Képesség
Spirits of the Sand - Anubis képes egy, a szokásostól eltérő halottidézést végrehajtani, amely során nem teljes, testtel rendelkező élőholtakat támasz fel, csupán kha szellemeket. Ezek alapvetően amorf, tudattalan lelkek, melyeknek egy semmiből manifesztálódó homokfelhő ad alakot és fizikai jelenlétet. Minél tovább vannak jelen, annál nagyobb mennyiségű homok gyűlik köréjük, annál tartósabbak és fizikailag erősebbek lesznek. A frissen megjelent szellemek ezzel ellentétben sokkal gyorsabbak, rohamaik gyakorlatilag erős szélfúvásnak is tekinthetőek, amely a keringő homokszemcsék miatt csiszoló hatással is van.

Lord of the Duat - Emellett Anubis a nekromancia hagyományos ágait is képes használni, akárcsak bármelyik ilyen erővel megáldott Ascendant

Jellem
A Halál nem jó vagy rossz. Az élet része, ugyanúgy, ahogy a Születés. Az emberek félnek tőle, mert sosem ismerhetik meg igazán, ez pedig rettegést és bizonytalanságot szül ott, ahol megnyugvásnak kellene lennie. Hiszen a Duat minden arra méltó lelket vár, én pedig örvendek mindannyiuknak. Sajnos a regék tévednek, a mérleg nem az én kezemben van. Azt mindenki maga tartja, én csak a kapuban állok, hogy fogadjam a megszülető isteneket, akik képesek voltak levetni magukról a halandóság láncát. És komoly, méltóságteljes örömmel fogadom valamennyiüket.

Anubis egy különös elegye a végletekig hű katonának és a különc tudósnak. Sosem vágyott a hatalomra, mégis megkapta az emberek imádatával együtt, mikor a halállal kezdték azonosítani a Régi Királyság idején, ezzel a különös erővel pedig először nem tudott mit kezdeni. De felnőtt a feladathoz, és nagyon komolyan veszi.

A halandó mindik kimért, tiszteletet parancsoló de egyszerre sötét jelenségként írták le, mikor közöttük járt. Hozzászokott a tisztelethez és ezt a mai napig nem tudta teljesen elengedni, ugyanakkor nem viselkedik dölyfösen. Csupán tudja, milyen bánásmódot érdemel és zokon veszi, ha nem kapja meg.

A modern világhoz közepesen szokott csak hozzá, olykor-olykor előbukkannak a régi berögződései. Külső szemlélőnek érthetetlen kíváncsisággal fordul teljesen triviális dolgok felé, elhagy udvariassági formulákat vagy épp túl kendőzetlen módon fejezi ki a véleményét.

Sínai félsziget, Kr.e. 2600 körül

Akhem, Djoser fáraó tábornoka egy vértócsában térdelt. A lábába apró kavicsok fúródtak, az oldalán fehér csíkként látszottak a lenyúzott bőr alól előtűnő bordák, köztük izmok vonaglottak, mint a Vörös-tenger hullámai. Senki nem maradt élve körülötte. A serege, százhetven vakmerő férfi felmorzsolódott a sínaiak háromszoros túlerejében, még ha háromszáz ellenséget magukkal is rántottak a feledésbe. Csak Akhem maradt, és a kudarc keserűsége a nyelvén. Úgy kellett meghalnia, hogy sosem teljesítette a küldetést, amit az isten-fáraó rá szabott.
A tábornok szemébe vér és sós verejték folyt, így nem láthatta a felé közeledő három sínait. A halált, ami bornzhegyű lándzsákkal tartott felé. Nem látta, de talán nem is érdekelte, csupán a nyakában lógó ankhot figyelte, remegő kezekkel ragadva meg, aztán a poros földre helyezte. A tenyere véres nyomot hagyott a kereszten, a türkiz szinte sistergett a vörös alatt.
- Ha... hallj meg, Inpu... Aki Szentséges Hegyeden Állsz... Szolgád elbukta feladatát, ura és istenei szemében... Fo... fogadd ez utolsó... áldozatot.
Akhem vállába lándzsahegy fúródott, nedves cuppanással szakítva szét az inakat, roppantva el a kulcscsontját és meg sem állt a szívéig. De az akkor már alig dobogott. Djoser tábornoka előre zuhant, vére patakokban folyt szét a kavicsok között, egyedül az ankhot nem érte több szenny.
A sínaiak kirántották a gyilkos fegyvert Akhem testéből és megfordultak, hogy távozzanak.
A tábornok pedig megmozdult.
Lassú, darabos mozgással talpra állt, némán, mint a halál maga. Gyilkosai nem is figyeltek rá, csak a hirtelen felkavarodó szélre, ami körbefolyta a csatateret, port és homokot hordva magával, nyomában pedig vonaglani kezdtek a testek. Akkor szakadt fel az első sikoly.
A halottak serege beleiket húzva, kivájt szemeiket figyelmen kívül hagyva emelkedett fel, egyetlen szó nélkül. Csak az élők üvöltöttek, mint a sebzett vadak, hiába vágtatva a megelevenedő testek közé. Értelmetlen volt. Levágott ellenség és elhullott barát most egyetlen rettenetes hordaként vonult előre, törött lándzsákat és csorba kardokat lengetve, míg végül a háromszoros túlerő megfutamodott. Menekültek, egymást taposva rohantak, messze Akhem keresztjétől.
A tábornok halott szeme hátrafordult a válla felett, a távolban sejlő falu felé. Abban a faluban, egy vályogházban várt egy leány, aki már sosem látta viszont az apját. De még élt. Élhetett, hosszú évekig, talán a Duatba lépve, mikor eljött az ideje.
- Az áldozatot elfogadtam.
Akhem szemei kiüresedtek, térde megroggyant, mozdulatlan szíve már annyira sem volt erős, hogy újabb tócsa vérrel áztassa a földet. És vele hanyatlottak mindannyian, sínaiak, egyiptomiak, mind, akik ott voltak a rettenetes csatában.





Róma, Kr.u. 313

A háború mindig sok munkát adott a halálnak, de ez a háború más volt. Már akkor úgy hívtuk, hogy a Nagy. Ahogy a császárt is, aki közvetetten kirobbantotta. Emiatt ült most egy asztalnál Egyiptom régi vallásának valamennyi istene, emiatt volt zord Osiris, emiatt érezte magát kényelmetlenül Isis, Hathor, Amunet, mindannyian. Én talán a legkevésbé.
- Egészen biztos vagy a döntésben? - kérdeztem utoljára. - Nem nyerhetnek. Kevesen vannak, összeszedetlenek, képtelenek stratégiát felállítani. Csak idő kérdése a győzelmünk.
Osiris mély levegőt vett és bólintott.
- Már beszéltem másokkal, a távoli földekről. Eleget szenvedtek az emberek a tétlenségünk miatt. Ha a mi áldozatunk megállítja a pusztítást, megtesszük. Ellenem vagy talán?
Nem feleltem a provokációra, meg sem mozdultam, az arcom is ugyanolyan érzelem nélküli maszk maradt, mint az egész beszélgetés alatt.
- Tudod, hogy követlek. Teszem, amit tennem kell, ahogy ezeddig. Nem fogom fájlalni az erőt, sem a hitük hiányát.
- Akkor nincs miről tárgyalnunk. Kövessetek. A mások már várnak ránk.
A Capitolium hűvös volt éjszaka, a sötét pedig jótékonyan elrejtette a falakon túl elterülő pusztítás nyomait a szemünk elől. De nem volt szükségem szemre, hiszen ott jártam. Ott voltam minden megelevenedő szolgában, aki elhullott az istenek háborújában mégis újraéledt, hogy tovább küzdjön. Ott voltam a szélben szálló homokszemcsékben, amik ezen a tájon idegenek voltak. Akárcsak mi. Velük érkeztünk, azokkal, akik hozták a hitet magukkal, de ez az új világrend kényszerhelyzetbe hozott minket. És voltak, akik nem megfelelően reagáltak.
Osiris igazat mondott, a dombtető megtelt minden földek isteneivel - a seelie fey-ek csoportjával, hiszen így neveztük magunkat. Lugh, a kelták szószólója állt középen, mint az egész terv ötletgazdája, érkezésünkre azonban ő sem mondott semmit. Senkinek nem volt kedve akkor beszélni.
A levegő megremegett, folyékonnyá, jegessé vált, mintha egy fjord dermesztő vize szabadult volna el köztünk. Tucatnyi igézés hangzott tucatnyi nyelven, ősi rigmusok, mély, torokhangú énekek. Mint egy temetésen. Hiszen az volt, a régi világ és a régi istenek temetése.
Az elszabaduló erő kitépett a porhüvelyből, aki akkor magába fogadott. Az emberek világa millió fénylő szállá esett szét, fák, házak, halottak foszlottak felismerhetetlenné. Egy fátyol ereszkedett közénk, a halottak kha-ja elszakadt tőlem, a homokszemek leülepedtek.
Uadj, pa remj.




Karnak, Egyiptom, néhány évvel ezelőtt

Különös élmény volt meghallani a Fátylon túlról érkező hívást. Az embereknek el kellett volna felednie minket, hiszen ezért tettük mindezt. Nem volt többé Anubis, nem volt Kharon, se Mictlantecuhtli. De nem ez történt. Az egy hit varázsa elmúlt, fogása ereszteni kezdett az egész világon, és az ősi földekre beszivárogtak a régi hit foszlányai.
A szálak szétnyíltak előttem, kapaszkodva a lelkembe, de egy pillanat múlva eleresztettek, én pedig ott találtam magam egy házban. A falak messze voltak, a mennyezet közel, a sötétséget pedig fákylafény törte meg, visszacsillanva egy olajjal töltött medence tükréről és a fáklyák körül vonagló boszorkányok festett bőréről. A földbe ősi írást véstek, a Régi Királyság idejéből, előttem pedig egy ember állt. Egy leány. Egy növendék, a beavatása éjjelén.
A kántálás halk volt, de a régi nyelv minden szava olyan erővel hallatszott, amit azóta talán el is feledtek.
Anubis. Aki Szentséges Hegyeden Állsz. A Duat Ura. Lelkek Bírája.
Ahogy eltöltöttem a fiatal boszorkányt, egyszerre éreztem a teste minden apró részletét. Minden festett vonalat a puha bőrön, minden lüktető szívdobbanást, minden megfeszülő izmot. Ő is érzett engem, a valódi jelenlétem, a Fátyol túloldaláról hozott erőt, a lelke pedig összesimult az enyémmel.
Tisztelet. Hódolat. Kötelesség és szenvedély. Kettősség, mégis egyként, mint a tenger és a perzselő szél.
Legyen hát.
Ennyi volt csupán az üzenet, mielőtt a transz véget ért, a lelkem elhagyta a növendék boszorkány testét, mintha csak a pórusain át párolgott volna el, de nem úgy hagytam ott, ahogy találtam. Már hozzám volt kötve, én pedig megadtam neki a lehetőségét, hogy éljen az erővel. De magának kellett megtalálnia a módját.
A kántálás ütemet váltott, ahogy az összegyűltek felfedezték a rítus eredményét, aztán a Fátyol kinyúlt értem, én pedig a szálak ölelésében visszatértem az enyéimhez. Reméltem, hogy fogom még látni ezt a leányt.




Luxor, Egyiptom, napjainkban

Hallottam, ahogy hívták őket, de egyikük sem felelt. Ra. Sobek. Amunet. Sokar. Sorban mind elfordultak és becsukták a szemük a boszorkányok idézésére. A Fátyol szakadozott, az unseelie fey-ek úgy vadásztak az ascendantokra, mint a sakálok a szarvascsodákra, a régi korok istenei pedig inkább figyelmen kívül hagyták a világot, amiért egykor a távozásunkkal áldoztunk.
Mikor a saját nevemet hallottam, nem fordulhattam el.
A fiatal férfi a füstben alig volt tudatánál, de magához térítettem. Nem léptem olyan porhüvelybe, amely nem akart magában tudni, és ismerni akartam. Megérteni.
Karim Nazari. Teremun fia.
A férfi teste nem mozdult, csak üvegesen, tompán csillogó tekintettel vonaglott valami ismeretlen erő fogságában. A lelke sem mozdult, pedig egy ősi félelemnek engedve kellett volna megrettennie. De Karim Nazari nem félt. Sem tőlem, sem semmitől.
Meghalnál? Jobbnak képzeled, mint az életet?
A lélek továbbra is némán tűrte, ahogy lassan szétáradtam az ereiben, az izmaiban, a gőztől fákó agytekervények között. Nem ragaszkodott magához, lemondott a saját testéről.
Céltalan vagy. Csalódott. De nem látod azt, ami előtted van. Én megmutathatom neked.
Egy apró szikra gyúlt a sötétben, mint egy kósza parázs a kialudt tűz közepén. Egy utolsó foszlánya az érdeklődésnek, amit Karim Nazari elgyötört tudata mélyén maradt.
Az életnek van célja a halál előtt. A tiednek is. Az áldozatodért cserébe megmutatom neked, mire lehetnél képes.
A szikra egyetlen futó gondolat erejéig fellángolt, aztán szétterjedt a sötétben és teret adott egy látképnek. Láttam. Éreztem a bőrömön a fullasztó meleget, hallottam a zenét és engem is fogjul ejtett az a béklyó, ami a porhüvelyem érzékeit is lekötötte. De már nem volt ismeretlen, hiszen belőlem származott.
Shadiya el Sedat kivirágoztatta a lehetőség magját, amit tőlem kapott. A saját íze szerint.
- Khārā, Shadiya.
Örültem, hogy ő volt, aki a nevemet mondta. És elégedett voltam az erővel, ami belőle áradt. Szüksége volt rá ott, ahová készültünk.