[You must be registered and logged in to see this image.]Nem akartam harcba bocsátkozni Bastettel. Mindig úgy írtak le a halandók, hogy kimért vagyok, nyugodt és rideg, mint a halál maga. De isten voltam. A Duat ura. Kijárt nekem bizonyos tisztelet és ez a kárhozott szörny visszaélt a jóindulatommal. De legalább a saját sorsát nem kísértette, mikor elengedte Shadiya nyakát és eltaszította magától. - Értem. Aeryn viszont már halott lenne nélkülem, akárki birtokolta eddig. Így tehát mostantól velem kell egyezkedned, ha társalkodónak akarod. - feleltem neki. A kha lelkek nem mozdultak, de nem is lett volna rá lehetőségük. A macska ruganyosan mozgott, épp csak szemmel tudtam követni, úgy táncolva keresztül a kavargó szél hullámain, ahogy csak ezek a teremtmények tudtak, ezúttal a Geb erejét birtokló leányt ragadva meg. Felettébb szeretett valamibe kapaszkodni. - Nem megvetlek. Megítéllek, hiszen ez a tisztem, és az ítélet nem hízelgő. Nem véletlen, hogy itt ragadtál, Bastet. Játszhatod az istennőt azzal, akit rá tudsz venni, játszhatsz félelmetes hatalmasságot, nem fogok az utadba állni. De ne merészelj fenyegetni valamit, ami az enyém. Hathornak ehhez semmi köze. Én megvédem azt, aki engem szolgál, veled ellentétben. És felelek az imákra. Ahogy a felemelkedett leány pillantása találkozott az enyémmel, az elmém kinyúlt felé és a gondolatai közé vegyülve szavakat rajzolt. Ne félj, nem halsz meg. Nem engedem. Aeryn előre nyúlt, Shadiya pedig elemelkedett a talajtól, mint odafent a vámpír, de a lány láthatóan habozott. Nem úgy szolgálta Bastetet, mint ahogy Shadiya engem, csupán a fejbőrébe szúródó karmok késztették engedelmességre. A félelem. Az pedig idővel elmúlt. - Lásd, kegyelmes vagyok. Ha a két leány kisétál, velük megy két-két kha is. Ezután pedig magadra hagylak, és magammal viszem a három itt maradtat. Tisztességes ajánlat. Fenyegethettem volna, megmutathattam volna, mi volt a különbség egy kárhozott és egy seelie között, de azzal valóban Aeryn és Shadiya életét kockáztattam volna. Annyit nem ért a kicsinyes bosszú, nekem elég volt, ha Bastet visszahúzta a karmait. Előbb-utóbb úgy is az én ítélőszékem elé került.
[You must be registered and logged in to see this image.]Bastet eldobta a telefonomat. Sajnáltam, mert biztos voltam benne, hogy összetört, még szerencse, hogy mindenem el volt mentve a felhőbe. Azután engem is ellökött magától. A fájdalom belemart a nyakamba, a hátam nekicsapódott a falnak. Ahogyan odanyúltam, láttam, hogy vérzett, de nem volt súlyos. Az artériámat nem tépte fel, nem is lehetett célja, hiszen akkor már halott lettem volna. Szerencsére a figyelmét innentől kezdve már Anubis kötötte le. Azt állította, hogy tudta, mire voltam képes, de akkor azt is tudnia kellett volna, hogy nem volt szükségem a zenére. Könnyebb volt, de elegendő volt az is, ha csak a fejemben hallottam a ritmust, felidéztem egy rövid időre néhány dallamot, csak annyira, hogy éppen el tudjam bűvölni a velem szemben állót. Ez még hasznos lehetett, ha harcolni kellett Bastettel, amit lassan elkerülhetetlennek láttam. A lény rettentő gyorsan mozgott, és már ott is állt Aeryn mellett, akit eddig védelmeztünk a vámpíroktól. Amiket mondott… Valószínűleg a „választottam” szót érthette félre, legyenek istenek vagy kárhozottak, nem ez volt az anyanyelvük. Szolgáltam Anubist, a papnője voltam, és bár felfedeztem magamban némi rajongást iránta, az teljesen természetes volt az ilyen helyzetben. A kapcsolatunk távol állt a szerelemtől, noha a nagyúr ezt csupán annyival elintézte, hogy a dolognak nincs köze Hathorhoz, az egyiptomiak ókori szerelemistennőjéhez. Igaza is volt, Bastet ennél több magyarázatot nem érdemelt. Lassan feltápászkodtam, és felkészültem egy újabb táncra, remélhetőleg ma az utolsóra, mert kezdtem elfáradni. Ám amikor egyet előre léptem, Aeryn felemelt. - Semmi baj. – pillantottam a felemelkedett lányra. Megértettem, hogy az ő helyzetében az volt a legjobb, hogyha tette, amit Bastet mondott neki, különben a kárhozott feltépte volna a torkát. Mégis elengedett. Amikor a talpam földet ért, kicsit berogyasztottam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Anubisra néztem. Csak parancsot kellett adnia, és már táncoltam is a macskának, zene nélkül is. Azért lassan a kijárat felé oldalaztam… de szívem szerint nem szívesen hagytam volna így itt a macskát.
Bastet szeme gyilkosan villan, ahogy Anubis kijelenti, hogy a megmentésem miatt, mostantól vele kell egyezkednie ha tőlem akar valamit. Nos elméletben ez baromi jól hangzott, ugye ismerjük mikor azt mondod a macskának hogy ne… falra hányt borsó. A velem való kis közjátéka amolyan sakkozzunk az életünkért, mint az elcseszett Harry Potteres filmben, de tartok tőle én itt bárhogy próbálkozom akkor is csak a paraszt maradok. Azonban még így sem sikerül azt a szintet megütnöm amit Anubis. Taníts mester. A szavak mik elhagyják azt az ívelt száját, vágnak mint a borotva pengéje, még a lélegzetem is visszatartom öntudatlanul, mert valaki ma még itt nagy pofonnak lesz kisgazdája. Ismét hallom Anubis hangját a fejemben, és igyekszik megnyugtatni hogy nem lesz gond, a cica nem bánt, vagy ha mégis hát úgysem halok meg, ő nem engedi, és az a helyzet hogy ezt neki nagyon is el tudom hinni, elvégre a halál ura nem? Ha ő mondja, akkor az fix hogy úgy is lesz. Valahol mélyen belül tetszik, hogy úgy fest ők ketten teljesen tisztában vannak azzal hogy milyen egy rabszolga élete. Nem kezdenek el vádaskodni, meg szívni a vérem, hogy kinek fogadok szót és miért, épp melyik királyt szolgálom valamelyik elcseszett ötlete okán. Shadiya sem haragszik amiért kissé elemeltem a földtől. Anubis pedig alkuszik. Két lélek és Shadiyaval én leléphetünk, cserébe senkinek nem esik baja. Bastet gyors, hajlékony, és ki tudja még milyen rejtett képességei vannak, a halál istene sem hülye, hogy leálljon vele csapd le csacsit játszani. A szorítás lassan enged, én pedig még kivárok, ha túl korán indulnék meg még menekülésnek venné, jobb ha mindenki úgy látja én csak egy újabb parancsnak engedelmeskedem. Az ujjak elvállnak a hajamtól, és lesimít a hátamon, kínzó lassúsággal, nem mondom hogy nem fut át a fejemen hogy nem fogja a hátamon át megvakarni a mellkasom. -Legyen… a szolgák elmehetnek, de minden lelkedet velük küldöd. – ez már annyira egyértelmű, hogy egy süket, vak, hülye is levágná, hogy Bastet készül valamire. Nem hiszem, hogy félne a lelkektől, vagy arra számít hogy Anubis megöli amint mi elhagyjuk a pincét. – Lódulj! – tol meg Shadiya irányába, meg sem várva hogy a halálisten mit felel. Megragadom a lány kezét ahogy mellé érek, és meghúzom a kijárat irányába, addig hagyjuk el a pincét amíg megtehetjük. Lehet hogy túl sok krimit meg akciófilmet meg fantasy baromságot nézek, de megfordul a fejemben most már nem tudom hányadszorra, hogy Bastet sem mindenható, ha csak egy lány van nála, nem buli neki, az én erőm ugyan látótávolságban hat, de ha egy helyen van a két zsákmány, neki minden sokkal könnyebb, és elég gyors hozzá, hogy talán még Anubis se tudja megakadályozni ha végezni akar velünk. -Megvéded aki téged szolgál… és téged ki véd meg? A homokból formált lelkeid? A papnőd tánca? Épp most szabadultál meg egy védelmi vonaladtól. Két lélek a két oldalunkon vár arra, hogy induljunk már meg, de valahogy az én lábaim sem akarják itt hagyni a megmentőmet. Egy Seelie, egy Fay, rohadtul nincs szüksége rám, vagy a nagy pofámra, sem a képességemre, mégis féltem? Jesszus Aeryn, menj már! -Mennünk kell! – lépek újra a feljáró felé. -A gazdád elintézi, mindjárt jön ő is. – nyugtatom Shadiyat, meg magamat, mert bele se akarok gondolni, hogy mi fenn vagyunk, és Anubis helyett a cicus jön fel. Vagy Chesire hazaér… ohhh basszus. Lassan lépek ki az előtérbe, előbb a fejem dugom csak ki, mi lehet a legrosszabb? Bobi el van zárva, nagyon nincs ami leharapja. A hullák még mindig ott hevernek, orrfacsaró bűz van. Megfogom az egyik leszakadt alsó testet és a tetejéhez húzom, hogy kicsit rendezettebb legyen. Ches haragudni fog a rendetlenségért.
* Bastet cseppet sem szándékozik ennyiben hagyni a dolgot. Ahogy a két lány elhagyja a pincét, szinte eltűnik a szemek elől, és egy lándzsát ujjai között szorítva támad Anubisra. -Ha valóban te ítélsz meg, hát kezd el! – a támadások záporoznak az isten irányába.
[You must be registered and logged in to see this image.]Bastet válaszára a szemhéjam lejjebb ereszkedett. A gyomromban éreztem a bugyogó balsejtelmet, mintha Karim Nazari teste ösztönösen ellenkezett volna, hogy elfogadjam a macska módosított alkuját. De meglopta tőlem a választás lehetőségét. Egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül taszította el a felemelkedett leányt Shadiya felé, mégis úgy bámulta őket, vérszomjtól villogó tekintettel, ugrásra készen megfeszülő izmokkal, amiből egyértelmű volt, mi várt rájuk ha mégsem teljesítem az önkényesen kiszabott feltételeit. Ez a kárhozott förtelem azt hitte, büntetlenül sarokba szoríthatott engem. A Duat urát. Osiris legfőbb tábornokát és stratégáját a Nagy Háborúk idejéből. A kha lelkek engedelmesen körbevették a két leányt, gyűrűbe zárva őket, ahogy a pince kijárata felé botorkáltak, odafent viszont eközben a vámpírok teste apránként megmozdult. A túlvilági homok a Duat sivatagából körbelengte a fekete vérrel maszatolt tagjaikat, megrepedt csontjaik alig hallható roppanásokkal visszaálltak a helyükre és egyesével elindultak lefelé, a pince sötétjébe, a falak mentén osonva. Mindegyik, a felismerhetetlenné marcangolt Hentest leszámítva. Az utolsó Aeryn kezei között kelt újra életre, a homok groteszk mód összefűzte a ketté vált testet, de eddigre a többi már csak a parancsra várt. Bármit is tervezett Bastet, nem vártam felkészületlenül. És nem is kellett sokat várnom. Gyorsan mozgott, folyékonyan, mintha csupán a levegőben úszó tengeri kígyó lett volna. Csavarodva ragadott meg egy lándzsát és döfött felém, épp csak a tenyerem volt időm kinyújtani felé, friss lelket idézve, ami a szemébe vágva éppen eléggé megzavarta, hogy néhány ujjnyira eltévessze a mellkasomat, a levegőbe szúrva, ahogy oldalra csavarodtam. A következő, villámgyors ismétlés már nem volt ilyen egyszerűen megzavarható, a fegyver megint előre döfött, belemarva a vállam húsába, pont a porhüvelyem kulcscsontja alatt. Önkénytelenül felmordultam, ami inkább a test szokása volt, mint az enyém, a vámpírok pedig előrontottak a sötétből, előbb ketten, aztán négyen, végül az ötödik is leérkezett. Bastet újra támadt, de az elsőnek megérkező élőholt kibillentette az egyensúlyából, kis híján belekapaszkodva a karjába. Kis híján. Nem hiába nevezték minden torzulása ellenére Alsó-Egyiptom védelmezőjének, Bastet félelmetes precizitással és évezredek gyakorlatával mozgott, kerülgetve az élőholt kezeket, amik érte nyúltak, keresve a lehetőséget egy újabb támadásra. De az az ablak bezárult. Három vámpír fegyvert ragadott abból a tekintélyes gyűjteményből, ami a falak mellett sorakozott, közöttük pedig újabb kha lelkek kezdtek alakot ölteni. - Ez a harc értelmetlen, Bastet. - mondtam, egyik kezemmel a vállamon ütött sebet markolva. - Mit remélsz nyerni? Bosszút? Biztonságot? Elsétáltam volna, ha nem támadsz rám. Ha nem végzel a porhüvelyemmel egy percen belül, veszítesz. Ennyi ideje volt, hiszen az elhúzódó ütközet mindig nekem kedvezett. Egész seregek feleltek a hívásomra, mind több és több, és minden pillanat csupán növelte a számukat. Annyira Bastet sem lehetett elvakult, hogy ennek ellenére próbáljon legyőzni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bastet alkuja egyértelműen csapda volt. Kettesben akart megküzdeni Anubis-szal mert úgy hitte, így legyőzhette, főleg ha elküldte velünk az eddig előhívott kóbor lelkeit. Megbíztam a nagyúrban, hogy tudta, hogy mit csinált, főleg, hogyha ilyen régi ismerősökről volt szó, de mégis… A félelem jeges ujjai a mellkasomba martak. Igazából nagyon ritkán féltem, mert a halál már nem nagyon tartogatott számomra meglepetést, egyedül a fájdalom volt, ami meg tudott ijeszteni, de most… most nem magamat féltettem, hanem őt, ami abszurd volt. Már az a része, hogy egy olyan egyszerű ember, mint én féltsen egy nála sokkalta erősebb fey-t, mégis így volt. Anubisra néztem, hogy komolyan gondolta-e, hogy tényleg képes belemenni ebbe az alkuba. Igaza volt Bastetnek. És téged ki véd meg? Olyankor bezzeg tudott olvasni a fejemben, amikor nem akartam, ilyenkor, amikor szerettem volna, hogy ő is hallja, érezze a kétségeimet, a kérdésemet, akkor persze nem. Aeryn húzott maga után, a két kha is összezárt mögöttünk, szinte tereltek kifelé, végül pedig hiába néztem át a vállam fölött eltakarták a kibontakozó harcot előlem. Amikor Aeryn nyugtatására a lányra nézek, a szememből süt, hogy a harag, a tehetetlen kétségbeesés. Neki is igaza volt, hinnem kellett volna benne, hogy elintézi, és mindjárt jön. Ennek megfelelően pedig a felemelkedett el is kezdte eltakarítani a vámpírok hulláit. Vagy legalábbis valami szebb formába rendezni őket. Néhány pillanatig csak bámultam, küzdve a rám törő dühvel, a torkomat szorongató tehetetlen sírással. - Én nem hagyom itt Őt. – mondtam ki végül elcsukló hangon. Ekkor eszembe jutott valami. A vámpírok főnöke rám lőtt. Volt egy pisztolya. Ha nem is öli meg Bastet-et, a harcot attól még segítheti, ha kap magába pár golyót. Előre lendültem, hogy megkeressem, közben pedig a vámpírok hullái megmozdultak. Az arcomra halvány mosoly kúszott, amikor végül megtaláltam a fegyvert, majd pedig a magukat vonszoló vámpírok után eredtem. Ahogy elhaladtam Aeryn mellett, a lányra néztem egy pillanatra. - Most döntsd el, hogy továbbra rabszolga akarsz lenni, vagy harcos. Nekem el kéne a segítség, hogy el is találjam azt a túlméretezett macskát, ha közelebb hozod hozzám úgy könnyebb lesz. – mosolyogtam rá, majd a vámpírok után iramodtam. Az élőholt bábok körbevették a macskát, és bár hallottam Anubis szavait, hogy még mindig csitítani próbálta, még mindig le akarta beszélni őt a harcról, hogy csak adja fel, amennyit eddig láttam ebből a dögből, az alapján ez teljesen esélytelen volt. Kibiztosítottam a pisztolyt, majd odasétáltam a vámpír-bábokkal harcoló korcshoz, másfél méterre megálltam tőlük, és lőttem. Hogy szerencsém volt, vagy Aeryn döntött úgy, hogy mégis megsegít nem tudtam, de a golyó belefúródott Bastet homlokába. - A kérdésedre a válasz, te korcs dög… Én. Én védem meg. – sziszegtem a lénynek, akit valaha istennőként tiszteltek.
-Mit remélek nyerni? Anubis… ugyanolyan ostoba vagy, mint évezredekkel ezelőtt. Nem látsz túl a saját gőgödön. – a macska megáll egy pillanatra és lassan formálja a szavakat, pillantásával mind követve a körülötte kavargókat. – Nem nyerni akarok, és nem érdekel sem a bosszú, sem a biztonság. Azt hiszed csak ezért érdemes harcolni? Azt hiszed, hogy annyiban hagyom, hogy egy senkinek nézz? Hogy megvess, hogy egy elfajzott korcsnak nevezz!? – újabb támadások sorozata indul, ezúttal a körülötte álló kisebb sereg ellen, noha tisztában van vele, hogy a holtakat holtabbá alig lehet tenni, de talán nem is ez a célja.
*
Shadiya olyan, mint egy elvetemült háziállat. Hiába magyaráz neki az ember lánya, megy a saját feje után. A hullák büdösek és... mozognak? Sikkantva lépek hátra és meredten bámulom ahogy összeállnak a részek, ahogy üres tekintettel felkelnek és elindulnak a pince felé, én meg lapulok a falnak simulva, tapétának álcázva magam. Nem tudom mi ijesztőbb, meghalni, vagy tudni hogy ha meghalok én is lehetek egy üres marionett figura. Shadiya dühöng, hogy ő pedig nem hagyja itt a gazdáját, hát mondtam én egy szóval is? Csak teret akartam hagyni a hatalmasoknak a saját nézeteltérésük rendezésére. Nem mindenki szeretne két tűz közé kerülni, de ahogy nézem neki erről roppantmód más a véleménye. Felrongyol az emeletre, majd a Hentes pisztolyát szorongatva szalad lefele. Nem, nem képzelem el, ahogy megbotlik és ijedtében keresztül lövi a mellkasomat. Apropó, jó popó, hol van Hentes? Nincs a feltámadottak között, mondjuk szív nélkül... megjegyezendő a szívtelenség káros a feltámadásra. -Döntsem el? - mintha ez döntés kérdése lenne, én sosem akartam az lenni - ez nem egy olyan dolog amit el szoktak dönteni - Shadiya azt hiszem túl sok bdsm pornót nézett, ahol a színészek önként vállalják magukra a rabszolga szerepet. Jesszusom miket beszélek, egyszer hagy helyben Chesire és máris nagytudású lettem? Az eszem megáll. - A harcosokat nem szokták felavatni? Vagy valami rituális izé hogy xy isten szolgálatában... akkor is csak egy szolga lennék nem? - lovagolok a szavakon de lábaim a pince felé visznek Shadiya nyomában. A helyzet amibe csöppenünk elég egyértelműnek tűnik, a cicát körbevették és az szabadulásért küzdve tépi és szúrja őket ahol éri. Itt az idő, most kellene cselekednem, kezem kinyújtom Bastet irányába, csak ki kell billentenem egy pillanatra, csak... Dörren a fegyver, a vér pedig lecsorog Bastet arcán. Agyának darabkái beterítik a mögötte álló vámpír pofáját. Valaki emlékeztessen hogy ne adjak fegyvert egy boszorkány kezébe, és véletlen se húzzam fel előtte, vagy bármi hasonló. Bastet teste térdre rogy, a pince pedig úgy lehűl mintha egy hűtőkamrában lennénk. Becsület szavamra én nem vettem le róla a szemem, de a cicus már nincs a körben. Fejem kapkodva keresem, mert csak úgy nem tűnhetett el, és a sejtés ott válik valósággá mikor a lándzsa hegye előkandikál a mellkasomból. -Mindenkinek érdemei szerint... Aeryn... Lever a víz, azt hiszem leizzadtam, pedig hideg van, és valaki ólom súlyokat tett a lábamra, meg... meg a kezeimre is. A nevemet hallom sikítnai, vagy csak a fejemben? Shadiya teste repül egy ordas pofontól az egyik oszlop irányába, amit háttal sikerül tompítania. Hogy nem halt meg attól a.... Térdre rogyok, a lándzsa megakad valahol mögöttem a padlóban és nem engedi hogy hátra dőljek. Szédülök kicsit és azt hiszem hányingerem is van. A fekete árny elsuhanását még látom, kezeiben ezüstösen csillanó hajlított pengéjű kard, kicsit olyan mint egy sarló, nem foglalkozik a lelkekkel és a vámpírokkal, egyenesen Anubisnak ront. Lehet hogy egy kicsit benéztük ezt? Vajon hány életet baszott el eddig? Legrosszabb esetben is van neki még 8. Azt hiszem nagy szarban vagyunk. Érzem ahogy a vér kifut az arcomból, rendesen vacogni kezdek, és az oldalamra dőlve fejem koppan a kövön. Milyen meleg... fura... van a pincében padlófűtés?
[You must be registered and logged in to see this image.]Bastet csavarta a szavakat, mintha bármi értelem vagy jelentés lett volna mögöttük. Gyanítom pusztán azért válaszolt egyáltalán, hogy ostobának nevezhessen és ócsárolhasson, különben inkább csendben marad. Ugyanazt a hatást érte volna el, csupán nem tűnik közben habzó szájú őrültnek. - Rengeteg szót fecséreltél arra, hogy végül mégis csak a bosszú legyen a válasz. - feleltem neki, miközben a tudatom szétszéledt a gyarapodó seregben, mindig más és más oldalról támadva rá a kígyózó mozgású kárhozottra. Marakodott, mint egy sarokba szorított bestia, próbált kitörni, de a gyűrűben álló élőholtak nem adtak neki teret rá. Vesztésre állt. A gondolataim közé beszökött az érzés, ami Shadiya közelében öntött el, de felé fordulni már nem volt időm, mielőtt a pince visszhangos terét kitöltötte egy fülsiketítő robaj. A fegyver, amivel a vérivó őt fenyegette most a leány kezében volt és nyers haragtól vezérelve engedte útjára az ujjpercnyi acélba rejtett halált, keresztül Bastet koponyáján, az agyvelején, a benne burjánzó ereken és végül üstökösként robbanva elő a túloldalon. A kárhozott teste pedig a földre hanyatlott, mint egy kiszáradt múmia, egy sokezer éve halott porhüvely, ami valójában mindig is volt. A szemem Shadiya és az ajtóban álló Aeryn felé fordult. - Nem kellett volna... Eddig jutottam, mielőtt a testemben rejlő életösztön felsikított, de nem voltam elég gyors. Csupán egy árnyék volt, sebesebb, mint azt emberi ésszel fel lehetett volna fogni, a lándzsa pedig villámlásként csapott le, keresztül a felemelkedett leány mellkasán. A bestia lendülete oldalra taszította Shadiyát, aztán vérgőzös tekintettel fordult felém. De csak sötétséget láthatott, olyan mély, messzeségbe vesző árnyakat, amik csak a túlvilágon laktak. - Megástad a kriptádat, Bastet. A bestia gyors volt, erős, puszta fegyveres harcban még én sem vehettem fel vele a versenyt, de nem tudott egyszerre végtelen ellenségre figyelni. És nem is akart, abból ítélve, hogy a sarlóját maga mellett húzva egyenesen felém rontott. Hagytam neki. A testem tiltakozott a fenyegetés ellen, amit a becsapódó sarló fájdalma jelentett, de pusztán védekezően felemelt karral fogadtam, hagyva, hogy a penge a csontomig hatoljon, aztán mindkét sérült kezemmel belekapaszkodtam. A nyaka mögött tartottam és a válla alatt, úgy szorítva, amennyire akkor tudtam. Nem gondoltam, hogy egyetlen pillanatnál tovább tudtam volna tartani, de nem is kellett. Éppen ennyire volt csak szükségem. Egy fájdalmas üvöltés és az abban szinte elvesző roppanás volt a jel, ahogyan két kha egyszerre csapott le nehéz bronz fejszékkel, egyenesen Bastet térdhajlatát hasítva ketté. A kárhozott lábai elernyedtek, inak nélkül hiába rángtak az acélos izmok, még az ő teste sem gyógyult ilyen sebesen. - Fenyegetted Shadiyat. Elutasítottad a békülésem. Orvul megtámadtál engem, megtámadtad a saját szolgádat, megtámadtad az én papnőmet. A szellemek újra lecsaptak, hiába vonaglott Alsó-Egyiptom védelmezője, a pengék újra és újra belehasítottak a testébe. Mint egy vágóhídra vezetett állat. Hiszen ezt a szerepet választotta. A saját lándzsái szegezték a földhöz, a saját khopeshe szántott véres csíkokat a mellkasán, a saját fejszéi törték a csontjait. Mikor biztos voltam benne, hogy a földön is marad, fájdalmak között vergődve Aeryn felé fordultam és kinyújtottam felé a karom. Éreztem a köré gyűlő hideget, ahogyan a halál aurája lassan köré gyűlt, de nem engedhettem. Ugyan nem az én szolgám volt, de értem tért vissza, ezért a halála is az én felelősségem volt. A hideg megtorpant, mint egy fészeknyi kígyó, akik észrevették a vetélytársat. Az én tekintélyem vetekedett most azzal, aki a saját túlvilágába várta a leány lelkét, és nem állt szándékomban veszíteni. Éreztem, ahogy a lándzsa és a khopesh ütötte sebeken át lassan szivárgott el a vérem és merült az erőm, de most lényegtelen volt. Nem hagyhattam a leányt meghalni. Túl sokszor kérdőjeleztek már meg egyetlen nap alatt a hatalmam. - Jól vagy, Shadiya? - kérdeztem, még mindig felemelt karral lépve közelebb. Lassú, nehézkes lépések voltak, vércseppek folyamát hagyva magam után. - Meg kell gyógyítanunk. Képes vagy rá?
[You must be registered and logged in to see this image.] Aeryn követett, annak ellenére is, hogy láthatóan megrémítették a felkelő vámpírhullák. Az ajtóban megtorpantam és ránéztem. Mélyre nevelhették benne a tudatot, hogy ő csak rabszolgának volt jó. - Nem vagyunk egyformák. Neked a saját jogodon van erőd, nem kell szolgálnod hozzá senkit. – válaszoltam neki röviden, mert az időnk fogytán volt. Segítenem kellett Anubisnak, nem vívhatta meg ezt a csatát egyedül. Vagyis… nem akartam, hogy egyedül tegye. Amikor elsütöttem a fegyvert és láttam, ahogyan a macska agya kiloccsant elöntött a győzelmi mámor. Egyetlen pillanatra. Azután Bastet eltűnt, csak hogy Aeryn mögött jelenjen meg. A lány utánam jött és ezért most egy lándzsa lett a jussa. Sikoltani sem volt időm, mikor az elfajzott már nálam járt, és egy pislogásnál is kevesebb idő alatt vágott neki egy oszlopnak. Hallottam a reccsenést, az egész hátam egy merő fehér fájdalommá vált, de nem ájultam el. Az oldalamra estem a földre, és még pont láttam, ahogy Anubis megragadja Bastet-et. Négykézláb tornásztam magam, és igyekeztem felállni, majd Aeryn felé futni, amennyire tudtam. Neki most több szüksége volt segítségre, mint a nagyúrnak. Mire odaértem a lány már a földön feküdt, én pedig szinte lerogytam mellé. - Jaj ne… – ez a sérülés bárkivel végzett volna. És az én hibám volt. Fent kellett volna maradnunk. - Gyerünk Aeryn, küzdj! Most nem halhatsz meg! Ki volt nekünk ez a lány? Hiszen csak most találtunk rá, ebben a házban, de kiszabadítottuk a vámpírok fogságából csak azért, hogy valami még rosszabb felé vezessük… Ha meghal, az a mi kezünkön szárad, vagyis főleg az enyémen. Mardosott a bűntudat, de ameddig még élt, addig tehettem is azért, hogy ez így is maradjon. Sosem voltam valami jó gyógyító. Persze az alapokat ismertem, tudtam, hogy képes voltam rá, ahogyan az összes boszorkány, aki még a seelie-ket szolgálta és nem pártolt át a másik oldalra, de az én erőm a Haláltól jött, nem az élettől. Ennek ellenére meg kellett próbálnom. Kihúztam belőle a lándzsát, majd a kezem a sebre szorítottam, mintha útját tudtam volna állni a kiömlő vérnek. Töltsetek el az erőtökkel Alsó- és Felső-Egyiptom istenei. Adjátok nekem az erőtöket Ízisz, Hathor, Nephtys, Hórusz és Ré. Engedjétek, hogy meggyógyítsam ezt a születő istent. A vér lassabban folyt, de nem tudtam, hogy azért, mert elkezdődött a folyamat, vagy mert kezdett elfogyni. Motyogtam a szavakat, az istenek neveit. Anubis hangja csak távolról jutott el az agyamig, de láthatta, hogy igyekeztem. Nagyon igyekeztem, de éreztem, hogy ez kevés volt. A seb túl súlyos volt, csak lassítani tudtam Aeryn halálát megakadályozni nem. És én tehettem róla. Ő fontosabb, mint én vagyok. Mint amennyire fontos valaha leszek. Ha ti nem adtok erőt, had adjam át neki, ami az enyém. A fájdalom élesebben hasított belém, mostmár éreztem, hogy legalább két bordám eltörött a hátsó felénél, amikor nekicsapódtam az oszlopnak, de nem bántam. Lecsuktam a szemem. Mindent bele kellett adnom, amim volt, ha Anubis is segített, akkor talán sikerülhetett. Éreztem, hogy ott állt mellettünk, és ahogyan lassan beburkolt a halál bársony fekete szövete.
A világ összeszűkült, apró, és távoli események sokaságára bomlott, melyet képtelen voltam újra összerakni, mint egy puzzle darabkái amik sehogy nem akarnak összepasszolni. Már nem fázom annyira, azt hiszem, de lassan semmiben sem vagyok biztos. A hangok tompa morajlássá szelidülnek, az érintés mint egy távoli szellő. Shadiya arcát figyelem, látom őt, látom mozogni a száját, de a hangja nem jut el hozzám. A helyzet amibe csöppentem lóhalál vágtában romlott, pedig én tényleg azt hittem a Hentes után már nem lesz rosszabb. Ritka gyökér vagyok, hogy bevonzom az ilyen helyzeteket. Anubis is itt van, milyen fekete a haja. Vajon hagyná hogy megérintsem? Tök puhának néz ki, hogy nem szárítja ki a sivatagi szél? Buta vagy Aeryn, itt nincs is sivatagi szél. De ha lenne? De nincs... Ajkaim között fémes ízt érzek, és mintha egy erő hátba vágna, úgy nyögök fel. Jé, a saját hangomat tisztán hallom. -Tényleg olyan puha a hajad mint amilyennek kinéz? Szívás hogy én nem leszek isten... pedig te tiszta menő vagy. Akkor nekem is lehetne boszorkám? Shadiya tök szép... irigylem a bőrét... mármint nem úgy... szóval a színe jó. Menő lehet egy istent szolgálni... még akkor is ha önként teszi az ember. Az istenek menők... én is olyan akartam volna lenni mint te. - újra lever a víz, melegség árad szét a mellkasomban. - Nem félek a haláltól. - motyogom magam elé, mintha ez segítene bármit is - oké, kivel akarom ezt elhitetni? ... rohadt félelmetes. Olyannak képzelem hogy sötét és hideg. Nem szeretem a hideget, fázós vagyok. A macskáknak tényleg 9 életük van? - a fekete bundával borítottt test mintha elfolyna. Nem is folyik, porrá omlik, vagyis köddé... nem tudom pontosan mit is látok, de egy másodperc töredéke alatt Shadiya mögött terem és hajába tépve tépi fel a lányt mellőlem és hajítja el, majd morogva ront neki. -Nem engedem! - hebegem és kezem utána nyújtva a test mintha falnak ütközne - Én... nem... engedem! - a kezem remeg, az erőm rohamosan fogy, köhögés ráz, vér csorog ki a számon, fuldokolom benne.
[You must be registered and logged in to see this image.]Éreztem, ahogy Shadiya egy jelenleg felettébb ostoba önfeláldozásra készül, mintha a felemelkedett leány valamiért nélkülözhetetlenül fontos lett volna az elkövetkező küzdelmekben. Pedig nem volt, csupán egy leány volt, aki rémületében elrebegte az én nevem, ezért nem hagyhattam magára. Akkor olyan lettem volna, mint az ellenségeink. És olyan, mint Osiris vagy Sokar. De emellett azt is éreztem, ahogy Bastet teste pernyévé és hamuvá omlott újfent, ahogyan a lövés után is, az újjászületésekor elszabaduló erő lendületesen vitte előre, akár egy feltámadó szél. Mozdulnom sem sikerült, mielőtt megragadta és magával rántotta Shadiyát, ahogy azt is csak tajtékzó tekintettel tudtam nézni, ahogy Aeryn elszabaduló ereje felként feszült meg közöttük. De nem ő volt az egyetlen, aki erőt nyert a folytonos kimúlásából. A sebeimből fekete homok pergett és terjedt szét, érintetlen bőrt hagyva maga után, aztán folyt tovább a földre és szét a pincében. A homok hullámként beterítette a felemelkedett leányt is, magába szippantva a felé ólálkodó halált, elmulasztva a sebeket, betömködve a repedést, amin keresztül az élet szivárgott el belőle. És legfőképp körül folyta Shadiyát és a láthatatlan falat tépő Bastetet. - Fáraszt ez a cirkusz. A homokból egy kéz tört elő, majd egy váll és egy emberi torzó egy megfeketedett gyolcsba burkolva. Az előbújt élőholt megragadta Bastet vállát, magával rántva bele a sötét homokba. A hullámzásból kha lelkek bontakoztak ki, fegyverekkel csapva le a kárhozottra, majd el is tűntek. Mindegy volt, hányszor éled újra. Minden halála erőt adott nekem, és addig életben tarthattam Shadiyát és Aerynt is. De Bastet felmérgesített. Shadiya előtt a homok nagyobb hullámot vetett, és ahogy lepergett, valami előbukkant alóla. Szürke bőr, akár egy vízilóé, göröngyös izmokra feküdve, amelyek egyre magasabbra és magasabbra emelték a rettenetes fejet. A lény kopott agyarai közül mély morgás szűrődött ki, karmai belemartak a pincébe, ízületei roppanásig feszültek. - Holtan akarom látni, [You must be registered and logged in to see this link.]. - mondtam, félredöntött fejjel Bastetet figyelve. - Végleg.
[You must be registered and logged in to see this image.]Egy erős rántás és a belém maró karmok szakítottak ki a mély koncentrációból. Éreztem, ahogy gyengültem, ahogy fáradtam, miközben az én életem ereje lassan szivárgott át a haldokló Aerynbe, de a folyamat megszakadt, amikor éles karmok téptek a hajamba, és dobtak hátra ismét. Elterültem a földön. Már nem éreztem, hogy lenne erőm felkelni, de valami mélyen mégis arra késztette az izmaimat, hogy tápászkodjanak fel újra, nézzenek szembe a bestiával, ami készült nekem rontani. Érdekes volt megállapítani, hogy attól, hogy a halál már nem töltött el félelemmel életösztön még volt bennem. Valójában egyáltalán nem akartam meghalni. Újra ráfogtam a pisztolyra, és amikor rájöttem, hogy valaki visszatartja Bastetet attól, hogy nekem rontson és széttépjen nem gondolkoztam sokat, újra rálőttem közvetlen közelről. Már sejtettem, hogy ebből is fel fog kelni, de nem lehetett örök élete. Egyszer véget kellett érnie, neki is el kellett, hogy fogyjon az ereje. Aeryn azt suttogta, kilenc élet… Talán ennek itt valóban kilenc élete volt, és ő volt a mondás alapja. Aerynre néztem, és még pont láttam, ahogyan Anubis előtt megjelent a fekete homok, betakarta a lány testét, és a nagyurat is meggyógyította. Ez jó volt… Legalább értük már nem kellett aggódnom. Élni fognak és sértetlenek lesznek. Ez után a homok körbefonta az én bokámat is, felkúszott a lábszáramon és a combjaimon, fel az oldalamon, a nyomán pedig begyógyította a talán törött bordám, a zúzódásaimat, de még a nyakamon levő karmolást is, amit az egész elején szereztem és szinte már meg is feledkeztem róla. Hátrébb léptem, hogy az újra feltámadó Bastettel most harcoljanak az élőholt katonák, a feltámasztott vámpírok és a szörnyetek, amely kiemelkedett a homokból. Ammit… Sosem tudtam elképzelni igazán mi volt az, amit ennyi állat egyvelegével jellemeztek az őseim, de ránézve én sem tudtam volna őt jobban körülírni. Ha nem Anubis szolgája lett volna, megrettentem volna tőle, ám így ő is a Duathoz tartozott, ahogy végülis én is. Félreálltam, egészen a fal mellé. Ki kellett fújnom magam. Tudtam, hogy Bastetnek már nem volt esélye ellenünk, előbb utóbb vége lesz, de addig még ki tudja, mennyit kell szenvednünk. A pisztolyt szorongatva vártam, hogy talán újra rám fog kerülni sor.
A fájdalom múlik. Olyan mint egy kellemes nyári szellő, ami se nem hideg, se nem meleg, érthetetlen érintések hada, holott kéz nem ölt testet. Pillantásom nem merem levenni Bastetről, hiszen akkor az erőm is megszakadna, de a kinyújtott kezem így is látóterembe van, és elszorítja torkom a rémület ahogy a fekete homok felkúszik rajta mint egy második bőr. Simogat, nyugtat, és mintha erőt adna. Anubis csinálja? Az ő erejét érzem, mert akkor baromira megjegyezendő, hogy nem játszunk a kutyuli idegeivel. Ahogy a fegyver elsül, kezem a földre hanyatlik, nincs több szükség arra hogy visszatartsam a macskát, vehetek egy mély lélegzetet, azonban Anubis hangja megüti a fülemet. Ammit? Ezt a nevet olvastam már, sőt rajzot is láttam róla. Ő az a szörny aki felfalja a holt lelkeket, hogy soha többet ne születhessenek újra. Akit megesz annak annyi, reszeltek, nyista, ende, kaputt, szelavi. Akárhogy számolom a lehetőségek száma már csak 2-4 közé tehető. Ennyi élete maradt jó esetben Bastetnek, és még mindig úgy tűnik nem adja fel a küzdelmet. A homok lassan elhagyja testemet, a fájdalom teljesen megszűnt, ujjaim ép bőrt találnak a mellkasomon tátongó lyuk helyén. Azt hiszem tartozom a halál istenének. Az pince falai visszaverik a robbanás hangját, amit Bastet újjászülető teste kelt. Valami megváltozik, a levegő forró, szinte olyan mintha egy szaunában lennénk, fullasztó, émelyítően édes virág illattal, amibe a vér szaga keveredik. A macska lassan áll fel, a forróság szinte lüktet felőle. Bőréről szabályosan lepárolog a bunda, és alatta teljesen emberi. Visszaalakul emberré? Az agyam hátsó szeglete ülvölt, hogy fuss, fuss az életedért! Eddig sem volt piskóta a csaj, de azt hiszem ez a Boss fight. Jobb kezében egy aranyszín pálca jelenik meg, tetején Ankh-al, aminek közepén csörgők zörögnek, ahogy megmozdítja, alja tűhegyes fokban végződik és ha ez nem lenne elég a földre hulló szőrtengerből macskák kelnek ki. Nem, nem a cirmos cica, meg cuki muki fajta. Ezek csípőig érnek, és nem egy, nem kettő, mind korom fekete, jégkék szemekkel, és aranyló csörgő éjszerekkel cicomázottak. Mondjátok hogy a párducok tökvéletlen inkább a kutyák családjába tartoznak, mert azt hiszem itt egy tucat jelent meg. Bastetben egyetlen macskás dolog maradt, a fülei. Mintha csak egy anime figura lenne, emberi test, emberi arc, cica fülek. A pillantása sötét, nem kérkedő, de pontosan tudja hogy mi az ábra. Ammit felé mozdul, de három hatalmas dög is útját állja. Anubisra pillantok. – Mondd hogy egy bukott nem tud istenné válni, hogy ez csak valami látványos trükk… - be lennék szarva? Látod azokat a kva karmokat? Van nekik vagy száz! -Anubis! – hangja halk mégis ezernyi kínt ígérő – Csak te és én! A vesztes elhagyja a világot! Se mágia… se segítség. Ha végezni akarsz velem, neked kell megtenned!
[You must be registered and logged in to see this image.] Egy újabb robaj visszhangzott végig a föld alatt berendezett templomban, ami lassan hétszeres sírkamrájává vált az úrnőjének, a pisztolyból elszabaduló halál pedig egy újabb élettől fosztotta meg. De nem elégtől. Számolni is elfelejtettem hányszor tépték darabokra az élőholtak, hányszor harapta át a torkát Ammit, és mégis, újra és újra ott termett a semmiből. És ezúttal úgy tűnt nem tartott vissza semmit, ahogy a szőre lepergett róla és fekete szolgákká alakult egyértelmű volt, hogy elérkeztünk az utolsó életéhez. És ezúttal is próbált ő feltételeket szabni nekem, mintha valamikor jogában állt volna. - Nem tudom, honnan veszed a bátorságot hogy ultimátumot adj nekem, Bastet. - kezdtem lassan. A kóbor lelkek eközben visszahúzódtak, a lábuk nyomán a fekete homok özönleni kezdett beléjük, mintha a Duat sötétségét szívták volna a halandók világába. - De csak hogy lásd, milyen egy kegyelmes isten, megadom a kérésed. Viszont tévedtél velem kapcsolatban. Egy lélek addig hátrált, míg alaktalan teste egészen beborított, félig áttetsző burokként ölelve körbe. Majd egy másik is csatlakozott hozzá, kettő, három, egészen addig, míg a porhüvelyem már nem látszott ki a fekete homok alól. Rám rakódott, mint egy sötét bőr, ruganyos, karmos lábakon emelt el a talajtól, agyarakkal teli sakálpofával rejtett el Bastet és a szolgái vizslató szeme elől. Göröngyös izmok és a feketéből kivilágló, arany homokszemek alkotta nyakékek, mint egykor a fáraókon. Ez voltam én, Anpu, A Világot Elnyelő Véreb. Két kézre fogtam a fejszét, amit az egyik kha hurcolt korábban és a földhöz ütöttem a nyelét.[You must be registered and logged in to see this image.] - Azt mondtad a Sötétség Hercege vagyok, pedig sosem voltam semmiféle herceg. Hadvezér vagyok. A különbség herceg és hadvezér között az, hogy én nem vagyok védtelen egy csatában. A tudatom kinyúlt Shadiya felé, a lehető legfinomabban érintve meg a lelkét. Tudtam, miféle szörnyeteg vagyok éppen, de nem riadhatott meg tőlem. Menj, Shadiya. Várj meg odakint, a ház ajtaján túl. Követni foglak. Ammit pergamenszerű bőre szinte megrepedt a feszüléstől, torkából mély, gurgulázó vérszomj tört elő. A vámpírok eleven holttestei görbe ujjakkal várták, hogy Bastet őrzői közé vethessék magukat, készen arra, mikor a Kárhozott megszegte a saját alkuját és a két leány után uszította a macskákat. - A Duat vár rád, Bastet. És nem lesz kegyelmes.
[You must be registered and logged in to see this image.]A pisztoly, majd Ammit fogai és a kóbor lelkek vágásai úgy tűnt hatottak, még ha nem is azt láttuk feltétlenül, amit szerettünk volna – nevezetesen Bastet hulláját a földön elterülve. Miközben újra felkelt, visszaoldalaztam Aeryn mellé, hogy meg tudjam védeni, vagy ahogyan az előbb álltak a dolgok, meg tudjuk védeni egymást, ám ekkor történt valami. A harc egy új fázisába érkeztünk. A szőr lehullott Bastet kárhozott testéről, a nyomán pedig macskák, vagy talán inkább párducok emelkedtek elő a semmiből, amelyek talán méltó ellenfelei lehettek a vámpírok hulláinak és a kha katonáknak is, ő maga pedig valódi formájában állt végre előttünk, vagyis ahogyan ki kellett volna néznie, hogyha nem ragad két világ között. Ha kedves lett volna velünk, ha nem akart volna megölni minket, ha nem sikerül neki kishíján, talán megsajnáltam volna, hogy ez a szép nő ilyen dicstelen véget ért, ám így… Nem tudtam szánni. Csak azt akartam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak, mert ez már annak is beillett. Nem tudtam, mennyi élete lehetett még, de az átváltozása miatt felcsillant egy halovány remény, hogy talán ez volt az utolsó, ezzel készült fel a végső összecsapásra, és ezért volt olyan arcátlan, hogy kihívja Anubist egy egy az egy ellen küzdelemre. Fair lett volna, már-már legendákba illő, hősies… de nem ezért voltunk itt, magasan tettem a hősiességre, inkább hatékony akartam lenni, akkor pedig miért ne használtuk volna ki a feltámasztott vámpírokat, a katonákat, Aeryn erejét és az enyémet? Az élet utolsó szalmaszálába próbált ezzel a kihívással Bastet kapaszkodni, semmi több. - Trükk. Ő már soha nem lesz isten. – válaszoltam Aerynnel, csöndesen, de határozottan. Amikor viszont Anubis elfogadta a kihívást nagy szemeket meresztettem rá. Ezt nem gondolhatta komolyan! És mégis… Visszahívta a lelkeket, maga köré gyűjtötte, csak hogy élő húspáncélként felvehesse magára azt az alakot, ahogyan az őseim annyiszor megörökítették. A rajzok pontosak voltak, és mégsem tudták visszaadni azt ami előttem állt. Tudtam, hogy ő volt az, mégis ahogyan a bőre ébenfekete lett, az arca pedig egy kutyaféléé, a szemei ádázak és vörösek… Nem akartam megrettenni tőle, mégis, ösztönösen hátra léptem egyet. Csak azért nem remegtem, és futottam el, mert a kisugárzása ettől még nem változott, és ahogy megérintette óvatosan az elmémet, az ugyanolyan meleg, lágy szellőnek érződött, mint mindig. Nem hagyhatlak itt. – válaszoltam neki a közöttünk levő kapcsolaton. Nem kell ezt csinálnod. Nem fog tisztességesen küzdeni, nekünk sem kéne. Elbájolom a macskáit és őt is, hogy végezhess vele, és végre mind hazamehessünk. Együtt. Szívem szerint azonnal táncra perdültem volna, de már így is elég kárt csináltam. Miattam és a hülye telefon miatt kezdődött ez az egész. Amikor úgy döntöttem, hogy visszajövök, pedig megkért, hogy vigyem fel Aerynt, a lány kis híján meghalt. Mindent elrontottam, amihez ma csak hozzáértem, egyedül a pisztoly nyújtott némi vigaszt, amivel elvettem néhány életet ettől a rohadt macskától. De tanultam a hibáimból. Ha tényleg rám parancsol, hogy menjek, ha tényleg nem lennék a hasznára, akkor elmegyek. Inkább, minthogy még több bajt hozzak a fejére, de meg kellett próbálnom legalább még egyszer utoljára meggyőzni. Pedig tudtam, hogy el fog küldeni, és ettől könnyek gyűltek a szemembe.
Talán kár lenne ecsetelnem, mennyire is katasztrófális a helyzet amiben épp nyakig ácsorgunk. Az alvilág egyik hatalmasa szemben egy ördögien gonosz macskával, aki nem csupán a poharad fogja leverni az asztalról, de a billentyűzetbe is szarik félúton, a házidról már említést sem teszek. Kicsit olyanra sikerült ez az este, mintha egy csapat hülyegyerek lennénk, akik botokat dugdostak a hangyabolyba, most meg csodálkoznak hogy azok a kis rohadékok csípnek. Mondanám hogy mi kezdtük, de ki az a mi? Én csak rendelni akartam egy pizzát, megnézni valami tragikomédiát a tévében, és miközben a kandalló előtt meresztem a valagam, várni hogy a megalomán vámpírom hazaérjen, bárhova is vitte a dolga. Ez helyett kaptam a nyakamba fél tucat vámpírt, két nem piti vendéget, és a cica is kimutatta a foga fehérjét. Most meg itt állok, és elszörnyülködve látom, hogy amiről azt hittem eddig hogy a régiek agyszüleménye, rohadtul valóságossá vált. Mint Freddy elmejátéka, csak innen baromira nem tudok felébredni, akkor se ha meghalok. A szócsatát elhallgatva, azt hiszem mindenki megtette a tétjeit, a boszi a sakálra, a macska önmagára fogadt, én meg állok mint egy fasz ent, mondom fa szent, és próbálok nem feltünősködni. Ha csak kicsiket hátrálnék egy hét múlva eljutnék az ajtóig. Egy a lényeg, ha villan a karom, ne állj az útjába, másképp én leszek a vagdalt a mai vacsorán. Anubis új alakja elég para. Nem, nem ez a megfelelő szó. Lássuk csak, ijesztő, durva, para… még mindig para. Olyan amitől hetekig rémeket fogok álmodni. Shadiya arca meg sem rezzen, gondolom ő már látta ilyennek. Elvégre isten, meg a papnője, vagy boszorkája, nem igazán vagyok tisztában ezekkel a titulusokkal. Sötétség Hercege, meg Hadvezér, mint egy csoportos terápia. Üdv Aeryn vagyok, istenpalánta, ma már feltámadtam egyszer. Üdv Aeryn. Bastet meg vagy hatszor. Nehéz az isteneken meg a kárhozottakon túltenni. Duat… gondolom az lehet az alvilág, vagy pokol, vajon az egyiptomiak is kínozták a lelkeket? Bastet is fel fog támadni? Shadiya láthatóan hezitál, lehet valami titkos tervet beszélnek meg éppen a sötét nagyúrral? -Még a szolgád sem fogad szót neked… - Bastet emberi arca mosolyog, mégis annyira idegennek tűnik, megszoktam a macska ábrázatát. Kezében az arany pálcával a boszi felé int. Ha trükk ha nem, nekem borsódzik a hátam tőle. Shadiya szemei könnyektől csillognak, most meg kellene ölelnem? Egy csata közepén vagyunk, vagyis az elején, de ez olyan végső lesz, szóval az érzelmek érthetőek, bár nem vagyok benne biztos hogy az erőviszonyok megegyeznének e. Talán meg kellene fognom a lány kezét, és biztonságba húzódni? Biztonság, talán a padláson, mert ha itt elszabadul az a Duat, nem kizárt hogy a ház is összedől. A fekete nagymacskák türelmetlenül topognak, semeddig se tartana nekik hogy széttépjenek, és tartok tőle ha csak 1% esély is van rá, meg fogják próbálni. Reméltem hogy még valami frappáns fröcsögés lesz, de Bastet csak a földbe szúrta pálcáját, majd kitépve onnan Anubis felé ront. Összerezzenve ragadom meg Shadiya ruháját, és rántom hátrébb, nem maradhatunk itt.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bastet igazat mondott. A saját szolgám, a papnőm teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a kérésemet, mintha egy szerelmes bakfis hősies önfeláldozása lett volna. Mintha ostobaságot beszélnék, amit ő a saját logikája mentén felülírt. Nekem nem kell csinálnom semmit, Shadiya el Sedat, üzente a felelet szavak nélkül, de a korábbi óvatossághoz képest nagyobb tekintéllyel. Mint az éjszakai égbolt minden csillaga, mikor a magányos utazó feje fölött terpeszkedve mutatja, mekkora is a világ, amit nem ismerhet soha. Minden terhet önként vállaltam és erőt kaptam hozzá, hogy ne hajoljak meg alattuk. Tudom, hogy nem lesz tisztességes, ez az ő fegyvere. Ha egy macska alattomossága legyűrhetne, nem lennék isten. De ha mindenképp részese akarsz lenni ennek a harcnak, az a saját döntésed lesz. És te viseled a következményeit. Nem szentelhettem a figyelmem egyetlen porszemnyi darabját sem a két leánynak, hiszen az ellenfelem azonnal kihasználta eddig is. Ez nem olyan volt, mint a harc Cliodhna ellen, hiszen a Morrignák csupán zavaró tényezőnek tartották Shadiyát, és ez okozta a végüket. Bastet egészen máshogy gondolkodott. Ő a gyengeségem látta a leányban, és nem tudtam igaza volt-e. Bastet botor módon rohamozott felém, akár egy ragadozó, aki a prédáját próbálta leteríteni. De most más felállás volt. Ezúttal egy nála vénebb és nagyobb bestia tévedt a területére, a harc pedig a dominanciáért folyt. Álltam a rohamát, egy lábbal előre lépve, miközben két kézzel, tucatnyi khaerejével széles ívben meglendítettem a fejszét. Bastetnek nem sok lehetősége volt, hiszen hárítani nem tudta a nehezebb fegyvert, csak elkerülni. A kérdés csupán az maradt, melyikünk tudja hamarabb visszanyerni az egyensúlyát és hamarabb új támadást indítani.
[You must be registered and logged in to see this image.] Előbb megéreztem, hogy mekkora hibát követtem el, minthogy megszólalt volna, vagy akár mielőtt Bastet ezt is ellenünk fordította volna, mert persze, hogy megtette, mintha az engedetlenségem elvette volna Anubis tekintélyét. Mondhatni orbitálisan nagyot. Amikor meghallottam a férfi hangját a fejemben, és főleg mikor a szokásától eltérően a teljes nevemen szólított, az ereje most először mázsás súlyként nehezedett a mellkasomra. Nem az volt a fontos igazán amit mondott, hanem az, ahogyan. Soha nem érzékeltette korábban, hogy mennyire apró voltam, hogy hozzá képest még egy porszemnél is kisebb, de eljött az ideje, hogy emlékeztessen rá, hogy sosem voltunk egy súlycsoportban, és talán soha nem is leszünk. Messze átléptem a hatáskörömet, mint amikor egy rabszolga próbált beleszólni a gazdája ügyeibe. Mi pedig még annál is távolabb voltunk egymástól, egy isten és egy egyszerű halandó. Tulajdonképpen még azért is hálásnak kellett volna lennem, hogy magyarázatra méltatott, és bár nagy kegyesen megengedte, hogy beálljak két isten harcába, az imént éppen csak megérttette velem, hogy miért nem volt semmi értelme. Az már, hogy akkor az csak az én felelősségem volt, aminek viselnem kellett a következményeit, tehát leveszi rólam a kezét, már csak a hab volt a tortán. Mondhatnám, hogy úgy éreztem, kettéhasad a szívem, de ez nem volt egészen igaz. Inkább úgy éreztem, mint aki zuhan, utána pedig a földbe csapódik, és lent is marad a porban, ahová mindig is való volt. Össze akartam menni egészen picire, hogy ne is lásson többet, ne vegye észre, hogy még mindig a közelben voltam. Aeryn hátrarántott, én pedig gépiesen követtem, mint egy baba. Nem is figyeltem, merre mentünk vagy hová vitt. Azzal voltam elfoglalva, hogy őrült sebességgel elkezdjek magam köré egy mentális védőrendszert felépíteni, ami nem enged be semmit, de még fontosabb, hogy bent is tartott mindent. Így remélhetőleg bárhogy is éreztem magam, az nem szivároghatott át a köztem és az istenem – ezt nem szabadott soha többé elfelejtenem – között. Remélhetőleg a folyamatos telepátia is megszakadt, vagy legalább annyira, hogy érezze, ha be akar jutni a fejembe, ahhoz legalább a kisujját meg kellett mozdítania. Nem tudtam olyan nagy és erős falat építeni, hogy ne törhesse át egy pillanat alatt, de reméltem, hogy a puszta létezése elég lesz ahhoz, hogy tudja, hogy nem akarom őt most egy ideig a fejemben tudni. Már az is arcátlanság volt így belegondolva, hogy én időnként megszólaltam az ő fejében, még ha mindig is a praktikusság volt az oka, ha valamit nem akartam másokkal közölni. Még ha Bastet ma meg is hal, képes volt olyan károkat okozni, amit talán nem lehet majd visszafordítani… De ez talán így is volt rendjén. Az nem volt helyes, ahogyan eddig volt. Nem néztem hátra a vállam fölött, nem akartam látni, amikor végül a csata elkezdődött a két hatalmasság között. Amikor nagyjából felfogtam a környezetemet, bár a falaim még nem voltak teljesek, már a földszinten jártunk. - Menjünk ki, ne maradjunk a házban, itt már semmi sem véd meg minket, és nem tudom mennyi marad meg akár a városból, ha isteni erők csapnak össze. Elviszlek kocsival, amilyen messze csak akarod. – mondtam Aerynnek rekedten. A hangom elcsuklott, pedig nem éreztem, hogy sírni akarnék, mint az előbb. Mostmár csak mindenem fájt, tompán és üresen. Lehet nem lett volna szerencsés ilyen állapotban vezetnem, de az volt a leggyorsabb, ahogy messze juthattunk innen.
Kezdőlap 
