Arrébb lököm a lábammal a kezét. Nem mondtam neki, hogy idáig merészkedhet. Annyira tudnak kérni és valami őszinte érzelem sugárzik mindig belőlük ilyenkor. Ez lenne a szeretet, amit irántunk éreznek? Egymást fogják ölni egy szép napon még ezért. Az egyetlen pillantásért amit érdemelnek, amiért annyit képesek odaadni. Eira a fiát hozta elém, hogy feláldozza. Őt választotta ki a törzse. Megteszi, mert itt már nincs választása. Találkozott a tekintetünk, minden egyszerű kis vágyat látok benne. Több élelem, nagyobb biztonság, megbecsültség. Az első akar lenni, mégis rossz követ húzott elő a zsákból. Mély, szinte rezonáló hangon szólítom meg. Elfogadom az áldozatát, de neki kell megtennie. Meg kell ölnie a fiút, hogy bizonyítson nekem. Rezzenéstelen az arcom, az övén ezernyi érzés suhan végig. Viaskodik benne az elnyomottság fájó érzete és az anyai ösztön, mely minden nőnek sajátja. Egy röpke szó, egy kicsiny szív, semmi mást nem kérek tőle. Most. Majdnem büszkévé tenne, ha nem omlana össze és ne kezdene könyörögni sírva, hogy kérjek bármi mást. Akármit. A lábamhoz ér, bőrén kísérteties játékot játszanak a nehéz kőfalakról visszaverődő lángnyelvek árnyékai. Eltöröm a vékony csuklót, az ordítás szinte egyszerre hallatszik az inak sóhajával, a csont roppanásával. - Gyenge vagy, Eira! Nem érdemled meg a figyelmem. - a vágások elborítják a fiát. Sok-sok apró hasadék az édes, ruganyos bőrön. Vérpatakok mocskolják a szürke kövek repedéseit. - Szenved, tedd meg! - vészjósló halk szavak, bántó suttogás. Végignézek a karomon, ez a baj a képzelgő hittel. Felépít, magam is építem általa. Megint szőr és karmok. Nem tudnak ezen túllépni. Sírás zengi be a termet. - Nem tudod megmenteni. - a baljós szomorúság keserű esszenciáját köpöm a csapzott hajra. Valódi áldozat nélkül nincs segítség. Azt nem itt kell kérni. Egészen gyönyörű lehetne így, kevesebb mocsokkal az arcán, miközben a kést szorongatja, a másik csuklója pedig kifordulva pihen a combján. A gyermek sír. Nem érti még mi történik körülötte. A csontból faragott kés lesújt, az édesanya ordítása gyönyörű dallamot morzsol belém. - Térj vissza, megkapod amit kértél. - mert kegyes vagyok. Isten vagyok.

Valahol a lángoló Rómát figyelve...

- Milyen hülye szórakozás ez? - pompázom Marsként, páncélos hadistenként, pedig nem hozzám zengenek most a szavak. A fivéremre nézek. Császári szerep, a magát istenként imádónak tökéletes dobozkába rejtett ajándék. Magától. Füst és égő haj szaga ül meg a számban. Adj az embernek követ, márványt, hogy dicsőítsen és imádjon, erre a házai úgy kapnak lángra a könnyed szélben, mint a könnyű szalmakazal. Valaki persze örül a bolond test hús-vér láncai között. - Háborúra kéne készülniük, nem ezzel a szarsággal törődni. Neked sem. Nem vagy önmagad ebben az idiótában. - elsétálok, nem mintha érdekelné mit mondok neki. Nem mintha nekem számítana, hogy mit mondok. Hamarosan le fog áldozni ennek a helynek, már új szelet fújnak a mocskos dögök, akik szerint helytelen amit teszünk, ahogy bánunk ezekkel. Isten mindenkié, Jézus mindenkit szeret. Ezt már eljátszottuk abban a fogságban. Rájöttek, hogy az isten megfogható és nem bokrok formájában üzenget. Rájöttek. Hallom a hangját. - Szerinted érdekel most egy színdarab a lángoló városról? - úgy nézek rá, mint akinek kinőtt a harmadik feje. - Csak ha komédia.

Az okos kis féreg...

Imádom az elméjében rejlő mélységeket, hogy sosem próbálkozik előmászni. Elvonul tőlem, inkább becsukja a szemét, nem csinálja velem végig. Pedig a teste annyi dologra képes. Megtartanám, hiszem, hogy ő a tökéletes. Eltörtem a lábfejét, ránduljon meg, rohadjon meg, ne legyen passzív. Mit sem érdekelte, mormolt bennem egy csomó tudományos maszlagot. Tettem róla, hogy ismerjék az arcát ahol nem kéne, mégsem bírt el. Két év! Micsoda kibaszott csalódás. Kezdett megbomlani az elméje, a teste sem funkcionált jól, egyre több időmbe, energiámba került, hogy boldoguljunk mi ketten. Bántottam, odadobtam, büntettem ezért. Gyógyultunk napokig. Megkerestem a teperő warlockot, kirángatott belőle. A bomlás veszélyéből. Visszavágytam ide. A tudatlan szerencsétlenek közé, akik mindent elfelejtettek amit az elődeik rájuk hagytak. Seelie-k meg a pacifista baromságaik! Nem néztem hátra. Sosem teszem.

Mark - JT

A tökéletest megérzed, ezt mondom a fivéremnek is. Akit legutóbb is egy pszichopatában sikerült meglelnem. Bár a rohadó világ rohadó közösségeiben nem meglepő egy sorozatgyilkos. Imádja a kaotikus lelkeket, a belül fonnyadó feltörni kívánkozó sötétet. Nekem a káosz kell és az imádat, hogy nekem akarják adni. Mindent akarjanak. Mark? Élvezi amit teszünk. Szebb napjaimon dönthetne, ha kellene neki. Elég ha rajtam végigsöpör az élvezete. Az öröme. Kell, Marknak minden csak kell. Több pénz, több nő, több narkó. Az okos elméjének minden tehetségét odadobta volna a szerencsejátékok és a punci oltárára. Már nem teszi, nem teheti. Az enyém, én irányítom. Ő lett én. Én lettem ő. Megöltük az ellenségeit. Mindketten élveztük, nem szeretem a modern fegyvereket egyébként emiatt, túl gyorsak. Befektetünk, vagyunk valakik.
- Találd meg a vadászt, azért tartalak. - belesimogatok az alakváltó hajába. A szívességbank a kedvenc formulám.

Mondanánk, hogy irigységünk egészséges és pozitív, de előtted felesleges hazudni. Mi mind arra vágyunk ami neked megadatott. Nem ismerni a fátyol unalmas és sivár oldalát. Fürödni az emberi kín és figyelem tengerében. Végül meglelni a tökéletes testet, minek gazdája nem érdemes annak uralására. Akarjuk ami neked megadatott. Légy erős, tépj fel több sebet, hozz még több kínt. Én ne felejtsd el honnan jöttél és kikhez tartozol. Járulj elénkbe nagyságunkhoz méltó porhüvellyel hogy egy szép napon újra istenek járhassanak a férgek között és fürödhessenek áldozataik magasztalásában.