Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Eltemettük Ben bácsit. Shadiya és Mr. Nyle von Anubisz nélkül talán egy igazi hurok feszült volna a nyakamon, így is éreztem a régmúlt béklyóinak gonosz fojtogatását.
Intéznivaló akadt, ezért sem dőlhettem ki, ráadásul Shadinak megígértem, hogy kvázi leszokok.  Na ez a dolog már nem ment olyan baromi egyszerűen, ahogy elképzeli az ember, hogy nem csinál valamit.
Főleg temetéskor, ott azért meggyalázott futballabda voltam. Valahol mélyen gyászoltam Terencet is, de ezt senkinek sem vallottam be. Látszott rajtam, hogy kikúrt gondban vagyok, minden második másodpercben igazítottam valamim. Hol a gallér tapadt rám, ing, nehéz fekete öltöny, máskor azt éreztem Ben bácsi helyett fölöttem zárul majd a koporsófödél.
Pedig rendben lement a szertartás. Eljött néhány rokon is, Ben bácsi népes családja, unokatestvér és társai, néhánynak (pl Darren) összeguberáltam egy félvigyort. De végig keményen melóztam, hogy ne zuhanjak össze, mondjuk a pap beszéde alatt. Vagy amikor felemelték a koporsót. Nem tudom miért az hatott meg legjobban, de mindaddig úgy éreztem vissza lehet csinálni.
Aztán valahogy vége lett. Csendes volt és egyszerű, ahogy akarta. Nekem pedig volt hová mennem utána. Ha vissza kellett volna caplatni Ben bácsi házába és tort ülni az öreg romjain, tuti megzakkanok. A rokonsággal közöltem, bocs, de csak búcsú volt, aztán még sokáig bőgtem Ben bácsi sírjánál. Talán nem volt olyan ciki, mert csak ő meg én láttuk. Egyedül az ember lehet őszinte magával és halottaival.
Legalább volt elfoglaltságom, semmi más nem érdekelt csak a villámistenségek. Amikor nem gyakoroltam, mint egy bolond, róluk olvastam. Akkor is, ha felesleges vagy valami, engem megnyugtatott a dolog.
Külön iszonyat erőfeszítés volt nem Anubisz agyára menni, legszívesebben null huszonnégy az öreg isten nyomában kacsáztam volna. Kérdések, elméletek, vélemények, örültem, ha odavetett valamit, amin órákig kérődzök. Shadiba többször belebotlottam és egyre szándékosabban tegeztem. Sokszor faggattam szerinte mire gondol főnök, ahogy emlegettem előtte, ő jobban értett hozzá.
Voltak nehéz órák, ha tudni akarod az igazat, egyszer beleharaptam még a falba is, annyira kellett volna gyógyszer. De így, hogy minden energiám gyakorlásba öltem ki lehetett bírni. Ha nagyon nem ment, leültem a konnektorhoz játszani.
Baromi sokat költöttem hajzselére és kutyakefére, ha tudni akarod. Az utóbbival sikerült csak lelapítani azt az égnek álló szőrcsomót, amit fejemre sütöttek a villámok szikrák.
Egyre többel tartoztam a niliknek, szóval mindenféle random meglepetésen törtem magam. Előszöris Shadinak, mert Anubisznak még nem nagyon mertem.
Az egy dolog, hogy felmostam. Valahogy szokásommá vált. Legyek hasznos, tudod. Ha a konyhában megláttam akármit, rögtön víz alá nyomtam, előre szólva, intézem az ilyesmit. De a hiányérzet és hála elegye összeverekedtek gyomromban.
Máig ezen szenvedtem, mert találtam egy egyiptomi csemegeboltot, ahová kimerészkedtem busszal. Hátha most törlesztek valamit. Rohadt stresszes volt emberek közé menni, mindegyik ragadósnak és büdösnek tűnt, úgyhogy túra után kidőltem. Elég sokáig is tartott. Délelőtt terveztem megszólítani, de késődélután lett, mire egy rakás dobozzal Shadi elé járultam.
- Oké, ezeket nektek hoztam. Megjegyeztem a nevüket, meg minden és csomót elhoztam, ha már egyszer megtaláltam azt a boltot. Te biztos ismered, Amsztet csemegeboltja éés van itt… Zalabya, Édes féder, Kunafa, Harissa, Qatayef és Egyiptomi jaleb.
Hadarom kissé lámpalázasan, mert nem biztos, hogy pont úgy ejtek ki dolgokat, ahogy kell. Vagy mi van, ha azt mondja éppen diétázik és ez sértés most?

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Az eseményke felgyorsultak. Ena tornádóként robbant be az életünkbe, és vele együtt a remény is, hogy közelebb kerülhetünk végre ahhoz, hogy megértsük mi történt a Fátyollal. Ha pedig ezt megértettük, talán meg is tudtuk javítani… vagy legalább kitalálni hogyan csináljuk, még ha a szükséges erőnk nem is volt meg hozzá. Abban mind egyet értettünk, hogy nem nagyon volt veszteni való időnk, ha mi tudtunk az Idő Homokjáról, akkor tudhatott róla más is, még ha a doboz, amiben az információ volt sértetlennek is tűnt. Megszervezni viszont Mauritániába egy nyaralást sem volt egyszerű, nem hogy egy ilyen volumenű expedíciót, ráadásul a Szahara Szeme kutatott terület volt, így még azt is el kellett intézni, hogy amikor mi megyünk, akkor már ne legyen ott senki sem. Így a napjaim nagy része telefonálgatással telt, amikor fel-alá járkáltam a lakásban kezemben a mobillal és hol angolul, hogy arabul egyeztettem a légitársaságokkal, szállodákkal és természetesen a covennel, akiknek kicsit nagyobb befolyásuk volt az afrikai kontinensre, mint nekem innen Írországból, vagy akár Enának és a wiccáknak. Nem bántam, szerettem intézkedni, végső soron ez volt a dolgom.
Ott volt viszont az elefánt a szobában. Igazából nem is egy, hanem több elefánt is, amik közül kettő a két felemelkedett volt, akik velünk éltek. Egy ponton el kellett mondanunk nekik, hogy egy időre elutazunk, ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt, mikor jövünk vissza, és – bár ezt semmiképp sem akartam megemlíteni – benne volt a pakliban az is, hogy történik valami, amitől egyáltalán nem is fogunk visszajönni. Ez egy elég szörnyű eshetőség volt, de sajnos ezzel járt, hogyha az ember (és a fey) a világ megmentésén dolgozott. Siegfried esetében úgy éreztem különösen nehéz dolgom volt. A fiú sok mindenen ment keresztül, ott volt a frissen felfedezett ereje, ami szerencsére lefoglalta a gondolatait és az ideje egy részét is, de emellett túl kellett esnie a bácsikája temetésén is, ami eléggé megviselte érzelmileg. Az, hogy el fogunk menni csak még jobban tetézni fogja a dolgokat, de reménykedtem benne azért, hogy megérti majd, hogy muszáj mennünk.
Persze már elefántok is voltak a házban, például a megváltozott a viszonyunk Anpuval – szoktattam magam a normális nevéhez, amit nem a görögök aggattak rá, bár még mindig nebinek szólítottam, még akkor is, amikor kettesben voltunk - , amit szintén nem kötöttünk egyelőre a felemelkedetteink orrára. Nem mintha titok lett volna, inkább csak még mi sem tudtuk – vagy hát én nem tudtam – hogyan kéne ezt kezelnünk, ezért maradtunk a diszkréciónál, néhány lopott érintésnél, de semmi egyéb, legalábbis amikor tudtuk, hogy láthatnak és hallhatnak minket. Na jó, talán hallani hallhattak, de simán lehetett feltételezni, hogy csak a Trónok Harca ment az HBO Go-n. Igazából csak fogalmam sem volt mit és hogyan mondjak erről, vagy kell-e bármit egyáltalán, és mire kitalálhattam volna, már jött is az utazás.
Amikor Siegfried megtalált, akkor is éppen telefonáltam pörgős arab nyelven, előttem egy határidőnaplóval, ahova a részleteket írhattam, de amikor megláttam a fiút néhány másodperc alatt letettem. Végülis úgyis mindent megbeszéltem a kapcsolattartóval, ami hirtelen fontos volt, sok mindenre pedig várni kellett. Meglepetten néztem fel a fiúra amikor letette elém a zacskót, a próbálkozására, hogy kimondja a rengeteg közel-keleti édesség nevét elmosolyodtam. Egészen jó érzéke volt a nyelvünkhöz.
- Nagyon kedves vagy, igazán nem kellett volna! – mondtam, de közben már merültem is el a zacskó tartalmában. A harissát eltettem a polcra, az inkább reggelinek volt jó, de minden más szabad préda volt, hogy az ember nassoljon kicsit. – Ó még qatayef is volt? Pedig nincs is ramadán…Tudtommal. – otthon ha akartuk ha nem számon tartottuk a muszlin ünnepeket, de mivel én más vallást követtem, ezért könnyű volt megfeledkeznem róla. Viszont az ételek rendkívül jók voltak olyankor, mintha egy hónapig minden nap karácsony lett volna, persze szigorúan csak miután lement a nap. Ameddig Allah látott, addig böjtölni kellett. Mindenesetre elsőre erre a süteményre vetettem rá magam.
- Mennyei.
Amikor észrevettem, hogy morzsálok gyorsan elővettem két kistányért. Észrevettem, hogy Siegfried időnként takarított, és legalább ennyivel illett megtisztelni mások munkáját, hogy nem tesszük tönkre.
- Mi a helyzet? Anpu mondta, hogy egészen gyorsan haladsz.
Még nem tudtam, hogy vezessem fel neki a helyzetet, de édességmajszolás közben talán egyszerűbb volt.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Van az a másodperc, amikor megtorpanok, mert Shadiya egyértelműen elfoglalt.
Bár nem hiszem, hogy ő vért izzad, amennyiben fel kell emelnie a kagylót és összetett mondatokban beszélni. Én meditálok előtte. Őket is egy óra semmibe meredés után hívtam és kétszer belecsuklottam a vonalba.
- Nem akartam zavarni.
Csinálok egy rükvercet, de olyan kedvesen néz, hogy aztán mégis előremenetbe váltok és lerakom elé szerzeményeimet.
Telefonálás után kötelező enni, ha engem kérdezel. Rágás nélkül nem megy.
- De, és ez még semmi, tényleg. Iszonyat sokat segítetek azzal, hogy elviseltek itt.
Hülyén nézek, mert nem vágom az arab dolgokat. Elütöm egy óvatos és rekedt “hehével” aztán remélem nem szentségtörő kaját hoztam. Miután vesz belőle megnyugszom, hogy talán mégsem és nemes egyszerűséggel lehuppanok mellé.
- Kóstolhatok ebből? Persze marad Anubisznak is. Remélem ezt azt jelenti az útján járok, vagy ilyesmi. Mondta, csak nem egészen értem rajta vagyok-e.
Egy elvont fogalom? Csináljunk belőle kettőt! A legjobb embernél tapogatózom Főni ügyében, bármit nem értek, Shadit érdemes megkérdezni.
Összezavar. Egy perccel a megnyugtató örömködés után rögtön.  Amennyiben vehettem a palacsintából, a hajamba ragad valami belőle, miközben megvakarom a fejem.
- Apu? Mármint Anubisz?
Sápadok le teljesen és két opció is harcot vív megfáradt elmémben. Kardokkal! Shadi hívja apunak valami perverz fogócska kapcsán - de ezt nem szeretném elképzelni, vagy Anubisz úgy érzi ő az apám? Egy perc néma csend az agynak. Közben kakukkolnak benne kétszer. Apu.
- Ja, majd mutatok pár dolgot! Én is kérdezném mi van vele, mert amikor Terence történt, te is megsérültél. Az megoldódott?
Apu? Milyen apu?

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Aranyos volt, hogy próbálta a maga módján meghálálni azt, hogy maradhatott, hogy tanítottuk, bár nekünk ez természetes volt. Ez volt a dolgunk, és az a helyzet, hogy puszta szívjóságból nem tettük volna meg bárkivel, ahogyan őt se fogadta volna be bárki. Ez egy újabb előnye volt annak, hogy valaki felemelkedett volt boszorkányok és fey-ek között.
- Persze, vegyél csak. Annyit hoztál, hogy két hétig elélnénk ennyi cukron. – toltam a fiú elé a dobozt, amiből kivettem én is a kis töltött batyumat. Ez is édes volt, de legalább érződött rajta a pisztácia, ami nem lesz elmondható a többi édességről, ami jórészt tényleg tészta volt és cukorszirup. Esetleg méz. A Közel-Kelet nem volt túlságosan kreatív az édességek terén, de ha valaki szerette, akkor a maguk nemében finomak voltak, csak nem szabadott őket a francia desszertcsodákhoz hasonlítani.
Az már bonyolultabb kérdés volt, hogy Sigi az úton járt-e, főleg hogy én se tudtam egészen biztosan, hogy ez alatt a nagyurunk mit értett. Nekem sosem mondott ilyesmit, nem voltak intelmei, se tanításai se semmi ilyesmi, amiből ki lehetett indulni. Egyedül a személyiségére tudtam támaszkodni, és abból következtetni, hogy vajon mit várhatott el.
- Szerintem nincs okod aggódni ezen. Nem vár el túl sokat, amit igen azok is normális emberi értékek. Például a hála és az alázat, aminek ékes bizonyítéka ez a nagy adag arab édesség ami itt fekszik. – tömtem a számba a maradék qatayefet a kezemből. – Alapvetően tisztelettel közelítesz mások felé, a papjaitól is kábé ennyit várt el, tiszteljék az élet szentségét, a halált még annál is jobban… De ha nem gondolná úgy, hogy jól haladsz a neki tetsző úton, már elküldött volna. – reméltem, hogy ennyivel sikerült megnyugtatnom. Voltak persze más dolgok, amik alapján annak idején kiválasztotta a beavatottait, akik állítása szerint rengeteget meditáltak az életen és a halálon, addig ameddig már képesek voltak méltóságteljes nyugalommal megállni előtte, de ehhez még Anpu szerint is fiatalok voltunk, még én is, nem hogy Sigi. A fiú ráadásul éppen szokott le a xanaxról, a nyugalom volt az utolsó, amit ilyen helyzetben bárki elvárt volna tőle. Majd el fog jönni az az idő is, amikor magabiztos lesz a saját erejével kapcsolatban, kialakul a személyisége ebben az új helyzetben, és megküzd a gyászával, de ezekhez a dolgokhoz türelem kellett. Nem lehetett siettetni egyiket sem. Alapvetően bizakodó voltam vele kapcsolatban, hogy el fog jutni oda, ahol lennie kellett.
A visszakérdezésére félrebillentettem a fejem.
- Anpu. Van benne egy „N”. Ez a normális egyiptomi neve, az Anubis már görög átirat. Így hívja ő is magát, meg a többi isten is így hívja őt, szóval próbálok rászokni, amikor nem „nagyuram”-ozok. – magyaráztam. Az egyiptomi egy furcsa nyelv volt, nem hasonlított valójában semmi máshoz, és ha nekem furcsa volt, sejtettem, hogy valakinek, akinek az angol volt az anyanyelve még különösebb lehetett. Bár hallottam már néhányszor az eredeti ír nyelvet, hát az sem volt épp piskóta. Apropó piskóta. Vettem még egy sütit.
- Rendben, mindenképp kíváncsi vagyok. – a másik kérdésére csak felemeltem a kezem és megforgattam a csuklóm, mire előtűntek a rajzolatok, hieroglifák és szimbólumok a fekete homokból, majd újra fordítottam rajta egyet a másik irányba, mire eltűntek.
Megoldódott. – szólaltam meg Siegfried fejében egy halvány mosoly kíséretében, de utána már normálisan, rendes hanggal folytattam. – Mint kiderült, csak meg kellett kérnem a főnököt, hogy javítson meg.
Persze ez ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb ügy volt, aminek a feltárásához, de még csak az elmeséléséhez is, úgy, hogy annak legyen értelme órák kellettek volna és valaki aki terapeuta is volt, így ezzel nem akartam feltétlenül traktálni a fiút.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Ha választani kellene maradnék a tradicionális palacsintánál, de kóstolónak nem rossz a qatayef
Kb belém fér az egész egy harapásra. Emiatt sokáig tele szájjal és rágva bólogatok, de arra sosincs panasz, ha nem szólalok meg.
A többi bizarr módon cukrosnak tűnik. El tudom képzelni, hogy Anubisz egyetlen állkapocs rándulással porrá őrli az összes ilyen cuccot, miközben a kedvenc sorozata megy.
Bizonyos kérdésekben totális rejtély számomra, ha engem kérdezel. Shadit viszont olyan embernek ismertem meg, akihez bármivel lehet fordulni. Óriási dolog ez, mert bár ő nem tudja, nem igazán szoktam nyíltan dumálni az engem érintő dolgokról.  A legtöbb válaszom mismás, mintha élő időjós lennék. Zápor lesz némi napsütéssel, keleten, vagy talán nyugatom. Egy idő után mindenki belezakkan és elveszti a fonalat. De Wonder Woman minden szavát meg leírnám, mint motivációs idézetet. Olyasmi, mint az "élvezd a pillanatot" A nők nagyon értenek a mottókhoz. Amit mond inspirál, vagyis az út egyelőre megvan, már csak a józanság necces. Az tényleg. Most viszont nem terhelem vele.
- Azt hiszem tisztelem a halált. Legalábbis egészen jól lement Ben bácsi temetése. Volt ami csak ránk tartozott, de különben…
Vállvonásom rövid bólogatás váltja fel, hogy elküldött volna. Nem akarok sokáig a terhükre lenni, de ha akkor nem maradok, tuti ibolyákat szagolgatnék a Sásmezőn, vagy a Duatban, attól függ hol találnék ilyesmit. Alulról meg tuti mind két helyen büdösek.
Akkora barom vagyok, hogy ér ennyire elvörösödni. Mert rám szökik a pír, elég rendesen. Legalább a félreértések feloszlanak bennem és így "n"-el már rémlik, hogy van ilyen. Anpu. Mégsem esett volna le, annyira evidens az Anubisz. Ha Terence élne tuti valami Freud-i következtetést szegezne nekem különféle komplexusokról.
Igaz, hogy ajkam szegélye megrándul a "nagyuram"-nál, de csak mert shippelem ezt a kettőt. Lehet be kéne avatni Shadit, különben még azt hiszi bele vagyok zúgva. Ami simán megeshetne, ha nem egy istennel kellene összemérnem a nagy büdös semmim. Vagy lenne esélyem ilyen nőknél. De a lehetetlenség nyugalmával simán kreálhatok fejben dolgokat.  Nem olyan értelemben! Csak mintha magazinszereplők lennének. Sztárpár, ilyesmi. Brad Pitt meg Angelina Jolie.
- Kösz, akkor próbálom én is úgy, Anpuzni.
Igyekszem megnyomni azt az N-t, mint jelenvaló tényezőt. Apuzni nem szabad. Bár stresszhelyzetben, miközben "kínoz" eddz lehet elfelejtem majd.
Rábámulok Shadi spéci tetkójára, elismerően hümmögve egyet. Nem is tudom megvan-e még az enyém, de megforgatom, él-e. Viszont azt látom, hogy totál más. Főpap rang, vagy bonyolult, számomra érthetetlen összetevője a mágiának.
Megint majdnem beszarok, de csak mert váratlanul ér. Megugrok, hogy megszólal a fejemben, de a szája csupán mosolyt kínál fel. Aztán keresek egy kis levegőt.
- Húh, gondoltam, hogy helyreállítja. Amúgy sikerült mindent is megbeszélni vele? Vagyis akkor már olyan, mint előtte volt? Úgy értem…
Megigazítom a seggem. Simán hiheti, hogy beszorult alá egy cukordarab. Valami jó kemény.
- Ehhez semmi közöm és ő megölne érte, de mi lenne, ha nem mondanánk neki? Totál úgy gondolom, hogy összeilletek.
Csörgök a zacskóval ráharapok valamire, amitől felsikít a fogam.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Nehéz volt olyan elvont dolgokat elmagyarázni, mint hogy mit jelentett egy isten útját követni. Ez egy olyan szelete volt a dolgoknak, amit leginkább a hittel együtt lehetett megérteni, de a magyarázatnál még nehezebb volt hinni valamiben, vagy valakiben, aki ott állt előttünk, megfogható volt, lehetett vele beszélni, kérdezni… Hiszen az akkor már nem is hit volt hanem tudás, és a kettő között hatalmas volt a különbség. Ameddig Anpu nem volt ebben a világban, ahogyan a többi isten még most sincs itt, hiába hívtuk őket, nekem csak a hitem volt, és nagyrészt a többi boszorkánynak is. Hiába kaptunk tőlük erőt és beavatást, sosem voltunk biztosak benne, hogy amit teszünk az az isteneknek tetsző dolog volt-e, így hát próbálkoztunk. Ha nagyon rossz fele tapogatóztunk volna, akkor bizonyára megvonnák tőlünk az erőt, de ez lenne az egyetlen jele.
- Persze, hogy jól lement, én szerveztem. – mosolyogtam rá Siegfried-re, bár tudtam, hogy nem erre gondolt. - Még megbeszélted vele, amiről úgy érezted, hogy meg kellett, kettesben. Ez is a tisztelet egy jele. Jó fele tapogatózol, hidd el. – mondtam neki bíztatóan. Már észrevettem, hogy hajlamos volt mindent túlgondolni, de ebben a világunkban, a mi világunkban, aminek mostmár ő is a része volt, a gondolatok nem mindig vittek előre. Meg kellett tanulni hallgatni a megérzésekre, és bízni kellett magunkban, hogy a szívünk a helyén volt, és akkor már nagy gond nem lehetett. Legalábbis abból a szempontból, hogy a seelie udvara a fey-eknek elégedett legyen velünk.
Vettem egyet a zalabyából is egy villával. A külseje ragacsos volt, de leginkább olyasmi volt, mint egy kicsi fánk. Ha ezt a sok édességet mind megeszem hetekig táncolnom kell majd 0-24 hogy leadjam azt a rengeteg kalóriát.
Azt mondjuk nem tudtam, hogy a nagyurunk mit fog szólni, hogyha Siegfried a tulajdonképpen „keresztnevén” kezdi el hívni, de látni akartam az arcát, egy ilyen csíny talán még belefért… és ki tudja lehet, hogy nem fogja zavarni, elvégre a fiú istenpalánta volt, és lehetett úgy venni, hogy kezd feloldódni. Főleg mióta tudtam, hogy Anput a végtelen lelke kis emberi magjának a legmélyén az zavarta a legjobban, hogy az emberek féltek tőle. Hát, ez egyértelmű jele lenne annak, hogy már nem is annyira tartják parának. Így hát nem mondtam azt a fiúnak, hogy inkább ne tegye, csak ejtse jól azt a fránya N-betűt. A többit meg majd meglátjuk.
A következő kérdés hosszabb kifejtést igényelt, és éppen akkor kezdtem el enni még egy zalabyát, így miközben rágtam sikerült végighallgatnom a fiú mondandóját a kérdése után is. Pont akkor akartam lenyelni, amikor azt mondta, hogy tökre összeillenénk, amitől persze félrenyeltem, és hangos köhögésbe kezdtem. Felemeltem a kezem, hogy várjon egy pillanatot, innom kell egy kis vizet, mielőtt megfulladnék. Komolyan, nem csak időt akartam ezzel nyerni, pedig lehet arra is szükségem lett volna. Azt tudtuk, hogy egyszer ki fog derülni a lakótársaink számára is, hogy több alakult közöttünk, de arra nem számítottam, hogy Siegfried össze akarna minket boronálni, és csak így nyíltan közölnöm kell vele a dolgot. Abban reménykedtünk, hogy ez majd csak ilyen nyílt titok lesz, ami idővel természetessé válik majd… De az túl egyszerű lett volna.
Ittam pár kortyot a vízből, majd visszaültem, de nem nyúltam új édesség után, mert ez a legutóbbi majdnem megölt.
- Nem olyan, mint előtte volt. – kezdtem, mert valahol el kellett kezdeni, és ráadásul igaz is volt. – Sok olyat is meg tudtunk beszélni emiatt az egész miatt, amit korábban nem, mert túl nehéz volt. Lehet, hogy időnként el kell jutni arra a pontra, amikor azt hisszük, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Egészen felszabadító. – kerülgettem a forró kását már éreztem hogy sok lesz. Szóval vettem egy nagy levegőt. – Csak akkor lenne morcos, ha megpróbálsz beleszólni a dolgába, de ebben úgy tűnik egyetértetek, szóval… – nem bírtam elnyomni a mosolyt ami a szám szélén játszott, éreztem azt is, hogy a vér az arcomba szökik. Az ujjaimmal zavartan forgattam a poharat, amiből az előbb ittam. Nem tudtam, hogy folytassam. Mondjam, hogy most járunk? Ezt már korábban elvetettem. Hogy együtt vagyunk? Talán még ez volt a legközelebbi, de hát eddig is együtt voltunk… csak máshogy.
- … szóval ez bonyolult.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nevetésembe- mert ő szervezett mindent Ben bácsi körül, belopakodik egy hálás szemrángás. Aztán az egész mosollyá szelídül, bólogatással. Ezek szerint nem lehet mellé nyúlni, ha az ember nem egy tetű figura. Az a minimum, hogy megpróbálok jó fej lenni, főleg mert nem elutasítást kaptam. Azért ez nálam ultra nagy szám.
Hangtanul tátogok egy "köszt" Félek máshogy, ciki lenne, például elcsuklana a hangom. Így is túl sokszor látott bőgni. Inkább figyelem azt a cuccot, amit kóstol. De ránézek és már cukornak érzem magam, kísérletező kedvem nagyjából ki is fingik ott, hogy megrágom és lenyelem az "asszem"  qatayef-et.
Biztos, hogy pofátlan vagyok, kételkedned is kár. Mint egy vénasszony, Mary néni a szomszédból, pedig az öreglány nagyon durván tolta.
Abban a pillanatban, hogy Shadi fulladozni kezd, valamennyire megbánom, mert ez talán olyasmi, amit az ember nem mond ki hangosan. Másról van szó, mint hogy ki kinek szurkol. Előrehajolok hozzá és marha gyorsan előtúrok egy papírzsebkendőt valamelyik oldal farmerzsebemből. Meglengetem előtte, hátha kell és bár nem kérte, semmi ilyesmi, de finoman megveregetem a hátát.
- Jól vagy?
Aggódó fintort vágok, aztán lélegzet visszafojtva elszámolok háromig. Különben ebből azért sok minden kiderül, pl, hogy főni összekapta magát. Vigyorogva hátradőlök és megfontolva a ködösített szöveget úgy vigyorom el, mint amikor összejöttem Yenneferrel a witcher háromban.
- Örülök, drukkoltam! Á, akkor meggyilkolna! Szóval csak reméltem, hogy minden rendben van veletek, ennyi. Persze nem ismerlek hosszú ideje, de most sokkal boldogabbnak tűnsz, mint aznap, amikor Terence…
Ezt úgy hagyom, három ponttal a végén és éles kanyarral rakom hozzá hallgatásához a magamét. Főleg, mert látszik rajta minden!
- Ja, igen.
Túrok bele a hajamba, hogy akkor most kellene improvizálni valamit, mert kínos a szitu.
- Na szóval!
Pattanok fel és a legközelebbi konnektorhoz rohanok, hogy azért legyen muníció, mert nem biztos, hogy a random semmi ujjaimra mászna. Nem úgy mint onnan, hiszen ahogy leguggolok, apró szikrák szöknek ujjaimra, mind az ötre, szép arányosan. Erőt abból a lelkesedésből merítek, hogy mindenki tök jól van körülöttem. Mármint Aeryn nem tudok, de őt még nem nagyon ismerem. Aztán az öt ujjam összeérintem és egy kisebb villám gömb(öcske) jelenik meg rajta, azzal elkezdek labdázni. Másik kezemmel megint konnektorba nyúlok, megcsinálom ugyanezt, létrejön egy másik gömb. Nagy levegőt veszek és rohadtul koncentrálok, hogy életemben először menjen a zsonglőrködés. Mindezt olyan arccal, mintha bohóc lennék, vagy valami.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Szó nélkül elvettem a zsepit, és amikor levegőhöz jutottam, megtöröltem vele a bekönnyezett szemem, és még az orrom is kifújtam.
- Köszi, csak félrenyeltem… – válaszoltam rekedten, majd elsüllyesztettem a zsepit a zsebemben.
Siegfried, ahogyan én sem tudtam, hogy mondjam el mi van, úgy ő sem tudta igazán, hogy fejezze ki a lelkesedését. Az persze biztos volt, hogy a főnök nem gyilkolta volna meg, ha beleszól a dolgaiba, de hogy kihajította volna a házból az is. Kevés olyan dolog volt, amire nagyon harapott, de ez pont olyan volt.
- Kedves vagy. És kifejezetten éleslátású, ami az ilyen dolgokat illeti. – jegyeztem meg. Az önbizalmának szüksége volt a dicséretekre, és ez legalább igaz is volt. – Ha nem lett volna Terence, most nem tartanánk itt. Legalább megvolt a lökés, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Nem azért mondom, hogy bonyolult, mert nem akarok róla beszélni… csak tényleg az, minden szándékunk ellenére is.
Nem akartam én motivációs tréner lenni, de eszembe jutott egy mondás, amit már nem tudom olvastam-e, vagy Haszin mondta, vagy valamelyik csoporttársam még régen, hogy ha az ember örvénybe kerül, le kell menni a legaljára és csak onnan lehet felúszni. Én úgy éreztem, hogy Terence már tényleg csak az utolsó csepp volt, aki levitt a gödör legaljára, és utána onnan viszont már a felszínre tudtunk úszni, mindannyian, nem csak én, hanem Siegfried is, és talán Anpu is. Ha valamit megtanultam ez alatt a néhány hónap alatt, amit eddig Írországban töltöttem az az volt, hogy tulajdonképpen hálásnak kell lennünk az ellenségeinknek is, mert komolyan tanítanak minket, és arra sarkallnak, hogy többek legyünk annál, mint amik vagyunk. Még ha nekik nem is ez a céljuk, a módszereik kegyetlenek és rengeteg szenvedést okoznak, az már a mi dolgunk, hogy ebből a sok szenvedésből és fájdalomból mit szűrünk le. Minket oda vezetett, hogy végre beszéljünk az érzéseinkről, és áttörjük azt a rengeteg gátat, amit a körülmények miatt állítottunk fel. Siegfried-et oda, hogy elkezdje végre felfedezni a saját erejét.
Érdeklődve dőltem előre, hogy lássam mit csinált. Úgy tűnt még szüksége volt egy forrásra, és egyelőre csak manipulálta a villámokat, nem teremtette, de valahol el kellett kezdeni. Elismerően biccentettem, amikor megjelent az öt kis pont az ujja végén, de utána képes volt labdába is gyúrni, sőt még dobálni is, anélkül, hogy eltűnt volna. Láttam az arcán, hogy ő is örült neki, kicsit fel is nevettem, ahogy bohóckodott.
- Szép! És rendkívül elegáns, hogy így tudod kontrollálni. – bár én nem bírtam elemi erővel, a boszorkányok úgy tartották, hogy a pusztító elemi erőket nem előhívni volt nehéz, hanem pont, hogy mederben tartani. A villám pedig egyértelműen pusztító volt, Sigi viszont csak játszott vele, mintha valami kedves kisállat, mondjuk egy hörcsög lett volna, nem egy oroszlán, ami bármikor széttéphetné a prédáját.
– Tényleg nagyon sokat fejlődtél, a legtöbbeknek az elején nincs ilyen kontrolljuk. – biccentettem elismerően. - Ha megszüntetted ülj vissza, mert valamiről még beszélnünk kell. – mondtam, de közben próbáltam továbbra is mosolyogni. - Ne ijedj meg, semmi rossz vagy nagyon komoly. – tettem még hozzá, mert annyira már kezdtem kiismerni, hogy először mindig a legrosszabbra gondolt.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Úristen, ha komoly cigányútra téved, nem csak ilyen könnyes mellékvágányra fordul, Anubisz egész biztosan mumifikál.
Ezer szerencse, hogy már lenyelek mindent, mire megdicsér, különben együtt köhögnénk. Azt mondanám szolidaritásból, valami hülye dumát, amit az égvilágon senki sem venne be.
- Komolyan? Szerelem doktornak kellene mennem.
Marha ironikus lenne, ha engem kérdezel. Igaz, hogy Terence neve kimondva és hangosan morzsolgatni kezdi a belső szerveim. Egyszer szembe kell nézni vele, hát akkor most nagy levegő. Terence.
- Legalább erre jó volt. Ha a helyében lennék, ami durva elképzelés, de legalább annyi, hogy a létezése összehozott néhány szálát. És el tudom képzelni, mert én megértem neked miért az. Elég, ha az ember egy kicsit beleképzeli magát a helyzetedbe.
Viszont nem akarok vájkálni benne, ez biztos marha kellemetlen neki. Vagyis elmondhatom, hogy értek a nőkhöz, legalábbis, hogy a lehető legkellemetlenebb szituba hozzam őket. Hervasztó, mi?
Mindkettőnknek jót tesz az erőfitogtatás. Ezért választok cirkuszi számot. Ha már mosolyogna, elkönyvelném fél sikernek.
A nevetést hangos vastapsnak élem meg. Durva, de le se ejtem a lasztikat, mert végig örülök, hogy szórakoztatom. Így könnyű, feldobott dolgokból erőt meríteni. Olyan, mint baromi nagy lélegzettel bukni egy víz alatti csodavilágba, mintha minden érzés rezgés volna és az összes arra várna, hogy te átalakítsd elekromos töltéssé.
Nem kísérletezek sokáig, mert hajlamos vagyok túltolni, ha tudni akarod az igazat. Kár kísérteni a szerencsém. Amikor úgy érzem ennyi elég volt, visszaszöknek ujjaim hegyére az apró szikrák és néhány mély légzéses mozdulat után szikráim szétoszlanak. Feláll a hajam megint. Miközben meghajolok, próbálom lelapítani, de azért hálás vagyok, hogy nem látok rá tükörre.
- Elegáns? Imádom ezt a jelentést, végülis egész életemben az akartam lenni.
Nem túlzás. Az sem, hogy sosem jött össze. Viszont ezzel máris előrehaladtam. Ha mást nem is profitáltam belőle, csak Shadi dicséretét, akkor is megérte. Elegáns.
- Nagyon sokat foglalkozom vele, talán azért, meg muszáj. És szuper, hogy ezt mondod, most boldog vagyok.
Ha nem gyakorolnám félhullára magam nem bírnék elaludni, rám törne a mélydepresszió és megrágnám a falakat. Terápiás jelleggel ez számomra egyfajta muszáj lett. Leülök mellé, de sápadtan. Mert eltalálta, ez pont rosszul kezdődik. Most fognak hazaküldeni. De úgy minimum azt.
- Oké…. Miről lenne szó? Nem rázok?
Tartom a távolságot, a kanapé másik végébe húzódom, mert még érzem, hogy cikázik testemben, mintha ereim részévé vált volna az elektromos izgalom. A hajamra is ráférne egy kiló zselé, érzem a tapintásán, hogy bárányok fonták.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Őszintén kételkedtem benne, hogy Siegfried képes lenne beleélni magát a helyzetembe. Nagyon empatikus volt, ezt el kellett ismerni, de az én helyzetem annyira bonyolult és összetett volt, hogy valaki, aki nem volt boszorkány nem hittem volna, hogy megérthette igazából.
- Te tényleg bele tudod képzelni magad abba a helyzetbe, hogy szinte még gyerekként megajándékoz erővel egy isten, kidolgozod az összes belső szerved, hogy megfelelj a covenednek, majd tíz évvel később az a bizonyos isten megjelenik a földön, téged odaadnak neki gyakorlatilag rabszolgának, hogy lesd minden kívánságát, és a tetejébe elkezdesz vonzódni a pasihoz – vagy képzelhetsz nőt is, mindegy -, abban a hitben, hogy soha az életben nem fog észrevenni, mert az egy dolog, hogy eddig mindenki csak szánt téged, de te csak zuhansz és zuhansz egyre mélyebbre ebben az egészben? Na és aztán amikor kiderül, hogy ő is hasonlóan érez, ami teljesen érthetetlen és logikátlan, akkor meg elkezdhetsz azon rettegni, hogy nehogy azt higgye, hogy csak kihasználni akarod, hogy bikaerős ascendantokat szülj a covenednek, ezért eltitkolod az egészet az egyetlen ember elől, akihez még kötődsz, aki felszedett a kórház lépcsőjéről amikor a saját anyád kidobott téged mert te nem lettél ascendant, és ezért örökre hálával tartozol neki, de nem tudod hogy tényleg megbízhatsz-e benne ha erről van szó? Ja és mindennek a tetejében tudod, hogy ha meghalsz el fogod őt felejteni, de ő nem fog elfelejteni téged. A velem egy korú pasikkal se könnyű, de valakivel aki legalább hatezer éve fey, annál meg azt se tudod hogy állj neki a dolgoknak, mert semmi példa vagy forrás nincs. – a végén beleejtettem a homlokom a tenyerembe. Fogalmam sincs, hogy miért öntöttem rá ezt így Sigire, általában nem szoktam senkit terhelni a problémáimmal. Nem is mondhatnám, hogy felhúzott azzal, hogy azt mondta, hogy ő megért meg bele tudja képzelni magát a helyzetembe, mert nem voltam ideges. Csak disszonánsnak éreztem, és ezzel mintha megnyitott volna egy csapot, mint ha azt mondanám neki, hogy ha tényleg meg akarja érteni, hát tessék csak. Megmasszíroztam a halántékom és az arcom.
- Ne haragudj. Talán lehet, hogy tényleg szerelemdoktornak kéne menned, elgondolkozhatnál a pszichológián. Bár akkor napi nyolc órában kéne ilyesmit hallgatnod.
Ezek után tényleg felüdülés volt az kis erődemonstráció. Ráadásul látszott mennyire örült neki, hogy sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Tényleg nagyon kedves fiú volt, kicsit sajnáltam is, hogy mennyi mindenen kellett már most keresztülmennie, és mennyi mindenen fog még pusztán azért, aminek született. Belegondolva, ez volt az amit én egész életemben irigyeltem… Hát nem biztos, hogy jogosan, de ez a villám-erő tényleg nagyon lenyűgöző volt. Láttam, hogy a haja felállt kicsit tőle, ezt már többször is észrevettem, de sajnos ezen csak az segíthetett volna, ha letolja az egészet egy nullás géppel, de azt meg érthető módon nem szerette volna, ha igen, már megcsinálta volna.
- Tényleg látszik, hogy sokat gyakorolsz. Bár nálunk annyira nem jellemző az elemi erő, de akik olyasmit kapnak, azok általában elég… nyersen használják, a tied viszont precíz. Szóval igen, elegáns. – mosolyogtam rá. Legalább lekötötte, hogy az erejével foglalkozott és volt is eredménye. Már régebb óta volt nálunk, mint huszonnégy óra, de még nem kellett visszaadnom a gyógyszerét. Ő sem kérte, én sem hoztam fel, pedig még mindig ott lapult a táskám mélyén az az egy levél. De pont valami ilyesmit akartam elérni.
Az arcán már láttam, hiába a felvezető, így is megijedt.
- Innen nem rázol, de ha gondolod vezesd le az ajtókilincsen, fémből van, leföldel. – mint amikor az emberen pamutpulcsi van és feltöltődik a haja, akkor is rázni szokott a kilincs, gondoltam hasonlóan működhetett ez is. De nem akartam húzni az időt, nehogy szegény pánikrohamot kapjon. - Azt akartam elmondani, hogy egy időre elutazunk. Találtunk egy nyomot, vagyis inkább egy útmutatást, ami elvihet minket egy ereklyéhez, ami segíthet megmutatni, hogyan szakadt át a Fátyol eredetileg. És ha tudjuk, hogyan történt, talán ki tudunk dolgozni egy varázslatot a megjavítására. De ehhez el kell utaznunk Afrikába, és nem tudom, hogy meddig leszünk ott. Jó esetben csak pár nap lesz, vagy egy hét. Rosszabb esetben… – nyitva hagytam a kérdést. A legrosszabb esetben nem jövünk vissza. Sajnos ez mindig benne volt a pakliban ebben a bizniszben, hogy bármelyik kaland lehetett az utolsó. – De ameddig el vagyunk, nem kell elköltöznöd innen, maradhatsz, ameddig csak akarsz. – ezt még fontosnak tartottam hozzátenni.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Azért most rendesen beégek. Mentségemre legyen mondva, nem tudtam erről a sok mindenről, az én teóriám marha egyszerű volt. Talán nem is valid most, hogy egy szuszra kijött belőle a sztori, már elbizonytalanodom és az összekuszálódott csomók kibogozása is emberes feladatnak tűnik. De lássunk neki.
- Igazából nem, mert pasihoz még nem vonzódtam. De arról fogalmam sem volt, hogy ekkora elősztoritok van, ne haragudj. Ha szabad megjegyeznem, regénybe illő és valahol szinte magától értetődő, hogy vonzódsz.
Mintha megírták volna. Lehet meg sem kéne szólalni ez után, de rossz szokásom a pofázás és hátha akármi hasznosat mondok. Legrosszabb esetben kapok néhány pofont. Megrendítő, sok és nehéz követni, de esküszöm megpróbálom. Bár hangom, amivel mintegy hozzájárulok egészen elvékonyodik.
- Szerintem ő olyan jó fey, hogy vele mindent meg lehet beszélni, ezt is. Érthető, hogy frusztrál, de Anubisz védelmében szólva nem hiszem, hogy ezt a szülés dolgot forgatná a feyében, persze rákérdezni nagyon necces lenne, csak tudod ők nem hiszem, hogy akárkiket csak úgy felszednének a küszöbről. Lehet, hogy anyukád kicsit túlértékelte az ascendant témát? Nézd meg én az vagyok és mégis…
Hagyjuk ezt meg három pontnak.
- Nem segített volna, ha nem lennél sokkal különlegesebb bármelyik mondvacsinált ascendantnál. De amiről beszéltem, hogy megértem, az pont ez, az én anyám is lelépett. Azt értem meg milyen így, vagy ha ilyesmi történik az életedben, hogy gondolkodsz úgy általában. Mert én attól félnék, ha lenne valakim, aki olyan, mint számodra ő, hogy ugyanúgy visszarak a küszöbre, vagy kihasznál, ahogy mondtad. Nem létezik olyan varázslat, hogy ne feledd el? Hogyne, eredetileg csak ezt akartam, hogy megértem mennyire durva lehet egy fey-el, akármekkora arc is. Ez folyamatos és egyébként is csak részleteiben lehet megemészteni nektek, de biztos vagyok benne, hogy alsó hangon hetven évetek legalább lesz rá.
Nem tudom meddig él egy boszorkány, de minden népmese kitolja a banyakort és egy élet alatt sokat lehet haladni. Talán az is megoldható, hogy happy end legyen és egy apró varázslat elég hozzá, hogy a következőben éppen úgy lássa maga előtt, mint most. De az már egy másik történet.
Megrázom fejem, egyáltalán nem haragszom, én ütöttem bele az orrom valamibe megint, amibe talán nem kellett volna. Még akkor se, ha bezsebeltem egy pszichológus plecsnit.
- Azt hiszem én ahhoz túl zakkant lennék. A tervezőgrafika kockább dolog.
Röhögök fel, hogy jobban illik hozzám, bár tulajdonképpen csak a vállam vonogatom, elég elképzelni, hogy gyönyörű nők osztanak meg velem bensőséges dolgokat. De ennyi erővel azt hiszem nőgyógyász is lehetnék.
Pirulok azért rendesen, hogy elegáns gömböket bűvöltem. Gyakorlás az ára mindennek és tényleg nem tudtam, hogy elméletileg nehéz formázgatni őket. Vannak még a témának necces részei, például honnan szerzek áramot, de nekem is van néhány évem, talán.
- Kösz, ebben próbálok jó lenni.
Biccentek magam elé, mint a népfénnyel töltődő kínai játékok. Rámeredek a kilincsre és kicsit megvilágosodom. Megoldás lehet, ha hordok magamnál fémet. Ilyen témájú ékszert is találni.
- Kösz, látod erre nem gondoltam. Ilyen cuccokat majd veszek.
Sietek oda, hogy alaposan megfogdossam az ajtó szegény fémkilincsét. Mire elmondja a sztorit már megint itt ülök, bár közölte, hogy nem lesz necces, amit hallok, mégis megfordul velem minden a világon. Ő, a szoba és a kilincs.
- Nem lehet rosszabb eset.
Közlöm úgy, hogy szám tulajdonképpen összetapad és pofámba érzem a kilincs fém ízét, pedig nem nyalogattam. Rohadtul nem tetszik a három pont után következő rész.
- Nem! Nem lenne értelme itt lenni, ha ti nem vagytok! Nektek lennetek kell!
Már majdnem kimondok durva dolgokat. Hogy Terence óta semmi jó nem történt, őket kivéve. Többet mosogatok, fizetek, vagy akármi. Olyan szánalmas dolgok, hogy majdnem elbőgöm magam. Sőt benne is ragadok, mint Artax, a ló abban a mocsárban. Csak ez most nem egy végtelen történet.
- És ha én is mennék? Addig gyakorolok! Lehet, hogy hozzá tudnék tenni valamit. Nekem nem számít, ha meghalok, jövök úgyis megint. De nélkületek ezt tuti nem vállalom. Nálad kell, hogy legyen a xanax.
Vonok vállat egyszerűen, csak úgy érzem ez gyenge kifogás. Jöhetnék azzal is, hogy nem leszek láb alatt. Csak el kell jutni a normális beszédig.

Shadi & Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.] Abban lehet, hogy igaza volt, hogy tényleg regénybe illő volt ez az egész, csak az volt a probléma, hogy még viszonylat az elején jártunk a könyvnek, talán a harmadánál, és fogalmam sem volt, hogy boldog vége lesz-e. De még arról sem, hogy egyáltalán mi volt az a bizonyos boldog vég, és hogy a történet tényleg befejeződik-e, hogyha ez az életem véget ért. Ha Anpun múlt, akkor nem. Megígérte, hogy elkísér, végig a következő életeimen, ameddig olyanná nem válok egyszer mint ő, de az még annyira messze volt, annyi röggel és buktatókkal, hogy nem lehetett tudni eljutunk-e odáig valaha. Például nagyon könnyen felfalhatta a lelkemet egy unseelie, és akkor ez a könyv nem egy olcsó ponyvarománc lesz, ahol a boldog befejezés kötelező, hanem egy fájdalmas tragédia. A „jó fey” kifejezésre felkuncogtam és megmasszíroztam a halántékom. Nagyon rossz szóvicc volt, de legalább vicc.
- Rákérdeztem. Vagyis… nem egészen így… Ehh, nem tudom. Azt mondtam neki, hogy én ebben a tenyészprogramban, mert bár senki se nevezi így, gyakorlatilag az, nem kívánok részt venni. Az anyám pedig… most az, hogy a gyakorlatban melyik felemelkedett milyen erős lesz, vagy milyen ember, teljesen lényegtelen. Egy ascandant anyjának lenni a boszorkánykörben presztízs. Emlékszel, fegyver a zsebben, és kihez lenne az a felemelkedett a leghűségesebb, ha nem a saját anyjához? Egyenes út lett volna neki a vének tanácsába, gyanítom ez volt vele a célja. – vontam vállat. Nekem is az a tanács volt a célom, vagy hát sokáig az volt, és ha beleképzeltem magam a helyébe, akkor így gondolkoztam volna. Ha nem lett volna más út, ha nem az én uram jön el a hívásra, hanem valaki más, el tudtam képzelni, hogy bevállalom ezt is, hátha bejön. Ám az én uram jött, és ez eléggé nagyot fordított a dolgok állásán.
Ahogy viszont Siegfried folytatta, szöget ütött a fejemben, hogy bár nem tudta az előtörténetemet, talán tényleg értette. Ezt sosem tudtam megfogalmazni magamban, de talán tudat alatt én is mindig attól féltem, hogy megint letesznek arra a bizonyos lépcsőre, amire nem is emlékeztem, csak a lelki szemeim előtt volt ott, mint valami szürke betonrémálom.
- Hát ezaz, pont ahogy mondod. Azt hiszem én is attól tartok, hogy egyszercsak visszatesznek arra a küszöbre, és kidobnak megint, ha nem vagyok elég jó, nem teljesítek elég jól, vagy nem vagyok elég hasznos. És a baj az, hogy bármit teszek sosem fogom elégnek érezni ahhoz, hogy a félelem elmúljon. Azt viszont nem tudom, létezik-e ilyen varázslat, Anpu se tudja, bár úgy hiszi megoldható kell, hogy legyen ez is. Szerencsére ez nem ennek az életnek a problémája. – az az alsó hangon hetven év rendkívül optimista becslés volt. Sosem terveztem, hogy nagyjából kilencvenhat évig éljek, megtörténhetett, de az alatt még rengeteg víz lefolyik a Níluson. Mostmár viszont képes voltam elfogadni, hogy a fiú valahol tényleg megértette a helyzetünket, nem csak mert nagyon empatikus volt, hanem mert részben osztozott a félelmeimen.
- Hát, ha szereted a tervezőgrafikát… – tártam szét a karom. – Azt tanulsz, amihez csak kedved van, de szerintem tényleg jó lennél benne. Mondják, hogy a pszichológusok maguk is mind zakkantak, aztán ha kijössz belőle, legalább elmondhatod, hogy saját tapasztalatból beszélsz. Nade nem akarlak rábeszélni semmire.
A tervezőgrafika végtelenül unalmas dolognak hangzott egy olyan világban, ahol istenek császkáltak, a mágia valódi volt, az éjszakában pedig vámpírok és alakváltók bújtak meg, de hát ő tudta. Voltak, akik úgy kapaszkodtak az úgynevezett „normális” életbe, mint egy utolsó szalmaszálba a zuhanás előtt. A tervezőgrafika meg bár a fiú szerint kocka dolog volt, a körülményeinkhez képest tényleg rendkívül normális.
A kis gyakorlás egészen felüdülés volt a súlyos témák után, de csak hogy egy lélegzetvételnyi időt adjon nekünk a még súlyosabb témák előtt. Sigi levezette a benne gyűlő feszültséget az ajtókilincsen, még a haja is egészen visszaállt a normális állapotára, csak hogy utána kétségbe ejthessem őt az utazásunk hírével. Amikor még csak kijelentette, hogy nincs rosszabb eset, akkor egy pillanatra el is hittem, hogy jól fogja fogadni a dolgot, de rögtön utána rá is cáfolt. Nem kellett könyörögnie, az arcára volt írva minden. Nagyot sóhajtottam. Tényleg rossz volt, hogy itt kellett őt hagynunk, hiszen tudtam, hogy hatalmas szüksége volt ránk… de a világnak talán még nagyobb.
- Így is rengeteg veszély leselkedik rád. A nyakadba vennél a tetejébe még egy ilyen nagyot is önként? Tudod mit mondott Anpu, ha túl hamar meghalsz nem fejlődsz annyit, és a tényleges istenné válásod kitolódhat, akár életekkel is. – az, hogy volt-e elég ereje ahhoz, hogy segítsen, vagy tényleg hozzá tudjon tenni a dolgokhoz, azt nem tudtam. Elképzelhető volt, hogy igen, ha megcsapkodja villámmal a kőgólemet, talán tényleg kárt tudott volna tenni benne. Igazából azt is tudtam, hogyan próbálhattuk volna ezt ki… Hiszen a nevelőanyám volt a coven egyik legjobb gólemantája, bár nem voltam benne kifejezetten jó, de azért egy gyakorlóbábut tudtam volna készíteni.
Viszont Siegfried jelenleg úgy tűnt, túlságosan függött tőlünk lelkileg. Magára hagyni így kegyetlenség lett volna.
- Hiszen még azt sem tudod, hova megyünk, vagy mit keresünk pontosan. Afrika azért elég nagy és veszélyes hely.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Durva belegondolni, de tényleg tenyészprogram volt. Ráadásul nem értettem, miért kell mindenkinek felemelkednie.
- Ez csak sikk a coveneknél, vagy van haszna is? Egy fey-el több és könnyebben meggyógyul a fátyol? Vagy miért muszáj elszaporodni?
Gyanúm nagyjából beigazolódik, ez a trendi. Szánalmas, hogy felnőtt emberek így gondolkodnak, de a világért sem fikázom (hangosan) Shadi szülőanyját.
- Igen, csak azt nem értem mitől jobb egy olyan, mint én… Hiszen boszorkányként te több mindenre képes vagy, mint egy villámakrobata. Szóval nálatok is működik a szamárlétra és a teteje lenne ez a tanács? Ez ugyanaz, mintha valaki indul a választásokon.
Sóhajtok lemondóan. Az emberek mágikusként sem tudják meghazudtolni önmagukat. Csak a mesékre igaz, hogy jobbak és ott se mindenki. Elcseszte Voldemort és Szarumán is. Shadi anyja újabb strigula egy csúnya listán.
Bár kajakra nem volt senki, aki olyan szinten közel állt hozzám, mint ők egymáshoz, nem volt nehéz elképzelni. Odáig oké, ha valaki magányos, vágyik rá. Talán akad egy fesztelen hurrá pillanat, amikor kipipálhatja, hogy megvan életében AZ EMBER. Fejben kissé neandervölgyi hasonlat, de talán most épp nem szólal meg a fejemben érte. Vajon mennyire tudja olvasni mire gondolok? Aztán viszont tuti ez lenne velem is, hogy na mikor akar tőlem megszabadulni. Kicsiben most is ez van. Gyakran megfordul a fejemben, hogy egy szép nap elküldenek a nilik.
- Nem tudom érezhet-e ilyesmit egy isten, de valószínűleg ő is elég magányos. Te is adsz neki, neki is szüksége van rád, ez oda-vissza működik, azt hiszem. Egyszer csak azt veszed majd észre, hogy gőzerővel dolgozik a megoldáson. Legalábbis ezt gondolom.
Nagyon nehéz analizálni ANNNNput, irtó nagy mázli, hogy nem hallja. Ilyesmi, mint ANNNpu és érzések, vagy magányos.
Röhögök egy kicsit, mert tényleg baromi zakkant vagyok. A pánikrohamok kezelésében tuti adhatnék tanácsot. Kajakra elgondolkodom Shadi érvelésén, remélem nem úgy nézek rá, mint egy kisboci. Nem teljesen.
- Ben bácsi szerint fontos, hogy jól fizető szakmám legyen…én nem is tudom. Logókat nem szívesen terveznék, de animációkat, meg játékokat igen. Lehet, hogy próbaképp felvennék majd ilyen órákat.
Meredek magam elé. Egész pofás kis show-t hozok össze, még a haj kérdés is megoldódik, most már csak egy rossz híren kell túltennem magam.
Az viszont nekem nem lehetőség, ha ők nincsenek. Egy perc alatt lerohad a kedvem. Hacsak nem találom meg a kiskaput.
Amikor látom, hogy Shadi vevő az ötletemre nem döglök bele a pánikba. Xanax nélkül necces sztori lenne elengedni őket. Talán hánynék is, mert ahhoz hasonlítana, amikor 5 éves koromban hagytak magamra. Nekik meg lenne az okuk, anyám nem a világot mentette meg, úgyhogy megintcsak baromi nagy dolog, amit Wonder woman mond és tesz az utazással. Hogy magával visz. Ahogy engem soha senki. Ajkamba harapok, egy  percig nem szólalok meg. Tuti azt hiszi valami bajom van. Beijedtem. Pedig nem, de valami brutál mód meghatott. Szóval nézem a cipőm és rázom a fejem.
- Részt venni a világ megmentésében? Nem is annyira teher. Inkább kaland, meg lehetőség. Nem halok! Próbálok nem halni…és sosem voltam még Afrikában. Nyaralni se. Ben bácsi azt mondta, mi nem költünk ilyesmire… Shadi
Nyelek valami hatalmasat.
- Kösz, hogy mehetek és nem hagytok itt, ez…
Nézem a cipőm és lenyelek minden gennyet, ami összegyűlik a tokomban. Nem is tudom meddig maradok így, hogy nézem a földet és próbálok nem szétesni attól, mert valaki jobb fej velem, mint valaha is voltak.
- Szóval sivatagba megyünk és keresünk egy ereklyét? Miért lesz ez veszélyes? Csapdák veszik körül, mint egy Indiana Jones filmben?
Kérdezem azonnal, hogy képes vagyok rá.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Jó kérdés volt, hogy miért voltak a szokások úgy, ahogy. A körön belül senki nem tett fel ilyen kérdéseket, mindenki elfogadta a hagyományokat, mert ezkovácsolt minket közösséggé, ahogyan például a keresztények se tették fel sosem a kérdést, hogy mi haszna volt bort és kenyeret magukhoz venni, mert annak is leginkább csak szakrális értelme volt. Persze az messze nem járt akkora teherrel.
- Nos, igen és nem. – válaszoltam elgondolkodva. – Egyrészt a felemelkedettek nagy előnye, hogy nem függenek egy fey kegyelmétől, de ezt már mondtam. Ám abban igazad van, hogy ha véget ér a procedúra és egy ascendantból fey lesz, egyrészt talán nem feledkezik meg a covenről, és beavat új boszorkányokat, ami nekünk mindenképp jó, másrészt ha a seelie udvarhoz csatlakozik, akkor igen, eggyel több fey az egy kicsivel közelebb visz a célhoz, ami a Fátyol megjavítása. Anpu bár hatalmas isten, egyedül az ő ereje ehhez nem elég, bármennyire is kellemetlen ezt bevallani.
Persze ha meg lehetne győzni a teljes passzivitásba süllyedt seelie-ket, hogy segítsenek, akkor ez máris nem lenne probléma, de mindezidáig nem sikerült. Az, hogy Thot egyáltalán szóba állt velünk nemrég, az is kisebb csoda volt, és csak azért válaszolt, mert egy másik fey maga vette a fáradtságot, hogy megidézze. És még akkor is rögtön úgy kezdte a mondandóját, hogy ne is álmodjunk arról, hogy ő csatlakozik az ügyhöz.
A tanáccsal kapcsolatban szintén bólintottam.
- Minden szervezetben szükség van hierarchiára. Akik meghatározzák az irányt és meghozzák azokat a döntéseket, amikhez utána a többieknek tartaniuk kell magukat, ez így természetes. És továbbra is, az, hogy én ennyi mindenre képes vagyok, az azon múlik, hogy az istenem elégedett velem. De te is láttad, hogy jött egy Terence, aki képes volt elzárni a csapot, és onnantól kezdve nem vagyok több egyszerű embernél. Veled ilyen sosem fordulhat elő. A te erődet senki, de tényleg senki nem veheti el tőled. Nincs isten, akit követned kell, vagy akinek a kegyelmén múlik az életed és a képességeid, ahogyan nincs warlock, de még unseelie sem, aki megfoszthatna téged ettől. Feyként pedig még ennél is értékesebb leszel, a boszorkányok pedig türelmesek. Ha személyenként halandók is vagyunk, az, hogy túléltük az elmúlt kétezer évet, mióta a régi vallás kihalt, és az éveket amikor a nővéreink és bátyáink ezrével végezték máglyán ad egy… bizonyosságot, hogy bár az ember halandó, a hitünk és a kör örökké létezni fog. – vontam vállat végül. Én is hittem ebben. Ha csak tízen élik túl közülünk a nehéz időket, akkor az a tíz fogja újjáépíteni a kört.
Feynek lenni viszont bonyolult dolog volt, ezt már sikerült felfognom. Nem annyi, hogy az ember kap egy isteni hatalmat, Anubis biztos volt benne, hogy mindez feladattal is járt, ahogyan neki az elhunytak lelkeinek a kísérése és megítélése, úgy más isteneknek megint más szerepek jutottak a nagy egészben.
- A hatalom magányossá tesz, főleg ha annyira nagy, hogy a feynek saját birodalma van. Amennyire sikerült Anput megértenem, őt a hatalma mellett leginkább a szerepe teszi magányossá. A halált nem szokták kedvelni, és bár ezt sokáig nem értettem, most, hogy látok többeket, akik előtt felfedte magát, mindenki tényleg megtartja tőle a három lépés távolságot, mert… félnek. És nem mondom, hogy ez a félelem nem jogos, de őt valamiért a lelke mélyén bántja ez. Azt mondta engem is azért avatott be, mert én nem féltem tőle már akkor sem, pedig csak kamasz voltam. Biztos dolgozni fog a megoldáson, csak nem tudjuk létezik-e… És abban sem lehetünk biztosak, hogy mire megtalálja akarni fogjuk-e.
Nem mertem elhinni, hogy ez az egész tényleg örökké tarthat. Annyira sok buktató volt, annyi minden, amin elcsúszhatott, mind a két oldalon. A halálom csak egy dolog volt, de ott volt még az, hogy két évente porhüvelyt kell cserélnie, és sajnos megtörténhet, hogy évekig nem talál alkalmasat például. Vagy ha csalódik bennem, vagy én benne, amitől ő mindig tartott, még ha továbbra se értettem miért, pedig elég sok mindent megmutatott már nekem, szégyenteljes dolgokat a múltjából, és ennek ellenére sem sikerült elérnie, hogy megtagadjam. Viszont fogalmunk sem volt, mi minden várt még ránk, és az utolsó amire számítani lehetett, az egy békés, nyugodt élet volt.
Siegfried érvelésére félrebillentettem a fejem. Persze a jól fizető szakma fontos volt… egy embernek. De ő nem volt ember, ebben az életében már nem lehetett annak nevezni. Sokkal több dologra volt képes, mint azt gondolta, főleg ilyen erővel egy olyan korban, ahol mindent elektromosság működtetett.
- Próbáld meg, és majd meglátod. Viszont… Ben bácsikád egy átlagos életet szánt neked. Az a hajó már elment, zátonyra futott és el is süllyedt a születésed pillanatában. Ha neked fontos a jól fizető szakma, akkor nincs ezzel semmi gond, de megvan a szabadságod, hogy úgy tegyél, olyan életet élj, olyan szakmát válassz, amilyet csak szeretnél. – ezt jó volt, hogyha valaki ki is mondta neki, még ha úgy sejtettem egy ekkora szabadsággal nehéz volt mit kezdeni. Az élet valahogy könnyebb volt úgy, ha voltak, akik keretet adtak neki, ezt én tudtam a legjobban. A coven szabályairól mostanság nem nyilatkoztam túl pozitívan, de meghatároztak egy irányt és levették a döntés súlyát a vállamról. Egyszerűbb volt úgy gondolkozni, hogy mivel tudom őket a legjobban szolgálni, mint azon agyalni, hogy én magam mivel is akarnám tölteni az életem. Most, hogy volt néhány napom átgondolni, hogy mi lennék, ha már nem lennék boszorkány többé – köszönöm Terence a lehetőséget – már nagyjából voltak fogalmaim, mihez is kezdtem volna, de ehhez kellett az, hogy valaki rákényszerítsen a gondolkozásra. Elég rosszul hangzott, de sajnos így volt.
Viszont boszorkány voltam, az oldalamon egy fey-jel, és dolgunk volt. Most éppen a Szahara Szeménél. Siegfried pedig az előző szavaimat, vagyis azt, hogy nem kapott egyértelmű visszautasítást már úgy is értelmezte, hogy minden oké, jöhet velünk, pedig én ebben még mindig nem voltam annyira biztos.
- Még ne köszönd, mert még nem mondtam, hogy velünk jöhetsz. A helyről, ahova megyünk talán már hallottál, úgy hívják, hogy Richat-képződmény, vagy népszerűbb nevén a Szahara Szeme… alatta pedig Hórusz sírja. Hogy lesznek-e Indiana Jones féle csapdák azt nem tudom, elég esélyes. Ami viszont biztos, hogy a sírt Hamarchis őrzi, egy szfinx, akit még Thot készített, mint egy jó kis fegyver a világvége esetére. Anpu szerint ő egy hatalmas gólem, csak normális kövek helyett egy hatalmas ásványtömbből. Amit nem tudunk, az az, hogy ő agresszív-e, vagy megmarad a találós kérdéseknél. A sírban pedig amiért végülis megyünk az az Idő Homokja, amivel elméletben ki tudjuk deríteni hogyan szakadt el a Fátyol pontosan, de igazából nem tudjuk, hogyan működik maga a tárgy. Látomásokat mutat, elteleportál máshova, vagy mi fog történni… Fogalmunk sincs, de ez az első reménysugár már jóideje, úgyhogy nem hagyhatjuk veszni. Gondolom látod te is, hogy milyen sok a bizonytalanság ebben az egészben, és eljöhet a pont, amikor esetleg nem tudunk majd megvédeni. Akkor neked kell saját magad.
Magamhoz vettem még egy fánkot, és felálltam.
- Bár még megkérdezem a nagyurunkat, de ha meg tudsz győzni arról, hogy meg tudod védeni magadat nélkülünk is, akkor magunkkal viszünk, és már tudom is ennek a módját. Menjünk ki a kertbe. – intettem neki, majd el is indultam. Gólemet építeni úgyanis a kinti kövekből terveztem.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Csüngök Shadi szavain. Egy kicsit szégyellem magam, mert megint el kell mondani nekem, hogy nem függök egyetlen feytől sem. De az az igazság, baromi nehéz ebbe belegondolni. Merthogy függök tőlük. Mire előrehaladunk a beszélgetésben, a szívem rohamosan követeli, vigyenek magukkal, akkor is, ha ez lesz az utolsó utam.
Te azt mondanád, ez már beteges. Talán nem is kellene vitatkoznom. Apró, repetatív adagokban mindenre rábiccentek. Shadi szemszögéből nézve világos, sőt nincs több kérdésem.
Fejem lekonyul, mint egy hajlított fa ága, amire ráült egy nagyon kövér gyerek.
- Az idő mennyire relatív? Mert, ha kvázi "felnövök" mint fey, nyilván én is segítek becsukni, viszont az nem holnap lesz és azt hiszem sokkal hamarabb találtok megoldást rá.
Győzködöm magam, egyúttal meg is válaszolom a kérdésem. Nem baj.
Emelkedik szemöldököm, de nem látványos magasságokba. Csak azért mégis, mert biztos vagyok benne, hogy ANpu nagyon elégedett. Ha nem, akkor hülye.
- Ez biztos, nem haltok ki és szörnyű lehetett boszorkányként felnőni. Az ember azt hinné ez a világ legkirályabb élete, valójában Harry Potter gyerekkora eltúlozva.
Rohadt antipatikus ez az egész. Értem, hogy miért vagyunk hypeolva, egyetlen csüggedt kérdésem sem maradt, pedig nagyítóval keresem a pozitívat ebben az egészben. Ha boss leszek, tuti agyon szopatok néhány boszit. És…nekem is lesz egy. Mint Anubisznak Shadi.
Tetű kemény lesz ezt a hatalmat emelt fővel viselni. Egy babérkoszorú kutyaszar ahhoz képest, amilyen büszkeséggel illik letolni az egészet. De valahol mindenki kezdte. Talán Anpu sem volt olyan nagy kutya eleinte. Lehet belelépett a sárba és olyan lett. Lucskos. Ilyen random halandó dolgok.
- Szerintem a kisebb hatalmak is.
Itt arra célzok, hogy Shadi ugyanolyan magányos lehetett  - mindannak fényében, amit elmondott, mint Anubisz. Vagy ne menjünk messzire, én zéró hatalommal szintén. Most már nem olyan necces, mert rajtuk kívül is dobol bennem villám. Aztán tudja fene, lehet minél erősebb leszek, annál inkább magamra maradok. Mert azért durva felelősség. Már most.
- Elég para tud lenni. Főleg ha mérges. Pedig rám asszem csak kicsit volt az, mert tudja, hogy nem éri meg ezen a szinten komolyan venni. Második generációs kis ascendant…
Idézem fel elgondolkodva, a vigyort bocsásd meg nekem legalább te. Anubisz nem tenné.
- Az emberek még rosszabbul állnak a halálhoz most, mint régen. Akkor valahogy természetes volt, de most be van tojva mindenki már az öregedéstől is. Pedig, ahogy Gandalf mondta, az csak egy másik ösvény, amelyre mind rálépünk. Anubisz menő…kajak saját túlvilági birodalommal, hű. Remélem nekem is lesz. Egy digivilág kockáknak, ahol billentyűzeten repülsz be és egeret kajálsz. Meg akkor vagy király, ha ismered a játékok kombóit. És írhatsz saját képregényt.
Eltérek a dolgoktól, mert Anubisz magánya fontosabb. Megrágom szám és bár azt mondja, lehet nem akarnak megoldást - de rágom a szám és lesz egy hülye ötletem.
- Mikor van a szülinapja, te tudod? Vagy ANpu nap? Mert lehetne szervezni egy bulit neki, és én is megmondanám, nem félek. Addigra nem fogok.
Lelkesen nézek. Ha leszavazza az ötletem, akkor is. Ben bácsihoz visszatérve, asszem nem gondolkodom négydimenziósan, ahogy a doki mondta mindig Martynak. Francba. Akármi lehetek?
- Vagy ott is hagyhatom az Egyetemet és lehetek hekker? Lehetnék Mr. Robot, nem? Baaazki és lehetne a neten ilyen lelkisegélyem. Már ha pszichológus lennék. Lelkisegélyem a tudod, mágikus világ tagjainak. Mert nem hiszem, hogy egy asci, vagy boszi be tud menni akármelyik rendelőbe. Csak az nem jó, mert veszélyes lenne, hátha valaki a vérem miatt járna. Hát, az motivál, hogy ne legyek csóró. Ben bácsi se volt soha annyira eleresztve, de azért megvolt minden. Most függetlenül attól mi vagyok, lehetek csóró, nem? Lopni csúnya dolog lenne…
Rágom a szám, mert valahol csábító, hogy elcsalok valamennyit, csak úgy, mert szétcseszek néhány hálózatot. Hát nem szabad, illene eltűnődni rajta mi érdekel igazából.
Egy perc alatt visszarohadok melankóliába. Szar ügy, ha engem kérdezel, tuti nem tudnék most elindítani egy villanykörtét. Mert nekem is mennem kell!
- Ja, elég menő hely. És totál érthető, hogy nem akartok vinni egy olyan béna alakot, mint én. Kár, hogy ez nem a pl hetedik életem. Úristen szfinx? Kajak egy igazi szfinx? Én abban jó vagyok! Ha aranyos lenne, tuti tudnék valamire válaszolni! Mert ez elég izgalmas…
Beledöglenék, ha nem mehetnék. De úgy tényleg, egy marék xanax és néhány fal felé fordult éjszaka, amikor átkozom magam. A fal egész klassz hallgatóság. Tiszta, nem pofázik vissza, lehet ütni, mégis kemény, kibírja. Az ember lehet legjobb barátja a saját falainak.
Felpattanok, mintha rugóra léptem volna. Meg tudom, naná! Le fog tesztelni és ha átmegyek, láthatok egy igazi kőszfinxet! Nem gond, csomószor vizsgáztam már. Előtte maximum hányok egy kicsit a stressztől.
- Én tényleg bizonyítok, meg minden! Nagyon szeretnék elmenni!
Követem, mint egy kiskutya. Ennyit arról, hogy gyakorolnom kéne a méltóságot.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Az idő érdekes kérdés volt. A Duatban máshogy telt az idő, annyira, hogy emberi ésszel fel sem lehetett fogni, még Anubis is óva intett attól, hogy egyáltalán megpróbáljam számolni, mert beleőrülhettem. Így biztos voltam benne, hogy a feyeknek, de még az újjászületésre váró lelkeknek is elég más lehetett az időfelfogásuk, mint nekünk, a warlockok viszont egészen gyorsan dolgoztak, hiszen ők csak emberek voltak.
- Egy feynek másképp telik az idő, mint nekünk, de hogy pontosan milyen módon azt nem tudom, és talán még Anpu sem tudná neked rendesen körülírni. Nem kell attól tartani szerintem, hogy már a jövőhéten katasztrófa fenyegetné a világot, de azt sem hiszem, hogy emberöltőink lennének. – húztam el a szám. Ez még csak a második élete volt Siegfriednek, még nagyon sok időnek kellett eltelnie, talán nyolc életet is le kellett élnie még ez után, hogy fey-jé válhasson. És még az sem lett volna elég. – De nem rajtad múlik igazából. Persze minden fey számít, ám a Fátyol megteremtéséhez talán százan is voltak, vagy még többen. Lehet, hogy még tíz ősöreg fey ereje is éppen csak elég lenne. Valójában szélmalomharcot vívunk, és az egyetlen esélyünk ha valahogy rá tudjuk venni a régieket, hogy hajlandók legyenek segíteni. Valójában nem tudom, miért vonakodnak ennyire.
Ez volt az egyik nagy rejtély, amire nem volt válaszunk. Hogy miért nem akarnak segíteni. Persze, az ő passzivitásuk volt az ára annak, hogy az emberiség ilyen téren viszonylagos békében fejlődjön, de ahhoz, hogy ez így is maradjon szükség lett volna rájuk. Abban biztos voltam, hogy nem Anpu volt az egyetlen, aki ezt így gondolta, de még mindig adta magát a kérdés, hogy azok, akik itt voltak az emberek között porhüvelyben miért nem keresték meg egymást, miért nem fogtak össze… Ehhez én már nem értettem.
Az, hogy szörnyű lehetett boszorkányként felnőni azért nem volt egészen igaz. Nekem rossz volt, mert elhagytak, de az egyszerű emberek között is voltak nagyon rossz szülők. Ehhez nem kellett mágia.
- Azért nem minden boszorkány család olyan, mint az enyém. Van nagyon sok normális, szerető család is, ahol jó gyereknek lenni. Annyi félék vagyunk akár az egyszerű emberek. Ha az anyám nem lett volna boszorkány, akkor is egy törtető, karrierista szar anya lett volna, a nénikém pedig, aki felnevelt akkor is magához vett volna, az apám pedig akkor is leléphetett volna mielőtt még megszülettem. A különbség csak annyi, hogy itt a mágiában várnak teljesítményt, nem abban, hogy mondjuk legyek orvos, vagy ügyvéd, vagy mondjuk ha arisztokrata lennék, akkor tartsam be a viselkedési szabályokat. Ha a Harry Potter analógiájánál maradunk, ott sem volt sok köze a varázslóságnak ahhoz, hogy egy Weasley vagy egy Malfoy családban nő fel az ember.
Igazából az ascendantoknak nehezebb dolguk volt. Ha nem olyan volt a családjuk akkor azért, ha emberek között éltek titkolniuk kellett a képességeiket, ha szintén ascendant családba születnek, akkor rajtuk is ott lehetett a folyamatos nyomás, és akkor arról még nem is esett szó, hogy mennyien akarták őket levadászni különböző okokból. De ez nem verseny volt, nem akartam Siegfriedet győzködni, hogy szarabb helyzetben volt, mint amilyenben én valaha leszek.
Arra szintén nem tudtam rácáfolni, hogy a kisebb hatalom is magányossá tehetett valakit. Biztos hogy igaza volt, emberi perspektívából mindenképp. Ahogyan az ő nézőpontukból Anubis is tényleg elég „para” volt, a dühe pedig pusztító.
- És te még nem is láttad, amikor két és fél méteresre nő és sakálfeje lesz… Meg hogy mit csinált Bastettel, amikor megpróbált megölni engem és Aerynt. – Aerynt majdnem sikerült is neki, csak a fey gyógyító mágián múlt, hogy szegény lány még életben volt.
Elmosolyodtam, amikor a fiú a saját isteni birodalmát ecsetelgette. Ő nem halálisten lesz, ez már most biztos volt, így holtak lelkei nem kerülnek majd hozzá, de nagyon sok isteni birodalom volt a túlvilágokon kívül is, így nem gondoltam, hogy lenne akadálya, hogy kialakítson magának egyet.
- Csak rajtad múlik, hogy kialakítasz-e magadnak egyet. De a modern fey-ek biztosan értékelnék, hogyha lesz egy ilyen is, mert az biztos, hogy egyedi lenne. – mondtam bíztatóan. Kellettek az ilyen tervek és álmok, mert ezek lökdösték előre a felemelkedés rögös útján. A születésnap kérdésére viszont megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy van neki olyanja. Mármint, ha belegondolsz, ascendant életeinek születésnapját se nagyon tudhatja mert akkor még nem voltak naptárak, feyként meg már nem született sosem… Hacsak nem azt a napot nézzük, amikor megidéztük és elfoglalta ezt a porhüvelyt, mert azt pontosan tudom mikor volt. – ez volt az, ami a legközelebb lehetett felfogásban egy születésnaphoz, de keserédes is volt egyben, hiszen maximum két ilyen alkalmat tarthattunk, annál többet nem bírt volna ki Karim Nazari teste benne egy ilyen volumenű entitással, aki nem is bánt szűkmarkúan az isteni erejével. Csoda lesz, ha egyáltalán két évig kihúzza majd így, utána keresnünk kell neki valaki mást, aki hajlandó lesz befogadni, és nem akarja majd megosztva irányítani a testét. Mikor legutóbb erről beszélgettünk elég világos lett, hogy a nagyúr nem akart osztozkodni az alatt az idő alatt, ameddig használta a porhüvelyét, és igazából… hát én sem akartam két pasival megbirkózni, ez az egy is elég volt.
Szerencsére úgy tűnt, hogy a lehetőségek tárháza beindította Sigi fantáziáját. Igazából ennyi volt a célom azzal, hogy kicsit megpiszkáltam ezt az egyetem kérdést.
- Sajnos lehetsz csóró így is. De akár lehetsz hekker is, ha akarsz, rövidre zárhatsz pár bankautomatát, hogy adja ki a pénzt… amit akarsz. És persze lehet mágikus lelkisegélyed is. Láttam egy boltot egyébként, ami az alapján változtatta a kinézetét, hogy aki belépett az egyszerű ember volt-e vagy valaki más, és az egyszerű embereknek bóvli ajándékbolt volt, mindenki másnak mágikus ellátóhely. Ki lehet dolgozni olyan módszert, hogy csak azok kerüljenek hozzád, akik nem emberek, és akár a vámpírokat is szűrheted így, de talán még az unseelie-ket is. Elég bonyolult megoldani, de szerintem lehetséges. – vontam vállat. A legtöbb boszorkánynak, ascendantnak, de talán még alakváltóknak és feyeknek is szükségük lett volna terápiára, manapság pedig ez egyre kevésbé volt ciki. A világ nem minden téren haladt jó irányba, de volt, amiben igen. Lopni persze csúnya dolog volt, de a célok fontosabbak voltak a mi kis árnyékvilágunkban, mint az eszközök, ameddig nem ártottunk másnak… túl sokat. De egy wicca többet tudott volna papolni a karmáról, mint én, nekem elég volt csak a saját fey-em akaratát figyelembe venni. Ha valaki a tolvajok istenének volt a beavatottja a lopás talán még elvárás is lehetett.
Ez után viszont rátértünk az aktuális dolgokra is, mint az utazás és annak a részletei. A lelkesedése a szfinx iránt megmosolyogtató volt, tényleg mint egy kisgyerek, pedig én a helyében elégé be lettem volna szarva egy kristályszfinxtől, de hát ő tudta. Lehet azért, mert én már nem reménykedtem, hogy ezen a világon bármi kedves és aranyos lett volna, főleg nem egy apokalipszis esetére tervezett fegyver. De az biztos, hogy izgalmas volt. Bólintottam, hogy tényleg egy igazi szfinxről volt szó, sőt, a legigazibbról mind közül.
Amikor felpattant intettem neki, hogy kövessen. Út közben magamhoz vettem a csomag krétát, amit még Duncan felügyelő vett nekem, de azóta már többször tett jó szolgálatot, és egy éles kést, majd kisétáltam az udvarra. Egy elég nagy követ kerestem, szerencsére az előző lakók vagy a kerttervezők elhelyeztek néhány sziklát amolyan dísznek, de most pont jól jöttek ahhoz, amit terveztem.
- Segíts ezeket egymásra pakolni. – nem akartam túl kicsit, de túlságosan nagyot se, csak olyan embermagasságút. A krétával rajzoltam a legfelső kőre arcot, majd a betonra, ahova a köveket gurítottuk egy idézőkört is. Eltartott egy ideig, de ha már ez lesz Siegfried első találkozása egy gólemmel nem akartam túl gyengét csinálni, nehogy elbízza magát. Amikor készen lettem megtöröltem a kezemet a nadrágomba, majd elővettem a konyhakést és megvágtam a tenyeremet, majd a véremmel összekentem a köveket, közben pedig halkan mormoltam az igéket, amiket még Haszin tanított az ősi egyiptomi nyelven.
A kövek pedig megmozdultak. A gólem elnagyot arcát felém fordította és parancsra várt.
- Hárítsd, ha megtámadnak, de te ne támadj vissza. – jelentettem ki neki továbbra is egyiptomiul, majd mosolyogva Sigihez fordultam.
- Ha el tudod pusztítani a gólemem velünk jöhetsz. Az indulásig van időd rá.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Rövid, tömör biccentéssel válaszolok. A katasztrófák nem fogják előzékenyen megvárni, amíg Isten lesz belőlem és előre engedni a tornasorban. Ez a világ nem hozzám igazodik, ha pedig a csillagok mind feyek ebben az univerzumban, egy végtelen számú halmaz eleme vagyok. Ennyi.
Harci szekérre pattannék, vagy pegazusra, sárkányhátra (utóbbira nagyon szívesen) csak mert Shadi kéri tőlem. De azt hiszem elfogult vagyok. Olyan nagy nevek nem jönnek, mint Hórusz, Poszeidón, Dr. Strange
- De hát az ő érdekük is, nem? Vagy őket nem érinti? Miért vonakodnak? Lusták? Tudod volt egy anime, amiben az taglalták az isteneknek már nincsenek motivációik, mert kevesen hisznek bennük, lehet ez a probléma?
Vagy erre is csak egy nagy N betűs apu képes felelni? Bárcsak mell döngetve hajthatnék fejet Shadinak, hogy tiéd a kardom. Tehetetlenségemben csak a szám rágom és elképzelem az anyját Narcissa Malfoynak.
- Sajnálom, hogy a tieid Mardekárosak… és azért papoltam ennyit az előbb, mert hasonlítunk ebben. Bár Ben bácsi nem volt ennyire véresen szigorú, csak a Roxfortba nem engedett volna. Furcsa, mert kicsit törvényszerű, hogy a halála után tudtam meg.
Vállat vonok, mert nem téma és éppen feldobni akarom ahelyett, hogy magammal rántanám.  Inkább csak egy fáradt pacsira futja, mert tudom miről beszél, amikor az elhagyó szülők és társaik mind leszerepelnek a gyermeknevelés nagyszínpadán.
Lelki szemeim elé betolakszik Anubisz sakálfeje, aztán ahogy a macskaistennő farkába harap. Ha engem kérdezel ők nem a kutya macska barátság egyiptomi megfelelői. Próbálok ellenállni, de mire végiggondolom, hogy kéne, már dumálok is.
- Miért akart bántani benneteket? Ő egy cica, nem? Egyiptomban szent állat… Az tabu mit csinált vele?
Egy kérdésről volt szó, de osztódással szétszaporodott a francba. ANpunak lenni továbbra is szemtelenül menő dolog volt. Plusz egy kis vágy, hogy hamar leperegjen mind a hatvanezer élet, ami még hátravan addig. Úgy gondolom ez visszatérő momentum lesz minden életembe. Hogy mikor lesz már vége. Mint lábgöcsöt kapni futóversenyen, a cél előtt. Mert elég tuti ígérettel várnak a történet végén és mindig fel akarom majd pörgetni magam, hogy máris ott legyek.
Zavartan vigyorgom, túl sokat szövegeltem. Shadi előtt is kezdek saját magam lenni, visszafogottság és álcák nélkül és az ilyen. Mintha nem szégyellném, hogy én akarok lenni A redy player one.
Öregem, ha valami lelkessé tesz, azok a szülinapok. Talán mert nekem egy rohadás volt mind. Anubisz viszont tuti örülne, ha attól fél para, egy bulin láthatja mindenki mennyire odavan a legmenőbb Egyiptomi istenért. Lehet be kellene vallanom neki, így gondolom. Csak tudod hogy van, az ilyet könnyen seggnyalásnak veszi az ember.
- Az jó lesz! Te mit szólsz? Sütnék neki tortát, áthívnánk néhány ismerőst, lehetne programot csinálni. Pl mindenki rárakja a homlokára egyik egyiptomi isten nevét és lehet találgatni…
Közben felfalok néhány szakkönyvet. Részletkérdés, ideje lenne. Most az életem is átgondolom, teljesen. Egy ideig elkerekedő szemmel bámulom Shadit, aztán összeáll minden. Egy kicsit az idő is. Kattogni kezd bennem néhány hangos óramutató. Megtörik pár erkölcsi tanítás szilárd dogmája. Hajszálrepedések egy agyagköcsögön.
- Holnap már nem megyek be a suliba! Igazából mindent meg tudok tanulni magán úton, amit ott érdekel, papírra meg már nincs szükségem. Azta, Vándorló palota! De ilyet én nem tudok. Akkor beszélnem kellene boszorkányokkal, ugye? Mennyire durva lenne egy Vándorló palotában dolgozni! Hú Shadiya, én lehetek Howl is, nem? Szőke vagyok, mint ő! Köszönöm, hogy ezeket mind mondod nekem!
Varázskereskedést kell nyitni, meg még egy csomó minden! Legalább húsz élet kellene hozzá, az is meglesz! Hiába volt szar életem, értéktelen fos, ha most ennyi ajtó kitárult. Igaza van, lehetek akármi, akárki! Beleszédülök, mert üvölt bennem egy csomóminden és nagyon nehéz lehiggadni. Shadi miatt megpróbálom. Első körben lélegzek, a másodikban talpon maradok és csak fejben írok tele néhány krónikát a terveimmel. A szfinx ezt csak fokozza. Eufóriában ázva andalgok ki utána, segítek pakolni is. Elég nehezek, mert Shadi jó magasat akar, de nem bánom. Marha energikusnak érzem magam, ha éppen tudni akarod. Mint akit feltöltöttek.
- Tök aranyos feje van
Kommentálom, mintha csak hóembert rajzolnánk. Nem fogom fel. Amikor megvágja a kezét, felszisszenek, talán már parázok egy kicsit.
- Nem kérsz a sebedre valamit? Biztos fáj.
De Shadi nem nyavalyog (mint én, ha a helyében lennék) úgyhogy mindaddig tátom a szám, amíg az a cucc meg nem mozdul. A dolog ugyanis életre kel. Elég bambán és ártatlanul, de legalább nem aranyos állatra hasonlít.
- Neki nem fog fájni, ugye? Amúgy nagyon menő, jól néz ki, egész jóképű is.
Kár ennyit szövegelni, édes istenem, de kár, mert baromi világosan megmondja mi van.
- Shadi, várj, megcsinálom, csak vigyetek engem is.! Összehozok egy vihart, csak…fel kell rá készülnöm.
Vagyis összetörni. Szerencsére ez megvan néhány másodperc alatt. Az ember könnyen lerohad, ha arra gondol, hogy született egy gólem és ki kell nyírnia. Vagy megölte a pszichiáterét. Elég, ha csak bevillan Terence képe, amint kijelenti, ő a legjobb barátom. Biztat, vagy felírja a gyógyszert, dumál velem, mert Ben bácsi halála és Shadiya meg Anpu között volt egy ilyen szakasz. Mocsok magányos része az életemnek. Vagy ott van anyám, apám,  halott kínai hercegnő és sok, gúnyos bazki egyszerre vonyít fel fejemben. Idegesen tördelem ujjaim. Nincs több xanax! Mágus, vagy drogos, ez itt a kérdés! Apró szél kerekedik, felnézek az égre, már gyűlnek a felhők odafenn, bár eddig kisebb feszültséget loptam, konnektorból, vezetékekből, ha sikerül villámot csiholnom, akkor a gólem tuti megdöglik. Szegény.
- Illetve, kicsit beljebb húzódnál? Mert te nem sérülhetsz meg.
Csúnyán dörögni kezd, amikor arra gondolok Shadiék is el akarnak menni. Hősködni, nélkülem. Itthagynak megint. A villámok mindjárt megérkeznek.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] A kérdésére széttártam a karjaim kezemben egy sütivel. Ezt a kérdést a coven is rengetegszer feltette már, hogy miért hallgattak az istenek. Legalábbis a többségük.
- Erre Anpu tudna neked inkább válaszolni. Valószínűleg nem akarnak kockáztatni egy újabb nyílt háborút az unseelie-vel. Azt mondják legutóbb is nagy pusztítással járt és rengeteg életet követelt, így inkább ők maguk passzívak maradnak és rábízzák azt a néhány kóbor sötét istent azokra az emberekre akik harcolni akarnak és a néhány seelie-re aki nem ért egyet ezzel a politikával. – mint amilyen a mi fey-ünk is volt és igazából minden seelie, aki az utóbbi időben átlépett erre a világra. Hogy ők kik voltak és hányan voltak, azt viszont nem tudtuk mi sem.
Tényleg lehet, hogy mégiscsak valamennyire hasonlók voltunk, Siegfried és én. Egyikünk családja sem volt egyszerű, őt is elhagyták végső soron, és az elvárások is megvoltak mind a két helyen, csak másmilyenek voltak, de a hatásuk attól még ugyanaz volt.
Bastet viszont… nem szívesen emlékeztem erre a kalandunkra, még ha tanulságos is volt. Viszont nem is volt igazán titok a felemelkedett előtt, csak egyszerűen nem esett jól a lelkemnek felidézni.
- Bastet egy… kárhozottaknak hívjuk őket. Egy olyan lélek, amelyik megrekedt az emberi és a fey létezés között, és ettől szörnyeteggé változott. Ő tényleg úgy nézett ki, mint amilyennek ábrázolták, ember test, macska fej, elég groteszk. És rendkívül sértődékeny volt, az első rossz mozdulatot támadásnak vett, de ezen túl is mindent megtett, hogy provokálja Anubist. Megpróbált megölni engem, Aerynt majdnem sikerült is neki, csak fey mágia tudta meggyógyítani, hogy életben maradjon. Ráadásul Bastetnek több élete volt. Anpu idézett lelkei széttépték. Majd megidézte Ammitot magát és ő is darabokra tépte. Azután megint széttépték. Végül párbajoztak és a sakálunk nyert. – a darabokra tépést pedig szó szerint kellett érteni. Érdekes módon tudtam az egészről nyugodtan beszélni, pedig megélni és végignézni borzalmas volt. Valahogy el tudtam távolodni az emléktől, egy történetként nézni rá, a törés pedig, amit Bastet szavai és Anubis parancsai okoztak közöttünk olyan dolog volt, ami már nem számított. Így, hogy végül fény derült rá, hogy minden problémánk gyökere az volt, hogy érzéseink voltak egymás iránt, már nem fájt, ami akkor történt. Csak nem lett volna szabad elfojtani, hanem akkor meg kellett volna beszélni, de úgy tűnt az a seb még nem volt elég mély, kellett Terence hogy rendesen feltépje, hogy ki tudjon tisztulni.
Sigi lelkesedése a parti iránt továbbra is érthetetlen volt. Főleg, hogy nem nagyon volt kiket meghívni rá, az egyiptomi coven itteni sejtje már többször jelezte, hogy rendeznének egy fogadást a nagyúr tiszteletére, de ő minden alkalommal udvariasan visszautasította. Noha azt mondta nincs ellenére a szórakozás, csak a hajbókolás és a megjátszott udvariasság fárasztotta.
- Őszintén nem tudom, hogy sülne el. – szerettem volna osztani a lelkesedését, tényleg, de akik tudták kik és mik voltunk, azok valószínűleg feszélyezve érezték volna magukat a fey mellett, akik meg nem tudtak semmit – bár ilyen ismerősünk igazából nem volt, csak a temetkezési vállalkozásnál dolgozók – azok előtt meg titkolózni kellett volna, ami súlyosan ült volna közöttünk.
A vándorló palotát nem láttam, bár hallottam róla, így csak egy mosollyal jutalmaztam, a lelkesedését és pár bólogatással, hogy igen, ezeket mind meg lehetett oldani. A mágia tényleg nagyon sokrétű volt, és Ena akár segíthetett is neki ezekben a dolgokban. Őt pedig úgyis meg fogja ismerni, ha jön velünk Afrikába akkor ott, hogyha nem jön, akkor meg majd utána legalább a bolt miatt.
Odakint az udvaron volt a próba, ami pedig eldöntötte, hogy a fiú jöhetett-e velünk megszerezni az Idő Homokját, vagy még nem állt készen, hogy éles helyzetbe és veszélyek közé keveredjen. Az aranyos fejre elmosolyodtam, végülis tényleg egészen barátságos ábrázata lett a gólemnek, de hát nem kellett nekik feltétlenül csúnyának lenni. A kezem megvágása egészen apróság volt. Amikor Sigi megkérdezte, hogy fáj-e, és hozzon-e rá valamit, csak felé emeltem a véres tenyeremet, mély levegőt vettem, amivel merítettem a kötelékemből Anpuval, mire a seb szélei összehúzódtak végül heg nélkül összeforrtak.
- Kisebb sebeket be tudok gyógyítani mágiával. – igazából nagyobbakat is, bár nem volt kifejezetten erősségem a gyógyítás. Aerynt nem tudtam meggyógyítani, nem anélkül, hogy ráment volna a saját életerőm, amit megtettem volna egy felemelkedett életéért… mostmár nem biztos, de reméltem, hogy sosem kell majd ezen komolyan elgondolkodnom. Ez után Siegfried mellé álltam, szemben a gólemmel.
- Nem fog fájni neki. Nem érez semmit, olyan csak, mint egy gyakorlóbábu, ami nem mechanikusan mozog, hanem mágiával. Se értelme, se gondolata, se öntudata nincsen, emiatt ne aggódj.
Azt mondják, Hamarchis más volt, neki volt öntudata és gondolatai, de az egy olyan kifinomult mágia volt, amiről én még csak álmodni sem mertem. Az én gólemem csak egy kis egyszerű építmény volt. Megveregetem bíztatóan a fiú vállát, majd hátrébb húzódtam és figyeltem, ahogy Siegfried erőt merített. Valamire rátalálhatott az elmúlt napokban, tudta, mihez kellett nyúlnia. Figyelemre méltó volt, tényleg odatette magát a gyakorláshoz, kérdés, hogy ez elég lesz-e. A ház fala mellett álltam, és visszafogott levegővel figyeltem, hogy mi történik.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Sóhajtás kíséretében veszem tudomásul, hogy mi van. Csak ami egy realista regényben lenne, amit emberekről írtak. Hiába emelkedett felül mindenki. ANput sem kell megkérdezni, esetleg ha együttérzően beszéltetni akarnám seggfej istentársairól.
Nem is fárasztom több kérdéssel Shadit és csak magamban írok kérvényt a többieknek. Tetű mód kiröhögnének.
Nem tetszik, hogy feység után is lehetek rossz arc. Az ember azt hinné benő a feje lágya valakinek, aki Thorként vagy épp Bastetként éri el a nirvánát, erre tessék. Mindig van egy háló, amibe bele lehet gabalyodni.
- Gondolom kilenc élete volt, szóval vérmes ellenség és vérbeli macska lehetett. Egy kis idő múltán hidd el ez majd jól mutat a krónikátokban. Miután elhalványul minden vizuális imput és marad a kopasz tény, hogy elpicsáztátok Bastetet.
Aeryn esetében nem vagyok biztos, esetleg ha nagymama lesz és felmászik valami Titanicra, hogy beledobja gonosz emlékeit az óceánba.
Én el tudom úgy képzelni, mintha egy papírcicát gyűrtek volna össze, de Shadira biztosan nem érvényes. Teketóriázok, ilyenkor átlépkedek jobb lábamról a balra, mintha szúrós növényeken állnék. Pedig csak az van, hogy megint belemásztam valami kellemetlenbe. Ajkaharpdálós dilemma, Shadinak nem-e lesz ebből elege. De az már legalább kiderült mennyire tudok bocsánatot kérni. Nagyon. Kitart a talpam alá képzelt szúrós növényzet, illik hozzá a kéztördelgetés.
- Szerinted nem kéne? És ha csak mi lennénk? Azok, akik tudnak róla? Meg az Anubisz torta?
Ami a képemben landolna? Talán. Leeresztem karjaim és nem szólok róla többet. Shadi jobban ismeri, ha ő bizonytalan, az egész szar ötlet.
De van itt még egy zsákkal, például vándorló mágikus pszichiátria. Nagyon adnám! A bipoláris szakasz két vége közt napok telnek el, én meg egyik végletből csapódom a másikba. Belegondolni is merész mennyire lehetek idegesítő egy tízes skálán. Lenyelek néhény rakás elektromos "juj"-t és nem ugrálok. Baromi nagy haladás. Csak megjegyzem, hogy a palotám is steampunk stílusú lesz, mint Howlé.
Asszem túl sok mitikus figura bolyong a fejemben. Néha összeverekszenek, Flash leoltja Thort, vagy inkább fordítva, Pikachu közbekotyog, Howl pedig igazából sötét hajú.
Most már csak egy gólemet kell legyűrnöm. Ha megkérdeztél volna, rávágom, simán megtaposom a tagot, csakhát a feje rajta van, meg minden. Lehetne egy barátom!
Shadi sebgyógyulását úgy nézem, mint a kedvenc animém, aminek most a címe sem jut eszembe. Azt a szövetregenerációt, öregem!
- Nagyon király vagy!
Rábámulok a gólemre, de rendesen. Aztán felfogom, hogy nem lehetek ennyire picsa. Főleg heteroként. Ez csak olyan, mint a Harry Potter mozgó figurája, amit majd eltalál egy bombarda. Remélem. Biccentek, összeszedem magam és kissé hátralépek, mert lelkileg rá kell hangolódnom a viharkeltésre. Érzelmi időzített bombám már ott várt a sarokban, csak elő kellett hívni. Ez a része kifejezetten simán ment. Gondolom olyan apróságok is beindíthatták, mint az apám és xanax hiány, de a java még csak következett, le is kellett imádkoznom egy villámot az égből és irányítani. Ahogy dörrent felettem és megjelentek azok a bizonyos magasfeszkók, ebben már nem voltam annyira biztos.
Átcikázik felettem egy jókora villanás, én meg majd be szarok. Bizonytalanul meredek a gólemre és mire erőt merítenék belőle már szertefoszlik, nekem meg reszket a kezem. Hatalmas levegőt veszek, riadtan próbálom nem eloszlatni azt a pár frissen keletkező mogorva felleget.
- Össze fog jönni, esküszöm össze, csak még egy kicsit be kell depiznem.
Jobban, még jobban. Szegény gólem, Shadi, Anubisz, ott kell lennem Hórusz sírjánál. Kerekedik némi szél, de ez nem elég, csak összekócol minket.
- Lehet el fog tartani, de addig próbálom, amíg nem sikerül…
Figyelmeztetem Shadit, hogy talán nem két percig fog a házfal mellett állni.
- Meg utána lőni is megtanulok, rendesen.
Némi fogadkozás és eléggé lerohaszt a tudat, hogy semmihez sem értek.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Sigi valamiért nagyon rá volt fixálódva arra a tortára. Nem akartam letörni még jobban a lelkesedését, így végül megadóan bólintottam.
- Jól van, rendezhetünk egy ilyet. Kikeresem mikor tartottak neki szánt ünnepet az őseim, és az jó alkalom lesz. – ha már nem volt születésnapja. Ha nem találok ilyet a naptárban, akkor a legközelebbi holdünnep is megteszi majd, persze csak miután visszajöttünk. Akár arra is ráfoghatjuk, hogy megünnepeljük a győzelmünket. Ha nem győzünk, akkor meg úgyse térünk vissza, ez egy ilyen dolog volt. És ahhoz, hogy mind túléljük és ott lehessünk ezen a bulin, még sok víznek kellett lefolynia a Níluson, és Siegfriednek is bizonyítani kellett a rátermettségét.
A lelkesedésére elmosolyodtam, amivel fogadta a gyógyításom. A boszorkányok ereje sokszínű volt, talán ez volt az egyetlen mondhatni előnyünk a felemelkedettekkel szemben. Mindenhez értettünk egy kicsit, ameddig a feyünk elégedett volt velünk. Szerencsére Anpu elégedett volt velem, legalábbis mostanában eléggé kimutatta…
- Köszi. Ez egy elég hasznos képesség. – válaszoltam. Igazából nem létezett nem hasznos képesség, csak kevés képzelőerő, ezt a nagynéném mindig kihangsúlyozta, bár szerintem ő csak élvezte a gólemek teremtését, mint egy alkotómunkát. Nagyon sokáig egyáltalán nem is kellett harcra használnia őket, csak a warlockok megerősödése után.
Türelmesen vártam, hogy a fiú mit kezd azzal a silány utánzattal, amit hirtelenjében építettem neki. Haszin legalábbis biztos nem lett volna vele elégedett, még szerencse, hogy nem látta. Most jó volt arra, amire kellett. A ház falához húzódtam, mert nem tudtam miféle vihar kerekedik majd Sigi igyekezetéből. Ahhoz képest, hogy odabent mennyire elegánsan irányította az elektromosságot, most kicsúszott az erő a kezei közül. Talán a stressz vagy a teljesítés vágya tette, volt, akiből a vizsgadrukk jót hozott ki, de voltak bőven, akik inkább leblokkoltak ilyen helyzetben. Szerettem volna megkönnyíteni a dolgát, de most nem tehettem, mert Harmarchis sem fogja, ha harcra kerülne a sor. Ha valaki az életéért küzd, na az tényleg stresszes, és nem hagy helyet a hibáknak. Most viszont időnk legalább volt, a lényeg, hogy ő is tudja, hogy képes rá. Sokszor már az is elég volt.
- Csak nyugodtan. Mondtam, addig van időd, ameddig el nem indulunk a reptérre. Ne siess, emlékezz, hogy a konnektorból milyen jól ment. Képes vagy rá, nem más ez a villám sem lényegében, csak egy kicsit nagyobb. Kicsi golyókkal még nehezebb is zsonglőrködni. – mondtam bíztatóan, miközben leültem törökülésben a verandára.
- Képzeld azt, hogy a gólem megöl minket. Ott fekszünk vérbe fagyva, én, Anubis, Aeryn, akit akarsz. Az elég depi. – és ez múlt rajta, hogy tud-e küzdeni vagy nem, de ezt már nem tettem hozzá. Majd utána elmegyünk lövöldözni is, de az ez után már egészen könnyű lesz, szinte móka.
A gólem csak állt továbbra is, mint egy szobor.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Feldobom őket valami fergetegessel! Vagy mindenki megelégszik vele, ha befogom, hátba veregetem Anubiszt, boldog születésnapot kívánok neki egy léggömbbel és tortával?
Öregem, felejthetetlenné kéne tenni! Valahogy. Időm éppen van előkészíteni valami sörponghoz hasonló banzájt, meg amit menő emberek csinálni szoktak Egyiptomban, ott a google, tudni fogja.
Ha megkérdeznél róla, bizonyos kalandokban hasznosabb boszorkánynak lenni. Ilyen ez is, amiért a gólemet csépelem, valahol rendesen sajnálom a tagot. Csak áll és néz bambán, hagyja, hogy bántsam. Ha nem villámos lennék, hanem mondjuk az lenne a felemelkedő képességem, hogy lemállik tőlem a vakolat, sokkal haszontalanabb lennék bárkinél. Mert a gyógyítás mindenhová jól szokott jönni. Ha azt tudnám, nem lenne kérdés, hogy visznek.
Az se akkora dolog még, amit most tudok, talán csak felbosszantanám a szfinxet, vagy homokvihart keltenék, ami nem jó senkinek, mert belemegy a szembe minden a világon.

Izgultam, mert tétje volt a dolognak. Ha ez most nem sikerül, hivatalosan is haszontalan leszek, egy szikrázó Pikachu. Ő sem kellett senkinek, Ash csak azért kapta meg, mert már minden normálisat elvittek.
Ajkam rágcsálva bénázgatok, leeresztett vállal, kényszeredett mosollyal fogadva Shadi biztatását.
- Mikor indul a gép?
Ha csak wc-re és enni megyek ki, lehet van esélyem. Ez azért eléggé lerohaszt. Bólogatok, miközben kényelmesen elhelyezkedik, mert el fog tartani. Hiába tudom elméletben, szükség valami pluszra, igazi égi háborúra, aminek csak egy kis szeletét használnám fel most. A mennybolt elég mogorva, dörög, ez is több az abszolút semminél, amíg téblábolok sikerül totál elszomorodnom. Valahol vicces, hogy ez motiváció. Másrészt meg valós félelem. Olyannyira, hogy végigszánt rajtam valami hideg haláltudat, ami mostanában árnyékomba lépett. Ben bácsi, Terence, ha még ők is kihalak mellőlem, örökbe fogadok egy ilyen gólemet. Szegény, tényleg csak áll. Vérbe fagyott Shai… Megremeg ajkam szegélye, izgulok, mintha a lelkemet mérnék a túlvilágon és érezném, sokkal súlyosabb mint egy tollpihe. Annyi megszabadulni való feszkó van benne. Két kezem reszketni kezd, az ég hangosan kongja mennyire béna lesz kimaradni megint, ki temeti el a temetkezési vállalat dolgozóit, amikor átcikázik az égen Ő, akit elkapok. Ügyes kis pillanat, a markomba zárom, mintha csak lelopnám az égről. Érzem, hogy pattog tenyeremben, mint egy kanos fecske. Gyorsan megforgatom és csinálok belőle egy kisebb gömböt. Baromi rossz vagyok minden labdajátékból. A kidobóssal konkrétan kínozni lehet.
- Bocs Joel!
Nevezem el hirtelenjében a gólemet. Nem kéne. A gömb a képében landol ugyanis és széttörik a feje.
- Ez most elég undok volt tőlem Joe, de menni szeretnék, ne haragudj. Egészen porrá kell őrölni, vagy jó lesz? És…mennyibe fog kerülni a repülőjegy? Lesz még időm naptejet venni előtte? Meg izé...egy nintendót?
Jut eszembe, hogy más gondok is adódhatnak az utazással. Bár ha az egyetemi pénzem élem fel, nem csak a csomagtérbe tudok jegyet venni. Vagy elrontok egy bankautomatát! Mindig elfelejtem valójában mennyi ajtó nyílik ki, csak mert szikrázol.

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] - Két nap múlva. – válaszoltam a fiúnak. Két nap alatt meg kellett tudja oldani a gólem elpusztítását, ha képes volt rá, szerintem bőven elég idő volt. Mauritánia nem volt a közkedvelt úticélok egyike, hogy minden nap menjen oda repülő, így csak a döntés után napokkal későbbre tudtam csak jegyet foglalni. Természetesen az első osztályra, egy isten nem utazhatott a turisták között. Legalább nem lesz tumultus a gépen, az se ártott. Az viszont, hogy mennyi ember jön, végülis mindegy volt, a covennek nem igazán számított a pénz, volt belőle elég, és egyébként is minden forrást megmozgattak volna azért, hogy az egyetlen fey, aki szóba állt velünk a lehető legnagyobb kényelemben utazzon egy akkora csapattal, amekkorát jónak látott.
Úgy tűnt, hogy a burkolt fenyegetésem, miszerint meghalhatunk, és Siegfried sikerén gyakorlatilag a csapat élete múlhatott megtette a hatását. A vihar nőtt, az égben pedig villámok születtek, még ha sokukat csak mennydörgés formájában lehetett hallani. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, és végül a felemelkedett elkapott egyet, amit utána gömbbé formált – ügyes trükk – és végül hozzávágott a gólemhez.
- Arra elég jó volt, hogy helyed legyen a csapatban. – mondtam egy visszafogott mosollyal. – De a konzisztencia fontos, úgyhogy őröld porrá a többi részét is, csak hogy gyakorold a pusztítást, és magabiztos legyél, amikor gyorsan van rá szükség.
Igen, a magabiztosság elég fontos volt a mágiában, ez volt az egyetlen gyenge pontja Siginek. A kontrollhoz az kellett, hogy tudja, képes rá, és hogy ne veszítse el a fejét, sem a bizalmát saját magában, hogy ez igenis a része volt, joga volt hozzá, kiérdemelte hosszú életek sorozata alatt.
- A jegyet állja a coven, meg a szállást is, amiatt ne aggódj, és szerintem két nap alatt be fogsz tudni szerezni mindent, amire úgy gondolod, hogy szükséged lesz. Szükségem lesz az útleveledre a foglaláshoz, de ha nincs olyanod azt hiszem gyorsított eljárással huszonnégy óra alatt azt is tudnak neked csinálni.

Shadiya&Sigi

[You must be registered and logged in to see this image.]
Teljesen tartható az ébren-szomjan kategória két napig, ha Joel engedetlenkedne. Franc essen belém, hogy nevet is adtam neki! De szokásom volt, ha tudni akarod az igazat. Mivel háziállatra folyton csak vágytam még a pókokat is elneveztem a konyhában, amíg Ben bácsi rá nem jött, hogy Toby és Erica nem a képzeletbeli barátaim és agyon nem vágta őket seprűvel. Szomorú nap volt ez a Spiderchild klán életében.
Shadi megkönnyítette a helyzetem, hogy saját haláláról mesélt, az egészet elképzelve már olyan rohadt egy hangulatba kerültem, hogy Joel feje bánta. De szarrá kell facsarni a többi részét is. Lehajtom fejem, hogy Shadi ne lásson szomorúnak. Ez csak egy gólem, én meg férfi!
- Oké, az utolsó részéig por lesz. Örülök, hogy mehetek, addig tuti abajgatom, amíg nem sikerül.
Az ő életük fontosabb egy fiktív havernál, szóval villámokra fel! A homlokomon előbukkanó néhány kósza verejtéket azért letörölöm még, elég feltűnően megkönnyebbülök, hogy nem saját zsebből megy. Viszont az útlevélben nem vagyok biztos.
- Azt máris elkezdem intézni akkor. Szabad? De este mindenképpen visszatérek, már kitaláltam, nem vihar lesz, hanem megpróbálok áramot hozni bentről, az is jó gyakorlásnak, vajon kiérek-e vele. Holnap meg majd csinálok egy nagyobb vihart, csak tudod, nem jó szegény madaraknak, ha összekutyulom az eget. Megmondanád Joelnek, hogy maradjon itt és várjon meg?
Bámulok Shadira, az említett gólem "pillantását" kerülöm. Kicsit viszketek mindenhol, hogy vajon időben elkészül-e az útlevelem, a bürokrácia ugyanis kegyetlen úr. Lehetőség szerint azonnal rohannék intézni, akkor is, ha baromi ronda leszek a fényképen így égnek álló hajjal.
// Akkor ezzel szerintem zárhatnánk és nagyon-nagyon köszi! Várom Lancet! //

Sigi & Shadi

[You must be registered and logged in to see this image.] Elégedetten bólintottam Siegfried elszántságára. Ha a gólem porrá válik az utolsó kavicsig, akkor már biztos voltam benne, hogy készen fog állni akár Harmachisra is. A kitartásért mindenképp járt egy jó pont, ebben a szakmában, vagyis a mágiában az egy elég fontos dolog volt. Léteztek istenadta tehetségek, de semmi olyan, amit megfelelő mennyiségű szorgalommal ne lehetett volna kompenzálni. Az istenek sodorták ezt a fiút az utunkba, ebben biztos voltam.
- Persze menj csak. Nem kell engedélyt kérned, felnőtt ember vagy, és már mondtam, hogy jöhetsz. – ezt még meg kellett tanulnia. Önbizalom és önállóság, szüksége lett volna rá, ráadásul én nem voltam a főnöke, és semmiképp sem szerettem volna felvenni ezt a szerepet. Nővér és valami mentorféle lehettem, bár ez utóbbit is inkább Anpura hagytam volna. Ez persze ellentmondott annak, amikor feltételt állítottam annak, hogy jöhessen, de ezt is csak az ő érdekében tettem. Hogy növekedjen az a bizonyos önbizalom, locsolni kellett, mint egy cserepes virágot az ablakban.
- Ezek mind jó tervek. Még találd ki, hogy a föld alatt áramforrás nélkül hogyan fogod ezt megoldani… esetleg vihetnénk magunkkal majd kütyüket, amiből ki tudod szedni az áramot, ha kellene. – gondolkoztam hangosan. Persze nem kellett volna még ezzel is stresszelnem, de fel kellett készülnünk, hogyha nem tudott még a tenyerébe villámot teremteni, hanem vagy vihar kellett hozzá, vagy forrás. Ha a föld alatt tudott vihart idézni, az is jó volt. Arra kicsit összevontam a szemöldököm, hogy elnevezte a gólemet, de féltem ezzel nem volt mit tenni. Sigi ilyen volt. Más körülmények között még aranyosnak is találtam volna.
- Ne félj, nem megy sehova ameddig nem adok neki más utasítást. Ha kell itt állna az idők végezetéig, de tudok újat csinálni neked bármikor, csak szólj.
Ez után már bemehettünk a házba, végülis a fiúnak el kellett indulnia ügyet intézni, és még nekem is sok dolgot meg kellett szerveznem, például venni neki is egy repülőjegyet. Mielőtt azonban elváltunk a vállára tettem a kezét.
- Minden rendben lesz.

//köszönöm én is a játékot!//