Képesség

Bármilyen testet szállok meg, annak a kisugárzása is rémületkeltővé válik, legyen az csecsemő vagy egy 90 éves foteltöltelék. Tök mindegy ki, humanitárius, gyilkos, könyvtáros, egy kutya. Már sikerült lecsökkentenem ezt az „áldásomat” annyira, hogy legalább nem akarják kikaparni a szemeiket félelmükben az emberek a közelemben és egy extrovertált jellem még egy kissé kellemetlen, de normális beszélgetést is le tud folytatni velem. Sajnos a megszállt személy nem ilyen szerencsés. Érzem a rettegését legbelül és mint egy parazita, felemésztem, ezért gyorsan cserélődnek a gazdatesteim. Fivérem nélkül az egész lényem hiányos. A fátyol gyengülésével, csak egy kis töredéke tért vissza az erőmnek. Ez ahhoz elég, hogy megtörjem bárkinek a tudatát, paranoiássá változtassam, zűrzavart és pánikot okozzak. Vagy mint az előbb említett szemkaparásos rémületet szemkontaktussal.

Jellem

A testvérem nélkül szinte semmi vagyok, mintha az ember fél tüdővel élne. Lehetséges, de megterhelő és nehéz. Ez az üresség pedig rányomta a jellemre a bélyeget. Azt hittem örökre egyedül maradtam és ennek köszönhetően nem vettem számításba senkit és semmit. Teljes erővel törekedtem elérni bármit, amit akartam, kegyetlenül és irgalmat nem ismerve. Ez most sem változott, csak a módszereim… mondjuk úgy kifinomultabbak lettek.

Δεῖμος, Metus, Ba-Pef, Perun, Cicolluis. A Rettegés Istene. Sok nevem van, de az egyszerűség kedvéért maradjunk inkább az ógörög elnevezéseknél. Nem csak azért, mert jól hangzanak, hanem tiszteljük már meg őket ennyivel. Senki nem épített nekünk olyan időtálló templomokat és oltárokat, mint ők és azóta sem volt annyira népes az imádóink száma, mint akkor. Szóval, Deimos vagyok. Nem emlékszem mikor és hol születtem, miként váltam azzá, aki ma vagyok, az emlékeim homályosak a Seeliekkel vívott harc következményeként. Ezért rohadtul nem okolhat senki, rengeteget vesztettem. Sajnos már akkor itt ragadtam a földön, túl nagy volt a rettegés az emberekben, a világvége és halál gondolata olyan mértékű rémületet eredményezett, ami ideláncolt engem és ez a kötelék azóta sem gyengült.
A nagy háború végén valami kiszakadt belőlem, nem csak Ikertestvérem, Phobos hiánya hagyott tátongó űrt hátra, de fizikai testem is elvesztettem. Vér, hamu és lángok keveréke vette körbe a lényemet. Ez a látvány és a magány fojtogató érzése egyszerűen elviselhetetlenné vált. Phobossal elszakíthatatlanok voltunk, bármerre mentem ő követett, egymás oldalán lovagoltunk a csatákba és együtt imádtak minket. Most mégis csend volt, a láthatatlan zsineg, ami eddig összekötött minket elszakadt. Nem éreztem a jelenlétét, nem hallottam a gondolatait. Hiába kutattam, sehol nem találtam ezért tombolásba kezdtem, aminek a tetőzése Pompeii volt. Ezután anyám egyetlen szavának sikerült elérnie és lenyugtatnia tomboló lelkemet még mielőtt felemésztettem volna az összes megmaradt erőmet. Addig is éreztem, hogy halványodik és egyre gyengébb vagyok, de nem érdekelt.
Lehiggadtam aztán porhüvelyből porhüvelybe vándorolva jártam a legjobban sújtott vidékeket. Háborúk, járványok, terrorizmus. Ahol ezek felütötték a fejüket én ott voltam, mint kullancs a kóbor kutyán. Követőket szereztem, akik bizonyos időnként áldozatul ajánlották fel magukat. Persze nem egy Spárta és egyikük sem közelíti meg legkedvesebb kegyeltem, Leonidasz képességeit, de remek porhüvelynek bizonyultak.
Egy legyengült Fey tökéletes áldozat bármely természetfeletti lénynek, aki hatalomra vágyik, ezért is, mindig akadtak olyanok, akik tudatlanságukban megpróbáltak végezni velem, csapdába csalni. De hiába ölték meg a megszállt testet, nem találtak módot a hatalmam bekebelezésére.  Nosztalgikus érzés volt a folyamatos csatározás, de ezek a követők vészesen fogytak így más forrás után kellett néznem, hogy maradjon belőlük legalább egy marékra való. Hiába volt felesleges, az imádat mindig jól esik.
Amire jött a második világháború, megfogyatkoztak a támadások és be kell vallanom annak a kirobbanásához és Hitler szörnyűségeihez semmi közöm nem volt, bármennyire is sajnálom ezt. Mert ilyen szintű rettegést ritkán tud bármilyen rohadék is kiváltani másokból. Már azt hittem, hogy egy felemelkedővel van dolgom így csak külső szemlélőként élveztem és falatoztam a terrorból, amit kirobbantott. Jobban megfigyeltem és sajnos, rá kellett jönnöm, hogy csak egy szimpla klinikai eset. Megjelentem előtte, felajánlottam neki az erőmet, de a hirtelen megismerés összeroppantotta és rájöttem nem érdemes a megszállásra. Innen kezdődött az okkultizmusba való menekülése és a bukásához vezető elkerülhetetlen út.
Ezután már nem próbáltam minél jobb fizikumú és riasztó megjelenésű porhüvelyeket találni. Az általam megszállt test kisugárzása úgyis akaratomon kívül félelemkeltővé vált. Próbáltam gyermeket is megszállni, kizárólag a kíváncsiság miatt. Hiába nem vettem át teljesen az irányítást, már a puszta jelenlétem elég volt ahhoz, hogy a szülei egyik pillanatról a másikra rémülté váljanak a közelében és pár nap leforgása alatt inkább bedobják valami istenhátamögöttilepusztult intézetbe.
Olyan 50 évvel ezelőtt az addig elszakadtnak hitt fonál ismét felragyogott. Rögtön elhagytam az akkori testem és ahogy egyre rövidült a táv kettőnk között, úgy éreztem az erőmet is visszatérni. De a fátylat nem tudtam átlépni és éreztem fivérem jelenlétét ahogy ő is próbál áttörni, hasztalan. Az utam Írországba vezetett, ez volt a legközelebb hozzá és akkor megéreztem a Seelie-k és unseeliek jelenlétét. A háttérbe vonulva próbáltam észrevétlen maradni és terveztem. Kísérleteztem. Figyeltem. Jelenleg próbálok hozzám hasonló Unseeliek után kutatni, olyanokat keresve, akik szívesen látnák visszatérni az ősi világot és valamennyit tudtukon kívül valamennyit pedig nyíltan rávenni, hogy segítsenek benne, hogy fivérem is visszatérhessen mellém és együtt megint káoszba borítsuk az emberek szánalmassá vált világát. Hogy a félelem és rettegés megint elhatalmasodjon minden felett, ne csak amiatt aggódjanak, hogy ki ne fogyjon otthon a klotyópapír.