Képesség
Sejtszintű manipuláció. Képes saját, vagy vele fizikailag kapcsolatban lévő élő sejteknek azonnali parancsot adni. Pontos anatómiai ismeret és megfelelő mennyiségű életerő szükséges a sejtek megfelelő koordinálásához.

Jellem
Itt valahogy mindig bajba kerülök. Mi a legtörékenyebb dolog egy emberben? Az akarata? A teste, vagy a csontjai? Az elméje az. Ahogy látom, érzem, tapasztalom. Mert puha s folyton formálódik minden tettel, hatással és ellenhatással egyre nagyobb lesz, magasabb és egyre sebezhetőbb hisz az alap még mindig emberi, még reszkető... gyenge.
Egykor jóhiszemű voltam. Nyílt a világra s annak minden különlegességére. Érthető hisz én magam is különleges vagyok. Helyet találtam, segítettem ahol lehetett, kimaradtam ahol veszélyt sejtettem de mégis. Régi énem romjai ki kitüremkednek a mostani ösztönből. Mert nem nevezném másnak ezt az új állapotot. A túlélés motivál minden áron, a fejlődés mindenek felett s a paranoia minden sarok mögött. De van az a pillanat mikor úgy érzem legyőzhetetlen vagyok, a pillanat amikor nem köt gúzsba a halálfélelem, és elhiszem, minden lehetséges.. ez tart életben, hajt előre, mert nem akarok még egyszer gyenge lenni, még egyszer elbukni, még egyszer reszketeg csókot adni a halálnak.

Órák óta lebegek az élet és halál hamuszürke határvonalán. Melegen bizsereg a testem. A nagy része. Bomlófélben a hosszú használattól, kimerülve, de nyugodtan, hívogatón. Olyan egyszerű ez, egyszerű is lehetne, nem? Csak el kellene engednem a maradékot, hogy beboríthasson bársonyosan, sötéten, átrántson végre. Megszűnne a fájdalom, hisz azt ígéri, nem?
A másik felem még érez. Visít, üvölt minden idegszálam, elvétve dobban a szív, lustán, kukacként mozdul a vér a remegő erekben. De kifolyik a kezemből minden. Mintha száraz homokból próbálnék hógolyót gyúrni, vagy építeni, befoltozni a falakat, de nem megy. Az életem, az élniakarásom maradéka oxigént követel, mozdulatot akar, tiszta gondolatokat s fényt. Újra fényt látni. De minden akarat, minden próbálkozás mögött ott viszhangzik a csontjaimban..
Insufficient Energy
És vége. A csepp a penge éléről a sötétség felé gördült. Már annyi sem maradt, hogy még egy utolsó légvételhez jussak. Tehetetlen remegnek az izmok, de ez már csak reflex, egyre szűkül a hatalmam magam felett, a fájdalom elenyészik, újra dobban a szív. Győzedelmesen, de mint minden már ez is csak az utolsókat rúgja. Nem mintha sokminden maradt volna ami szükségét látná az oxigénnek. Elmém már jó ideje fakó, szemem fókusz nélkül, üvegesen tekint az éjjeli égre, már csak egy maradt, egy utolsó szívesség magamnak.
Az íriszem szűkül, megtelik élettel, csak hogy egy fényképet is vihessek magammal a csillagos égről. Homályos a kép. Foltok úsznak rajta szürke alapon fekete kis foltok csillámos körívvel táncolnak a többi árny körül. Suhanás, félénken keríti hatalmába a félelem a maradékom. Csillagfény csillog apró hegyes fogakon, szél libbent arrébb gyönyörű kis halálangyalarcról pár hajtincset.
Insufficient Energy
Végre, eljött a lakoma ideje..

Megint könyékig vagyok húsban és vérben. A táborba tartottunk, mikor ránktaláltak. Két kölyköt sikerült kimenteni egy vámpírbarlangból. Két fiatal, alultáplált ember. Tele fognyomokkal és persze hálától csöpögő szemekkel. Ők persze jól vannak. A farkasüvöltéssel birokra kel süvítve az éhes lángnyelvek dala, de nyüszítésbe fullad a zaj, már én is várom mikor csattan agyar a testemen, de talán elég közel jutottunk, talán. Nem mintha félnem kellene egy falka kutyától, de jobb ha elhiszik. Jobb ha nem tudják, jobb ha soha nem tudják meg.
Ketten már a perem fölött lebegnek, másik kettő csak könnyebben sérült, és ezek a barmok megölték az utolsó farkast is. Pedig egyszerűbb lett volna. Akkor megmenthetem mindet. De így egy halálán élhet három másik. Nem is rossz arány.
A fejemet ingatva kelek fel az utolsótól, düh gyarapszik körülöttem, de nem törődöm vele. Kimerültség látszik rajtam, pedig épp most vettem el azt amire a többinek szüksége volt. Egy élet, háromért. Fajtárs ide vagy oda, de nekem is szükségem van energiákra. A jó szívem meghalt, felfalták a Pixiek. Ők meg higgyék csak azt, hogy a jó öreg gyógyítónak is megvannak a maga korlátai.

Két év kiesés egy aljas testrabló entitás karmai közt, valamint mert sűrűn besegítek a vándoroknak, nem tett jót a karrieremnek. De végülis, halasztások ide vagy oda, meglett a papír és munkát is kaptam. Főként kutatás, de néha műtétet is vállalok a kórházban. Elvégre éhezem, és kezdtem már kinőni a tábor szűkös kereteit. Mégiscsak több élet csörgedezik a nagyváros lámpafényes ereiben, több ember, több gond, és én szívesen segítek. Mindenkinek az aktuális kis gondjaiban. Cserébe egy egészségesebb életért csak korábban kopogtat a kaszás. Ki törhetne fölöttem pálcát ezért? Kín szenvedéssel öt év vagy békében nyugalomban kettő? Hmm.. a hippokratészi eskü örök kérdése marad..