Már megint egy elvi kérdés cikázik bennem. Tehetnék valamit, hasznosat, nagyot mi változást hozna minden eltelő napba amit az emberiség megél. De. Mindig ott a de. Megérdemli az a nagy halom tudatlan sejtkupac a segítséget? Az evolúciót, a fejlődést? Meg hát. Tehát.. önmaguktól is elérhetnék. Nélkülem. Akkor meg minek avatkozzam be? Hogy lehettem olyan lelkesen hülye, hogy az első pár hónapban elvittem a formulát az áttörés peremére? Azóta meg? Csak hátráltatom a munkát. Pedig csak egy kérdés. Jobbra vagy balra? Elpusztíthatnám, vagy meghozhatnám a jövőt. Mintha nem lenne jobb dolgom mint ezen elmélkedni naphosszat.
Elengedem a dilemmát, nincs miért tovább engednem, hogy fertőzze az elmémet. Hisz a munkaidő lejárt. Megszabadulva a fehér köpenytől olvadok be a tömegbe, hogy része legyek, kis porszeme az élő szervezetnek melyet a város alkot. Engedem magam sodorni az árral pedig hiába áltatom magam. A reakcióim nagy része hamis. Hamis a mosolyom, az előzékenységem, még a figyelmem is. Egyszerűbb így. Nekem. Tömegként gondolni rájuk egyszerűbb mint egyének sokaságaként.
Haladok. És mégis hova máshová vezetne az egyszerűbb életre vágyó gondolat mint a sarki közértbe? Tipikus vásárlóként járom az ismerős sorokat. Olvasgatom a műanyag csomagolásokra nyomtatott nagyjából helytálló adatokat.  Nézzükcsak. Szükség lenne némi kálciumra.. Tej. Lépteim visznek az utcára való látvánnyal szolgáló üveg felé, a tükröződésben meg is látom amit keresek. megint átrendezték a boltot. De minek?
Ujjaim már épp érintik a hőn vágyott folyadék üvegét, mikor csak a szemem sarkából tűnik fel a megszokottól eltérő mozgás.  Felegyenesedve nézem a biztonságból a felbolydulást. A bámészkodókat, a rohanókat, a feszengve továbbmenőket s azokat is akik semmit sem vettek észre az egészből. Sóhajtva próbálom összerakni a kirakóst a kintről beszűrődő hangokkal. Baleset. Valószínű bár  egy oszlop eleget kitakar ahhoz hogy egészséges képzelőerőmet használva átdobjam a minden rendben lesz kategóriába a sztorit. Legalább nincs köze hozzám. Kellemetlen pluszmunka lenne ha láttam volna.
Nyílik az ajtó mire visszatérek a tejemhez. Kérlelhetetlen miliméterekre az üvegtől fagy meg a pillanat s fonódik össze a tekintetem az idegennel. Eljátszik a gondolat a szemeim mögött. Befejezni a mozdulatot, hátranézni embereket keresve a tekintetemmel, hogy ugyan van-e orvos a jelenlévők közül, majd a mentők érkezéséig bóklásznék, megtöltve egy kosarat csupa haszontalan, romlandó termékkel aztán hazaérve megünnepelném a hatodik faszságmentes napomat.
Bazd meg miért kellett bejönnöd?
Tekintetem, mozdulataim, még a gondolataim is áthangolódnak, aktatáskámon megszorulnak az ujjak, sietve egyenesedem ki, az idegenről is elszakad a tekintetem, mellette elhaladva szólalok csak meg enyhén reszelős hangon.
-Gondoskondjon róla, hogy valaki hívja a mentőket.-Nem pislogom a káosz elémtáruló szemébe, csak a hangom emelem fel miközben biztos léptekkel török a baleset és a test irányába.-Félre onnan! Orvos vagyok!
Nemmondod?
Zavaró elemek félrehesegetése közben ereszkedem féltérdre a terjedő tócsába, kizárom a kétségbeesett hangokat, a zavart lépéseket, a bálványként álló gyermek arcát aki épp próbálja eldönteni mennyire is valóság az ami most történik. A könnyben álló tekintete alapján épp elveszíti a csatát. Valaki a hátára fordította a nőt. Valaki akit mondjuk gerinctörés gyanújával ezek után én is megforgatnék párszor.  
Harmincas nő. Harmincnyolc pontosan. gyorsan nedvesedő szövetkabátján még ép a zipzár, kibontom, hogy egy réteggel közelebb kerüljek, ujjaim immár egy vékonyabb anyag alá kúsznak síkosan. Kemény hasfal, belső vérzés. Balom az oldalán tapogatja végig a bordák vonalát, egy törött, az már a kabát után látszott. Másik kettő megrepedt, de az összképet nézve annak nincs jelentősége. Ahogyan az arcán végigfutó sebeknek sem. Semmi amit egy újabb plasztika meg ne oldana.
Lényegtelen. Pár perc és vége.
-Valaki! Ide!-Emelem meg a fejet és irányba fordítom, hogy könnyebben kapjon levegőt. Addig az egyik bámészkodó majom csak idejön.-Tartsa így.
Feltépem a felső anyagát. Vérben s színben úszik a hasfal de nem az érdekel. Mert előbb fog megfulladni a saját vérében mintsemhogy beérnének vele az első kórházba. Ballal most a bordák alá nyúlok, egész ráhajolok testemmel a nőre, jobbom a csont felett ami átfúrta a tüdőt, s most lassan árad a sűrű folyadék a légcső felé. ellepheti az egész tüdőt, és vége. Tágulásra ösztönzöm az izmait, a mellkasa megemelkedik, egészségtelen roppanás kíséretében tolom vissza a helyére ujjaimmal a bordát. A nyomás megszűnik, a fájdalomra a tudat közbeszólna, vergődne, magához térne, de elvágom, elaltatom.
-Csak tartsa, nyugodtan.
Felpillantok, realizálom a tömeget, az okostelefonok keresztttüzét, a telhetetlen vérszomjas kíváncsiságot a szemekben. Nézzétek csak, nem érdekel. Mondjuk pont nem jön túl jól az elektronikus népszerűség. Csak megköti a kezem.
Na még két percetek van halálangyalok.
Rajtuk múlik, nem rajtam. Itt se kellene lennem. Vajon becsuktam a hűtőt az üzletben? Lehet, hogy nem.. faszságmentes napok száma zéró..

Lassan tisztul, felszívódik a vér a tüdőből, a borda mely pár pillanattal ezelőtt még egészségtelen szögben fúrt mély lyukat a szövetekben most a helyén van, s a törésből lassan repedés válik.  A feszülő hasfal alatti szervekhez nem nyúlok. Az túl sokba kerülne már a nőnek. De a kolegák esetleg megoldhatják a dolgot. Pár hét és eltűnik a kétségbeesett világra tágra nyílt leányszemekből ez a megrázkódtatás.
Vajon feláldozna pár évet csak, hogy tovább sétálhasson az anyja mellett?
Rég eldöntöttem, hogy nem adok át erőt a sajátomból másoknak. Egyszerűen nem éri meg. Ennyi. Ha eggyel megteszem megtenném többel is, és valahonnan pótolnom kellene a kiesést. Ez a nő ráadásul senkim is. Az okoseszközök kancsal kereszttüze meg amúgy is elkergetné az ötletet még a megfoganása előtt. Talán ha a leány iderohanna anyucihoz, ha meglenne a kapcsolat.. Megremeg a test, görcsbe rándult izmok szorítják, emelik a magasba a mellkasát, a keringés kezd összeomlani, a szív heves táncában kihagy pár ütemet.
Na. Említettem, hogy elmehetsz?
Most, hogy a bordák nagyjából rendben vannak, áttérhetek a szívére. Kezem gyomorforgató cuppanással hagyja el a síkos hasfal és az átázott felső közét, hogy feljebb mozdulva a szív fölé helyezzem a kezem. Megtolom, hogy könnyebben helyreállhasson a rendszere.
A hirtelen halál, a sikolyok, értetlenség, tekintetek. Összefolytak a másodpercek. Szinte felrobban a belső világom ahogy rámszakadnak az új információk, érzékelések. A nem várt eseményekre. Az egyébként alvó, passzív részek, elmém nem tudatos helyei kapcsolódtak be a döntéshozásba, elemzésbe.
Fuss..világítótorony.. biztonság. Biztonság?
Ezerrel pörögnek bennem a lehetőségek miközben felállok. Fájdalmasan lassú minden. Szemeim villámként mérik fel a területet, már a negyedik kidolgozott menekülési tervet vetem el miközben két kar között feltűnik az árva leány arca. Pislog egyet. A pillanat végtelen.
Lényegtelen mi és miért történt, a menekülés is több szempontból kudarcra van ítélve. Túl sokba kerülne. Nem akarok pazarolni. El kell jutni a világítótóronyhoz, el kell érni, hogy ne legyen releváns egyetlen felvétel sem, el kell tűnni, vagy el kell múlni.
Még nem sikerült teljesen felállni, lassan telik most minden. Segítőm felé nyúlok, ki az előbb szerencsésen halálba engedte a nőt. Nem is érdekel miért. Az eddigi mozgásából azt hiszem hátrálni akar. A karjára fogok, egy körmöm áthatol az inge s a bőre szövetén, parancs száguld. Elektromos utasítás az idegrendszerén keresztül.
A teste mozdul én pedig elengedem a gondolatokat. Visszatér a normál sebesség. Lábai megfeszülnek, támaszt. Jobbját még mindig fogom, de nem is arra van szükségem. Ballja szorul ökölbe, érzem a lendületet, az erőt, ahogy a tökéletes szerkezet lendületet, erőt és súlyt felhasználva tökéletes bal horoggal talál halántékon. Még a tekintetem is csak értetlen rácsodálkozást sugárzott...
A kocsi adta a másikat, izmaim elernyedtek, a fényszóró búrája bereccsen, szilánkok húznak véres barázdát az arcomon. Egy tesztbábu kecsességével zuhanok az aszfalt felé, éles koppanás jelzi végül, hogy megérkeztem. A szegélykőre. Szemeim nyitva, végtelen nyugalommal veszem tudomásul az orromtól alig négy centire lévő két szegélyelem közt megbúvó rágó tényét. Epres..
Vér csorog lassan, sűrűsödve a szemembe, és terjed is körülöttem. Most nem érdekel, nem veszek tudomást a mozgásokról, szívem éppcsak megzubban időnként, tüdőmben is lassan cserélődik a levegő.  Meghaltam. Legalábbis a legtöbb, mérhető szempontból.
.
.
.
Valaki lecsukta a szemeimet. Nem mértem az időt, felesleges. Amúgyis tisztában vagyok vele, hogy órákon belül a legközelebbi hullaházba kerülök. A másik halottal együtt.
Mégis mennyi sötétség maradt benned?
Semmi kedvem nincs átélni egy boncolást, ridegen precíz kesztyűs kezek, nyomásra a szikének ellent nem álló bőr és hús.. minden pillanatában ott remegett bennem az akarat szikrája, szakítsam meg az állapotot, terjesszem ki újra az irányítást az egész testemre, kapjam el, vegyek el tőle mindent.. hisz sebeket okozott. A sebeket be kell foltozni.. ki fogja megfizetni ezt is?
Mostmár végig kell csinálnod. Az ott a májad? Tetszik neki. Ó.. úgy látszik valakinek nagyobb szüksége van rá..
.
.
.
Összefércelve a hűvösön, izzó haraggal kezd újra terjedni bennem az élet. Álmukból ébredő sejtek üvöltik fel a károkat, hogy mibe is került a kis affér. Bizseregve ráng meg egy-két izom, lassan fűt fel a kazán, hogy elérjem az optimális működési hőmérsékletet. Vágások mentén forrnak egybe az izmok, az erek hálózata újraköti magát. Szemem sötétségre nyílik. Az asztalon fekszem, a szilánkokat már eltávolították mégis remegő ujjaim irányításáért küzdve simítok végig a sebeimen.
Legalább más nem hiányzik
.
.
.
Fájó üresség a hasfalam alatt. Tehetetlen lötyög a gyomrom, hiányzik valami, vérlázító a tudat, hogy csak úgy elvették, ha nem lenne dolgom lehet épp könyékig túrnék valakiben, hogy visszaszerezzem, hogy megbosszuljam azon aki elvette s azon aki megkapta, de menni kell, futni. El innen, feladni ezt a létet. Nyugtatom magam, birokra kelek a saját akaratommal minden lépésnél. Összességében még mindig jól jártam nem?
Az is jól járt aki elihat még egy májat.
Megremegő harag késztet visszatekinteni a városra. Több mint egy nap telt el a baleset óta. másnap van. Este. Még villognak a fények, busszal jöttem, de nem a toronyig csak a város széléig. Azt hittem jót tesz majd a séta, az idő gondolkodni, de a kétes jövőn kívül a múlt is felveri a fejét állandó, irritáló körforgásban.
Csak sétál errefelé vagy hetvenkilenc kiló fehér pacal..
Rámvetül a csillagfény. lopott bakancsom csikordul kavicsokon, nedves fű illata éri el a tüdőm, farmer súrlódik minden lépésnél, igénytelen fehér póló nem illik ebbe a hűvösbe, de a gondolataimat jelenleg a lépésenként növekvő, rámdőléssel fenyegető világítótorony foglalja el. Végre. Víz nyugtató hangja a a távolban ahogy a szikláknak ütközik, maga a torony mi ilyenkor üresen ontja a jelzését, ez volt a cél. Az építményt körülölelő járdától alig tíz lépésnyire engedem térdeimet a földre, ujjaim fűszálak közt játszanak, tüdőmet átjárja a tenger sós illata. Aztán hörögve gyűlik az elmúlt nap feszültsége, végigvibrál a csontjaimon ahogy üvöltéssé erősödve távozik. Fűcsomók reppennek oldalra, ujjaim most görcsösen merevednek valami képzeletbeli torkok köré, és lassan elfogy a szusz.
Ennél diszkrétebb már nem is lehettél volna
A szám sarka megrepedt, csepp csordogál borostámon az állam felé, visszanyugszom, lelohad a méreg, a feszültség eltávozott, tiszta fej kell, igen.
-Ott voltál. Te tetted? Miért?
Intézem rekedtesen de elég hangosan a semminek.
Remélem futni fog..