régen Istennek hitték, ma meg csak nézegetik a régi falfestményeken. Aztán lehet ott akkora sztár, mint Jézus Krisztus nálunk, soha nem ástam bele magam ennyire. Frankónak tűnt a játékban, valahol szuperhős, tehát adom, de nem jutott volna eszembe fohászkodni hozzá. Hacsak nem kutyáért. Tudod azért az is veled van vagy tíz évig, nem lehet félvállról venni milyet válassz és én családtagnak akarom. Borzasztó lúzerség, de komolyan nincs senki más. Shadiyával mélyen egyetértve nyitnám ajkaim könyörgésre, ami már önmagában abszurd, viszont főnök úr rohadt komolyan veszi. Akkor innen származik a Sásmező? Iszonyat király játék lenne, ha valami Sásmező féle helyen kellene halottakat ölni. Kaland, fantasy, Anubisz őrizné, tervezőnek kellett volna mennem. - Pokolkutyát, de olyat, ami engem nem bánt, csak megvéd a pokoltól. Igen, ha létezne ez az egész, akkor számomra logikus, mert meghalt az, aki eddig vigyázott rám, nincsen senki más. Akkor egy kutyát kérnék, ami jól lábon harapja a betörőket. Embert nem kérhetnék, vagy igen? Meg eleve az elég bizarr, mondjuk egy múmia, kösz nem. Azért a kutyával mégis jobban elvan az ember, mint egy halottal. Érvelek, hosszan, mert ha feloldódok, csak valamennyire, sajnos megindul a szófosás is. Számomra nagyon megérné szerénynek lenni. Eddig is jó csajnak tartottam Shadi-t, de gamba leesik, amikor mumifikálásról beszél. Nyilván poénkodik, mégis milyen menő már szóbahozni, hogy beletúrna egy emberbe?! - Tényleg rosszabb? Nahát mennyit tud a mitológiáról! Jelen állás szerint csak a konzolom temetnék el velem, semmi többet nem érdemlek, de nyugodtan kibelezhet, ha szeretné. Nem hiszem, hogy ezzel bevágódom, de azért megkockáztatok egy félvigyort felé. Nem a legsármosabb, vagy valami, Mr. Nyle jelenlétében ennyire futja és a mumifikálás sem olyan Wonder Womant sejtet, aki vevő lenne rám. Az meg hogy csatában haljak meg elég reménytelen kívánság. Ha igaz lenne a reinkarnálódásosdi, még kardos kínai előző életem is csak kötélen végezte. Igazi lúzerség. - Tudom Mr. Nyle, nem hiszem, hogy fáraóvá válnék holnapután. Hacsak a modern kor csatáját nem képernyők előtt játsszák. Csak mert akkor egy Mortal Kombat bajnokság győztesével áll szemben. Hamar lelohad a vigyorom, ha engem kérdezel. Elég csak ránézni az embernek és már rohad le a mosolya. Egy temetkezési vállalat főnökétől aligha lesz az embernek jó kedve. Ahhoz viszont elég laza, hogy firkáljon rám valamit, miközben igazából Shadiyát nézem és sorolom a szükséges infókat. - Bobby Sullivan Kezdem, itt egy másodpercre eltűnődöm, az is a baja volt, ha már Bobnak hívják, miért nem szólítom Bob bácsinak, de megérezem, hogy na, dolgok történnek a bőrömön. Először azt hiszem, naná, összefirkálják, aztán kis híján gutát kapok, úgy tényleg. - De úristen! Nyögöm elképedve, ijedtség helyett inkább úgy, mint aki majdnem bekakál. Milyen 3D tol ez? Kajak pereg, meg összeáll, még a levegőm is beszorul valami újfajta mondat és gondolat csapdájába, amit elnyel a valóság furcsa tekervénye. Ilyen igazából nincs, szólal meg bennem egy nagyon boldog kis réz harang, ami a varázslat iránti éhségem kongatja. Pavlov kutyájaként nyálaznék a dologra, mire felfogom, ott csücsül már karomon a jel, kutya, Anubisz, ő pedig mint valami szektás főpap, hát az, te jó ég! A szám rendesen eltátom, miközben olyan hétköznapi folyamatok közepén vagyok, mint adatszolgáltatás. Ha kiderülne, hogy létezik mágia és életem legboldogabb napja lenne, amikor Ben bácsi temetését intéztem még egy pokolkutya sem menthetne meg a kárhozattól. Valahol mégis én lennék a legnagyobb ökör efelett simán napirendre térni, mert 3D, ha az, én is ennél a cégnél akarok dolgozni. - Anubisz? Csak úgy a levegőbe kérdezem, a távozó figura vagy reagál, esetleg átadja a lehetőséget Shadinak, aki felé fordulva hozzáfűzöm. - A tetoválás, vagyis rajz. De hogyan? Megrázom kezem, talán hennapor és egyszerűen lepereg, nekem meg közben mondani kéne egy temetőt, de a saját telefonszámom sem jut eszembe, csak néhány perc múlva. Akkor elmondom neki és a címem is megadom, beszélek. - Szóval keresek egy papot, közel a házunkhoz, a temetőt is úgy szeretném, hogy ne legyen probléma virágot vinni és ő az öltönyét már elkészítette, ott van felakasztva most is, vár a szekrényben, hogy hazamenjek. Ha beszéltem a pappal, akkor kereshetem Önt? A tetoválás még azt is háttérbe szorítja, hogy úristen, megadja a számát!
[You must be registered and logged in to see this image.] A kérdés jó volt, és igaza is volt a fiúnak, hogy a legtöbbek számára a történelem és a mitológia homályába veszett a hitünk. Számtalan dokumentumfilm dolgozta fel az egyiptomi ásatásokat, rengeteg film, néhány olyan is, ami megpróbálta megjeleníteni az isteneinket is, de ez utóbbiról jobb nem is beszélni. Egyedül A Múmia film volt valamennyire értékelhető, még ha történelmileg teljesen pontatlan is, az állt a legközelebb a valósághoz, amellett, hogy rendkívül szórakoztató volt. Még nem mertem megmutatni a nagyúrnak, mert teljesen felháborodott volna a holtak seregén, aminek a valóságban ő parancsolt, itt meg átvette holmi Imhotep, de én azért élveztem mindig, mikor adta a TV. - Nagyon kevesen követik a régi vallást, előbb a keresztények, majd a muszlimok hódításai miatt, de teljesen kiírtani nem sikerült. – válaszoltam, anélkül, hogy nagyon átmentem volna szektásba, és azt sem kezdtem el inkább fejtegetni, hogy én is a régi vallást követtem, csak a covennek meg volt az az előnye, hogy mi tudtuk, hogy az isteneink léteztek. Ahogyan a többi vallás istenei is, az összesé, de ezt már végképp nehéz lett volna befogadni. Mi Egyiptom régi uraihoz fordultunk az imáinkkal, amik hol meghallgatásra leltek, hol nem. Mióta Anubis itt volt személyesen is, és hajlandó volt válaszolgatni a kérdéseimre, azóta kezdtem megérteni, hogy hol volt a határ, amit a seelie meghúzott, mikkel lehetett hozzájuk fordulni és mikkel nem. Anubis meglepettségén, hogy Mr. Fernsby csak egy kutyát szeretne tőle majdnem felnevettem. Szerintem még sosem láttam őt ennyire döbbentnek és rendkívül szórakoztató látványt nyújtott. Persze ahogy a fiú kifejtette, miért is ez lenne neki most a legfontosabb, az már inkább volt kicsit szívfacsaró, és érthetővé tette a vágyát, hogy legyen egy védelmezője, még ha az egy kutya is. Reméltem, a nagyuram is leszűrte ebből azt a különös tényt, hogy Mr. Fernsby nem a halál istenét látta benne, hanem egy őrző, védelmező entitást, és igazából ez közelebb is állt az igazsághoz. Nem válogatta a halottakat, mint a Morrigan, nem uralkodott a lelkek felett mint Ozirisz, vagy ha messzi tájakra evezünk akkor Hel, vagy akár Hádész. Én már csak ezért is küldtem volna neki egy kutyát. Vagy ha pokolkutyát akart, akkor Ammitot, hadd sétáljon kicsit a kislány a szabad levegőn. Ameddig kitöltöttem a papírokat, és felírtam a bácsikája nevét – Bobby, nem Robert, aminek ez a becézése szokott lenni, hanem csak Bobby – hallgattam, amit beszéltek. Ha kutyára nem is, úgy tűnt egy rajzra rá tudta venni a fiú a nagyurat. Amikor felpillantottam ismerős trükköt láttam. Úgy rajzolt egyszerű szimbólumot a kölyök kezére, ahogyan azon a holdfényes éjjelen az enyémre is. Csak az enyém sokkal kiterjedtebb volt, sokkal cikornyásabb, és csak akkor jött elő újra, amikor az erőmet használtam. Egy pillanatra beleborzongtam az emlékbe, de igyekeztem a feladatra koncentrálni, ami annyira emberi volt, amennyire emberi csak lehetett valami. Ez után viszont Mr. Nyle felállt és engedelmünkkel visszatért a munkájához. Talán tényleg zokon vette kicsit a korábbi fáraós viccelődést… Bocsáss meg, ha tiszteletlenek voltunk, nem akartalak megsérteni. Csak próbáltam kicsit felvidítani a fiút én is, elnézést kérek, ha túllőttem a célon. – üzentem neki még hangtalanul a közöttünk levő csatornán keresztül. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy talán dühös volt rám. Egy rövid fázikéséssel néztem vissza Mr. Fernsbyre, aki nyilván meglepődött a rajzon, ami a kezére kúszott. Mosolyogva vállat vontam. - Ha jól látom, igen, stílusosan tényleg őt ábrázolja. Mr. Nyle-nak nagyon jó a kézügyessége. majd lejön. – legalábbis úgy sejtettem tényleg vagy le fog róla peregni, vagy fel fog szívódni, ám akkor láthatatlanul már rajta fog maradni, mint egy bélyeg. Ezzel még jól is járthatott, így meg tudtuk védeni, ha esetleg bajba kerülne. Hiszen felemelkedett volt, és annak lenni a mai Írországban nem volt életbiztosítás. Aerynből is hamar a vámpírok rabszolgája lett, és még mindig ott lenne, ha nem mentjük meg. És az a sors még nem is a legrosszabb volt, ennél nagyobb veszély is leselkedhetett rájuk. - Igen, hogyha meg van a pap és a templom, akkor hívjon föl, de még el kéne hoznia az öltönyét. A többit mi majd elintézzük. – felírtam egy postitra a telefonszámomat a nevemmel együtt, de elővettem a vállalkozás egyik hivatalos névjegyét is és átnyújtottam a fiúnak. - Ne aggódjon. Idővel minden rendben lesz.
Néhányat fel tudnék sorolni istenekből, fáraókból szintén, de számomra ez mitikus jelentéssel bír, mint például Zeusz, vagy Amaterasu. Nem marad más nekem, mint a bólogatás és Ben bácsi büszke lenne rám, mert elfelejtek személyeskedni. Ehelyett szánalmas vagyok. Nem kellene ennyit beszélnem, az ember hajlamos rontani a megítélésén, ha hagyja magát megismerni. Rólam ők már elég sokat tudnak ahhoz képest, hogy nem ücsörgünk itt órák óta. Ha megkérdeznének, de nem szoktak, viszont, ha mégis, akkor tudnotok kell, hogy szerintem Shadiya nem volt tiszteletlen. Ez a nő nem nagyon bírja elrontani a dolgokat. De nem rám tartozik, csak a cipőm bámulom felvont szemöldökkel. Aztán a karom és egy pillanatra úgy igazán beleélem magam, hogy csodát látok. Általában így van. Feldobódok, hogy na jé, végre, aztán hatalmasat koppan, csak valami agyszülemény. Bár nem egészen arra kapok választ, amit kérdeztem, inkább olyan ne törődj vele hülyegyerek, ez olyan technika, amit nem érthetsz. Más esetben legyintenék, ez így szokás, de most nagyon lejövök az életről. Olyan kedvem lesz, mint a halál, ami hiába illik erre a helyre, nyilván elég pocsék. Mintha még annak is lenne értelme, hogy szomorú az ember, ha a nagybátyja temetését intézi. Se élő rokon, se varázslat. Szinte beszippant a szürkeség, mint porszívó csöve a pókokat, de batomi jó szívóerővel. Minden további már csupán lezárás és Wonder woman telefonszáma se dob fel annyira, mert egy újabb, kínos beszélgetés kezdete lesz. Hogy megvan a pap és az időpont, hozom Ben bácsi öltönyét. Tompán bólogatok, inkább úgy, mint akinek lejárt a szavatossága és már erjed. Elteszem a telefonszámot, aztán felkészülök rá, hogy búcsúzkodjak. Nagyon kedveset mond a végén, pont az ilyen dolgokkal lehet kiakasztani, ha valaki kedves velem. Mert most nem látom, hogy az idő megoldaná. Meg már senki sem lesz kedves. Ben bácsi néha az volt, főzött forró kakaót, ha nagyon rágtam a kefét. Mondjuk minden nap rágtam valamin. - Köszönöm Megpróbálkozom egy gyenge mosollyal, aztán kifingik és csak félszavakkal próbálok gyorsan kereket oldani, mielőtt tényleg visszavonhatatlanul ciki helyzetbe kerülnék. -Akkor megyek…és viszlát…keresem
Valami ilyesmi. Mivel elég gáz dolog nyilvános helyeken sírni, hívok egy taxit és kidőlök ott. Megmondom a sofőrnek, adok borravalót, ha nem kérdez semmit.
3 nappal később
Nem mondom, hogy ez életem top időszaka. Valamit azért sikerült haladnom, megvan a pap, kiderült, hogy Ben bácsit megkeresztelték, sőt találtam egy bibliát, amibe öregasszonyos betűkkel vésték: Boldog 10. születésnapot drága Bobby, Marge néni. Én egy pillanatra megörültem, mert Harry Potternek is volt egy ilyen nénikéje, de aztán megint hamar lerohadt a kedvem, mert ez is a mugliságom egy újabb bizonyítéka. Különben az öltönyét tényleg előkészítette, meg a pap is mondott néhány időpontot, már csak az utolsó kör hiányzott a cirkusz előtt. Felhívtam Shadiyát és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy képes legyek normálisan beszélni. Csak egy fél nyugtatót vettem be, hiába biztatott a pszichiáterem, nem akartam nyálazni előtte, vagy valami. Jobb, ha az ember előre megfontolja az ilyesmit. - Szóval amikor Önnek jó bevinném, vagy elvinném oda, ahová kell, a ruháját, meg az iratait, megtaláltam mindent. A pappal is minden rendben van, kaptam időpontokat és végülis a héten azt hiszem szabadságom van, tudok alkalmazkodni.
Adtak ilyen türelmi időt, mert meghalt a bácsikám, tudják, hogy még egy macskám sincs. Ezen persze majd változtatok, temetés után felkeresek egy menhelyet és megveszem Geraltot vagy Cirit. Ha fekete lesz, Yennefert. Attól függően indulok el, mit válaszol Shadi és most odafigyelek rá, hogy jobban nézzek ki. Berakom a kontaktlencséimet, ugyanakkor nem nyalom ki magam, fekete egyszínű pólót húzok farmerrel. Nehéz volt téma nélkülit találni, de Attact on titanosban például nem mehetnék el, meg van egy pár érdekes még a Qwertee-től. Legutóbb vettem egy “We’re all gonna die” feliratút. Kis felhő van rajta, szivárvány, szóval elég buzis, de ilyen hangulatban vagyok. Mielőtt elindulnék azért belenézek a tükörbe, nehogy túl zaklatott képet vágjak. Jó ez. Olyan búbánatos és kész, semmi több. Mintha nekem jött volna egy kamion, vagy ilyesmi.
[You must be registered and logged in to see this image.] A halál iparának futószalagja olajozottan működött. Nem Mr. Fernsby volt az egyetlen ügyfelünk, több temetést intéztünk párhuzamosan, szinte minden napra jutott egy, de igazából az alkalmazottak elintézték az olyan dolgokat, mint a halottaskocsi vezetése, a sír megásása vagy a koporsó szállítása a ravataltó a temetőig. Ezeket nem mi csináltuk saját kezűleg, ezért voltunk cég, bár tény, hogy így az egész nagyon elüzletiesedett, és kiveszett belőle a személyesség. Talán csak akkor lehetett volna kicsit jobb a helyzet, ha a papok munkáját is mi végeztük volna el, imádkoztunk volna a holtakért a régi szokások szerint, tartottuk volna az ősi rituálékat, amikkel felkészítettük az embereket, hogy belépjenek a Duatba, megméressenek, majd tovább menjenek a Sásmezőre…. Ám most ezért csak furcsán néztek volna ránk, sőt, a katolikus írek talán még ki is utasítottak volna minket az országból. Így hát maradt az űrlapok és naptárak kitöltögetése, a tételek összeállítása, sok-sok telefonálgatás, mintha ez is egy ugyanolyan irodai munka lett volna, mint bármi más. Szerencse, hogy talán heti kettő, csúcsidőben heti három napot voltam hajlandó dolgozni, Anubis meg még annál is kevesebbet. De legalább nem is unatkoztam, ameddig nem talált ránk a természetfeletti. Az igaz, hogy a Fátyol megjavítása egy sokkal stresszesebb munka volt a temetés-szervezésnél, de legalább izgalmasabb is. Mr Fernsby elég gyorsan intézkedett, három nap múlva már telefonált is, hogy megvolt a pap és az öltöny is, vagyis tényleg már csak az utolsó simítások voltak hátra ahhoz, hogy örök nyugalomra helyezzük a bácsikáját. - Pont az ön könyékén van dolgom, beugrok az öltönyért délután, ha az megfelel. Írok egy SMS-t ha ott vagyok. – mondtam a fiúnak a telefonba. Csak ezért nem kellett eljönnie az irodába, főleg, hogy kocsival voltam. Még elmentem megnézni a sírkő-faragókat, hogy minden a megfelelő mederben haladt-e a következő néhány eseményre, de utána beugrottam néhány dologért otthonra is, mert találtam egy egyiptomi hentest és delikátot, ahonnan tudtam venni egy kis hazait, ami már nekem is nagyon hiányzott, és Anubis sem volt oda az ízetlen északi konyháért. És még datolyát is találtam, ami külön öröm volt. A bolttól Mr. Fernsby csak néhány sarokra lakott, így lekanyarodtam a kocsival. Mostanában egy fekete Citroen C3-at vezettem, sajátot, nem kölcsönzőset. A legutóbbi kis incidens óta nem mertem a szemük elé kerülni, hiába jelentette be náluk a rendőrség, hogy „terrortámadás” történt, vagyis felrobbantották alattunk a kocsit nem én vezetek bénán. Kedves volt Mr. Duncantől, hogy intézkedett, de jobb volt ez így. Leparkoltam a megfelelő házszám előtt, és kiszálltam az autóból, majd írtam egy SMS-t Mr. Fernsbynek, hogy itt voltam. Kellemes környéken lakott egyébként. Semmi kihívó, olyan nagyon „ír” volt az egész látkép. Néhány parkoló autót láttam az enyémen kívül, mondjuk volt amiben gyanús alakok ültek, a sarkon parkolt egy furgon, bizonyára a közeli zöldségesnek hozott árut… Semmi különös. A telefonomat böngésztem, ameddig vártam, hogy a fiú lehozza az öltönyt.
Kezdőlap 
