Jelenleg 129 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 129 vendég :: 1 Bot A legtöbb felhasználó (154 fő) Csüt. Nov. 21, 2024 7:13 pm-kor volt itt.
A csinos dobozokat nem hibáztathatom a tartalmukért, az őket csomagoló ujjak mellettük hevernek leszakadva, vörös foltokkal szennyezve a terítőt. A csomagoló ujjak tulajdonosán ugyanazt keresem, mint immár három évszázada mindig, mikor történik valami velem, körülöttem. Annak a mocskos szukának a jeleit, amit mindenkire nyomdáz mint egy holdkóros örök kisgyerek. Persze, ő egy követő csak. Valaki, aki áhítattal imádja őt, hozzá imádkozik és képes bármit megtenni az elégedettségéért. A dobozokban a cserfes ascendant darabjai lapulnak, sok ezredik figyelmeztetéseként annak, hogy Coal nem felejtett el. Egyre ritkulnak ezek a meglepetésszerű szarságok én pedig jegyzem az összest. Nevekkel, helyekkel, évszámokkal amik senkit sem érdekelnek és senkinek sem fontosak. Miatta választottam a vámpírlétet, hogy takarodjon a fejemből és a testemből. Ő zúzott porrá, hogy aztán mégis szélnek eresszen a nagyvilágba. Fényes diadalként éltem meg, mert hittem benne, hogy a mesteremnek kellek és majd általuk, szabadon kiteljesedhetek. Eldobtam magamtól az esélyt, hogy valaha a körforgásból kikerülve fey legyek. Ilyen áron nem akartam semmi lenni. A szuka tett olyanná, amilyen vagyok. Viszont legalább egy évszázada nem volt szerencsétlenségem hozzá. A létem nyugodt folyamban terelődött és építhettem. Valamit, ami az enyém. A saját mesteri hatalmamat viszont be kellett biztosítanom, rengeteg alkut kötni, olykor a szilánkjaimból könyörögni ki valamit. A halál nem kegyes társ, sosem volt az. A dobozokban viszont a hatalmam gyújtósának szaggatott darabkái köpik az arcomba a nemet. Megint beletolakodott az életembe, dühömet a követője szenvedi el. - Hívd. - utasítom századjára is, már nincs elég foga sem, hogy értelmes szavakat formázzon. Szerencséjére annak a gusztustalan szajhának meglehetősen jó füle van és mindent meghall, amit szánnak neki. Ó, engem is hallott éjjelente biztos vagyok benne. - Hívd. - gyújtom meg a kis palackot. Ejtse ki a rohadt nevét és könyörögjön neki, hogy vakarja ki a szarból. Az ordítás szinte el sem jut a füleimig, csak a jelképre koncentrálok a bordavonalán, arra az ősi szutyokra, amit olyan hévvel nyomatnak magukba, mintha legalábbis ettől kelne fel a nap reggel. Félrerakom és a sérült hús rózsaszínjében gyönyörködöm. Ostoba fiú, ment volna inkább kurvának. A gyönyörű kék szemének csarnokvize túl gyorsan szivárgott el a tű alatt. Elájul menthetetlenül. A nyakára tenyerelve az ölébe ülök, a vérének avas, poshadt szaga van előttem. - Nem szép dolog elájulni, kicsikém! - főleg nem egy olyannak, mint ő. Meztelen combjai súrlódnak a nadrágom hűvöse alatt. Visszapofozom az életbe, helyből, csípően csattanó ütésekkel. Csak egy szemmel tud már pislogni koszos világunk kis színpadán. - Le sem szar téged. Nem érdekled őt. - súgom a tépett szájára, súrlódnak a fogaink felületei. Lev jut eszembe, a nem túl készséges üzleti feltételeivel és a vérével, ami újra megnyitotta a kapukat a mesteri szintemhez. Aki hagyta, hogy kiéljem magam a testében. Az okos elme már odalett, lelke visszakerült a körbe, hogy hamarosan újra megszülethessen erre a földre. A biztosítékom volt, a kurva erőforrásom. Felállok a félhalott imádóról és arrébb tolom a gondosan visszazárt dobozokat. Befejezem a rajzolt kört és mormolni kezdek. A hangom a varázzsal száll messzire, Coalt szólítom ide, a követője teste mellé valami régi, nagyon régi nyelvnek valamiféle dialektusán. Emlékszem erre a szövegre, hogy milyen nehezen tanultam meg. Az üzenet és az energia már elment hozzá. A hívásomé, te nyomorult szuka. - Ezt nem tudod nem meghallani. - nem, hiszen lánc. Olyan lánc, amit talán az első warlockok kovácsoltak szavakból. A kört vérrel húztam fel és készen állok ki is engedni belőle, ha elrendeztük amit el kell. Talán készen állok meghalni is. Újra. - Mozogj ribanc.. - remélem nő képében jön ismét, hogy a benne élő rohadó lény átégessen egy szép szempárt.
Unseelie
It's gonna be a wild ride with
Coal
Hozzászólások száma : 6
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Pént. Május 20, 2022 12:46 am
Hallja az imát. Hallja azt a néma imát egyenesen az összetört, megcsonkított fiú középszerű lelkéből elődübörögni. Neki áldozta az Ascendantot, előbb a gondosan kiszámolt, irgalmatlan szenvedését, aztán a halálát: visszaengedte a körforgásba, megterhelve olyan erőszakos halállal, hogy a lélek azonnal utat találjon egy újabb születendő lénybe. Majd neki áldozta a saját szenvedését is, aztán a szenvedése fűtötte vérszomjas gyűlöletét az átoksújtotta parazita iránt, és most arra készül, hogy a saját élete után a halálát is neki ajánlja fel. A fiú igazán hisz, hiszi a szenvedés értelmetlenségét, a test értéktelenségét, az irgalom nélküli űrt, a minden cél és jelentés nélkül való káoszt, amely az élőkön uralkodik. Nem lehet nem hallani ezt a gyönyörű, szavak nélkül imát. De nem a fiú az, aki odaszólítja, hanem a másik. A másik pedig még mindig nem ért semmit. Az ajtónak nekiploccsan valami, mintha a tenger hulláma ütődne hozzá. Az ajtórés alatt sűrű, sötét vér szivárog be, és egy nagyon ismerős szag jön vele, annak a kazamatának a levegője, amelynek Lyre olyan sokáig volt a vendége láncra verve, nap helyett szentségtelen ereklyék ragyogásában sütkérezve. Hínáros, állott tengervíz, vízbe fúlt dögök, vér és más emberi mocsok, amelyet a kazamaták fölé emelt templom masszív tömjénfüstje enyhít. A porhüvely szinte vadonatúj, a vér, ami a lány könnyű, fehér ruháját borítja, nem ebből a testből származik, de a meztelen lábfejen és lábszáron a horzsolások és karcolások nem gyógyultak be. Súlyosabb sérülések nélkül sikerült annyira megtörnie, hogy belebújhasson, de a lélek háborgása még ott viszket belül, mint egy gombás fertőzés, a lány hol könyörög, hol fenyegetőzik, hol sokkot kap, nyilván le kell mészárolnia még néhány csecsemőosztályt ahhoz, hogy teljesen elhallgasson végre. Itt szorít, amott lötyög a test, még össze kell szokniuk egymással, de így is jóval előnyösebb viselet, mint az az öregasszony, akit előtte hordott, és pláne az elmúlt hetek sűrűn váltogatott emberi porhüvelyei, míg David elő nem kerítette ezt az Ascendantot. Miután belépett az ajtón, véres lábnyomokat hagyva maga után, egy hosszú pillanatig csak nézi a vámpírt. Évszázadok gondos keresztezését, tenyésztését, nemesítését látja maga előtt egyetlen tökéletes lényben megtestesülni – és egyúttal mindazt, ami ennek a groteszk megcsúfolása és árulása. Évszázadok óta ránézni sem volt kedve. Most mégis, kissé nosztalgikus érzés tölti el, mint a lányt, amikor a gardróbja szortírozásakor ráakad egy régi nyári ruhára, amit nagyon szeretett, ami a kedvence volt, aminek a mintája, a tapintása, az illata rövidke kis élete megannyi édes és izgalmas emlékét foglalja magában… és egy pillanatra megkívánja, bárcsak újra ne lenne az az égésnyom, az a javíthatatlan szakadás, az elfeslett anyag. Ez Lyre. Egy javíthatatlan szakadás a tökéletességen. Fanyar, üres mosolyra húzódik a szája, miközben közelebb lép hozzá. - Én megmondtam, hogy idővel vágyni fogod a végső halált… úgy tűnik, most jött el a pillanat. A kislány tövig rágott körméről lekopott a fekete körömlakk, egy-egy kis folt csak. Felemeli a mutatóujját, de végül mégsem történik semmi: nincs kedve hozzá. Nem éri meg az erőfeszítést. - Csak nem ennyire megviselt az elvesztése? - gúnyolódva lebiggyeszti a száját.
Mestervámpír
It's gonna be a wild ride with
Lyre
Hozzászólások száma : 7
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Pént. Május 20, 2022 10:57 pm
Valamiféle fizikai kielégülést kellene minimum éreznem ennek a nyomorult testnek a szenvedése láttán. A szemeiből még mindig a vak hit süt és elhiszi, hogy amit tett az valami nagyobbat szolgált. Elkövetett egy gyilkosságot annak a szukának a kedvéért, amikor fogadni mernék, hogy rá sem nézett eddig soha. Sosem voltam képes elfogadni azt, hogy ez honnan ered. A vak hit, ami koszvadt és véres ösvényeken viszi őket keresztül s ők boldogan menetelnek. Pedig meg sem szólítja őket, nem szükséges. Anélkül is imádják és odáig vannak érte, pedig azt sem tudják mi ő valójában. Mi a lénye, az a bűzös és mocskos sötétség, ami megül a nyelveden, rátapad a nyálkahártyádra és nem bírod levakarni. Képtelen vagy rá, csak ha puszta kézzel esel magadnak. Még a saját halálom pillanatában is ott ült a nyelvemen az a mocsár és kátrány íz. Szerencsére ez a test már könnyedén megszabadult tőle. Egy emlék csak, ami a zsigerek mélyén lakik. A jelet le akartam égetni méghozzá úgy, hogy ne kerülhessen vissza. Merő passzióból a cserfesemért. Az informatikus az én jeleimet viselte, hozzám tartozott és noha a modorától az összes illemkönyv leugrott a polcról egy máglyára, utat lelt hozzám. Coal pedig régen nem adott hírt a figyelméről. Túlságosan régen ahhoz, hogy túllépjek a létén. Az emlékét nem tudom magamból kiirtani, pedig próbáltam. Választottam a sivárságot és a szolgaságot, akkor nincs lehetőség a magunkba süllyedésre. Az emlékek nem érhetnek el. Ez a tévhites, naiv buborék elpukkant. Két napja vagyunk itt mi ketten összezárva. Két napja nézem az ascendantom lélektelen szembogarait abban a dobozban. A szavak könnyedén hagyják el ajkaimat, ez a szöveg kipusztíthatatlanul égett belém akkor régen, mikor még túl nyitott és naiv voltam irányában. Az ocsmány csatornaszagú valója pedig úgy töltötte ki a tagjaimat, mintha csak valami kesztyűbáb lennék, amibe próbálgatja az ujjait. Inkább érzem meg most is, mert látni nem látom. A szaga erőszakosan nyomul be az orromba, a torkomat ingerli. Mint valami évszázadok óta bűnben rohasztott doboz tartalma. Akaratlanul is megforgatom a csuklómat. Ízekre tépett ott lenn, hogy újra összerakjon amíg bele nem unt a végtelennek ható büntetésbe. Megbántam-e a vámpírlétet? Miatta nem. Ha újra ugyanott állnánk mint akkor, ő kiűzve a testemből én futva, loholva arról az átkozott helyről..akkor is megtenném. Önként. A jelenlétének hangja is elér, erősödik az okádtató esszencia a dohos helyiségben. Majdnem kedvesen csengő női hang szólít meg. Majdnem. Azt a rohasztott rezonálást nem tudja kitörölni. Nem az én fülemnek. Megfordulok, már nem érdekel a warlockja, haszontalan darab szar, aki nem volt képes megvédeni magát. Értéktelen. Várom azt a bizsergést a tarkómnál, ami felismerést jelez és a buta emberi elme kívánná magának: ismerős arc, ismerős hang. Egyik sem ismerős, mert ő nem létezik az én szememnek.Mert valami sokkal rosszabb annál, mint amit megmutat. - Nagyon sok mindent megmondtál. Például, hogy te meg én mindig egyek leszünk. - megigazítom a kontyot a tarkómon. A hajamtól sem tudtam megszabadulni soha, csak ideig-óráig. Semmi maradandó változás, csere, az arcom idősödése. Ugyanaz vagyok és mégsem. Ujjaim a dobozokon zongoráznak végig. Megviselt. Ezt a szót ki sem lenne szabad ejtenie a rohadt szájával, nem is érti a jelentését. - Csak nem zavart a léte az életemben? - szuka. Hiába ez a babaarc és a nagy, ártatlannak tűnő pillantás. Belülről a poshadt szagú rohadás lakik. - A warlockod miatt jöttél vagy mert én hívtalak? - méregetem ezt az alakot amit nem ismerek. Az erejét igen, a hatalma alatt kis híján megtörtem teljesen. Ez csupán egy káprázat. - Szép porhüvely, a faluból van? - persze a szó szoros értelmében nem falu, nem bejegyzetten az a fejekben. Közben meg mégis az. Nem tudom nem elfelejteni, hogy a létemért ő felel. Miatta születtem meg, egyszerűen összerakatott engem is. - Azért jöttél, hogy megölj..Coal? - legalább egy évszázada nem ejtettem ki a nevét hangosan és rögtön mocskosnak érzem magam tőle. Egy iszapban rohadó kis fészek alján kuporgónak, aki arra vár csak, hogy őt megpillanthassa.
Unseelie
It's gonna be a wild ride with
Coal
Hozzászólások száma : 6
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Vas. Május 22, 2022 12:02 am
Mindent megtett, hogy megbánja. Az alku, amit a teremtőjével kötött, semmilyen más célt nem szolgált, mint hogy meggyűlöljék miatta és kivessék maguk közül. Elvett tőle mindent, ami csak csillapíthatta volna a magányát az eltelt évtizedek, évszázadok alatt. Mégis, ahogy ránéz, ahogy érzi a – nem lélek ez, a lélek tönkrement abban, amit választott – az eszenciáját, tudja, hogy Lyre még mindig nem bánja. Nem eléggé. Mit tehetne még vele? Javíthatatlan szakadás. Anomália. Úgy látszik, ahhoz is túlságosan félresiklott valami ebben az elmében, hogy képes legyen megbánni a nyilvánvaló hibát. Azt gondolta, azért hívja, hogy könyörögjön azért, ölje meg végre – mindenkit elsöpört eleddig, aki megtette volna helyette, egyedül ő maradt a végső kegyelemre. De most biztos benne, hogy Lyre nem ezért vette a szájára a nevét. Máskülönben megölte volna akkor, már csak irgalomból is, hogy továbbléphessen, hogy beteljesítse, amire a lélek rendeltetett. De neki már nincs továbblépés, így hát ez maradt, a véget nem érő büntetés. Ha nem pár száz év alatt, talán majd pár ezer év alatt. Vagy sosem. Talán tényleg sosem. A lélek bölcsességét az ő esetében végletesen, immár visszafordíthataltanul elnyomja a test, az elme balgasága. Talán tényleg itt az ideje, hogy megölje. Unott, indulattalan fintorral von vállat. - Így lett volna a rendje. – Közelebb lép hozzá, nézi a finom arcot, amit még jobban kiemel az arcát keretező, fövenyszőke haj hiánya. Most, a friss porhüvely nehézségei mellett még inkább elfogja a nosztalgia, mennyire tökéletes, mennyire rászabott volt ez a porhüvely, soha azóta egy sem, a legremekebb sem. Elmosolyodik. – Most is lehetnél ennyire fiatal. Nem jégbe fagyasztott, soha nem változó holttest. Élő lennél. Micsoda gyermekes ostobaság – mosolyogva csóválja a fejét, elmúlt belőle már az indulat. Ez az arc olyan könnyen játszható, élvezetes lesz, épp csak bele kell szoknia, ha a lányt már eléggé megtörte, hogy ne zavarja. Akkor sem fog soká tartani. Lyre elvette a kedvét az örökkévalóság ígéretétől. Hangosan felnevet. - Zavart? A te léted sem zavar, buta gyermek. Pusztán csak… nem volt jogod hozzá. A magadfajta parazitát eltűrjük, ha embereket szipolyoz, de egy Ascendanton soha. – Még közelebb lép, már majdnem kartávolságon belül van. – Hibás darab volt, a lélek jobbat érdemelt ennél. Majd legközelebb ügyesebben választ húst magának. De igaz… felesleges kérdés volt. Érzem a szagát a nevetséges gyászodnak. – Két napja bomló húscafatok szaga nyomja el a saját jelenlétét, rajta ragad a mosoly az arcán, illik ehhez az archoz a mosoly, a lány nem mosolygott eleget, de majd ő használja helyette is a ruganyos, játékos arcizmokat. - A warlockkal pontosan azt tetted, amit ő is kívánt magának. Miért mentettem volna meg attól, hogy vértanúmmá váljon, ha erre vágyott? – kivillannak a fogai a mosolyából, David mást mondana, David azt akarná, hogy a fiú, az egyik legelső tanítványa éljen. Talán hagyja majd neki, hogy megmentse, ha kibírja addig. A dicséretre kihúzza magát, úgy illegeti a lényegét, ami a testet betölti, mintha egy új ruhát húzott volna magára. - Importcikk – ennyit mond csupán, nyilván Lyre is tudja, hogy nem, a falubeliek arcai egyívásúvá belterjesedtek mára, szőkék, fakóvörösek, halványbarnák, jellegtelen arcúak. A lányban sokkal több a tűz. A lány még most is próbál ellenállni… talán az, amit majd Lyre-rel tesz hamarosan, elveszi a kedvét a makacskodástól. Kartávolságon belül van immár, sőt, kinyúl most, hogy megérintse, a lány pici tenyerébe fogja a tökéletes, magának készült arcot, és ha hagyja, talán nem ragadtatja magát ennél tovább. - Kíváncsi voltam, mit akarhatsz tőlem, lovacskám – dorombolja szinte a lány kellemes hangján. – De mi mást akarhatnál még, mint hogy véget vessek a szenvedéseidnek? Kérd, és talán kegyes leszek – simítja meg az alsó szemhéja alatt a bőrét. – Talán megteszem végre.
Mestervámpír
It's gonna be a wild ride with
Lyre
Hozzászólások száma : 7
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Vas. Május 22, 2022 1:40 am
Ez a szag és a rengeteg fájdalmasan fellüktető emlék a jele annak, hogy jó döntést hoztam valamikor régen. Azóta sem éreztem, bár nem is volt teljesen világos miért döntött végül úgy, hogy elmehetek. Nem mintha képes lettem volna rá, vagy lett volna bennem bármi amit önbecsülésnek hívnak. Részenként kellett magamat összekanalazni és szépen lassan felépíteni. Ha van ezen a világon bármi, ami eltölt némi elégtétellel, akkor az ez. Soha többé nem tud hozzámférni és használni engem. Nem öltheti fel az arcom semmihez. Nem szólal majd meg bennem és nekem nem kell belül ordítanom, hogy takarodjon ki belőlem örökre. Hiába telt el hosszú idő, az érzésre mindig emlékezni fogok. És a szagára is. Most pedig itt áll velem egy helyiségben, magával húzza a bűzös múltat és a lényének mocskosan mindent betöltő érzetét és mindezt egy fiatal lány képében, akit még az agyam is úgy tart nyilván, hogy nem közülünk való. A hajszíne és a vonásai elárulják. Talán az a hely már nincs is meg, talán már mind halottak a beltenyészet félresikerült szerencsétlensége miatt. Pedig milyen bájos ez az arcocska! A tekintetéből azonban sem a báj, sem a törékenység nem süt. Túl öreg az, ami kinéz onnan mélyről. Vajon mióta lehet már benne? Elég régóta ahhoz, hogy tökéletesnek nevezhesse? - Nem hiszek az ilyesmiben. - akkor sem tettem és most sem teszem. Mindent felül lehet írni. Ez az elrendelés egyébként is csupán az ő agyának a kitalációja, ami része annak a nárcisztikus önimádásnak amiben magát füröszti folyamatosan. Olyan régóta létezik, hogy talán ostobaság lenne számokkal kifejezni és nem érti mi a probléma a cselekedeteivel. Elkap a viszolygás a közelségétől, mintha a lány alakja csupán egy hologram lenne amiben a sötét és bűzös iszap gomolyog. Egy hazugság csak, mert másképp nem tud itt járni. - Nem én lennék élő sem fiatal. Te lennél. Ennyi idő után már a lényegemet felzabáltad volna. - talán akkor megijesztett, hogy minden gondolatomat pontosan feltérképezte. Ismerte a jelenemet, a múltamat, a vágyaimat és a félelmeimet is. Mindet ellenem fordította, mindent megmutatott. El akarok lépni a közeléből. - Érdekes. - rágyújtok, a warlockja vére még húzza a bőrt a kezemen. Apró, száraz darabkánként pereg le róla a mozdulatok miatt. - Szerintem ahhoz van jogom amire megteremtem magamnak a jogot. - az informatikusra megteremtettem. Önként sétált be hozzám és talán rá sem jövök, hogy nem egyszerű halandó...ha nem akartam volna kicsit magához tértíteni, jobban mondva eltántorítani a pimasz visszabeszéléstől. S lám, mi kincshez jutottam. Ráfújom a füstöt, hátha azzal távol tudom tartani. Ha képez egy láthatatlan pajzsot közém és közé. Tökéletesen hallanám a helyiség másik végéből is. - A lélek nagyon is jó helyre került. Egy briliáns elmével ki tudott volna teljesedni, ha a kicsinyes bosszúhadjáratodon túl gondolnál ilyesmire. - el akarom hesegetni őt mint egy zavaró legyet. Döglegyet. Mégsem akarok másfelé nézni. A warlock nem érdemel már egy pillantást sem, hisz bizonyára éppen földöntúli gyönyöröket él át, hogy az imádott istensége itt van vele. Eljött hozzá. - Talán mert élve tehet valamit a kultuszodért a többi mániákus között? - persze a kérdés költői és újabb adag füsttel támogatom meg. - De valóban nem kell élnie. Nincs értelme. - ha mégis, a látását úgysem lehet már helyrehozni. Élne és mégsem tenné. Bár az imádottja biztosan találna neki egy megfelelő szerepkört. Mondjuk főételként egy szektás szombatra. Ügyelek rá, hogy a műsorra ne kezdjek el fintorogni. Lehet, hogy nekem vérre van szükségem az életben maradáshoz, de ő egy idegen testben illegeti magát egy gyerekszajha mentalitásával. Kurva. - Igen, azt látom. Felhígult a tégelyed? - mert azok voltunk neki. Én is csak azért születtem meg mert ő azt akarta, hogy úgy legyen. A megfelelő külsejű, felmenőjű és képességű szülőktől. Mint egy átkozott kutyatenyészet a gazdi örömére. Mosoly helyett kevés híján vicsorba fordul az arcom. Az érintése megráz és valami nagyon elemi ellenállás izzik fel a testem mélyén. Újabb emlékek csak nem ezektől az ujjacskáktól, de ezt az érintést ismerem. A hologram alattit, a nyálkásat ami viszolyogtat. - Vagyis látni akartál. - szinte halott tekintettel nézek rá, valaha tisztában volt azzal is, hogy mitől rebben meg a szempillám. Ezerszer látta az arcunkat a tükreiben ahhoz, hogy ismerjen. Eléggé ismerjen. Akkor persze csak ember voltam, egy kölyök. Nem ez, ami most. - Azt, hogy hagyj békén. - vágom el a túlzó szavak folyamát. Véget vessen a szenvedéseimnek, persze. Biztosan meglenne annak is a gyönyöre ha ő lenne az, aki megteszi. Csak nem áll szándékomban ezt az örömet megadni neki. Ráfogok a törékeny csuklóira és elveszem a kezeit az arcomtól. Nem akarom, hogy simogasson, megérintsen. - Nem szerepelt a terveim között egy második korai halál. Pláne nem általad. - egyszerűen ellépek tőle, megkerülöm és távolságot ékelek kettőnk közé. - Nem leszel ott mikor megtörténik. - biztosítom, inkább önszántamból gyalogolok ki a napfényre mintsem a szenvedésemen élvezkedjen. - Azt akarom, hogy mássz ki az életemből. Már odadobtam a halandóságom, hogy ne legyél a testemben. Most azt hiszem eljött az ideje, hogy békén hagyj végre. - nem felszólítom, bár bujkál bennem, hogy megtegyem. - Vagy már elfelejtetted mi volt az igazi vágyam amit páros lábakkal tiportál szét? - vajon a lány mennyire van még tudatánál ott benn? Elég ereje lehet ahhoz, hogy kiűzze magából? Vagy csupán egy csinos pofi ami éppen megtetszett neki?
Unseelie
It's gonna be a wild ride with
Coal
Hozzászólások száma : 6
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Vas. Május 22, 2022 6:44 pm
Nem hit kérdése. Magának készítette el Lyre-t. Az övé volt. Most is az övé, tulajdonképpen, épp csak használhatatlan, semmire se jó azonkívül, hogy felbosszantsa magát, ha csak ránéz. Nevető hümmentéssel veti hátra a fejét. - Te szegény, árva gyermek. Nem úgy emlékszem, hogy minden pillanatát gyűlölted volna annak, ahogy - megnyalja a lány ajkát, kis szünetet tart, mielőtt kimondaná a szót: - kitöltöttelek. Vet egy pillantást a szolgája felé. Úgy nézi a véres kezével, a cigarettával az ujjai között, mint egy különösen ocsmány és egyúttal különlegesen ritka rovarfaj utolsó képviselőjét. Igen, azok az ujjak csodálatosan megfelelőek voltak minden iszonyat megtételére. - Elég gyéren megalapozott jognak látszik az, amit még ez a fiú is meg tudott tiporni - mosolyog gonoszul, egyenesen a füstfelhőn át a szemébe nézve. - Kiteljesedni? Mégis miként, egy élősködő konzervjeként? - a szája őszinte, tömény undorral görbül, aztán legyint. - Már letettem arról, hogy valaha képes leszel megérteni a világ működését. Úgy tűnik, ez a fogyatékosságod már nem korrigálható. Javíthatatlan szakadás. Elgondolkodva fordul megint a szolga felé, de mindeközben Lyre felé sétál egyre közelebb és közelebb, neki szól a széles, aljas mosoly is, ami most megjelenik az arcán. - Nahát, milyen kedves tőled, hogy így szíveden viseled a kultuszom sorsát. Netán vissza akarnál térni, ezért hívtál, kisfiam? Biztosan találunk neked valami megfelelő pozíciót… mélyen a föld alatt, biztonságban. - Felemeli a kezét, hogy megérintse, de mielőtt megtenné, még játszik egy keveset, csak az aurájába piszkál, utána érinti csak meg tényleg. Mosolya szélesebbé válik a reakciótól, a szavai hallatán aztán felnevet. - Én hívtalak talán magamhoz? Én imádkoztam forrón, hogy megjelenj előttem? - megcsóválja a fejét. - Olyan vagy, mint azok a pszichoanalitikusok, akik mindenféle szörnyűséggel vádolják az embert bugyuta álmok alapján, miközben nekik van tele a fejük vérfertőzéssel és gyerekgyalázással. - Cirógatja, undokul, viszolygó gyengédséggel, mintha valami nagyon visszataszítóhoz nyúlna. Tökéletes volt, és elrontotta. Utálatos kis szarcsimbók. - Azért hívtál ide, hogy hagyjalak békén? - Nem hagyja, hogy lehúzza magáról a kezét, belemarkol szinte az arcába, mint egy ragadozó madár. Aztán elereszti. Gunyoros tekintete elárulja, mennyire meggyőző ez a begyakorolt kis monológ így, hogy gyakorlatilag menekül előle, miközben egy törékeny kislány testében áll előtte. Nem is kommentálja. Néhány másodpercig úgy méregeti, mintha azt fontolgatná, hol harapjon bele, aztán inkább a warlockhoz lép, végigsimít a fején, a véráztatta tincseken, sok vért veszített, épp csak pislákol benne az élet, de még nem adja meg magát. Épp csak egy gyenge ordítással nyugtázza, ahogy kiégeti a vérző ujjcsonkokat. - És ezt a szép retorikát hogyan szeretnéd átültetni a valóságba? - keze intésére a dobozokból szinte előrobbannak az Ascendant oszlásnak indult darabkái, és összeállnak, összeépülnek embermagasságú oszloppá, majd a saját fordított keresztjévé a warlock mellett, számos szimbólum közül ezt használják legtöbben. Nyilván a warlock is viselt egyet, mielőtt Lyre kezelésbe vette. - Jó fiú - súgja a szolga fejbúbjára, rácsókol, aztán megfogja a hasznavehetetlen kezét, és rátapasztja a kereszt szárát adó húsmasszára. - Fogd az én nevemben. - A hívő kezében egy ilyen míves hullagyalázás napfényként ragyog fel, és addig úgy is marad, amíg el nem vérzik. - Igen, igen… szabadságot akarsz, bla-bla-bla… én sosem tudtalak volna annyira fogollyá tenni, mint te magadat élőhalottként, Lyre - mosolyog lágyan, persze a fénylő ereklye mellett állva Lyre aligha tudja értékelni a mosolyát.
Mestervámpír
It's gonna be a wild ride with
Lyre
Hozzászólások száma : 7
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Vas. Május 22, 2022 9:04 pm
Az igazi írek, angolok és skótok büszkék rá, ha minél régebbre tudják vezetni a családfájuk vonalát és ismerik a felmenőiket. Én az összeset ismerem és majdnem mind ehhez a szukához tartozik. Egyszerűen mint valami istenkomplexusban szenvedő förtelem, sorsokba, életekbe és kapcsolatokba nyúlt bele. Nekem nincs mire büszkének lennem, hacsak nem arra, hogy Unseelie szempontból jó pedigrével rendelkezem. Persze ez már nem számít, mást választottam. Nem kértem az örökkévalót és a feyjé válás esélyét. Ilyen áron biztosan nem. Megvető pillantással mérem végig. - Talán rosszul emlékszel. Nem kértelek, hogy mássz belém. - a pillantásom metsző, hűvös. Valójában ijesztő élmény volt, hogy a tudatom nagyon is érzékelte mit tesz és mire használ engem. Minden pillanatánál hagyta, hogy jelen legyek. Mintha direkt akarta volna, hogy ne tudjam becsukni a szememet és elfordulni. - A jog nem azt jelenti, hogy a nap 24 órájában figyelem őt. Óvatlan volt. - én pedig nem figyelmeztettem erre a nyomorult mételyre, ami az életemet rágja már három évszázada. - Az üzlet tisztességes volt kettőnk között, bár ezt a fogalmat te nem hinném, hogy ismered. - a drága harapásfüggőm, aki sosem mondta azt, hogy legyen elég. Aki miatt nekem kellett tartani a féket minden alkalommal. - Borzasztóan sajnálom. - cseppet sem bűnbánó félmosolyra rándul a szám. Pontosan leszarom az ő világa működését. Neki nem kellene itt lennie, sosem kellett volna. Ha annyira jól működne ez a világ, akkor a gusztustalan lényét senkinek sem kellene megismernie soha többé. Nem pedig felém sétálnia 300 év után, mintha tegnap váltunk volna el és most mindenáron a közelemben kellene lennie. Irtózom tőle és az emlékétől is, ami szerencsére már csak egy emlék. - Áh, parazita vagyok egy ascendant véréhez de visszaengednél a fanatistáid közé? - a föld alatt a szájából sokkal rosszabb értelmet nyer, mint amilyen valójában. Megint az orromba kúszik a dohos, nedves pinceszag némi rohadt növényével megkeverve és a véréé, a sötét, sűrű szutyoké, amit a torkomba erőltetett. - Nem tudnám elég imádó hangon nyögni a nevedet, sajnos elbuknám a felvételit. - elhúzódnék tőle, ki saját magamból is, de nem tehetem meg. Nem bújhatok el előle itt. Hiába meleg az ember keze akiben van, ha abból valami hűvös süt ki. - Forrón? - gúnyosan horkantok egyet - Nem nevezném forrónak. A fejem pedig csak miattad van tele ilyenekkel, nem magam miatt. Azokat te követted el. - a saját bűneim pedig rám tartoznak, már nem férhet hozzájuk. Az enyémek. Akkor is az enyémek ha figyeltetett. Elegem van az érintéséből, ebből a simogató súrlódásból közöttünk. Elveszem a kezét, ne érjen hozzám. Soha többé. - Pontosan azért. - már magamtól is undorodom, mert a húsba markoló ujjai nyomait érezni fogom még hetekig, talán hónapokig. Nincs az a tusfürdő, az a parfüm ami a szagát le tudná rólam takarítani. Távolodunk végre és legalább nézhetem az imádójával, aki képtelen volt kinyögni ennek a gyalázatos imának a sorait, hogy magához könyörögje az úrnőjének jelenlétét. Vagy urának, attól függ honnan nézzük a hovatartozását. - Mondjuk, hogy értelmes lényként próbálok hozzád állni és ha igazak a hírek, akkor te sem csak egy basáskodó fertőzés vagy. - rávicsorgok mosoly gyanánt. Pedig az, egy fertőzés és bennem lakik. Hiába halott a testem, hiába adtam a lelkem azért, hogy ne így legyen. Még mindig így van és így is lesz. Sóhajtva nézem a megható jelenetet amíg nem válik valami mássá és nem látom meg Lev testének darabjait valamiféle groteszk keresztté válni. Mocskos kurva! Olyan fénnyel izzanak fel a darabkák a hívő kezében, hogy szinte a szemgödreim mélyéig hatol a szúrós fájdalom. Kénytelen vagyok hátrálni még jobban, de abban a ragyogásban csak körvonalakat látok. Hullagyalázó kurva és nem több. - Nem vagyok fogoly. Már régen túl kellett volna lépned egy három évszázaddal ezelőtti történésen. Mit számít egy valaki ha van helyette 50 másik? - fel kell nyögnöm, nem tudok ránézni de hátat sem fogok neki fordítani, az volna a balgaság. - Azt akarom Coal, hogy ne mássz az életembe többé. Ne nyúlj bele mint valami régi eposz istene. - vagy egyesével fogom kinyírni a szektája tagjait és elküldöm neki a fejüket csinos kis dobozokban. - Egyáltalán mit akarsz még tőlem? Már nem tudsz használni. - hátrálok az ajtóig, azt kinyitva pedig az ajtólap funkcionál pajzsomként, hogy ne lássam azt a ragyogóan bántó fényt. Pedig illik Levhez valami ilyen halál utáni lét. Furcsa talán, de nehezebbnek érzem magam a közelsége nélkül, mégis jobban. Biztos valami mágikus szarság ez is, mert mindig van valami ilyen buktató. Mindig. Alkut fel sem ajánlok, nem érdemli meg és én sem, hogy még alkudozzak vele a sorsomról. Mintha köze lenne hozzá. Meg fogom..meg kell találnom a módját annak, hogy valahol itt rohasszam egy ketrecben és törlesszem neki az eddigieket.
Unseelie
It's gonna be a wild ride with
Coal
Hozzászólások száma : 6
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Hétf. Május 23, 2022 1:56 pm
Ahogy a vámpír folytatja a szájtépést ebben a gyermetegen toporzékoló stílusban, egyre inkább elfogja az unalom, és az unalom nála veszélyes hangulat. Milliószor hallotta ezeket a fordulatokat, az meg, hogy Lyre mit tart tisztességes üzletnek, vagy hogy a számára üzlet lehet egy kiemelkedő lélekkel való játszadozás, bármilyen alantas, deviáns húsba is van zárva, végképp nem kelti fel az érdeklődését. Az Ascendantban semmi érdekeset nem talált a benne lakozó lelken kívül. Sokáig bírta, ez igaz, megannyi lehetőséggel teli haláltusa volt, de a múltja ismeretében ezt el is várta. Ki sem vette belőle a részét, meghagyta a friss beavatottaknak, hogy végre méltóképpen belemárthassák a kezüket az áldozati vérbe. Ez a provokáló kis félmosoly épp csak egy unott szempillarezdülést vált ki belőle. Ha nem lett volna olyan régen, hogy látta, most nem tartana ilyen soká a türelme, de így még mindig kitartóan várja, hogy Lyre előbb-utóbb kiböki, miért hívta ide. Ugyanakkor… egyáltalán nem véletlen, hogy olyan régen nem látta. Eleinte még közelről figyelte a sorsának alakulását, gyönyörködött a kínlódásában, a számkivetettségében, az elveszettségében – de aztán megunta. Most sem igyekszik meggyőzni, hogy érdeklődnie kellene iránta. Ásít egyet, jól nevelten eltakarja a száját a kezével. Kicsit mintha elgondolkodna, de aztán úgy rázza meg a fejét, hogy világos legyen: dehogy, soha fel sem merült. - Dehogy, Lyre. Egy áruló mindig áruló marad. Sajnálnám a vért, amit a fenntartásodra kellene fordítanom. Az unalom úgy görög előre és hízik, mint egy hatalmas hólabda. Még a végén agyonnyom valamit. - Lehet, hogy elfelejtetted már, mit jelentenek a szavak, amiket a szádra vettél – von vállat, és Lyre-t nézve arra gondol, hogy el kellett volna hoznia magával Davidot, megküzdhettek volna egymással, ebben talán találna még valami szórakoztatót. Vele nem bánna el ilyen könnyen, mint ezzel a szerencsétlen fiúval. Persze, David is esélyesen elveszítene egy-két fontos testrészt közben, de hát az élet ugyebár ilyen. Na jó, ezen tényleg muszáj felröhögnie. – Hát persze. Mindenről én tehetek. Ha ennyi idő után sem tudtad megtisztítani az elmédet tőlem, akkor valóban feleslegesen dobtad el az életet – gunyorosan fúrja a pillantását Lyre-éba. Kicsit olyan arcot vág, amikor Lyre megerősíti, hogy igen, ezért hívta ide, hogy még egyszer végighallgassa ezt a sok sületlenséget, mintha a Happy Mealjében egy körömcsipeszt talált volna. Hihetetlen. Más szemmel kezdi vizslatni a vámpírt: talán megbolondult. Lehetséges, hogy annyira kötődött a vértasakjához, hogy megbomlott az elméje a gyásztól. Végtére is, minél inkább elszigeteltebb valaki, annál inkább felértékelődnek a leglazább kapcsolatok is. Lyre pedig olyan elszigetelt, mint egy magányos égitest. Milyen érdekes dilemma, életben hagyjon egy megroppant elméjű vérszívót? De nem, ahogy belemerítkezik a vámpír figyelésébe, a gyanút nem követi bizonyíték. - Ez már majdnem úgy hangzik, mintha lenne egy ajánlatod a számomra. Ez majdnem olyan nevetséges, mint az előbbi követelőzés. Nem is vár választ. Ahogy a vámpír elhátrál a holttest bűzlő darabjaiból emelt kereszttől, ő előre lép, lassan követi, mint egy dögkeselyű: most hálás lehet a közelségéért, hiszen árnyékot, menedéket ad a szent tárgy ragyogásától, ha egy törékeny lánytestnyit is csupán. - Azt gondolod, nem léptem túl? Már nem haragszom rád, Lyre. Puszta következetességből történik minden, ami veled történik. Nem fordítok rá személyes figyelmet. Nem számítasz. Gondolom, könnyebb elviselni a csapásokat úgy, hogy azt hiszed, ez az elégtétel ára, de az az igazság, hogy jó ideje eszembe se jutottál. Eluntalak. – Még közelebb lép, csak egy közeledő sötét sziluett a háta mögül áradó fényben. – A követőim persze találnak valami kellemeset abban, hogy folytatják a büntetésedet, de ki hibáztatná ezért őket? Elvégre halandók. Megvannak a korlátaik. A vámpír az ajtólap mögé rejtőzik, nem tart sokáig lerobbantani a helyéről. Az egyetlen menedék, amit kaphat, ha nem akar kimenekülni a helyiségből, az, ha elfogadja, hogy igenis odalép hozzá, bár nem érinti meg újra. - Dehogynem tudlak használni. Használlak is. Hasznos elrettentő példa vagy a többi Ascendant számára, aki megtagadná a végzetét. – Közelebb hajol, túl alacsony hozzá képest, de így is annyira az arcába mászik, hogy már majdnem lássa a romlotot mosolyát. – Elképzelni sem tudok nálad nyomorultabb lényt, Lyre – dorombolja szinte. – Az egyszerű, hitetlen emberek világában sosem volt helyed, a tieidet önként dobtad el, és aztán még a vámpírok is kivetettek maguk közül… ha jól hallottam – teszi hozzá lustán, évődve. – Még arra se vagy képes, hogy megvédd a játékaidat. Ki akarná ilyen vegetálásra cserélni a fény felé vezető utat? Megölhetnélek. De a puszta megsemmisülés korántsem lenne ekkora büntetés, mint hogy hagylak élni – szinte kedvesen cirógatja meg az arcát. Egy kicsit csendben van, aztán felnevet. - Micsoda játékos vagy, lovacskám. Eddig is untalak, de úgy látszik, mégiscsak el tudtad érni, hogy meg is szánjalak, te szánnivaló, nyomorult árnyék. Legyen. Vegyél magad mellé egy társat, teremts egy gyermeket, vagy köss magadhoz egy alakváltót, ami tetszik. Oszd meg valakivel ezt a nyomort, hadd gyűlöljön ő is érte. Megtarthatod, megígérem – Az álla alá fog, közelebb húzná magához az arcát, talán csókot akar nyomni a szájára. – De ha még egyszer hozzáérsz egy Ascendanthoz, pontosan ugyanerre a sorsra fog jutni az is. Talán ezúttal gondoskodunk róla, hogy végig is nézd.
Mestervámpír
It's gonna be a wild ride with
Lyre
Hozzászólások száma : 7
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Hétf. Május 23, 2022 10:52 pm
Csak reménykedni tudok abban, hogy ha már megélem egy újabb értékes személy elvesztését, legalább ez a némber is elhúzza a belét mielőbb Dublinból. Londonban bizonyára érdekesebb dolgokat találna, vagy esetleg a világ végén. Lehetőleg minél távolabb tőlem. Bár lehetséges, hogy nekem kellett volna sokkal messzebbre mennem innen. Nem mintha nem hinném, hogy a nyomorék szektája nem terjesztette ki a csápjait a szélrózsa minden irányába...de mégis kisebb lett volna mindennek az esélye. Egy ideje nem figyel már ő maga, ezzel viszont tisztában vagyok. Azóta valahogy a hold fénye is élénkebbnek tűnik. Ezt egyszerűen meg lehet érezni. - Áruló.. - felnevetek, olyan érdekes fogalomalkotása van. Nem lehetek áruló, ahhoz valamiféle esküt kellett volna letennem, netán imádnom őt vagy hasonlók, de a kezdetektől nem szerettem a közelében lenni. Még úgy sem, hogy elmondták mi lesz a sorsom. Abba viszont csak a birkák nyugszanak bele. Tornáztatom az ujjaimat, ez a beszélgetés már hosszabb, mint amilyennek lennie kellene. Nem kellett volna idehívnom. Soha. - Igazán örvendetes lenne ha elfelejtettem volna. - de rengetegszer, milliószor hallottuk mi együtt is. Mert hozzá szóltak, de az én testemben voltunk az ő tudatával és lényével kiegészülve. Minden szó úgy égett az elmémbe, mint egy igazi imádság. Bár számára sokszor csak zavaró mellékzöngék voltak, vagy a mocskos lelkének posványos imádatba fürdetései. - Az nem volt hiábavaló. Az emlékek meg.. - legyintek egyet, mintha nem számítanának. Nos, talán tényleg nem számítanak már. Nem szoktam álmodni és nem kísértenek azok az arcok sem. Néha eljutottam odáig, hogy ki kellene adnom őt egy lovagnak. Azok legalább szívesen öldökölnek a bigott szektások köreiben, végtére is a warlockok azok, akik végrehajtják a rituáléit és előkészítik neki a porhüvelyeit. - Rég voltak és nem számítanak. - A bosszúvágy az, ami meghajtja a testet és dolgoztatja az elmét. Nem a légből kapott hirtelenkedés, hanem a hosszú idők alatt formált vaskos bosszúvágy, ami már-már tapintható is. - Még az is lehet, hogy akadna. - valójában irtózom a gondolatától is, hogy akármilyen alkuba belemásszak vele. Egyébként is min próbálnánk meg alkudozni? Hogy lerövidíti a számára annyira evidens rohadékságát? Vagy azon, hogy legalább a következő évezredig nem jön a közelembe sem ő, sem a pribékjei? Erre nem tudok ajánlatot tenni, valamint akármikor átverhet. Ha éppen gondol egyet, akkor bármit képes semmisnek venni. Mint most amit az ascendant testével tesz, hogy fegyverként fordítja elém azt, ami maradt belőle. Coal ilyen. Nem több, csak egy tenyérbemászó tömeggyilkos némi pszichotikus vonásokkal megpingálva. - Azt hiszem ennek kifejezetten örülök. - tisztáztuk és nem is fogom a figyelmét hajszolni. Akkor fényesebb a világ, ha az árnyéka nem vetül rá. Mégis a nyomomban van a tudata, mint egy lemoshatatlan szag. - Csapásokat. Te ennyi idő után még ezeket csapásoknak tudod nevezni? - hátrálok a fénytől, jobb lenne köddé válni, bár jobban érezném magam ha a warlockja halott lenne, noha szívszerelmem az agonizálás. Nem az első akivel találkozom és sajnos mindig jönnek újak. Kiapadhatatlan a forrás. - A követőid azt csinálják amit mondasz nekik. Te persze semmit sem mondasz évekig ha úgy tartja kedved. - gúnyos a hangom, persze, hogy tőle függ az egész. Eddig is tőle függött. Elunt, kitűnő én sem szeretettel vagy balga vágyakozással hiányolom őt az életemből. Maradjon is így. A robbanás a fülemet is besípoltatná, ha még dolgozna elég emberi reflex hozzá. Kevés maradt meg abból, aki a halálomkor voltam. Mégis többnek érzem magam. Már legalább nem egy ostoba eszköz szintjén kell léteznem. Még ha ez neki nem is tetszik. Úgy nézem, mintha valami nyálkás hernyó képében kúszna felém. Vélek felfedezni mögötte némi undorító nyálcsíkot is. Kizárt, hogy képes lennék alkudozni vele akármin. - Aki nem akarja porhüvelyként élni az életét azt gondolod érdeklik a következmények? A lehetőségek már annál inkább. - némi undor megül a szám sarkában mint egy jól ismert vendég. Nehéz beismerni, de irtózom tőle. Főleg, mert tudom mire képes. Amíg sajnálatosan rám vetült a figyelme odalent, bőven volt időm megtapasztalni milyen is ő valójában. Most nem hajolok el teljesen előle épp csak egy kicsit, hogy minél nagyobb felületen takarja a fényt. Az arca annyira zavaróan másmilyen, de a szemeiben ott lakik ő maga is. A férgeket a legszebb almából sem lehet kiirtani, ha már megtelepedtek benne. Csak ha szétzúzod magát az almát. Onnan meg már nem számít, nem igaz? - A teremtőmre gondolsz? Nos, nem is tudom ki szabott neki és mekkora árat miután volt szíves kilapátolni engem abból a pöcegödörből. - hiába az ártatlanul csendülő hang és az ártatlan arcocska. Minden trükk hiába. - Ki, persze. - elfedek egy mosolyt. Szeretem helyzet. Szeretem, hogy már nem figyel és emiatt semmit sem tud igazán rólam. - Nyomorult...mmm.. - megnyalom a számat. Igen, nyomorult vagyok. Valaki, aki a kárhozatot választotta ő helyette. Ezért mégis jár valamiféle csodás piedesztál, nemde? - Nem is akartam rá vigyázni. Akkor nem lett volna egyedül. - sokáig nem is volt és noha figyelmeztettem, mégis nekem lett igazam. Lev ilyen volt, nem hallgatott ő senkire csak saját magára. Valahol nevetséges, hogy amikor óva intettem a mászkálástól, akkor Coal eszembe sem jutott. Hagyták, hogy elfelejtsem és én is hagytam magamnak. Nem felelek neki. Tényleg azt hiszi, hogy a pöcegödre után nekem ez az élet számít nyomorultnak? Hogy valahogy minden fénytelen lett és engem felemészt valami furcsa depresszió? Abnormális gondolat egy abnormálisan létező lénytől. Grimaszba rándul az ajkam a cirógatástól. Ő ne simogasson, bár mivel a testem már régen nem élő, így ha kell, kizárom magamból. A lényeg, hogy rábólintott arra, amit szeretnék. Semmi más nem fontos. - Kegyes ajánlat ez tőled. - váltok át a simulékony úriember formára, a rengeteg szerep közül most ez alkalmasnak tűnik. Már néha magam sem tudom ezek között hol vagyok én, de talán már senkit sem érdekel. Engem sem. Csak nézem a porcelán bőrt és a hűvöskék szemeket. Szán engem. Ennél tökéletesebb érzelmet ki sem préselhetne magából irányomba. Szánjon és takarodjon el. - Megfontolom melyiket válasszam a megannyi lehetőség közül. - Ahogy kívánod. - mosolyodom el lassan és ha már annyira a közelemben akar lenni, akkor a derekánál fogva magamhoz húzom és a nyakába mormogok. - Majd figyelmeztetem őket, hogy valami gonosz jár a nyomomban. - A tenyerem az arcára csúsztatom, onnan a tarkójára, a meleg haja alá. Sosem értettem miért nem hideg. Csókot nyomok a lány halántékára, búcsúnak beillőt, megpecsételőset és már ettől is a rohadás fog a számra költözni, de meg kell tennem. - Akkor megbeszéltük amit kellett. - vár az üzletem és a dolgozóim. A saját természetfeletti világom perverziói, ahol nincs nyoma az olyanoknak, mint ő. Most már csak a warlockjaira kellene valamit kigondolnom. Elengedem a törékenynek tűnő testet és megint jobb, bár most már át is kell öltöznöm. Szagom lett tőle ami minden bizonnyal még mérföldekre innen is érződni fog. Újra hátrálok egy lépést, hogy minél kevesebb érjen a fényéből. Én, a szánnivaló. Én, a nyomorult. A szabad.
Unseelie
It's gonna be a wild ride with
Coal
Hozzászólások száma : 6
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Szomb. Jún. 04, 2022 11:03 am
Nem érzékeli úgy, mint egy igazi lelket érzékelne, de így is nyitott könyvnek látja Lyre-t. Nem, Lyre sajnos semmilyen ajánlattal nem akar előállni, nem akarja szórakoztatni, nem akarja megengesztelni, és ez bizony nem tetszik neki. De azért még így is akadnak szórakoztató pillanatai. Elvigyorodik. - Jaj, hát nem fordítok elég figyelmet az enyéimre? Ne aggódj értük. Megvan mindenük, amire csak vágyhatnak. Sosem voltam szűkmarkú azokkal, akik hűek voltak hozzám – megrándulnak az ujjai, mintha megint meg akarná simogatni. Vele sem volt szűkmarkú. Lyre testéért cserébe minden ésszerű kívánságát hajlandó lett volna teljesíteni, elhalmozta ajándékokkal a családját és a szeretteit, és néha igenis csinált olyasmit is, amivel Lyre-nek akart kedveskedni. Sőt letépett mindent, ami csak megtetszett neki. Hiszen meg akarta tartani, magának készítette… megint a bosszúság, ahogy nézi, mennyire szerette ezt a kezet, ezeket az ujjakat használni, ezt az arcot viselni. Még azután sem volt kedve elpusztítani, elcsúfítani, tönkretenni, hogy használhatatlanná vált. Gyakorlatilag sértetlen testtel adta vissza a teremtőjének. Nagyjából. Mosolyogva ingatja a fejét. - Meggyűlölt érte? Valahányszor rád nézett, arra gondolt, hogy mi mindent kellett fizetnie azért, hogy kiszabadíthasson? – ragadozó mosolya eluralkodik a lány babaarcán. Mert ez volt a cél. De úgy tűnik, hiába minden, Lyre képtelen már tanulni, fejlődni, a lelkével együtt nyilván az élők rugalmassága is elmúlt belőle. Pedig mennyire szerette benne ezt a rugalmasságot! - Kegyes vagyok – von vállat, így igaz, bőkezű, kegyes és általában megbocsátó. Talán most is készen állt volna valamiféle megbocsátásra… hiszen ideviharzott a szólításra, miközben világszerte követők ezrei imádkoznak hozzá. Mégis Lyre-hez jött, mert azt gondolta, az árulónak mondanivalója van számára. Milyen szomorú is ez. Mosolyog, miközben Lyre váratlanul megérinti, sőt érte nyúl, és magához húzza. – Gonosz? Ezeket a tündérmese-jelzőket még nem sikerült magad mögött hagynod? – belesimítja az arcát Lyre kezébe, beletörleszkedik, mint egy macska, rámereszti a lány nagy, ártatlan szemeit, amik mindenféle kellemes asszociációkat képesek ébreszteni az élőkben. De ezekben a szemekben most nem a gondtalan fiatalság ragyog, és nem is a kín és a rémület, mint akkor, amikor felfeszegette magának a porhüvelyt, mint egy kis kagylót. Most ő van a tekintetében, az néz fel Lyre-re. Belekapaszkodik a ruhájába, köré fonja az egyik lábát, a fehér csipkeruha felgyűrődik, ahogy megemeli a lábát, nincs rajta alsónemű, nagy, mély véraláfutások húzódnak a combján és a csípőjén. Friss. Nagyon friss a test. - Nekem maradt némi hiányérzetem, Lyre – szólal meg lágyan. – Hol van a hála, amiért megszántalak? Hol a köszönet? – Már nem a ruhájába kapaszkodik, hanem a nyakába. – És legfőképpen… hol van a tisztelet? Iderángattál a semmiért. Felültettél. Mégcsak bocsánatot sem kérsz érte? – a lány arca incselkedő, a testével szorosan a vámpírhoz simul, a hangja is játékos, nem kell fenyegetővé válnia ahhoz, hogy Lyre érezze a fenyegetést. A csudába, legalábbis reméli, hogy nem kell. - Mégsem várhatod, hogy lenyeljem ezeket a sértéseket. Mit csináljak most veled? Zúzzalak össze? Vagdossam le én is az ujjaidat, szúrjam ki a szemed? – simít fel néhány ujjal az arcán. – Talán az is elég, ha csak a kis játszóteredet pusztítom el. Nincs szükséged ilyesmire. Mit javasolsz? Hogyan emlékeztesselek a jó modorra, amit egykor ismertél, hogy még egyszer ne felejtsd el?
Mestervámpír
It's gonna be a wild ride with
Lyre
Hozzászólások száma : 7
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Hétf. Jún. 13, 2022 10:24 pm
Vitatkozhatnánk még itt sokáig a hűségről és arról mi a véleményem a követőiről, bár egykoron magam is közéjük tartoztam. Tényleg hittem abban a csodálatos már-már isteni lényben, mert azt tanították. Ráadásul szólt is hozzám és erre valamiért élénken emlékszem is. Különlegesnek éreztem magam tőle. Egy olyan titok és kegy hordozójának, ami másnak nem adatott meg közülünk. Nem akartam elhinni nagyon sokáig, hogy egyszerűen neki készültem. A számára megfelelő ascendantokat kereszteztette, hogy én a világra jöjjek. És még nagyon sok hozzám hasonló. Talán nem tudja, hogy a vérvonalam még nem halt ki. Hogy mielőtt még végleg elrángatott a realitások talajáról már én is benne voltam a kis "programban". Nagyon sokáig, sőt nevetségesen sokáig nem tudtam róla, hogy ez így van. Akkoriban nem igazán voltam önmagam...de az a fiatal fiú a bizonyíték aki most a városban él. Akire nagyon nehezen és óvatosan tudtam csak ráakadni. Életben van és fel kell nőnie. De most nem kell rá gondolnom. Most Coalra kell figyelnem. - Ezzel tisztában vagyok. - biccentek aprót. Sok mindent megkaptam magam is. Minden apróbb gondolatomból valóságot csinált, bár jobb lett volna ha nem bennem teszi..vagy belőlem. - Kegyes voltál ha úgy tartotta kedved. - és persze ha érdemesnek tartotta az illetőt. Ettől még Levnek nem kellett volna meghalnia. A dobozban visszaküldés pedig semmi más csak egy újabb emlékeztetője annak, hogy nem tudtam tőle megszabadulni. - Nem maradtam velük, nem is maradhattam volna. Azt sem értem miért engedett el, vagy miért jött értem. - oldalra biccentem a fejem mintha tőle várnék választ. Egy mesét, amit még ezidáig nem hallottam. Csak egy kölyök voltam, aki magához hívta a halált. A hívásra pedig csak a vámpír felelt, senki más. Ha már elém jön, sőt hozzám, magamhoz húzom ezt a látszatra tökéletes és törékeny, fiatal női testet. Pedig tudom mi lapul benne, annyira pontosan tudom, hogy szabályosan fizikai fájdalmat okoz, hogy megérintem. Minden emlék felélénkül bennem, pedig talán fel sem fogtam őt igazi valójában sohasem. - Szeretem a tündérmeséket. Még mindig. - a tenyerembe szinte beleég az arca és nem ereszt az a pillantás. Ebben semmi ártatlan nincsen, semmi faital. Valami ősöreg lény mereszti rám a szemeit és nagyon is élénken jelen van. Szorosan összehúz a gyomrom, közben meg összezavarnak az ártatlan vonások. Túl régen nem volt már a közelemben. Majdnem tehetetlenül nyögök fel, mert körém fonódik ez a fiatal test, megérintenek a finom ujjak és mégis valami más árad körülöttem. Alányúlok, hogy magamhoz emeljem mintha egy drága szerető lenne aki éppen engem készül megerőszakolni, pedig olyan könnyű mint egy kis vattadarab. Szinte súlya sincs. Semmi sincs. - A hálám volt, hogy többé nem szólítottalak meg. Nem hívtalak. Nem beszéltem hozzád. - ebben van némi kegyes ferdítés és már csak egy kézzel tartom, hogy simogassam a hátát mint egy tényleg törékeny lénynek, akinek erre van szüksége, pedig a karom lerohad annyira undorodom a helyzettől. Ő tette ezt velem. Miatta van minden. Miatta! - Magától értetődően hívtalak ide. Nem tiszteletlenségből. - muszáj távol tartanom tőle az arcomat, a ruhája az, ami még benne tart ebben a térben, a normális világnak nevezett világban. - Bocsáss meg érte, de nem tehettem mást. - le akarom fejteni az ujjait az arcomról, hogy ne üljön ki rá az undor. Nem tudom miféle bocsánatkérést vár, szerintem eleged szenvedtem abban a földalatti posványban kényére-kedvére. De ezek szerint mégsem. - Ettől inkább eltekintenék ha van rá mód. - fordulok és nekitolom a falnak, hátha legalább lemászik rólam a kezeivel. Minden zsigerem menekülni próbál, az agyam folyamatosan csak vészjelzést ad a testemnek, hogy menjen, mozduljon már ki innen. - Azt ne! - szalad ki a számon, az a rohadt kupleráj a mentsváram. A túlélésem legékesebb záloga. - Az a hely az enyém! - muszáj vagyok feljebb tolni, a fülére rágni a szavaimat. - Kössünk üzletet, Coal.. - maradok a fülénél, a nyakánál, úgy nem kell látnom, de azt a tahó kezét a falhoz szorítom. - Meghagyod a helyet és neked adom az ascendantokat akikhez valakinek kötődése van. Mindet magaddal viheted. - kivéve persze azt az egyet. - Leteszem a kurva esküt is rá. - ami nagyon személyes és nagyon neki szóló és már letettem egyszer régen, de akkor még ember voltam és az más. Ezzel letérdelek előtte kimondott formában úgymond. - A jómodort pedig ismerem, nem kell rá újra megtanítanod. - mert még mindig élénken élnek azok a leckék. Túl élénken. - Mit mondasz? - nekem is szükségem van ascendantra, hogy megerősödjenek a mesteri képességeim. Amik röhej, de valahol tőle származnak. Hozzá köthetőek. - Mondj igent.
Unseelie
It's gonna be a wild ride with
Coal
Hozzászólások száma : 6
Re: Finish it (C-L)
» beküldték: Kedd Júl. 12, 2022 10:00 pm
Azt várja ettől a tökéletlen, elrontott lénytől, hogy végre tiszta szívből sírja el, hogy térden állva ölelje a lábát, és zokogjon, hogy sajnálja, megbánta, visszacsinálná, megtenne bármit érte, hogy visszakapja azt a kiszámított, precízen megkomponált életet, amelyet neki szánt, és amelyet már sosem kaphat vissza. Minden, ami ennél kevesebb, kevés. Évszázadok, évezredek kínzása is kevés. Ezért nem viszi vissza a teremtményét – az ő ellopott, tönkretett teremtményét! – a kápolna alatti katakombákba, hogy tovább gyötörje. Egyszer már megtette. Nem volt kielégítő. Talán órákig… napokig… de mégsem. A halála is kevés. - Érted jött, mert a maga felelősségének hitt. A saját… teremtményének – ejti ki lágyan az előző gondolatmenetét. – Pedig soha nem voltál senkié sem, csak az enyém. De az élősködő atyádban volt ennyi kötelességtudat – aljas kis mosoly játszik az ajka körül, mindent, amit Lyre-től már nem vehetett el, azt a választott családján, a vámpírokon hajtott be. Ebben, mi tagadás, lehetett találni némi elégtételt. Lyre magához húzza, a lány dörgölőzik szinte hozzá, mint egy kismacska, miközben ő birtoklóan, tárgyiasítóan futtatja végig az ujjait a vámpíron. Némán súg valamit maga elé, mire a hívő keze lehanyatlik a döghúskeresztről, és kihuny a ragyogás. Szinte űrsötét marad utána. - Talán nem bújhatok beléd többé akként, amire szántalak, de más utakat még találhatunk beléd, hmm, Lyre? – megnyalja a száját, miközben az arcát belefúrja Lyre kezébe. – Mit szólsz hozzá? – egyenesen a szemébe néz. – Nem akarsz újra magadban érezni? Nem érzed magad hiányosnak nélkülem? Mert az vagy – dorombolja, miközben kihasználja, hogy a porhüvely testi valója egészen más asszociációkat kelt Lyre-ben, mint amiket az ő lénye. Rákulcsolja a combját Lyre csípőjére, hozzászorítja az ölét, a belőle származó nedvesség átáztatja Lyre nadrágját, mintha a tenger nyalna végig rajta. – Hiányos és céltalan. Tompán mosolyog a szavain, értelmetlenek, ahogy Lyre létezése is értelmetlen. Nem válaszol rá, nem vitatkozik ezzel az értelmetlenséggel. - Magától értetődően hívsz ide, mégsem tudsz viselkedni. A bocsánatkérésed pedig csak egy szó, ami még arra sem érdemes, hogy legyintsek rá. Nem bánod. Nem bánod még eléggé. – De még mindig csak cirógatja az arcát. – Hát győzz meg, hogy tekintsek el tőle én is. – Ahogy Lyre nekitolja a falnak, már mindkét combját köré fonja, két kézzel támaszkodik a tarkóján, rátűzi magát, mint egy kullancs, és unottan igyekszik kitépni a haját az összefogottságból. Sötét élvezettel nevet fel a szinte gyerekes tiltakozáson. - Neee – utánozza csúfondárosan a hangját, milliószor hallotta már ezt Lyre-től, különböző hangszíneken és helyzetekben, és ebben az utánzásban benne van mind. – Semmi sem a tied, Lyre, amit nem vagy képes megvédeni – mondja lágyan, kedvesen, mintha tanítaná, pedig elkéstek már azzal. – És tőlem semmit nem vagy képes megvédeni. Semmid nincs – ismétli élveteg sóhajjal, hagyja, hogy lefogja a kezét, nincs jelentősége. Újra felnevet. – Semmi üzleti érzéked, kicsikém – hajol bele a nyakába, a torkához. – Van képed Ascendantokat ajánlani nekem cserébe, amikor most mondtam el, hogy ha még egyszer hozzáérsz egyhez is, megbánod? – úgy mar a torkába, hogy az emberfogak vért tépnek, húst marcangolnak, ég a nyoma, mintha mérgező lenne a harapása. – Gondold át újra – dorombolja lustán a fülébe, de ez a hang már sokkal baljóslatúbb. – Valóban ismered? Nem úgy tűnik. Találj ki valami jobbat, de gyorsan. A türelmem már csupán másodpercekben mérhető.