Azt mondják, ha földrengés van, bújj az asztal alá, ha atomot dobnak le akkor meg egy kád vízbe, ha lőnek a hűtő a legbiztonságosabb, ha meg jön a tornádó, menj a pincébe. Egyetlen kézikönyv sem tér ki arra, hogy mi van akkor, ha egy kisebb csapat vérszívó dög jön el az otthonodba, hogy kinyírjon... és itt a jobb eset az hogy kinyírjon. Marad a padlás, a pókok és bogarak édes társasága, miközben megpróbálsz láthatatlan és egyben halott lenni. Sajnos tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy tudják hol rejtőzöm, de egytől egyig olyan beteg lélekkel vannak megáldva hogy szeretnek bújócskázni, és elnyújtani a préda szenvedését. A mobilomat elvette még a kapcsolatunk legelején a jó fej vámpír... igen, azok ott lenn nem a jó fejek, vagy a kevésbé jófejek, a lényeg hogy nem tudom felhívni, nem mintha a telefonszámát tudnám, de nincs itthon, nem tudom hova ment, és nem mondta meddig marad. Bastet a pincében kuksol, ő ott tökéletes biztonságban van, én meg idefenn várom hogy vacsora legyek. Kellene imádkozni, de milyen abszurd lenne már valami egy igaz istenhez mormolni a könyörgésem, mikor egy kitudja hány ezer éves egyiptomi isten van odalenn. Mégis most azért megnyugtatna kicsit ha tudnám hogy úton van a segítség. Felhívhatnám a seprűt... sepre... a fenébe... mit mondott Chez? Itt már nem jön be a 911 pizza rendelése. Lépések zaja szűrődik fel, nem nagyon rejtik véka alá hogy itt vannak. -Kicsilány! Bújj elő... nem harap a bácsi! - persze hogy nem, és higgyem is el, a szemfogai meg csak dísznek vannak. Hentes már akkor rossz szemmel nézett rám mikor Chez a bálba elrángatott. Mért nekem kell meginni az ő vetélkedésük levét? -Aeryn! Van két perced hogy legyere, ha nekem kell felmenni, az egyik végtagod bánja! - na ő Hentes, és nem szokott üres fenyegetéssel élni. Beljebb húzódom a falhoz, mintha ez segítene bármin is. A hangok egyre közelebbről jönnek, és az az ima még mindig nincs meg. Sosem imádkoztam, fogalmam sincs hogy kell, a Miatyánkos izé gondolom nem fog bejönni. -Ohhh istenek, bárki jó lesz, de tényleg bárki, csak segítsen nekem, nem akarok vámpír kaja lenni. - a feljáró fedele olyan erővel csapódik fel hogy kiszakad a zsanérjaiból és csúszik a lapján egy métert. -Bastet... kérlek - rebegem suttogva, miközben szemeim könnybe lábadnak. A felnyúló kéz fekete kesztyűbe van bújtatva, aminek ujjait levágták. Feketére lakkozott hosszú körmök kapaszkodnak meg a peremben. Nem Chez jött vissza értem. A vigyor leírhatatlanul groteszk, hegyes vámpír fogak, sárgásvörösen izzó szempár, ami éhségről tanúskodik, olyanról amit egy élet sem tud csillapítani. Gyerünk Aeryn nézd a jó oldalát, legalább nem a Hentes az, még megmaradhatnak a végtagjaid. Irracionális ahogy felmászik, és négykézláb közelít, én meg lefagyok, mint a nyitva hagyott frigo. Csontos ujjai megragadják a bokám és lassan húzi kezd maga felé. -Heron ne tökölj már! Hozd a ribancot! - a mozdulat gyors, én pedig a következő pillanatban alatta fekszem, fejem a feje magasságában, ujjai a torkomra fonódva gátolják meg hogy sikítsak. A nyála az arcomra csöppen, amit rothadó hús szagú nyelvével lenyal. Jessszusom elhányom magam. Szedd össze magad, aszka vagy, a macskanő is megmondta hogy bárki lehet belőled, bárki! Nem vacsora! Tenyerem a mellkasának feszítem és minden erőm összeszedve taszítok rajta egyet. A következő pillanatban nincs ott. Felülve látom hogy a sarokban fura pózban ül, mint egy rongybaba és engem néz, vérző szájjal. -Heron! - ez még morog... Hasra fordulva dugom le a fejem a feljárón, és arccal előre zúgok lefele, mint ahogy a macska aki nem tud létrázni. Mellkassal tompítom az esést és nyögve fújom ki a levegőt, amitől némi por száll fel a padlóról. Chez meg fog ölni a rendetlenségért. A fájdalom éles késként hasít a koponyámba, mikor ujjak tépnek a tincseim közé és rántanak fel a földről. -Megvan a szajha! - a csávó tényleg lehetne helyes, sőt mondhatni helyes, de vámpír, ez is egy kicseszett vámpír. Bastet... segíthetnél... vagy valaki... nem tudom Odin, vagy Loki nekem bármelyikőtök jó... Anubis... van itt pár járkáló hulla... hazaküldhetnéd őket... Újabb fájdalom, ezúttal a gyomromat érő ütés okán, lemaradtam valamiről? -Hol... van... Chesire? - ja hogy kérdeztek, bocs elfoglalt voltam. -Nem... nem tudom. - ingatnám a fejem mellé, de épp más tépi a gyeplőt. A fejem fordul és vele a testem is. A majd két méter magas, kétajtós szekrény vámpír megáll előttem. A vér meghül az ereimben. Eszembe jut a lány a három szemű zsákos szörny karjai között, ahogy hurcolta körbe és a vérét kínálgatta. Hentes nem tartja semmire az ascendantokat, csak a vérük kell, az pénz. Ujjai az állam alá siklanak, és úgy vizsgál mint lovat az árverésen. Könyörgöm, Seelie... Unseelie... vadász, vagy boszorkány... akárki... mentsen meg.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem minden isten volt fey, hiszen ez egy emberi képzet volt. Mindent istennek hittek, ami megmagyarázhatatlan és félelmetes volt, a villámlás, a tűz, a halál és a szörnyetegek is. Akárcsak Bastet. Alsó-Egyiptom védelmezője, így nevezték. Pedig nem védelmezett senkit, csak magát és amit a magáénak tartott. Sekhmet kedvelte. Talán ezért élt túl sokezer évet, ezért nem koncolták fel a babonáikból gyógyuló emberek. De sosem gondoltam volna, hogy Dublin egyik pincéjében köt ki. - Légy óvatos. - szóltam Shadiya felé, miközben egyre közelebb értünk a házhoz. - Bastet hatalma talán nem múlt az idővel, de a józansága kérdéses. Viszont szükségünk lehet a segítségére. Ahogy Set kultuszának is. Nem volt ínyemre Kárhozottakkal működni együtt, de az unseelie fey erők kifejezetten szerették tombolásba taszítani a hozzá hasonló elfajzott lényeket, az pedig rengeteg felesleges halált szült és számos embertől tagadta meg a felemelkedés lehetőségét. Ezt mindenképpen meg kellett akadályoznunk. Mielőtt a kilincshez értem volna, egy mélyről jövő, kakofón suttogás töltötte ki az elmém, és ahogy körbepillantottam a ház homlokzatán hat lélektelen torzszülött üres aurája nézett vissza rám. Aztán meghallottam a könyörgést. - Vámpírok. - mondtam rezzenéstelen arccal, aztán fél szemmel Shadiya felé fordultam. - Fél tucatnyi vámpír van a házban, és egy Felemelkedett. Felkészültél egy ilyen találkozásra? Tudtam, milyen erő fogant benne a beavatása után, de erővel rendelkezni és csatába vonulni, hogy használja két egészen különböző dolog volt. Nem akartam felesleges veszélynek kitenni, még akkor sem, ha szinte az arcomon éreztem a tekintetéből sütő bizonyítási vágyat. Lenyomtam a kilincset és beléptem a házba. Az emeletre elő lépcső előtt egy vámpír őrködött, míg egy másik a balra nyíló ajtóban várakozott. Vélhetően arra, hogy a többi négy befejezze, amit elkezdtek. Az előtérben szél kavarodott, homokszemeket seperve a makulátlan szőnyegről, fél tucat alaktalan szellemnek adva alig észrevehető formát. - Távozzatok. - néztem a lépcsőnél álló szemébe. - Semmi keresnivalótok itt. Az emeleten vergődő ascendant imája újfent végigömlött rajtam, mint a vízpára, ezért felpillantottam a karzatra és kinyújtottam felé az elmém. Nyugodj meg, Ascendant. Szóltál, itt vagyok. - Nem tudom ki a fasznak képzeled magad, barátom... - nézett rám felvont szemöldökkel a lépcsőnél strázsáló vámpír. - ...de rosszkor kerültél nagyon rossz helyre. Már azt se mondom, hogy takarodj, mert az már elúszott. - Nincs időm erre. - feleltem monoton nyugalommal, miközben Shadiya felé pillantottam. - Kérlek, táncolj nekik.
[You must be registered and logged in to see this image.]Volt valami Írországban, ami oda vonzotta Anubist. Vagy Aident, amilyen emberi nevet választott magának a beolvadás érdekében. Én Egyiptomban akartam harcolni, hazai terepen, de az elmém hátsó felében már megszületett a sejtés, hogy a nagyúr nem foglalkozott holmi apró, szétszóródott kultuszokkal. A problémát annak a gyökerénél akarta megoldani, és ha azt mondta, ehhez északra kellett jönnünk, hát északra jöttünk. Nekem egyébként sem volt túl sok választásom. Ezt kívánta tőlem a Kör, ha megtagadtam volna, egészen biztosan odaveszett volna minden eddigi munkám, minden erőfeszítésem. Úgy kellett játszanom, ahogyan ők akarták, egyelőre, és ahogy a nagynéném is megmondta, egy isten jóindulata, ha én bírom, ők pedig nem, az hatalmas fegyvertény volt. Végignéztem a házon. Persze néztem én is filmeket mg sorozatokat, még képeket is láttam a neten, így az angolszász építészet látványa nem volt kifejezetten idegen számomra, de azt sem mondtam volna, hogy megszokott volt. Ami pedig nem érződött igazán a filmeken, az az időjárás volt. Nyirkos volt, nyálkás és hideg, ez pedig rányomta a bélyegét a hangulatomra. Engem a homok és a perzselő napfény nevelt fel, az volt a természetes, ez az alattomos hideg, ami minduntalan bekúszott a ruhám alá, az nem. De ezt is el kellett viselni. Amikor Anubis nagyúr tömören annyit mondott, hogy meglátogatjuk Bastet-et, izgalom lett úrrá rajtam, ám valamelyest le is lankadt, amikor a férfi elmagyarázta, hogy sajnos ne egy hatalmas és fenséges istenre kell számítanom, hanem inkább egy mitikus szörnyetegre, akit valamiért istennőként őrzött meg az emlékezet. Hát, akár szörnyeteg, akár nem, kapcsolatokat kellett építenünk, és bármilyen erős szövetséges jól jött. Hogy mindezek mellett hogyan lehettem volna óvatos, az megint egy más kérdés volt, de azért aprót biccentettem, hogy megértettem. Már pont benyitottunk volna, amikor a férfi megtorpant. Ő már tudta mi várt ránk bent. Igazából még sosem láttam vámpírt. Nem mintha nem léteztek volna ilyen szörnyetegek odahaza is, de valahogy még nem hozott velük össze a végzet, és ezt jobbnak is láttam így. Rám is hatott persze a média, így akaratlanul is Edward Cullennek, vagy Louis de Pointe du Lac-nak képzeltem el őket, de sejtettem, hogy a valóságban nem lehetett mindegyikük Brad Pitt. A felemelkedett meg… Nos ezen nem szabadott túl sokat gondolkoznom, a vámpírok előszeretettel fogyasztották a vérüket, ha el tudták kapni, akkor nem lehetett túlságosan erős, ebben az esetben tehát nem is különbözött túl sokban bármilyen emberi áldozattól. - Készen állok. – jelentettem ki magabiztosan, noha a gyomrom ökölnyire zsugorodott, ez volt az első bevetésünk. Az első, amikor a seelie, ahogyan itt fent hívták őket, élesben láthatta, mire voltam képes, és talán azonnal el is döntötte, hogy hasznos leszek-e számára ilyen módon is, vagy megtart csupán ügyintézőnek, aki foglalkozik azokkal a csip-csup emberi ügyekkel, amikkel ő nem akart. Elfogadtam a szerepemet, miszerint az asszisztense voltam, de nem szerettem volna, ha ez valóban csak a számlák rendezésére redukálódna. Azzal nem lehetett előre lépni. Az okostelefonomon megnyitottam a lejátszási listámat, mert bár az erőm működött zene nélkül is, jobban szerettem zenére táncolni, és ha sokan voltak, és meghallották akkor nagyobb esély volt, hogy legalább annyira odajöjjenek, és ha már láttak, akkor csapdába is estek. Még nem indítottam el, hagytam, hogy a férfi vezessen. Anubis benyitott a házba, és szinte azonnal szembe is találkoztunk két vámpírral. Fellobbant bennem a harag, ahogyan megszólított az a nyomorult pióca egy istent, de mielőtt rászólhattam volna, már érkezett is a nagyúr első parancsa. - Ahogy óhajtod. Megnyomtam a lejátszás gombot, amiből rögtön el is indult a [You must be registered and logged in to see this link.] című száma, teljes hangerőn, így remélhetőleg elhallatszott az emeletre is. Egy mozdulattal ledobtam a kabátom, és elkezdtem magam körül felkavarni a mágiát, a karjaim ívével szőni, a forgással csomózni, mint a pókok, amikor hálót szőnek. Úgy öltöztem, hogy alkalmas legyek ilyen akcióra, a kabát alatt a felsőm több bőrt mutatott, mint ami kényelmes lett volna ilyen időben, a nadrágom szorosan tapadt a csípőmhöz… Persze ez a tánc nem a vágyak felkeltéséről szólt, inkább volt egy ragadozó, vagy még inkább egy kobra hipnózisa. Belenéztem közben előbb az egyik, majd a másik vámpír szemébe, ez is szokott segíteni, majd megpróbáltam őket közelebb vonzani, hogy adjanak helyet a többieknek is. Szándékosan nem néztem Anubis nagyúrra. Ha ő nem nézett az lett volna a baj, ha nézett volna, akkor viszont neki is eltereltem volna a figyelmét, pedig mindez csak arra volt jó, hogy neki előkészítsem a terepet. Alig vártam, hogy lássam élesben is, hogy mire volt képes.
A pillanat végtelenül megnyúlik, a tekintete egy éhes ragadozó vágyát tükrözi. Mély és feneketlen, mint egy sötét kút, ami elnyelni készül. Talán csak képzelem az egészet, hogy a levegő lehül, mégis mintha látni vélném a párát mit kilélegzek, ő pedig élvezettel szívja magába a félelmemmel együtt. -A gazdád elvett tőlem valami fontosat... jöttem a fizetségéért. - mosolyában semmi emberi. Nem tudom mennyi idős lehet, s az is elképzelhető hogy csupán tett nagy ívben az egészre, és nem akar beolvadni. Minek túráztassa magát, ha egyszer megvan amiért jött? Agyam hátsó szegletébe egy hang kúszik be. Ismeretlen, és cseppet sem reális, sosem hallott férfi hangja. Nyugodj meg Ascendant. Szóltál, itt vagyok. Fejem még mindig satuba fogva, de a mozgolódást perifériásan így is látom. Valami történik, valami megváltozott, valami megjelent, akire sem ők sem más nem számított. A tincseimet tépő kéz ereszt, és eltávolodik, csupán a Hentes marad még mindig engem nézve. -Mi a franc folyik odalenn? - válasz nem érkezik, csupán valami fura zene csendül fel, és ösztönösen hívogat hogy megnézzem mi az. A mozgás megszűnik, a vámpír áll a karzaton és nem mozdul. -Leo mi az? - semmi válasz. - Leo! - Hentes felé fordítja lassan a fejét, de ujjai még mindig az államat szorítják, mint valami ragadozó madár. Meg van a pocok, nem ereszti akkor sem ha épp belé csap a villám. -Leo! - a fazon áll és néz, nem szól, nem mozdul, nem néz hátra, nem csinál semmit. A lépcső tetején álló szintén valamit nagyon néz, és nem reagál semmire. Megfagyott az idő, vagy ők fagytak meg? -Faszomat! - ordít fel a benga állat, és elengedve a fejem, hátba rúgja a Leonak nevezettet, aki átszakítva a korlátot lezuhan a földszintre. - Idióta bagázs!- megragadja a kezem és húzni kezd maga után. Pillantásom az ajtóban álló férfire siklik. Sima arcú, sötét barna hosszabb haja van, fekete öltöny zakó, fehér póló, egész jóképű, és van valami fura kisugárzása. Biztos nem ember, vagy nem hétköznapi. Lehet hogy ő is Ascendant? Az ő hangját hallottam? Mit keres itt? Szóltál, itt vagyok. Én hívtam? Lehet hogy Fey? Az továbbra sem világos hogy mi a zene és miért fagyott le mindenki, de Hentes szándékosan nem néz lefele, inkább a falat, vagy maga előtt a földet. Botladozva követem, míg elér a lépcső tetején lévő haverjáig, akit nemes egyszerűséggel hasba vág, mire az felordít görnyedve.
[You must be registered and logged in to see this image.]Noha először a saját porhüvelyem is áldozatául esett a rettenetes gyönyörűségnek, ami Shadiya táncából áradt, én képes voltam túllépni rajta. Az átkelés rejtélye volt ez, egy pillantás a Fátylon át, a szálak között. A halál szépsége. A halál rettenete. Az emberek elméje, ami ott maradt a porhüvelyben nem tudott mit kezdeni egy ilyen miszikummal, így csak állt és csodálta. Vámpír, fey, bőreváltó, mindegy volt, amíg testben lakozott. Néhány pillanatig érdeklődve figyeltem a táncoló leányt, végül azonban kénytelen voltam elszakítani róla a tekintetem. Volt még rengeteg időm megismerni, minden boszorkányosságával együtt. Egy vámpír túl nagy zajjal szakította át a felső emelet korlátját, fájdalmas nyögéssel terülve el a földön, és ahogy négykézlábra ereszkedett a bájolás hatása megszakadt. Érdekes. Egy kha lélek folyékony mozgással körbetáncolta az ébredező vámpír, mintha egy ragadozó vizsgálta volna a homokban talált prédát - aztán a kavargó homok csontos, karmos ujjakká alakult és a vámpír nyakára szorultak. Az persze védekezett, ujjai hiába markolták a kavargó homokot, ahogy szétfoszlott már állt is össze megint. - Mi a büdös franc ez? Mi az Isten... Az iróniára csak egy apró szemöldökrántással válaszoltam. - Maradj a földön. Akkor elmehetsz és nem kell meghalnod. A nagy hangú vámpír fölöttünk vagy eszesebb volt, mint amennyi hitelt adtam neki, vagy csupán rendkívül vagdalkozó alaptermészete volt. Magammal szólítottam két lelket, akik szinte szolgaként követtek a lépcsőn felfelé, míg másik kettő lassan megközelítette és oldalvást méregette a transzban bámulókat. Nem akartam feltétlenül ártani nekik, de ha veszélyt jelentettek... jobb emberektől is megvonták már a Duat lehetőségét. A két szellem elém lebegett, porladó homoktestük groteszk arcokat rajzolt és foszladozó gyolcskötéseket, hiú díszek másaival körülöttük, akár a halott fáraókon. - Újra megismétlem. Távozzatok. A két vámpír mögött gyermekarcú, Eiru földjeinek nyomát viselő leány tántorgott, nyilvánvalóan a felemelkedett, aki nemrég imába foglalta a nevem. Én még soha nem tagadtam meg egy esdeklőtől a segítséget.
[You must be registered and logged in to see this image.]Tudtam, hogy a fájdalom megtöri a bűbájt. Miután erre rájöttünk a nővéreimmel, amikor bevetésre mentünk próbálták azonnal, egy ütésből vagy varázslatból ártalmatlanítani az ellenségeinket, mielőtt még az elméjük magához tért volna. Valami ilyesmit vártam volna a Duat urától is, aki a Halál kapuját őrizte, de úgy tűnt, Anubis nagyúr ennél kegyelmesebb volt. Végülis mi nem akartunk semmiképp egy sötét és vérszomjas istent szólítani… És ki voltam én, hogy megítéljem bármilyen tettét? Oldalra pörögtem ki, amikor megláttam a felém érkező vámpírt, majd utána még tovább, hogy amikor lassan feleszmél semmiképp se tudjon utánam kapni. Eléggé megütötte magát ahhoz, hogy ne tudjam újra elbűvölni. Ha nem kellett volna folyamatosan koncentrálnom elismeréssel adóztam volna a megjelenő szellemeknek, akik a sivatag homokját hozták magukkal, egy apró szilánkot az otthonomból. Remélhetőleg ezek a kóbor lelkek, akik meghajoltak az uram akarata előtt elvégzik majd, amit el kell, megtisztítják a házat, ameddig el nem érjük a célunkat, a ház alatt rejtőző Bastet úrnőt. Mert hogy legyen bármilyen is, ő is már majdnem istennő volt, így hát megillette ez a megszólítás. Felpillantottam a lépcső tetejére. A fenti célpontok nem néztek rám, és bár nem gondoltam, hogy Anubis ne bírna el velük egyedül is, azért voltam itt, hogy megkönnyítsem a dolgát. És természetesen ameddig ő nem mondta, hogy abbahagyhatom a táncot, addig nem is tettem. Elég sokáig bírtam. - Hé! Idenézz! A zsebemből kivettem, ami a kezembe akadt, ez jelen esetben a kulccsomóm volt, majd egy újabb forgás közepette igyekeztem hozzávágni a fenti vámpírhoz. Nem biztos, hogy eltaláltam, de nem is ez volt a cél. A lényeg csak annyi volt, hogy el tudjam bűvölni, ameddig Anubis ki nem szabadította a karmaik közül a felemelkedettet. Ha a lány is elbűvölődött, hát annyi baj legyen, attól mozgatni még lehetett, még ha nem is volt méltó, hogy egy istenség csak úgy a vállára csapja.
Kezdem elveszíteni a fonalat, ki kivel van és hogy kerül erre az amúgy is elátkozott helyre. A Hentes ujjai satuként szorítják csuklómat, ami fájó fintort csal az arcomra, ezen az sem segít, hogy a sötét hajú férfi szinte felsiklik a lépcsőn és elébe lebeg két múmiaszerű izé. Kissé hunyorgok és próbálom kivenni az arcukat, nem mintha ismerném bármelyik fáraót, vagy olyan akármit akik akkortájt éltek, de azt bizonyosan állítom hogy ezek a valamik nem olyanok mint a házi szellemek. Az a finom por, vagy homok, egyszerre a testük és nem is az, néhol átlátszóak, máshol meg teljesen valószerűen éles a kép. Hallucinálok? Újra megismétlem, távozzatok! Most már egészen biztosan az ő hangját hallottam a fejemben, de nincs időm mosolyogni sem, hogy megjött a felmentő sereg, mert az új gazdajelölt ránt egyet a karomon, én pedig felnyüsszenve lépek felé. -Már itt sem vagyunk... - morog a Hentes, és szemmel láthatóan a kijárat felé igyekszik, nem akarja összeakasztani a bajszát a férfivel, nem úgy mint a tetőtérből lemászó haverja, aki morogva iramodik meg előre, feltételezem azzal hogy valakinek annyi legyen. Az egyik lábát kicsi húzza, legalább ennyit elértem, gratulálok Aeryn, majd ha visszakapod a másik kezed megveregetem a vállad. Megsérült... miattam. Több sem kell ide, kezem már nyúl utána, noha a távolság több mint négy lépés, és akkor sem érném el, hogy futni kezdenék, de az erőmnek ez mit sem számít. Elképzelem hogy megragadom a ruháját és elhajítom oldalra. A korlát újra átszakad, Chesire meg fog ölni, de a vámpír nyekken a bejárati ajtón, majd megszagolja a lábtörlőt. -Szajha! - lendül a kéz, én pedig fordultamból nézem meg milyen alaposan takarítottam fel legutóbb azt a futót, amit vagy másfél óráig sikáltam a kefével. Heverészni azonban nincs idő, tarkómra marva tépnek fel a padlóról és fülemhez hajolva morog. - Törött gerinccel nehéz lesz integetni aranyom. Pillantásom az idegent keresi, itt nincs B opció, valaki ma éjjel még meg fog halni.
[You must be registered and logged in to see this image.]A hatodik vámpír, az, amelyik eddig elkerülte a figyelmem előmászott a tetőből nyíló ajtón keresztül, meggyötört lábát maga mögött húzva. Az ajkai szétnyíltak, fogai úgy villantak elő, mint egy vicsorító kutyának a harapás előtt. De nem tudott harapni, ugyanis a felemelkedett leány ereje belekapaszkodott és kérlelhetetlenül letaszította az emeletről, ahogy nemrég az egyik társát. Érdekes. A tömeg és a lendület ereje volt ez, a mozgásban lévő föld roppant hatalma, még ha alig bimbózva csak. A leány olyan volt, mint Geb. Mielőtt időm maradt volna rákulcsolni az ujjaimat a vámpír csuklójára, amivel a leány karját markolta egy pillanat erejéig elengedte, aztán a tenyere az arcán csattant. Mikor a nyakánál tartva felrángatta a földről úgy döntöttem, eleget kérleltem ezeket a parazitákat. - Köszönöm, Shadiya, elég lesz. A homoklelkek együtt rikoltottak fel, a hangjuk disszonáns hullámként csapódott szét a lakásban, aztán mind egyszerre lendültek támadásba. Az egyik elengedte az eddig földön tartott vámpír nyakát, helyette a karmos ujjak belefúródtak a hidegen is puha bőrbe, egyenesen a férfi légcsövébe kapaszkodva. Másik két kha egymás tökéletes tükörképeként körbetáncolta a kettőt Shadiya bűvöletének fogságában, majd megszakítás nélkül teljes homoktestükkel rájuk zuhantak egy gyilkos ölelésben húzva a padlóra, véres csíkokat szántva a vállukon és az oldalukon. A negyedik odalent felmarkolta a törött korlát egyik karóját és azt döfte a bicegő vámpír mellkasába, egyre erősebben nehézkedve rá. Az egyik, amelyik felkísért a lépcsőn széles ívben körberepült, aztán mint egy vadászó sólyom megragadta az előttem görnyedő vámpírt és nyaktörő sebességgel egyenesen a padlónak csapódtak. Így négyen maradtunk. Én, a felemelkedett, a rangidős vérivó és a kha, ami torz vicsorral belebegett a leány elé. - A leány itt marad. - mondtam közben kérlelhetetlen hangon. Ahogy figyelmem jobban az utolsó szellemre összpontosult a homok gyorsabban sűrűsödött, az eredetileg alaktalan lénynek megnyúlt sakálfeje lett és karmos lábai, kezében pedig nehéz fejű fejsze formálódott. - Ez az utolsó lehetőséged, hogy elsétálj.
[You must be registered and logged in to see this image.]Sokáig fent bírtam tartani a bűvöletet, de azonnal megálltam, és kikapcsoltam a zenét, amikor Anubis arra utasított. Természetesen. Így volt alkalmam megcsodálni a képességét, a lelkek körül kavargó csillogó homokot. Vajon valaha emberek voltak? Vagy azok lesznek? Vagy csupán kóborló életenergia volt az, lenyomata annak, ami egyszer volt, ami a halál urának erejében ragadt, amikor a tudatuk átlépett a Duatba? Ezt mindenképpen meg kellett kérdeznem egy alkalmas pillanatkor, ám ez nem az volt. Ám a vámpírok még mindig éltek. Furcsa volt ez a kegyelmesség, amit lélektelen vámpírok iránt tanusított, ám nem ítélhettem meg a nagyúr döntéseit. A lánynak pedig, akit fogva tartottak talán segítség kellett, hogyha egyszer elengedték. A lépcső mellett álltam meg. Úgy tűnt a kulcsdobásom teljesen sikertelen volt, mindenki figyelmét elkerülte, majd azt is össze kellett szednem. - Jó lenne, ha a szolgáid érdekében, vagy legalább a magad érdekében kicsit több tiszteletet mutatnál. Nem gyakori, hogy valaki feldühít egy istent, és az még megengedi, hogy távozz Csak mondom. – pillantottam fel a vámpírra karba font kézzel. Közben kikerestem a telefonomból egy számot, egy diszkrét takarítócsapatét, csak a biztonság és a gyorsaság kedvéért, majd felidéztem magamban néhány gyógyító rúnát, ha a felemelkedettnek szüksége lenne rá. Nem voltam valami nagy gyógyító, Haszinnak a nyomába se értem ezen a téren, de azért valamennyire el tudtam látni, hogyha szüksége volna rá. Ez után már csak a várakozás maradt, hogy a fejsze lecsap-e, hogy a homokszörnyek eltörik-e a vámpírok nyakát. Én nem lettem volna ennyire türelmes.
Shadiya… a név ismeretlen számomra, azonban minden feltételezésre okod adván, nem egyedül van az ismeretlen férfi. Hangja még mindig higgadt, már-már nyugtalanítóan, vagy ennyire buta, vagy valami olyat rejteget, aminek birtokosaként az ellene lévők nagyon ostobák. A homokból formált féllények felordítanak, ösztönösen a fülemhez kapom a kezem, mintha pengék egész hada tépne a koponyámba hangjuktól. A vámpírok teljesen elveszítik a kontrollt az események felett. Egyik hullik el a másik után, és mire elszámolok ötig, már csak négyen maradunk az emeleten egy egyész pillanatig. Apró lépések a szőnyeggel borított lépcsőfokokon. Ő lesz Shadiya. Hosszú sötét ha, sötét szemek, kecses vékony testalkat, irigylésre méltó mozgás. Megjelenésével a zene is megszűnt, tehát ő csinált valamit, ami miatt mindenki sóbálvánnyá vált. Megjegyezendő nem felbosszantani egyiket sem, noha még mindig nem tudom mit keresnek itt. Lassan engedem le a kezeimet és tökéletesen hallom ahogy a férfi, ellenkezést nem tűrve közli hogy én maradok. Hentes felmordul elégedetlenül, és már majdnem elmosolyodom, amikor az előttem álló homoklény elkezd változni. Hentes hátrébb lép egyet és magával von engem is, amit most egy kicsit sem bánok, ugyanis az a valami egész határozottan Anubis, a sakálfejű egyiptomi halálisten alakját vette fel és az a fejsze a kezében nem tűnik épp barátinak. Oké… tény hogy kimondtam a nevét, mármint gondolatban, de Odinét meg Lokiét is, és Bastethez is könyörögtem… de… Bastetnek macska feje van, és ez a férfi… neki nincs sakál… ő nem lehet az alvilág ura, de hallottam a fejemben a hangját, egészen biztosan ő volt, és azt mondta meghallotta hogy szóltam hozzá. Bastet sem kutya, mármint macska, vagyis… az az istennő, vagy unseelie vagy nem tudom mi a pincében elég magának való és makrancos, ez az alak meg homok múmiákat teremt, a csaj meg kővé dermeszt vámpírokat. Aeryn nem gondolod hogy már megint belecsöppentél valami olyanba amibe nem kellett volna? Hmm, de? -Mi közöd van hozzá? Talán a tiéd? Megvetted volna Chesiretől? Minek egy Fey-nek egy ascendant? Van már saját tested, és a lotyódnak sincs szüksége ilyenre. – kés villan, várjunk nem ez a helyes szó. Medvehámozó villan a kezében, vagyis a torkomon. Ennyit arról, hogy én is beszédbe elegyedhetek a társasággal. – Hívd vissza a kutyádat, és hagyj elmenni. Elviszem a lányt, és nem is láttuk egymást, vagy elcseréled a boszorkádra? – nem kell rá néznem, hogy tudjam a vámpír vigyora a füléig ér, és végigméri Shadiyat. A lánynak is bájos hangja van, bár az isten dolog csak most esik le nekem. A férfi tényleg egy Fey, a kérdés az, hogy jó vagy rossz? Bár tényleg türelmes volt eddig, de Chesire sem az az idegbeteg fajta, és ő csak párszáz éves, hova siessen. Újabb lépés hátra, én pedig nagyon igyekszek, hogy a kés éle ne nyesse el a torkom, hát lépek vele.
[You must be registered and logged in to see this image.]A házat megtöltötték a haldoklás keserű hangjai, a némán patakzó vér, a kehes sípolássá fulladó jajveszékelés és a homok konstans pergése, ahogy a vámpírok egyre zabosabban igyekeztek szabadulni a homoklelkek fogságából még utoljára. Aztán a pergések közé roppanások vegyültek. Repedő csigolyák alig észrevehető hangjai és hirtelen beálló némaság, ahogy a földszinten rekedt vérivók egyesével elveszítették a harcot. A falkavezér figyelmen kívül hagyta Shadiya figyelmeztetését, ami kifejezetten nem tetszett. De a nyílt fenyegetést is figyelmen kívül hagyta, ahogyan a megerősödött kha elé állt, ráadásul képes volt pengét szorítani a nyakának. Hiba volt. - Nem fogom megmagyarázni, mit miért teszek, neked pedig nincs jogodban számon kérni. - feleltem, miközben egy lépéssel közelebb léptem. A szellemek mind sakálkoponyához hasonló fejet növesztettek a homokból és légies ugrásokkal kapaszkodtak meg az emelet szélében, a lépcsőben, a korlát romjaiban, szinte mindenhol. A vámpírnak nem volt hová menekülnie, de a rá törő félelemtől a kése közelebb mozdult a leány nyakához, néhány ponton kiserkentve a vérét. Nem egészen értettem ő maga miért nem használta a saját hatalmát, hogy levesse magáról a támadót, de erre nem építhettem. Ahogy viszont kaján vigyorral végigmérte Shadiyát, egyszerre aláírta a halálos ítéletét. Téged néz, szólaltam meg a boszorkány gondolatai között. Csapdába esett. A homokszellemek hátrébb húzódtak, hogy szabad teret adjanak a látványnak. Nem sikerült teljes mértékben megértenem a mobiltelefonok működését, de legutóbb elég volt egyetlen érintés, hogy zene csendüljön, alapot adva Shadiya kígyóbűvölő táncának. Erre vártam most is, és amint a vámpír és talán a felemelkedett is csapdába esett, a legközelebb álló kha azonnal megragadta a fegyvert tartó kezét, homokfogakkal harapva az ujjai közé, hogy elcibálja a leány nyakától, a fejsze pedig azonnal le is csapott, elválasztva a csuklóját a karjától. Pedig én szépen kértem. Nem is egyszer.
[You must be registered and logged in to see this image.]A vámpírok a szemem előtt hulltak el, a kavargó homokszellemek pedig alakot öltöttek, pont olyat, mint amilyennek Anubist ábrázolták az ősi egyiptomi faragványok. Ember test és kutya fej. Talán lehet, hogy már azokon a képeken sem ő volt csupán az erejének kinyilatkoztatása és a papok, akik a tiszteletére ilyen formájú álarcot húztak. Félnem kellett volna, de valahogy mégsem rémített meg. Ez volt az én erőm forrása is, és mióta megláttam a Duat kapuját, a halál valamiért a puha, meleg békével vált egyenlővé a fejemben, csupán az azt megelőző fájdalomtól féltem valamennyire. Az ember mindig attól tartott, amit nem ismert, de én ismertem a halált. Hiszen itt állt előttem, de ami még fontosabb, egy rövid időre, amikor boszorkánnyá avattak elfoglalta a testemet is és örökre magához kötött. Így én is ugyanolyan szolgálóleánya voltam neki, ahogyan a kóbor lelkek. A kha ahogyan ő hívta. Közelebb sétáltam, hogy lássam a felemelkedett lányt, és a vámpírt, aki a figyelmeztetésem ellenére még mindig úgy kezelte Anubis nagyurat, mintha az üzletfele lenne vagy a konkurense, egy közönséges bűnöző, emberkereskedő, és még úgy sem fogta fel mivel állt szemben, hogy látta a hatalmát. A csereajánlatra felvontam a szemöldökömet. Igazából logikus lépés lett volna, még ha azt nem is vesszük, hogy a felemelkedett értékesebb túsz volt nálam, ha belementünk volna a cserébe azzal a vámpír azonnal meg is pecsételte volna a saját sorsát. Ám még ennyire se volt szükség. Elég volt, hogy nézett. Anubis mély bársonyos hangja végigsimított az elmémen, és nem kellett végig se mondania, hogy az ujjam a másodperc tört része alatt nyomjon rá a „lejátszás” gombra. Nem mintha szükségem lett volna zenére, csak jobb volt úgy. És a bűvölés hatása is gyorsabb volt. Nem is néztem meg, milyen szám jön, de az első két hangból megismertem [You must be registered and logged in to see this link.] című számát. Az a Dj nagyon tudott, erre a dalra még konkrét koreográfiám is volt, bár a lépcső kicsit akadályozott, még belefért, és közben kicsit feljebb is tudtam merészkedni, hogy teljesen és tökéletesen rám lásson a vámpír. Amint persze Anubis szolgája a karjába harapott, majd rögtön vágott is, a bűvölet megszűnt, de ezt a nagyúrnak is tudnia kellett. Hiszen ő adta nekem ezt a varázslatot, annak minden korlátjával együtt. Azonnal a felemelkedett lányhoz ugrottam, és már húztam is el oldalra, el a vámpírtól, el a kóbor lelkek elől, noha szegény ruháját már valószínűleg nem tudtam megmenteni a vértől. Ha eddig kábulatban volt, most így az is megszűnt. A vámpírt nem sajnáltam. Elég figyelmeztetést kapott, a kapzsisággal és az ostobasággal pedig nem nagyon lehetett mit kezdeni.
Már meg sem lepődöm azon, hogy a kezdeti rossz dolgok milyen hirtelen tudnak átcsapni ritkaszarba. A penge éles, mocorogni se hely, se idő, és a szándék amit Hentes feje forgat magában, nem épp egy könnyed sétagalopp. A férfi egy lépéssel közelebb jön, és talán csak beképzelem, hogy a halál szele megértin. Nem, nem képzelgem, egyre biztosabban érzem, hogy egy újabb egyiptomi istenségbe botlottam bele, vagyis, lett vendége a házamnak, a háznak ami nem az enyém. Az összes homoklény, ami csak a látóteremben van, sakál fejet növeszt és akaratlanul is elhagyja ajkam egy rémült hangszínezetű: -Anubis. Nem tudok mindent, sőt mondhatni elég keveset, az egypitomi kultúráról meg az istenekről, de a sakálfejű halál isten szinte minden könyvben ott van, és nem az a karakter akivel nagyon érdemes lenne kötekedni. A homokszörnyek úgy kapaszkodnak fel az emeletre mint a Múmia című filmben a katonák, ruganyos ugrás és már előtted is terem. Körbe vettek minket, és talán Hentesnek most fordult meg először a fejében hogy valaki belecsokizott a levesestáljába, mert a penge mozdul én pedig nyüsszenve tudatom, ha valaki nem érezné a vér szagot, hogy ez baromira csíp. A zene újra felcsendül, és akaratlanul is Shadiya testét fürkészem. A mozgása lenyűgöző, hogy képes ennyire összhangban mozgatni az izmait? Olyan mint a sivatag homokja, egyszerre pergő, ezer és ezer meg millió külön álló részből, mégis olyan hullámmintát rajzol hogy szem nem marad szárazon a gyönyörűségtől. Tetszik a haja, mintha selyemből lenne, a pillantására meg a szívem is meghasad. Mintha arcon vágtak volna, úgy térek az eszemhez, a lány megragad és elránt, Hentes ordít, a kézfeje pedig a földön hever a medvehámozót szorongatva. Azt hiszem lemaradtam pár körrel, ez a tánc… ez… halálos tud lenni. Óvatosan lépek arrébb, igyekezve láthatatlannak lenni, és talán amíg a lány közelében vagyok, a sakálfejű lényeknek sem leszek útban. Hentes artikulálatlanul örjöng, és nadrágja hátsó részéből egy pisztolyt ránt elő, nem szórakozva, nem fenyegetve már, azt hiszem elért arra a pontra, hogy neki minden mindegy, viszi akit tud. Esze az van, egy istent nem lehet megölni holmi ócska 9mm-es lövedékkel. Szerintem nem, és a mi böszme vámpírunk nem is ezt az utat választja. A pisztoly csöve felénk fordul. Baszki...
[You must be registered and logged in to see this image.]Volt egy vékony határ a fájdalom és rettegés közepette, ami elválasztotta a bosszúvágyat és a menekülési kényszert. Egy távoli mezsgye, ahol a legvérmesebb sértett fenevad is rájött, hogy értelmetlen volt küzdenie és jobban járt, ha az irháját mentette az előtte álló fenyegetéstől. A vámpír láthatóan nem érte el a határvonalat. A józan ész mélyen szunnyadt a vastag koponyája belsejében, helyette csak acsarogva fegyvert rántott. Ismertem ezeket a szerkezeteket. A halál eszközei voltak, a modern kor gyilkos nyilai és dárdái. És mivel éppen Shadiya és a névtelen felemelkedett felé fordult, most épp megbocsájthatatlan sértés. Az újonnan születő kha lélek alig volt több egy homokot hordó szélrohamnál, de jelenleg épp így akartam. A semmiből frissen megjelent szellem nekirontott a vámpírnak, a homok a szemébe csapott, az áramlat kibillentette az egyensúlyából. Talán elsütötte a fegyvert, de már nem oda célozva, ahová szerette volna, és az volt az élete - vagy az annak csúfolt, halált megtagadó létező - utolsó tette. Nem a fejsze végzett vele, az túl gyors halál lett volna ezek után. A sakálfejek agyarai ragadták meg a húsát, hatfelől tépve, hiába kapálózott kétségbeesetten, előbb-utóbb a földre vitték és dögevő falka módjára tépték darabokra. A nyakát, a combját, a bordái alatt, minden elérhető felületét. Mikor már alig pislákolt benne az értelem, odaléptem hozzá és a feltárt mellkasán keresztül nyúlva megragadtam a szívét, aztán egy rántással kiemeltem a testéből. Az egyik homokszellem abbahagyta a marcangolását és vértől ragadó agyarakkal felém fordult, kinyújtotta a kezét és térdet hajtott. Ujjai között csillogó szemekből egy mérleg öltött formát, egyik serpenyőjén egy szinte csak körvonalakban látszódó tollal. Ahogy rátettem, a szív mélyre húzta az ellenkező serpenyőt. - Fekete és nehéz. Az ítélet világos. Elvettem a vámpír szívét és eldobtam, amire a sakálfejű kha lelkek csattogó fogakkal vetették rá magukat, hogy a kegyetlen teremtmény utolsó szikráját is eltűntessék a világból, aztán egyszerűen szétoszlottak a ház levegőjében. Hátat fordítottam a szétmarcangolt tetemnek és a két leány felé léptem. - Megsérültetek?
[You must be registered and logged in to see this image.]Az örök élettel együtt úgy tűnt észt már nem osztottak. A vámpírnak fel kellett volna ismernie, hogy veszített. Egyedül maradt és amikor kitéptem a felemelkedettet az öleléséből, akkor a fél keze bánta hála a gyorsan mozgó kóbor lelkeknek. Térdre hullva kellett volna könyörögni az életéért, és itt már nem lehetett az sem kifogás, hogy sosem találkozott istenekkel azelőtt. Hiszen láthatta Anubis mire volt képes. Ehelyett az ostoba pisztolyt rántott, ám annyi józan esze még volt, hogy nem a nagyurat próbálta meg vele megtámadni, hanem még így is valami alkut próbált belőle kisajtolni, vagy legalább magával vinni egyikünket a Duatba. Most először megérintett a félelem szele, ahogyan szembenéztem a pisztoly fekete csövével. Védelmezőn húztam magam mögé a felemelkedett lányt. Noha nem érte jöttünk, Anubis nagyúr úgy tűnt el akarta hozni magunkkal, ráadásul élve, így kötelességem volt megvédenem őt. Akár a saját épségem árán is, hiszen az, hogy velem mi történik tulajdonképpen nem számított. Én pótolható voltam a nagy tervben, ám lehet, hogy ez a lánghajú lány nem. Nem féltem a haláltól. Az önfeláldozás talán jutalmat érdemelt, talán ha újjászületek még egyszer már elérhetem a felemelkedést, hogy akkor már olyan értékes legyek mint az, akit most meg kellett védenem. Ám úgy tűnt egyelőre az én halálom sem szerepelt a nagyúr terveiben. A homok gyorsan mozgott, mintha a Szahara szele kavarta volna fel, megtámadta a vámpírt. Leguggoltam és rántottam magammal a lányt is, a pisztoly elsült, de a húsom helyett a falba fúródott bele a golyó. Azután pedig elszabadult a pokol. Vagyis az alvilág. Ahogy felnéztem láttam a sakálfejű homokszörnyeket, ahogyan rávetik magukat a vámpírra, Anubis pedig csak állt felettük és nézte, ahogyan szétmarcangolták a férfit. Még így is nyugodt volt és elegáns, csupán a tekintetében volt valami mélyen fortyogó tűz, az erő szinte sütött belőle. Félelmetes volt, de egyben fenséges is, nem bírtam megállni, hogy fel ne emeljem büszkeségemben az állam, hogy igen. Ezt az istent szolgáltam. A vámpír szíve pedig megmérettetett, és nem kapta meg a kegyet, hogy tovább lépjen. Anubis odavetette a fekete, súlyos szervet a szolági elé, mint koncot, hogy tépjék szét, mert az a pondró ezt érdemelte. Kegyetlen halál volt, de ő sem adott volna nekünk szebbet, ha lett volna lehetősége akár csak hozzánk érni. A nagyúr kérdésére hátra néztem a felemelkedettre, de úgy tűnt épségben volt. - Úgy látom egyikünket sem érte a golyó. – válaszoltam. A lelki megrázkódtatás már egy másik kérdés volt. Én most úgy gondoltam, hogy jól vagyok, de én is kerültem, hogy a vámpír szétmarcangolt maradványaira nézzek, és igyekeztem a rettenetes bűzt is kizárni a fejemből, ami a kiontott szervekből szállt fel. Inkább a férfit néztem. Az istent ereje teljében, az a sötét aura noha beburkolt és melegített, de egyben úgy éreztem, hogy neki is szegezett a földnek. Ám nem most volt itt az ideje a hódolatnak, hiszen még nem végeztük el, amiért idejöttünk. Ez csupán egy kis kitérő volt. - Van még itt valaki? – kérdeztem egyszerre a lányt és Anubist. Ha voltak még esetleg foglyok, akkor őket is ki kellett hoznunk, ha ellenség, ártalmatlanítani kellett.
Az világos volt, hogy a házat valaki biztosan nem hagyja el élve, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez Hentes és a kis baráti köre lesz. Ahogy a pisztoly csöve az irányunkba fordul, erőteljes vágyat kezdek újra érezni valami ima szerű dolog mormolására, noha egy isten van alig négy méterre tőlem. Elsőnek mégis a szolgálatában álló lány mozdult, maga mögé utasítva, testével védelmezve, noha kettőnk közül ő volt a sérülékenyebb. Most már nem kattogok azon hogy honnét került ide ennyi homok, amit az isten, fey... még mindig nem tudom pontosan minek is nevezzem, kedve szerint irányítgat, mert egészen biztosan hozzá tartoznak a sakálfejű lények. Ha nem lennének itt, már úton lennék Hentes pincéjébe, hogy egy ágyra szíjazva játszi könnyedséggel lecsapolja a vérem, én pedig a következő jó esetben 50 évemet, tölthetném a sötét ablaktalan falak között. Ujjak ragadják meg a karom, és rántanak térdre, aztán a fegyver elsül, és egy kellemetlen lyuk szakítja át Chesire kedvenc festményének közepét. Jó, talán nem a kedvenc, de tutira nem 30 euro volt, bóvli szarokat nem tesz ki a házába. A vámpír ordítása tépi az empátia határait. Ahogy a lények fogaikat a húsába mélyesztik, és szaggatják, mintha csak egy falkányi kutya tépné az elkapott birkát. A földön heverő húskupac mellé sétál a férfi és egyszerűen csak kitépi a szívét, mindenféle megerőltetés nélkül. Letagadhatatlanul bámulom a jelenetet, és valahol hálás vagyok, hogy mindezt a boszorka háta mögül teszem, mert ugyan Bastet hatalmas, legalábbis Ches szerint, de ilyet nem láttam tőle, és ez megváltoztatja jelenleg a ranglistát. Egy mérleg jelenik meg a semmiből és a szívet ráteszi, aminek súlya egyértelműen jelzi hogy annyi jóság volt benne mint amennyi szivárványt láttak éjjel. Az izmos szerv egyszerűen elhajításra kerül és ha jól sejtem Hentesnek nem lesz boldog élete a túlvilágon, se 42 szüze, vagy az egy másik vallás? A halál istene felénk fordul és kedélyesen érdeklődik megsérültünk e. Shadiya válaszol, én pedig képtelen vagyok hinni a szememnek, az eszemnek, és ha elmesélik, tutira kinevetem hogy csak kitalálmány. Szembe fordulok a férfival térdeltemben, és tenyereimet a padlóra helyezve, borulok le. -Hálásan köszönöm Nagyúr, hogy megmentette az életemet. Ha bárhogyan megköszönhetném, kérem ne tartsa magában. -sejtem hogy Bastet miatt jött, bár a lány kérdése ezt cseppet sem igazolja, ha miatta jöttek volna, tudnia kellene hogy itt van. Így viszont lehet hogy tényleg csak az én hívásomra válaszolt? Nem merek így felelni, noha tisztában vagyok vele a Feyek megérzik egymást. Bastet tisztában van azzal hogy vámpírok lepték el a házat, ahogy azzal is hogy Anubis itt van, és én nem róhatom fel neki hogy nem jött fel segíteni. Simán tovább nyalogatta volna a bundáját, miközben az a vérszívó szörnyeteg elrángat magával. Bastet bekaphatja. -Van egy szellem... de Tim magának való, nem mindig jön elő, és akkor is csak azt teszi meg amire Chesire a ház ura, utasítja... - Kis hatásszünet, az isten úgy is megérzi ha hazudok, miért haragítsam magamra? - És van egy istennő...
[You must be registered and logged in to see this image.]Csak a szememmel követtem, ahogy a Felemelkedett leány a térdeplésből földig hajolt. Nem egészen úgy tette, ahogy az egyiptomi hódolók, de értékeltem az igyekezetet. - Meghálálhatod, ha elmondod, ki vagy. És mit kerestek itt a vérivók. Már az óbirodalomban is léteztek ezek a teremtmények, bár akkoriban máshogy hívták őket. Az arabus népek ghúlnak nevezték, lelketlen élőhalottnak, ami a vérrel együtt mások életét szipolyozta, hogy a sajátja ne hamvadjon el. Tudtunk róluk, de szokás szerint nem figyeltünk a fenyegetésre. Megelégedtünk a csapással, amit nem is tudom melyik távoli mért rájuk, amivel örökre kitiltotta őket a napvilágról. De láthatóan túl kegyelmes büntetés volt. Miközben a leány beszélt körbepillantottam, figyelve a lelkek rezdülését a házban. A kísértőt ezeddig nem éreztem, annyira halovány jelenléte volt, hogy szinte elveszett a ház többi lelke között. - Kifelejtetted a daimónt a sarokban. - néztem a lejáró felé, egy avatatlan szemnek teljesen közönséges tárolót vizsgálva. Egy alakváltó. Érdekes. Akárki lakott is itt, felettébb sokszínű gyűjteményt rendezett be, mintha vadászott volna a legkülönlegesebb lényekre. Mind közül a legérdekesebb pedig mélyen alattunk várt, elfedve és mégis sugározva. - Beszédem van Bastettel, elvezetnél hozzá? Mellesleg hol van most ez a Cheshire? Egy pillanatra feléledt bennem a remény, hogy a név közülünk rejtett valakit, de nem voltam túl bizakodó. Akárki és akármi is volt, ha ilyen védtelenül hagyta a szolgáját, kifejezetten ellenszenves volt.
[You must be registered and logged in to see this image.]A lány a földre borult, nagyon helyesen. Itt északon nem ismerték a mi szokásainkat, de a kellő tiszteletet megadta a nagyúrnak, így én már elégedett voltam. Most pedig már rátérhettünk arra az ügyre is, amiért valójában itt voltunk, hiszen a vámpírölés, vagy a felemelkedett megmentése csupán bemelegítés volt azelőtt, hogy szembenéztünk volna a híres-hírdhedt istennővel. Nem értettem, miért pont ezt a házat választotta lakhelyéül, de az alapján, amennyit Anubis elmondott róla, talán nem is igazán választott, csak sodródott az eseményekkel, és nem bántotta azt aki etette és menedéket adott neki. Ahhoz képest, hogy dicsőséges istennő is válhatott volna belőle, az, hogy a lelke két világ között rekedt határozottan szomorú volt, noha nem tudtam létezett-e a módja annak, hogy úgymond taszítsunk még egy kicsit a lelkén, amivel átlökjük a Fátylon túlra, ahol végre kiteljesedhetett. Ezt csak a nagyúr tudta. A szellemmel úgy gondoltam nem kellett foglalkoznunk, hacsak a lány nem kifejezetten kérte, hogy kezdjünk valamit a lelkével, ha már a Halál istene személyesen jelent meg itt. A daimónt viszont nem tudtam mit jelentett. Görögül démont jelentett, a szót magát ismertem, de ha Anubis egy sötét istenre gondolt volna, akkor azt mondta volna, „fey”-t, ahogyan magát is nevezte. - Nem veszélyes ez a daimón? – kérdeztem azért a biztonság kedvéért. Azt már megértettem, hogy nem fogunk harcolni, ha nem volt muszáj, de talán ez így is volt jól. Az erőnket azoknak kellett tartogatnunk, akikkel tényleg meg kellett küzdenünk, de akkor viszont be kellett vetnünk mindent. Felsegítettem a lányt a földről, hogy el tudjon minket vezetni Bastethez. - Mi a neved? Engem szólíthatsz Shaidya-nak, vagy Miss Sedat-nak ha az kényelmesebb. A nagyurat úgy hiszem nem kell bemutatnom. Nem tudtam, hogy Anubis mit szeretne, ez a lány hogyan szólítsa, de úgy tűnt elégedett volt a „nagyúrral”, ha pedig a Mr. Nyle-t használná, ahogyan nyilvános helyeken hívatni szokta magát, akkor majd úgyis szólni fog. Vettem egy nagy levegőt, hogy felkészüljek a második szakaszára az itt létünknek, majd elléptem a vámpír szétmarcangolt holtteste mellett, lehetőleg kikerülve a vértócsát, hogy a cipőm tiszta maradjon. Velúrból volt és most vettem az ír időjárás miatt, nem akartam máris tönkretenni.
A kérdés várható volt, noha nem gondoltam, hogy máris rátérünk, ahogy két mély lélegzetet sikerül vennem. -A nevem Aeryn… Aeryn Wicklow… és ascendant vagyok, ezt gondolom már tudja. Hentes… - pillantok a szívtelen dögre – és a csatlósai azért jöttek, hogy magukkal vigyenek, mivel itt az ascendantok vére az arany árával vetekszik. Nem tudom hol lehet Chesire… ő a… - vajon az istenek mennyire tudják ha valaki hazudik? És ha csak ferdítem kicsit a valóságot? – ő vigyáz az épségemre… - hát ez sem vet rá jó fényt. Egyáltalán miért is védem? Nem szeretném úgy látni, mint ezt a fejetlen társaságot. Hülye vagy Aeryn… de te tudod. -Daimón? – a szó még csak nem is cseng ismerősen, aztán leesik. – A mimicre gondol? Ő Boby, de el van zárva, van vagy 500 kiló az az ajtó és nemrég evett, ilyenkor alszik, ártalmatlan, de nem próbálnám azért letesztelni ezt az elméletet. Shadiya felsegít a földről, én pedig megállom hogy ne pillantsak rá, veszélyes lánynak tűnik, egyet mozdul aztán megint kiesik kitudja mennyi minden, míg őt bámulom. – Ő tényleg Anubis? – súgom neki oda, mert hangosan kimondva még mindig kicsit hihetetlenül hangzik, igen, még annak ellenére is hogy a pincében meg Bastet lakik. -Természetesen. – mintha lenne más választásom, de hát megmentettek, maximum Bastet nem akar vele beszélni, én meg egyenesen odavezetem, vagy mi van ha bántani akarja? Akkor magától is letalál a pincébe, minek kellenék én. Megkérdezhetném… nem, nem kérdezhetném meg, mégis mi a franc közöm van nekem ahhoz hogy két istennek mi dolga a másikkal. Na ez az Aeryn, pontosan ennyi. -Chesire… napkelte előtt elment valahova… azóta nem tért vissza, nem tudom merre lehet. A karzat rozoga és hiányos lett, most hogy jobban körbenézek a lépcsőn lefelé haladva, hullákat és leszakadt testrészeket kerülgetve egyre valószínűbbnek tartom hogy ha a ház ura hazatér nem lesz elragadtatva. Tény hogy egy nagy konkurenciával kevesebb, de hát van a helyére másik tucat. Lépteim a lépcső alatti túlsó ajtóig vezetnek, ahol is a tenyerem a gombos kilincsre teszem és elfordítom. A pince megtévesztő, olyan mint bármelyik ház pincéje, letakart bútorok, dobozok, benne kitudja milyen régi kacatok, amiket a tulajdonos már nem használ, de szíve sincs kidobni. A szemközti szekrényhez megyek és kitárom az ajtajait. Nem vagyok benne biztos hogy tényleg itt kellene lennem, de kezem a hátsó lapra feszül és elmozdítom, ami mögött egy lépcső vezet lefele, fáklyának álcázott izzók pislákoló fényével megvilágítva. Tudni kell hogy ezt a helyet mágia védi. Ha Bastet nem akarná hogy itt legyünk, nem lennénk itt. Vagy Chesire megint beetetett valami baromsággal. Nem rohanok, hagyom hogy a nyomomban legyenek, és mikor benyitok az oszlopokkal tarkított, ókori egyiptomot idéző terembe, pillantásom a macskát keresi. -Úrnőm… látogatók érkeztek, veled óhajtanak beszélni. – a sötétség nyugtalanítóan megmozdul, mire lábak összezárnak, kissé rogyaszt, amolyan pukedliszerűen, fej lehajt. -Anubis… - a név az ő szájából még félelmetesebben hangzik, mert ugyebár magáról bárki mondhatja, meg a rabszolgája is elfogult, de Bastet… semmi oka nincs rá. -Sokat utaztál, mi hozott ebbe az esős, nyirkos városba?- ha a homokszörnyei sakál fejet tudtak növeszteni, vajon ő is tud? -Szép papnőd van... kedvem lelném benne. - semmi add nekem követelőzés, finom célzás hogy jó lenne ha. Valamiért azt érzem hogy az erőviszonyok itt sokkal kiegyenlítettebbek, mint a vámpírokkal voltak. A kérdés csak az meddig marad így.
[You must be registered and logged in to see this image.]Még emlékeztem, ahogy a vérivó azt kérdezte, "megvettem"-e a leányt ettől a Chesire-től, és valamiért nehezemre esett elhinni, hogy az ősi leánykérési szokásra gondolt volna. Az az apró nyelvbotlás, amivel a hely uráról beszélt csak tovább erősítette a gyanúm, de bármennyire szerettem volna, nem volt sem időm, sem erőm mindenkinek segíteni. Csak ha kérték. - Láthatóan nem vigyáz eléggé. - feleltem Aerynnek, miközben egy utolsó pillantást vetettem a házban szétszórt, halott vámpírokra. - Ha nem tér vissza addig, míg végzünk, velünk tarthatsz. Vagy maradhatsz, esetleg elsétálhatsz, amerre jónak látod. Követtem a leányt a lépcsőn, le a föld gyomrába. Érdekes módon sosem volt problémám a hellyel, a tágas égbolt alatt egy dűne tetején ugyanolyan nyugodtan álltam, mint egy piramis legsötétebb kamrájában, vagy a Sinai legnagyobb hegyének csúcsán. Egyébként kifejezetten érdektelen helyiség volt, használaton kívüli berendezésekkel és az idő nyomát őrző, vastagon ülő porral, egészen addig, míg Aeryn meg nem nyitotta a szekrényben rejtőző rejtett ajtót. Kifejezetten csodálkoztam volna, ha Bastet megelégszik egy közönséges pincével, mint ideiglenes otthonával. Az én időmben két napnál tovább nem maradt sehol, ami nem szolgálta teljes mértékben a kényelmét, az óbirodalmi motívumok pedig határozottan elárultak. Ahogy a halk suhogás is, ahogy megmozdult az árnyak között, puha léptekkel osonva közelebb és közelebb, míg a félhomályban felfedte előttünk teljes, egyszerre visszataszító és groteszk mód lenyűgöző alakját. A kárhozottak szomorú teremtések voltak, minden tükörben annak az emlékével, hogyan buktak el az utolsó pillanatban. Őt azonban ez láthatóan nem akadályozta abban, hogy istennőként tiszteltesse magát, sem most, sem kétezer éve. - Bastet. - viszonoztam az egyszerű köszöntését. Többet hordoztak a nevek annál, mint amit először mutattak. Kölcsönös elismerése volt ez a másik személyének és mindennek, amit jelentett. - Tudod, miért utaztam ennyit. Érezned kellett. A Fátyol megszakadt. Ahogy Bastet macskaszeme Shadiya felé fordult, elégedetten, ragadozószerűen húzódva összébb egy pillanatra ösztönösen elé akartam lépni, de türtőztettem magam. Az ilyen találkozások veszélyes játékot jelentettek. Egy kárhozott nem hordozott akkora hatalmat, mint egy fey, de így is lehengerlő erejük volt a halandókhoz mérten, most pedig kettő is volt a társaságomban. Nem akartam őket veszélybe sodorni, így úgy kellett játszanom, ahogy a szituáció megkívánta. - Sajnálom, de nem szándékozom átengedni neked. Hozzám van kötve. De bízom benne, hogy ilyesfajta ajándék nélkül is képes vagy méltóságteljesen beszélni velem, bármiféle felesleges izgalom nélkül. Noha a fenti vámpírok nem jelentettek különösebb kihívást, Bast egészen más fenyegetést jelentett. Ha harcra került volna a sor, időbe tellett elegendő lelket szólítanom magamhoz, hogy felülkerekedjek rajta, neki viszont nem voltak ilyen korlátai. - Régebb óta vagy itt, mint én. Azt reméltem talán tudsz valamit arról, ki okozta a szakadást és milyen cél vezette. Vagy ha erről nem is, talán az ellenségeinkről. Akiket unseelie-nek neveznek manapság. A macskákról korok óta éltek bizonyos feltételezések. Hogy kegyetlenek voltak, bosszúállók, hirtelen haragúak és szeszélyesek. Nem faggathattam és nem ajánlhattam rögtön szövetséget Bastetnek, míg nem tudtam, hányadán álltunk.
[You must be registered and logged in to see this image.]Egy felemelkedett, mint a vámpírok vérzsákja. A gondolat szinte felért egy istenkáromlással, ez a Chesire pedig elég rosszul végezte a dolgát, ha a védencét meglephette egy csapat, hogy elhurcolják, ahogyan ezt Anubis meg is jegyezte. Meg sem próbáltam leplezni az arcomra kiülő felháborodást. Aeryn a saját biztonsága érdekében is jobban járt volna, ha velünk jön és itt hagyja ezt a különös házat. - Ezek a körülmények egyébként sem méltók hozzád. – tettem hozzá. Persze senki sem választhatta meg, hogy hova születik, és talán eddig meg sem volt a lehetősége változtatni azon, hogy áldozat volt, de most eljött a pillanat, amikor egy földreszállt isten kegyelméből megfordulhatott a sorsa. Remélem volt annyi esze, hogy éljen vele. Mimicekről hallottam már, bár főleg gyerekeket riogató mesékben. Meg sem kellett volna, hogy lepjen, hogy ebben a házban volt egy példány belőlük is. Jobb volt viszont, ha nem bolygatjuk. Aeryn elsuttogott kérdésére halvány mosoly kúszott az arcomra miközben bólintottam. - Tényleg. A kutyafejű kóbor lelkek nem voltak elég meggyőzők? – persze ezért sem lehetett őt kárhoztatni, ez még az én covenemnek is különleges esemény volt, és a véletlenek egészen érdekes közjátéka, hogy amikor bajba került egy isten tényleg eljött a megsegítésére. Én sem hittem volna a szerencsémnek a helyében. A nagyúr kérésére elindultunk lefelé a pincébe. Szinte már vártam, hogy egy újabb rémség – a gyűjtemény egy újabb darabja – bukkanjon fel a lenti holmik között, ám tovább mentünk egy ajtót rejtő szekrényhez, ami ezután levezetett a szentélybe. El kellett ismernem, valóban mindent megtettek, hogy Bastet otthonosan érezze magát. A helyiség egyszerre volt szentély és hálószoba, amit igyekeztek olyan „egyiptomossá” tenni az oszlopokkal és a falakra festett képekkel és szimbólumokkal. Aeryn mozdulatait követve én is meghajoltam, kitárt karokkal és lehajtott fejjel a mi szokásaink szerint, amikor az árnyak megmozdultak. Kicsit feljebb emeltem a fejem, hogy lássam őt… De bár ne tettem volna. Lélekben fel voltam rá készülve, hogy ember és macska keveréke lesz az arca és a teste is, de arra, nem, hogy ez mennyire groteszk hatást fog kelteni. A szívem hevesen kezdett kalapálni, és a gyomrom is ökölnyire zsugorodott, de próbáltam csak lélegezni, és nem elfordítani a fejem. Úgy tűnt még mindig volt bennem egy egészséges félelem, ha a téma nem a halált érintette, hanem az élet alkotta retteneteket. Amikor rám nézett a földre kaptam a tekintetemet. Nem akartam, hogy kihívásként értékelje, ha a szemébe nézek, nem akartam felesleges konfliktust szítani közte és Anubis között. Az azért jól esett, hogy a nagyúr nyíltan elutasította a rám vonatkozó kérését. Nem akartam belegondolni mit is jelenthetett az, hogy „kedvét leli” bennem. Oda sem nézve vettem a kezembe a telefonomat, és indítottam el az offline lejátszási listámat, de még nem nyomtam meg rajta a gombot, hogy el is induljon. Reméltem nem kerül sor harcra, de ha igen, elég időt tudtam nyerni Anubisnak, hogy sereget állítson akár Bastet ellen is. Ő volt az egyetlen a világmindenségben, aki ki tudott bújni az erőm hatása alól, ő is azért, mert tőle jött, de Bastetre ez már nem volt igaz.
Lehet vitatkozni, még az istenekkel is, a kérdés az, hogy megéri e. Az egy dolog, hogy valakinek van elég vér a pucájában, na de akkor állja is azt a bizonyos pofont, amit kapni fog érte. Láthatóan tényleg nem vigyáz rám eléggé, vagy tudta, hogy jöttök, és jobbnak látta, ha nem része ennek a fejetlenségnek. Ha nem tér vissza? Jah hogy amíg itt vagytok, hát… az ajánlat csábító, velük menni, vagy maradni, vagy elsétálhatok az éjszakában amerre jónak látom. Nem vagytok helyiek, nem, ezt már levágtam az elején, mert azt nem hozhatom fel, hogy egyiptomi istenség. Van egy a pincében is, de ez a vámpíros dolog meglepte rendesen. -Egyedül jelen formámban, ebben a városban még úgy is, hogy Hentes nem árthat többet, talán ha egy hétig húznám. – szar bevallani persze, de itt hemzsegnek a vérszívók, ott a vadásztársaság a spóra vagy sp… akármi, és a fey-ek között is akad elég seggfej, ha csak abból indulok ki, amit nekem meséltek. -Nem méltók hozzám? – pillantok Shadiyara értetlenül, ez teljesen úgy hangzott mintha lennék valaki, valami cuki hercegnő vagy tudom is én, tény, hogy egyszer majd lehetek isten, de addig ki tudja hányszor kellene meghalnom. Megvonom a vállam arra, hogy a kutyafejű kóbor lelkek nem voltak elég meggyőzőek, hogy Anubis tényleg az, akinek mutatja magát, de hát az vesse rám az első követ, aki hinne a szemének. A pince sötét, de legalább száraz, nem a megszokott dohos, nyirkos démonok lakta… jah ezt azért ne húzzuk ki. A padlót bámulom, itt ott aranyszín csillámpor fénylik, ha épp a kamu fáklyák fénye úgy vetül rá. Eszemben sincs a fejem felemelni, Bastet rettenetesen kényes tud lenni a tiszteletre, és nem elég hogy nőből van, még macska is, fogalmam sincs mikor milyen a kedve. -Megszakadt… - ismétli a szót, és mintha hangjába némi dorombolás vegyülne – mit akarsz tenni? – a hátamon feláll a szőr, képletesen, ahogy elsétál előttem, és látóterembe arany és fehér szín ruhájának széle belibben. De nem áll meg, talált magának más játékot. Shadia keltette fel érdeklődését, noha Anubis tisztán kifejtette hogy nem eladó, nem elajándékozható, és nem hozomány a csaj. -Átengedni… - újabb szó ismétlés, olyan baljósan kimért ma ez a nő. Lassan emelem a fejem és kissé oldalra fordítom hogy lássam mi történik. Shadiya a földet nézi, Bastet pedig megáll előtte, alig két lépésnyire Anubistól, ügyet sem vetve a férfire. Teljesen emberi keze a lány haját érinti, ujjai köré csavarja egy incsét, vizsgálgatja mintha csak valami finom kelme lenne. – Ha hozzád van kötve, akkor a tiéd… ha pedig a tiéd… - emeli fel Shadia fejét állánál fogva csupán két ujjával, hogy tüzetesebben szemügyre vegye – akkor tettei is a te felelősséged. A mozdulat gyors, ahogy az ujjak a vékony nyakra fonódnak, és az egész testet elemeli a talajról. Szabad kezét a lány elé tartja, tenyérrel felfelé, de szavait Anubishoz intézi. -Eljössz a házamba… és azt mondod hogy azért mert a Fátyol megszakadt… miközben a papnőd ellenem fegyverkezik… - fejét lassan fordítja Anubis irányába – és nem akarsz izgalmakat? Az ujjak némileg szoríthatják Shadiya torkát, hogy sürgesse a kezében lévő tárgy átadását. -Hogy óhajtod jóvá tenni ezt az arcátlanságot?
[You must be registered and logged in to see this image.]Bastet túl sokat öltött magára a macskából, amivé korcsosult. Kényes volt, csak általa látott sértéseket vett magára és torolt meg meggondolás nélkül, fölötte hitte magát mindennek és mindenkinek. Elfelejtette, hogy pontosan mi volt. Egy förtelem, egy bukott, szerencsétlen roncs, akit csak a rettegés emelt istenné. Megfeledkezett róla, kik is voltak az igazi istenek - legalább is máshogy nem tudtam értelmezni azt, hogy úgy érintette meg Shadiyát, az én papnőmet, mintha jogában állt volna bármit megtenni. A pillantásom elhidegült, a porhüvely sűrű szempillái eltakarták a félhomályos csillanást, csak a sötétségnek adva teret. Shadiya teste körül fordozódó szél támadt, amibe pillanatok alatt kavargó homokszemek vegyültek, ahogy egy kha lélek a védelmébe vette, a sivatagi viharok kaparó fájdalmával ostromolva Bastet karjait. Nem volt elég erős, hogy eltaszítsa, még nem, de a homok olyan hevesen cikázott, ami idővel képes volt a csontjáig nyúzni a kárhozottat. És nőtt, egyre szélesebbre, háromfelé válva, ötfelé, hétfelé, míg a kavargó szellemek ellepték az egész szentélyt, felborítva mindent, amihez viharos testük hozzáért. - Jóvátenni? - kérdeztem mély, monotonan csengő hangon. - Eljövök a házadba és azt találom, hogy vérivók vadásznak egy Felemelkedettre, aki úrnőjének szólít, aztán ugyanezek a vérivók arcátlanul megtámadtak. Most lejöttem hozzád, személyesen, te pedig egyetlen szó nélkül rátámadsz a választottamra. És még te kérsz jóvátételt? A homokszellemek körbeállták Bastet-et, csukott szájú, rezzenéstelenül várakozó sakálfejek laza körvonalát rajzolva elő. Csak a parancsra vártak - és a homokra, ami pillanatról pillanatra sűrűsödött a szélben -, hogy lecsapjanak. Nem vad, acsargó fenevadakként, ahogy a vámpírokra, vagy ahogy Bastet tette most Shadiya torkát szorongatva, hanem komor nyugalommal, ahogy a holtak. - Azt hittem beszélhetünk, mint egyik isten a másikkal, de ezt a kegyet elveszítetted. Ha te a fenevadat akarod játszani, legyen hát. Két szívverésnyi időd van, hogy elengedd a papnőmet, te kárhozott korcs, különben véget ér a szánalmas életed. Ezúttal Sekhmet nincs itt, hogy a védelmébe vegyen. Döntsd el, mit szeretnél. Tudtam, hogy Shadiya nem félt a haláltól, de még nem jött el az ideje. Végképp nem azért, mert egy torzszülött őrült nem ismerte fel és fegyvernek hitte a kezében a mobiltelefont. Őskövület.
[You must be registered and logged in to see this image.] Aerynnek meg volt a magához való esze. Ha vadászták tényleg az volt a legjobb, ha nem maradt egyedül, és velünk tényleg nagyobb biztonságban volt, mint bárki mással lett volna. Talán az a félkatonai szervezet volt az egyetlen, aki nálunk jobban tudott vigyázni rá, már ha akartak volna. Arra, hogy visszakérdezett félrebillentettem a fejemet. - Éppen születő isten vagy. Az írek földjén talán nem tisztelnek titeket? – kérdeztem vissza. Noha nálunk is csak azok közeledtek nagy tisztelettel a felemelkedettekhez, akik ismerték a Titkot, a világ valódi arcát, de ők viszont igyekeztek mindent biztosítani nekik. Természetesen nálunk is megvoltak azok az erők, akik vadászták őket, de ezért voltunk mi. Ezért idéztük meg az isteneket, akik közül egyedül Anubis válaszolt, és végső soron ezért is voltunk most itt, ebben a távoli nyirkos országban. És itt ebben a házban pedig Bastet miatt. Amikor a macska elém lépett, a szívem a torkomban dobogott, de nem akartam semmi elhamarkodott mozdulatot tenni. A hátam borsódzott, ahogy a hajamhoz, ért, amikor pedig felemelte az államat, és kényszerített, hogy a sárga macskaszemekbe nézzek, talán megláthatta benne a félelmet. Hirtelen öntött el az adrenalin, amikor a nyakamhoz kapott és felemelt. Nem értettem, mit tettem, de amikor kinyújtotta felém a kezét egyértelmű lett. Gondolkozás nélkül tettem bele a mobilt a tenyerébe, ami így csöndben maradt… Ha akartam volna se tudtam volna táncra perdülni ilyen helyzetben. - Ez… csak… egy telefon… felség. – nyögtem már amennyire a torkom szorító újak engedték kiszökni a levegőt a tüdőmből. Anubis azonban úgy tűnt egyáltalán nem akart magyarázkodni. Sűrűn pislogtam, hogy a homok ne menjen bele a szemembe, de még korai lett volna megkönnyebbülni. Úgy éreztem azzal, hogy a nagyúr végső soron támadással válaszolt az erőfitogtatásra, az talán egy kicsit elhamarkodott volt, még ha a lelkem mélyén jól is esett, hogy azonnal a védelmemre kelt. Nem féltem a haláltól, de még nem is terveztem átlépni a Duat kapuján, akkor aligha lettem volna itt hasznára. Reméltem, hogy nem fogja Bastet-et tovább ingerelni az sem, hogy teljesen félreérthetően a „választottjának” nevezett. Így lehet, hogy már csak ezért is meg fog ölni. Nem mertem kapálózni, szinte mozdulni sem, csak próbáltam lassítani a lélegzetemen, hogy ne fulladjak meg olyan gyorsan.
Tessék, már megint ott tartunk, hogy a helyzet eldurvul. Anubis sértett, Bastet meg macska... kissé irónikus lenne a tényleges kutya- macska közötti ellentétet felhozni most. Shadiya bajban van, noha egy olyan lelkes izé már Bastet nyakat tartó karját ostromolja. A macskát szemmel láthatóan ez nem zavarja, megkapja kezébe a telefont amit elhajít messzire, keze azonban még nem engedte el a lány torkát, Anubis meg olyan erőket hív meg, hogy egy oszlophoz kell simulnom hogy megbírjak állni a lábaimon. -ELÉG! - mordul fel Bastet és Shadiya nyakát elengedve kissé eltolva magától löki el, körmei vörös csíkot hagyva a lány bőrén, majd kezeiről lerázza a homokot. - Aeryn nem a tulajdonom, nincs hozzám kötve, Chesire szolgalánya, aki társalkodómmá tette arra az időre mikor megkívánom. A vérívók nem az én ügyem, míg ide nem jönnek le, és nem feladatom egy Ascendantot sem vigyázni. - istenbizony nem veszem magamra, csak dühös. A homokalakok körbeállják Bastetet. - Azért mert itt élek lenn... ne gondold hogy nem tudom mire képes a boszorkány. Többet látok és hallok, mint azt hinnéd. Nem egy khopes volt a kezében, de a te erőddel a testében és azzal a kütyüvel, még ellenem is használni tudnád. Ha nem ártó volt a szándéka, miért szorongatta úgy mint aki készül valamire? Vagy te adtad neki parancsba? - Bastet mozdul, gyors, hihetetlenül gyors, és a következő pillanatban, már a homoklények egymást nézik, a lény nincs ott. -Kárhozott korcs... hát így állunk Anubis? - érinti meg a hátam, és karját végig vezetve karomon felállít, talán élő pajzsnak akar használni? -Szánalmas élet... csupán azért mert a Fátyol ezen felén maradtam... mert nem térhettem vissza atyámhoz... sosem éreztetted velem hogy megvetsz... vagy csak Sekhmetet tisztelted annyira? Most mégis itt vagy... eljöttél eddig, válaszokat keresve, kutatva az Unseeliek után... és egy boszorkát védelmezve úgy, mint korábban senkivel sem tetted... - gúny érződik ki hangjából. -Szép is a szerelem... Hathor büszke lenne rád... a holtak hercege végül megtalálja a másik felét... -Hozd ide... - súgja a fülemhez hajolva, de nem elég hallkan hogy csak én halljam. Pillantásom könyörgően néz Anubisra, hogy mi tévő legyek. Kezem nagyon lassan nyújtom Shadiya felé, ujjaimmal érzem testének ívét, úgy emelem fel mintha hímes tojás lenne. Talpai nem érintik a földet, de csupán pár centi mi hiányzik. -Úrnőm... talán leülhetnénk egy tea mellett odafenn is... - ujjai a hajamba tépnek, morgása a mellkasomig hatol, a kontrollt elveszítem, és Shadiya lába újra a talajt éri. -Ideje eltakarodnotok az otthonomból, két szívverésnyi időt kaptok!- sárgás macska pillantása Anubisra villan. Hívd vissza a kha-kat, vagy mindketten elveszítünk valami fontosat még az előtt hogy Ra fényes tekintetét a világunkra vetné.
Kezdőlap 
