Képesség
Rémálmok... most nevetsz, biztos a buta filmre gondolsz és hogy baromság, veled úgy sem történhet meg, tényleg biztos vagy ebben? Persze, nem félsz semmitől, nincs mit vesztened, kemény vagy mint a három hetes kutyaszar... én nem a félelmeidre utazom... nem kell rettegned a zsákos embertől éjjel, attól ő még kimászhat a szekrényedből, nem kell tartanod attól hogy képes vagy e megőrizni a titkodat, mind tudjuk mit tettél tavaly nyáron...
Szóval ez vagyok én... a sötét árny a szobádban akihez lefekvés előtt fohászkodsz, hogy kerüljön el, hogy akadjon máshol dolga, hogy ne üljön a mellkasodra miközben alszol, hogy ne verítékben úszva, sikollyal torkodon ébredj... már ha felébredsz... Én vagyok a lidércnyomás, a sötét gondolat az agyadban, ami a nyomodban jár, ami lelkiismeretfurdalást okoz, már ha van lelked... én vagyok az ok amiért hátra pillantasz miközben hazafele mész, én vagyok a paranoiád, a fóbiáid amik minden percben kísértenek... a részed vagyok... mindenki része... a múlt amit nem akarsz újra átélni...

Jellem
Önző... a végtelenségig kreatív és elvetemült... ilyenek vagyunk mi... Unseeliek... ez rám is igaz és Ludovica kedves és ártatlan pofija mögé bújva olyanok vagyunk mint a pillangók amik vért isznak. A türelem nagy erény, de ha túl sokáig váratnak beleunok és mit tesz a magára hagyott gyermek? Lefoglalja magát... ki így ki úgy... én általában őrületbe kergetem a környezetem. Nem... nem idegesítő kérdésekkel, az őrületet értsd a szó legszorosabb értelmében. Olyanba aminek következményeképp árammal sütik meg a delikvens agyát, hátha segít... elárulom nem fog. Szóval nem vagyok az a türelmes fajta, és nincsenek reggeli rituáléjaim, az a testemnek vannak... és olykor hajlamos vagyok a kiegyezésre, az üzletelésre, ha van egy nyomós érv, talán még az alkura is... bár nem vagyok az a fajta aki beéri kevesebbel.

Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?...

Napok óta figyelem… a sanyarú sorsa az én malmomra hajtja a vizet, s noha a türelem sosem volt kenyerem, most mégis harmadik napja élek a macskája testében. Ludovica… ízlelem magamban a nevet, miközben az anyag hasad, és a hájas, szőrös test, kitüremkedik a koszos fehér trikó résein. A szekrény teteje poros… nem takarít itt a kutya sem, legalább a kilátás elviselhető.
Nincs ínyemre hogy a kiszemeltemet kínozzák, de amíg a lelke erős és bizakodó, nem fogja önként átadni magát a sötétségnek. Nekem pedig ez kell, hívjon, kérjen, akarja hogy a világ a feje tetejére álljon.
A földön fekszik... arcán vörös tenyérnyom... a sokadik a héten, csupán mert azt merte kérni, ezen a napon ne történjen meg... az élete nem kívánságműsor... senkié nem az, és ez a rühes dög is pont most kezd bele a heréi nyalogatásába... ennél megalázóbb nem is lehetne. Igen, most jön a szükség törvényt bont. Lehetne erőszakkal, egyszerűen elfoglalnám de ő más... érzem minden zsigeremben, olyan mint én... talán ha érdekelne a családfája még kiderülne rokonok vagyunk, az kell hogy akarjon engem. Ha már osztozni fogunk a testén, akarja hogy ott legyek, működjön velem együtt... fúj már bazd meg... a segged után a füledet?
Első dolgom lesz kitekerni a nyakad ha kijutottam belőled. A férfi feláll, mint aki jól végezte dolgát és távozik, itt az idő, mozdulni, gyerünk sír, nem látod? Menj oda és vígasztald meg, dörgöld hozzá a pofádat, meg amit a magadfajta bundás érdeklények csinálnak. Ne... ne... neneneneeeeee... bleeeehhh... szőrcsomó... utálom az életem!
Egy pillant és végre ez a nyávogó szemétláda is rájön mit kell tennie, teli pofával dörgölőzik Ludovica karjának. Gyerünk kincsem nézz szépen ránk… nézz a szemünkbe, súgd meg mire vágysz, hívj minket, kérd a segítségünk… Sokkal nehezebb dolgom van mintha elkaptam volna egy ascendantot vagy egy közönséges embert, akár lehettem volna az anyja is, de csak egy lehetőségem maradt, túl régóta keresem, és az utolsó érmét ezt a korcs herenyalogató dög kapta, csak hogy most itt lehessek. Ha elcsesződik mehetek vissza a balettba ugrálni, minden értelemben. Nagy kockázat nagy nyereség, se erőm, de irányításom, de Ludovica megmozdul és magához húz, érzem az érintését, ahogy a bundába túr és motyog, sírva motyog.
Megnyaljuk az arcát ahogy felpillant… az előbb a nyelved még a seggednél volt… mért kell ezt csinálni a porhüvelyemmel? Soha többet… rendben, nyugalom… nem lesz több macska… nézz rám Ludovica… akard a változást.
-Bárcsak visszaadhatnám neki amit ő tesz velem… - nana… minden vágynak van határa… de mi lenne ha… ez az… hajolj szépen ide és adj egy puszit a jó cicának… - Sajnálom Mufurc… ezt nem bírom tovább… - az ajtó kivágódik és megragadja a grabancom egy erős marok, mire égtelen nyávogás tör ki a bolhásból. Gyerünk cica küzdj, mert ha most megdöglesz és én visszakerülök a kiinduló pontra az összes retkes embert kiírtom erről a kicseszett sárgolyóról, és nem lesz aki nasit adjon neked. A macska harap karmol, majd talpon érkezik a földre, Ludovica pedig kezét nyújtja felé, kétségbeesett arca segítségért esdekel.. itt az idő.
Nincs füst, láng, vagy csillámpor, konfetti és tüzijáték. Ahogy magához szorítja az állatot, lényem kiszakad a macska testéből, és körbe fonva Ludovicáét eggyé válok vele. Az érzés leírhatatlan, ahogy kinyitom szemem már ott állok, teljes életnagyságban, emberi testben, és nem kell attól aggódnom hogy a következő percben a hátsó lábammal a fülemet fogom vakargatni.
Az férfi nyúl a macskáért, de elhúzom előle és ráfogok a kezére, majd kavargó kék szemekkel pillantok fel rá.
-Szia apuci! – a csont reccsen ahogy mozdítom a kezet, a porc cuppanva hagyja el helyét, de nem eresztem, morzsolom még egy kicsit, szeretek alapos lenni. Ordít, én pedig úgy nézek rá, mint aki most látott ilyet először. Elkapom a kezem… ugyan már ne most kezd el az önállóskodást.
-Megbánod ezt te kis kurva!
-Nagy szavak egy hullától… - billentem oldalra a fejem és mosolyomban minden gyilkos szándékomat belepréselem. Az ordítás és az ordíás között is van különbség. Van az amikor beütöd a kislábujjad az ágy sarkába, akkor megpróbálod a levegőt visszatartani, hátha gyorsabban elmúlik és van az amikor minél többet ki akarsz préselni magadból hátha azzal a fájdalom is távozik. Megsúgom az ordítás csak arra jó, hogy mindenki tudja, neked most baromi szar.
Csak egy villanás, előbb a fejét fogja, aztán habzik a szája, a nyála bugyborékol ki ajkai között. Térdre rogy, segítségért nyújtja ki kezét felénk, de csak álunk meredten, nézzük ahogy levegőhöz próbál jutni.
-Ne aggódj… hamarosan vége… nézd csak… minden tettét megbánja, minden egyes percet amit elkövetett ellened. Nem kell megijedned, hívtál, hát jöttem, hogy megszabadítsalak. Mi most már egyek vagyunk. A nevem Dorna… én vagyok a rémálmok múzsája, és most már a tiéd is. Nincs mitől félned… vigyázok rád…

A fúzió tökéletesen sikerült, a békés együttélés minden pillanatát kiélvezi, noha vannak időszakok mikor be nem áll a szája, azt hitte ha a tükröt bámulja meglátja majd az igazi arcom, legalább az erőnk ellen nem ágál. Beavattam, elmeséltem  mindet, majdnem mindent, nem barátkozom a porhüvelyemmel, csak az kell hogy nyugton legyen míg én teszem a dolgom, és úgy fest ezen a kérdőjelen is túllendültünk. Nem hátráltat, elfogadta hogy ez van, és most Dublin felé tartunk. A háború a küszöbön toporog… és mi az első sorból akarjuk élvezni a műsort.