Utálom a kamaszokat! Csak tudnám, miért lettem pont tanár? – ülök le a fotelba – És miért éppen erre a korosztályra képeztettem ki magam? – teszem keresztbe a lábam, és táskámból előkotrok egy cigarettatartó dobozt. Kiveszek belőle egy szálat, a számba teszem, elteszem a dobozt, majd ugyanazzal a mozdulattal előveszem a szivárványos öngyújtómat és rágyújtok. Mélyet szívok a kellemes, bódító füstből, majd kifújom, és máris jobban érzem magam a folytatáshoz – Hol is kezdődött? Igen. Úgy zsenge ifjúságom kezdetén, mikor még… - egy kicsit elcsendesedek, és a távolba révedek, miközben gondolataimba merülök, ragyogó boldogságot sugárzó arccal, szívok még egyet a vicces cigimből, majd hirtelen felhorkanok – Nem! Annyira zsenge én sose voltam. Csak hülye. És bohó. Leginkább hülye. De hát ilyenek a kamaszok. De térjünk is vissza az eredeti tárgyra. Hol siklottam ki annyira, hogy a kamaszokat okítom őőő, mire is? Mindegy, úgy se fogják fel. Vágjunk bele.
Sanyarú, nehéz gyerekkorom volt.. Szegény kislánynak meghaltak a szülei aztán kidobták az utcára… Brühühü.. – ismét egy éltető slukk – Bevettétek mi? A halott szülők különben is hogy a francba dobnák ki a gyereküket? Max a nevelőszülők. Jó ég! Mik nem jutnak az eszedbe? Nem. Tök egyszerű, átlagos gyerekkorom volt. Anyuci és apuci a mai napig él és virul, egészségesen, és vidáman vezetik az egyetemi hallgatókat a jog bonyolult és véget nem érő útvesztőjében. Ja igen! Itt mehetett félre valami. Ugyanis fiatalságom teljében még elhittem a szépet, meg a jót, amit a szüleim a kedves és cuki-muki diákokról mondtak, akik almát visznek a kedvenc tanító néninek, meg sütit sütnek együtt, és az élet rózsaszín. Na igen, a kicsiknek még nem nyílt ki a csipája a világra, az egyetemisták meg már életuntak ahhoz, hogy a tanárt szívassák. Vagyis, attól függ, milyen értelemben, ugyebár. De a kamaszok. Nos ők még tele vannak ötletekkel. De mivel kicsi Ash nem úgy teljesített a suliban, ahogy elvárták, pedig szegény, tényleg hajtott, mint az őrült, így az egyetemi tanár pályára nem futotta, maradt a közép suli. – ismét egy slukk, ez most nagyon kell – Nagyjából ez az életem története. Nem túl izgi. Jó lehetne részletezni azért élménybeszámolókkal, barátságok köttetésével, füvezős sztorikkal, meg vad egyetemi bulikkal, ahol úgy ébredt a csapat, hogy nem tudták, hogy a csillárra hogy kerülhetett fel egy gyerek, mikor nem volt létra a közelben se. – cigimről a parázs lehullik, de a szőnyeg helyett egy apró légáramlat folytán véletlenül a hamutálcán köt ki. – Vagy, olyan sztorikkal, hogy a közép suliban mindenki jót mulatott a táblánál lévő krétapor felhőn, ami folyton a tanárt üldözte. Mindenki. Csak az oktató nem díjazta. De sose derült ki, hogy hogy történt. Hisz csukva volt az ablak meg az ajtó. És a huzat nem vált irányt mindig pontosan akkor, amikor üldözöttje is. Soha senki nem tudta meg mi történt. Mindig megúsztam. Mint már mondtam… A kamaszok tahók! De mondok még valamit! – Elnyomom az elszívott csikket, és eldobom a szélre bízva, ami ezt is a helyére viszi, mint előbb a parazsat – A különös képességgel megáldott kamaszok… Na azok aztán az igazi gecik!