Képesség
Snakecharmer – Amikor Shadiya táncol, mindenki csak rá képes figyelni, aki látja, szinte transzba ejti a nézőit, legyen az állat, ember vagy akár fey. Ezalatt a nézői nem érzékelik a külvilágot, csak a hipnotikus táncot látják. A magánál gyengébb akarattal rendelkezőket ezzel képes magához is csalogatni, mintha szirén volna. Egyedül a fizikai fájdalom képes az áldozatait kizökkenteni – vagy ameddig a boszorkány abba nem hagyja a táncot.
-
Valóban jó kávét főz.
Az anyanyelve az egyiptomi arab, de beszél angolul, franciául, és óegyiptomiul is (képes olvasni is a hieroglifákat, az általános óegyiptomi írást és a szent szövegeket is).

Jellem
Szeretem magamat úgy jellemezni, hogy céltudatos, kitartó és állhatatos. Az életemet a boszorkánykörnek szenteltem, amibe beleszülettem, és bár sokszor nem értek egyet a parancsokkal, mindig követem őket. Nem egyszerűen jó akartam lenni, hanem a legjobb – már amennyire ez emberileg lehetséges. Már amennyire az akar lenni minden kislány, akit nem vártak, aki nem kellett senkinek.
De keményen dolgozom. Minden nap gyakorlok, tanulok és imádkozok, hátha egy isten egyszer csak megszán, hogy történik valami. Nem mintha egyébként nem lennék tehetséges. Tudom, hogy az vagyok – már amennyire ez emberileg lehetséges. Mert hogy a probléma onnan gyökerezik, hogy tehetek bármit, most, itt, ebben az életben akkor is csak egy ember vagyok, nem felemelkedett, mint amilyennek vártak, amilyet akartak, amikor azon a vérrel és mámorító gőzökkel terhes rituálé alatt a szüleim összehoztak.
A többi boszorkány beképzeltnek tart és arrogánsnak, mert akaratlanul is elvárom másoktól ugyanazt a kemény munkát, mint amit én beleteszek.
Pedig nem szeretnék ilyen lenni. Az iskolában, a normális emberek között egészen népszerű voltam. Ott le tudtam vetni magamról ezeket a béklyókat, tudtam nevetni, szórakozni, még némi humorérzék is szorult belém, egy nagy adag szókimondással vegyítve. Később az egyetemen is hasonló volt. A csoporttársaim tudták, hogy akár jegyzet kell, akár valami olyan cucc, amiről fogalmuk sincs mi, de be lehetett állni tőle, akkor hozzám kellett fordulni. Ám bármit is tettem, a kötelesség sötét árnyéka mindig rám telepedett. A mélyebb emberi kapcsolatoknak mindig gátat vetett, hogy nem beszélhettem arról, ami voltam, nem mondhattam el senkinek az igazat, hogy miért a nénikém nevelt fel, és hogy ha hétvégén nem megyek el bulizni velük, az nem azért van, mert nincs kedvem, hanem mert máshol is helyt kell állnom. Egy olyan helyen, ami a külvilággal ellentétben valóban számított.
Soha nem lesz vége. Soha nem lesz olyan, hogy már elég hatalmam van, már elég erős vagyok, elég jó vagyok. Elég vagyok.

Haszin a konyhájában ült és békésen kortyolgatta a reggeli kávéját. Kihasználta azt a néhány óra csendet, ami ilyenkor, a nap első sugarai mellett megadatott neki, és azon gondolkozott, hogy biztosan tudta-e, hogy mire vállalkozott. Mindig is szeretett volna gyereket, de valahogy sosem találta meg a megfelelő partnert hozzá, az pedig, hogy úgy tegyen, mint sok hozzá hasonló boszorkány, hogy kinézzen egy alkalmas férfit – egy másik boszorkányt, vagy jó esetben felemelkedettet*, akivel egy rituálé során lefekszik a gyermekáldás reményében, neki túl… lélektelen volt. Nem úgy, mint Gameelának. A nővére erős boszorkány volt, ám ennél is többet akart, és a feljebb jutáshoz megfelelőnek látta, hogyha egy felemelkedett gyermekkel örvendezteti meg a covent, akinek az anyjaként majd még több befolyásra tehet szert. Sok évig próbált elérni egy istent, bármelyiket, hogy megtermékenyítse, de idővel elunta a várakozást, és ágyba bújt az első megfelelő felemelkedett férfival, aki hajlandó volt alávetni magát a rituálénak. Amikor Gameela megtudta, hogy terhes, majd kibújt a bőréből, ám amikor megvizsgálták a kislányt, akit világra hozott, hogy ki lett belőle, vagyis inkább mi lett belőle a csalódottságára nem voltak szavak. Haszin nem engedhette, hogy a nővére ott hagyja egy árvaház lépcsőjén a saját gyerekét. Magához vette, Gameela pedig elment, csak az istenek tudják, hogy hova, ő pedig ott maradt egy fél éves csecsemővel, akivel fogalma sem volt, hogy mit kellett volna kezdenie, csak annyit tudott, hogy legalább nőjön fel a covenben, ahova tartozott.
És már megint sírt. Vigasztalhatatlanul. Haszin kiöntötte a kihűlt kávéját és nagy sóhajjal felment az emeletre, pedig tudta, hogy a gyermeknek az anyjára lett volna szüksége, akit csak élete első pár hónapjában ismert. Nem tudta pótolni igazán. Legalább az apját nem tudta hiányolni, mert soha nem is volt ott.

Nem tudom, Haszin megbánta-e valaha, hogy elmondta az igazat a szüleimről, és hogy soha egy percig sem próbált úgy tenni, mintha ő lett volna az anyám, de erről teljesen felesleges is volt gondolkozni. Hogy mi lett volna, ha tényleg az ő lánya lettem volna, hogy mi lett volna, hogyha felemelkedettnek születek, mi lett volna, ha annak ellenére, hogy nem lettem az, így is kellettem volna a nőnek, aki megszült. Haszin a nagynéném volt, de nem tudott igazán az anyám lenni. Ő nem tudta hogy kell, én pedig nem tudtam, hogy milyennek is kellene annak lennie, csupán néha láttam, ahogyan az osztálytársaimért eljön az iskolába az anyukájuk, és tudtam, hogy az enyém nem olyan. Például nem hordott hidzsabot. Nem adott puszit. Nem szidott össze, ha rossz jegyet szereztem az iskolában, amitől a többiek mindig féltek egy-egy nagyobb dolgozat előtt. Viszont tanított. Ahhoz nem értett, hogy hogyan kell egy kisgyereket felnevelni, de ahhoz igen, hogyan kellett boszorkányt képezni, így hozzá is látott még azelőtt, hogy megtanultam volna beszélni. Talán neki ez volt a megküzdési stratégiája ezzel az egésszel.
Én pedig szívesen tanultam. Meg akartam mutatni a covennek, és közvetve ezzel az igazi szüleimnek is, hogy bár nem lettem felemelkedett, bánhatják, hogy nem mondhatják el magukról, büszkén felemelt állal és egyenes derékkal, hogy: igen, ez az én lányom. Nézzétek milyen jól neveltem. Milyen erős lett, milyen önálló, milyen nagyszerű boszorkány. Ezt csak Haszin mondhatja el magáról. És mondta is a beavatásom estéjén.
Tizenhat voltam és majd kiugrottam a bőrömből. Igazából már tizennégy évesen is készen álltam volna rá, de a vének nem engedélyezték. Úgy gondolták még nem voltam elég érett, és tartottak tőle, hogy nem tudnám kontrollálni a képességeimet. Igazából ezen a téren, mint kiderült teljesen mindegy volt, hogy hány éves is voltam, de mostanra én is és a coven is megtanulta kezelni, egész sor apró praktikát találtak ki rá, hogy hogyan védjék meg magukat tőlem. Nem azért, mert ártani akarnék bármelyiküknek is… olyat soha nem tennék, de azért akaratlanul is tudok másoknak kellemetlenségeket okozni.
Nagyon izgatott voltam. Egy egész autókonvojjal mentünk el Karnakba, amit tudtam, hogy csak miattunk zártak le három napra a turisták elől. A covennek mindenhol voltak emberei, főleg a kairói egyetemen és a múzeumnál. Mikor odaértem már láttam, ahogy elhelyezik a fáklyákat a megfelelő helyekre, megterítik az asztalokat a lakomához, ami a sikeres beavatást követte. Jól esett, hogy nem is feltételezték, hogy sikertelen lesz, ez valamennyire engem is megnyugtatott. Hiszen melyik fiatal boszorkány ne gondolna arra, hogy mi van, ha az istenek nem fogadják el? Ha belenéznek a lelkébe és azt mondják, ez nem méltó a mágiára? Ezen gondolkoztam, amikor az előkészítő teremben levetkőztettek, majd lealapozták a bőrömet arannyal. Nehéz volt nem remegnek, miközben fekete festékkel rám festették a szimbólumokat, rám adták az ékszereket, pedig ahogy a tükörbe néztem, érezhettem volna magamat akár egy ókori királynőnek is. Vagy főpapnőnek. Inkább főpapnőnek.
Ez után kivezettek a templom közepére. Egyik kezemet az egyik öreg boszorkány, a másik kezemet a másik fogta, majd felkísértek a hatalmas tálhoz, amiben már lobogott a láng. Haszinnal többször is átvettük, hogy mi történik ilyenkor, pontosan mit kell csinálni, és mire odakerültem már egészen magabiztos voltam abban, hogy tudtam a formulákat.
Letérdeltem a tál elé. A többiek kántáltak, a két öreg boszorkány pedig hétszer körbe járt, miközben füveket és porokat szórtak a lángba. A füst csípte a szemem és kaparta a torkom, de igyekeztem nagyokat és mélyeket lélegezni. Meg kellett nyitnom az elmém, a szívem és a testem az istenek előtt. Kihallottam a neveiket a dalokból és a kántálásból ezeknek az ősi lényeknek. A már beavatott lányok körtáncot jártak hajlongtak, a festett testüknek idővel viszont már csak a körvonalait láttam. Majd teljesen körbevett a fehér füst és utána már nem láttam semmit.
Azután a füst lassan alakot öltött. Formálódott, kavargott végül pedig kitisztult. Egy végtelen sivatagban álltam a gyönyörű csillagos ég és a sarló alakú hold alatt. Az idő nem volt se túl meleg, se túl hideg. Amikor megfordultam, akkor pedig egy hatalmas kapu előtt álltam, ami olyan magas volt, mint Abu Simbel faragott szobrai, a mélyéről pedig bár hideg áradt, a mély feketeségből valamiféle nyugalom sugárzott. Majd kibontakozott belőle egy alak. Nem tudtam később megfogalmazni, pontosan milyennek láttam. Mély volt és fekete, akár a kapu belseje, és tudtam, hogy figyel. Tudtam, hogy épp megméri, hogy a szívem nehezebb-e egy tollnál. Felszegett állal tártam ki a karomat, ő pedig csak ennyit mondott:
Legyen hát.

Halottat idézni nem tudtam, sem pedig feltámasztani, pedig azok után, hogy elmondtam a többi boszorkánynak mit láttam biztosan voltak benne, hogy Anpuval, vagy ismertebb nevén Anubissal találkoztam. Csodálkoztak, hogy jóindulatúnak éreztem, a hangját bársonyos baritonnak hallottam, és hogy a halál kapuját, ami előtt megálltam szintén nem tartottam szörnyűségesnek. Roppant méretei voltak, de a mélyén lévő feketeség inkább volt puha bársonytakaró. Érdekes módon onnantól kezdve soha egy percig nem féltem a haláltól.
A vének ez után rengeteg kísérletnek vetettek alá, hogy kiderüljön, hogy milyen képességet kaptam az istenségtől. Talán túl sokáig is próbálkoztak holttestekkel, pedig már az elején éreztem, hogy nem ez lesz az. Ebben is csalódást okoztam.
Végül véletlenül derült ki a tehetségem, a képesség, ami csak az enyém volt.
Mindig is imádtam táncolni. A rituálék miatt egyébként is meg kellett tanulnom rendesen, de sokszor önszántamból is gyakoroltam, külön órákat vettem minden féle ágából, mint iskola utáni különóra, vagy sport, így mire beavattak már egészen remek táncos voltam, még néhány versenyre is elmentem. Otthon gyakoroltam, és teljesen bele is feledkeztem az improvizációba, mikor észrevettem, hogy Haszin már percek óta állt az ajtóban és bámult.
– Nénikém? – álltam meg és léptem oda hozzá, mire a nő megrázta a fejét, mint aki álomból ébredt volna. Ez után azonnal be is vágott a kocsijába és száguldottunk a vénekhez Kairó utcáin át. Ameddig táncoltam nem szóltak egy szót sem, nem mozogtak az ingák a kezükben, amivel a mágiámat mérték, nem is jegyzeteltek. Nem csináltak semmit, csak bámultak, szinte hipnotikusan, és akik odajöttek szintén megálltak, ki a terem végében, ki az ajtóban és csak… néztek. Amikor elégnek éreztem, csak kérdőn néztem rájuk, mire megdörzsölték a szemüket, volt, aki a fejét is megrázta, megint másnak ki kellett mennie levegőzni. Utána pedig elkezdtek jegyzetelni, sebesen, mintha be akarták volna hozni az elmúlt néhány perces lemaradást.
Haszin kivett a tánciskolából és soha többet nem is léphettem fel. Egyszer táncoltam azóta egy szórakozóhelyen az egyetem alatt, ahova a nénikém csak azért engedett el, mert azt mondtam, hogy csak koktélozni fogunk és shishát szívni, de ott is ugyanez volt a hatás. A táncom erő lett, ám ugyanakkor átok is, mert már nem tudtam mágia nélkül csinálni. Felszabadultam semmiképp, de hiába próbáltam koncentrálni és tudatosan visszafogni a mágiámat, sosem sikerült. Az erőmért a szenvedélyemmel fizettem.
Így legalább lett időm rá, hogy egyetemre járjak. Protekció nélkül is felvettek egyiptológiára és néprajz szakra, ahol bár semmi olyat nem tanultam, amit a boszorkánykör ne tudott volna, hiszen ők ültek a katedrán, sőt még a dékáni székben is, de legalább abban biztos lehettem, hogy a tudásom nagyon hamar elkezdett felérni az övékhez. A mágiám a mentális ágban is megerősödött, a fejlesztésére komoly figyelmet fordítottak innentől a vének és Haszin is, amennyire sikerült neki, noha ő a gólemek teremtéséhez értett kiválóan. Úgy éreztem, minden sínen volt. A vének tiszteltek, ahogyan a kortársaim is, még ha tudtam is miket beszéltek a hátam mögött. Ám ez sem volt elég. Határozottan a célommá vált, hogy én legyek a legfiatalabb, aki bekerül a tanácsba, a boszorkánykör vezetői közé.


A világ mozgásban volt. Valami megváltozott ezt mind éreztük, de sokáig tartott, mire sor került az első összecsapásra azokkal, akik egykor közénk tartoztak, ám ma már sötét erőket imádtak. Úgy gondolták, az isteneink, akikben mindannyian hittünk mást vártak tőlünk, mint régen. Újra híveket akartak, akár vér árán is. Persze mindig is voltak olyanok az isteneink között, akik sötét praktikákat adományoztak az őket követőknek, mint Seth vagy Sekhmet, de mi hittünk abban, hogy az igaz istenek, a valóban fontosak, akiket a történeteink is segítő szándékúaknak írtak le, azok még mindig azok, vagy legalábbis semlegesek.
A harc a warlockokkal, ahogyan Európában és Amerikában nevezték őket, keservessé vált. Mindig felbukkan egy újabb sejt, eltűnt egy újabb áldozat, a felemelkedettek, akikről tudtunk menekültek, vagy áldozatokká váltak. Közöttünk is voltak áldozatok, akiket elkaptak és nem voltak hajlandók megtérni. Voltak olyanok is, akik áttértek. Engem többnyire távol tartottak a csatamezőktől, néhány rajtaütésben vettem részt, főleg ahol találtunk lehetőséget, hogy felléphessek és lefoglalhassam az ellenségeink elméjét, ameddig a többiek gyorsan és precízen ritkítják a soraikat… De ez is kevés volt. Jól szervezettek voltak, meglehetősen modernnek, és mindig mozgásban voltak. A vének úgy döntöttek, hogy segítségre volt szükségünk. Az ő oldalukon álltak sötét istenek, akik segítették őket, sokuknak porhüvelyük is volt, nekünk sem lehetett ennél hitványabb fegyverünk.
Bevetettük magunkat Luxorba. A kapcsolataink elintézték, hogy lezárják a régi templomokat, ameddig csak szükséges volt, hogy megidézzünk egy istent. Az előkészületek hetekig tartottak, de a lehető legpompásabb legnagyszerűbb rituálét igyekeztünk végrehajtani. Többen vitatkoztak rajta, hogy milyen áldozatra volt szükségünk ehhez, de végül abban állapodtak meg, hogy tartózkodjunk a vértől, az emberáldozattól pedig még annyira, mert a sikertelen szertartásnál már csak az lehetett rosszabb, ha valami sötét hatalmat vonzunk oda. Tisztán kellett tartanunk az erőket, hogy ahhoz jusson el az imánk, akiknek azt tényleg szántuk.
Az idézőkör hatalmas volt és részletes, öt áldozati oltárt helyeztek el körbe, majd megkaptuk a beosztást. Váltásban kellett táncolnunk és kántálnunk, egyesével váltva egymást, ahogyan a zenészeknek is, hogy a mágia áramlása folyamatos legyen. Ám nem jöttek. Rettegtem a napot, amikor rám került a sor, de eltelt három nap, és egyetlen isten sem hallotta meg a könyörgésünket, semelyik sem foglalta el annak a fiatal felemelkedett férfinak a testét, aki önként ajánlkozott rá, hogy magába fogadja bármelyiküket, aki hajlandó volt segíteni. Sosem beszélgettem vele, láttam néhányszor messziről, de inkább nem akartam tudni mi vitte rá, hogy felajánlja az életét a nemes ügy oltárán.
Idővel rám került a sor. Némi szervezés után valahogy megoldották, hogy mire beléptem a körbe, felékszerezve, méltón várva az istent, ahogy mindenki más, addigra a többi boszorkánynak, de még a zenészeknek is be volt kötve a szemük, hogy a táncuk ne szakadjon meg csak azért, mert beálltam közéjük. Éreztem magamon a nyomást. Sosem mondták ki, de még csak nem is utaltak rá, hogy azt várták el tőlem, hogy az mágiámra majd válaszolni fognak, mert az én táncom erősebb volt, mint a többieké, jobban beleillett a rituáléba. De attól még éreztem, láttam a pillantásaikon.
Megpróbáltam kiüríteni a fejem. A férfi, aki a porhüvely lesz középen térdelt, de már nem volt magánál. Csöndben, ütemesen ringatózott, előtte egy tálból füst tört fel, hogy ne is lélegezhessen be mást, mint bódítószereket, amik elcsendesítették az elméjét. Követtem a többiek táncát eleinte, és rögtön megéreztem, ahogy a varázserőm hozzákapcsolódik a többiekébe, mint egy hatalmas hálóba. Nem volt koreográfia, sokszor már inkább tűnt csak transzba esett vonaglásnak, amit a többiek csináltak, de én… én csak örültem, hogy táncolhattam anélkül, hogy azzal másokat bűvöltem volna. Tudtam, hogy ezzel célunk volt, de mégis, csak örültem, hogy végre felszabadult lehettem, hogy végre nem nézett senki, nem kellett a szemem sarkából azt figyelnem, hogy a társaim mikor csapnak le az áldozataikra. Talán nekem is jutott egy kevés azokból a füstökből.
Nem tudom, meddig tartott, de szándékoztam addig folytatni, ameddig össze nem estem. Nem hozhattam szégyent a körre, és főleg azt akartam, hogy lássák a vének, hogy én bírni fogom, órákig, akár napokig is, ha arra volt szükség.
Egy ponton pedig találkozott a tekintetem a férfiéval. Mély barna szemeivel engem nézett, a tekintetében pedig nyoma sem volt a bódító füstök hatásának. Még a póz is megváltozott, amiben előttem ült. Akkor pedig már tudtam. Megálltam, és szélesre tárt karokkal meghajoltam előtte.
- Üdvözöllek, nagyuram.


Haragos voltam. Fel alá járkáltam a nappaliban, miközben Haszin összehúzott szemöldökökkel nézett rám.
- Úgy érzem nem fogod fel, hogy micsoda kiváltságban részesültél. – jegyezte meg nyugodtan a nagynéném.
- Mégis hol lenne ez kiváltság? – csattantam fel. – Rám itt van szükség, nem mehetek el Írországba, nem hagyhatok itt mindent, amiért megdolgoztam!
Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy a covenben minél nagyobb szerepet töltsek be, minél feljebb kerüljek a hierarchiában a korom ellenére, és hogy egy nap én vezessem a kört, ami világszinten is elég nagynak számított. Ahhoz viszont, hogy ezt megtartsam, itt kellett volna lennem.
- Az a baj, hogy nem vagyok harcos? Talán nem tettem elég hasznossá magamat a küzdelemben? Hány akció bukott volna el nélkülem?
- Shadiya!
Haszin lendületesen csapta le a bögréjét az asztallapra. A gyűrűje, amiben a smaragd fókuszkristályát hordta és aminek a zafír párja az én ujjamat díszítette nagyot koppant az asztalon. Éreztem, hogy talán elvetettem a sulykot, de nem tudtam gátat szabni a haragomnak. Egyetemet végeztem, küzdöttem a nővéreim oldalán, magas szintre fejlesztettem nem csak a saját képeségemet, hanem általában az elmére ható mágiaágat, ismertem a covent kívülről-belülről… Alkalmas voltam arra, hogy itt legyek az események közelében. Erre elküldenek a világ végére, hogy a papnője, vagy talán még inkább a rabszolgája legyek egy istennek, aki ki tudja miért akart északra menni.
- Ez nem igazság.
- Akár igazságnak érzed, akár nem, Anubis nagyúr téged akart. Már akkor felőled kérdezett, amikor megmosdatták és felöltöztették a hozzá méltó módon. És a vének is pontosan tudják, hogy ő a te hívásodra válaszolt, míg a többi isten hallgatott. Ez hatalmas fegyvertény a kezedben, bármit is akarsz kezdeni vele.
Nagyot fújtam és leültem az asztal mellé.
- Mit kell tennem? – kérdeztem, noha azt nem mondhattam, hogy belenyugodtan a dologba, de a hullámok valamivel nyugodtabbá váltak.
- Természetesen, amit a nagyúr csak kíván tőled. Nem hiszem, hogy részleteznem kellene. Hivatalosan úgy gondoltuk az lesz a legjobb, ha az asszisztenseként mutatkozol be, de nyilván első sorban továbbra is papnő vagy. Mint a régi időkben.
Ez mondjuk valamennyire tetszett. Mindig szerettem elképzelni, hogy hogyan élhettek a régi korok tisztelt papnői, még a fáraók idején. Haszin persze pontosan tudta, hogyan hasson rám. Megfogtam a kezét.
Két nap múlva pedig már egy újjászületett isten mellett ültem az elsőosztályon egy Dublinba tartó repülőgépen.
//*a szövegben az ascendantokat nevezem következetesen felemelkedettnek//