Egy sötét éjjelen...
Káin “Akkor az Úr megkérdezte Kaintól: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” Ábel nem akart engem. Pedig sokkal jobban izgatta a fantáziámat a belőle ragyogó tiszta energia, lelkének fodortalan kristályvize, mint Káin barbár ösztönlénye. Utóbbit csak a savanyú bor és az olcsó kurvák céltalan hajszolása érdekelték. Unalmas volt, pont olyan tucat, mint a legtöbb halandó porhüvely, akikben alámerültem. Ábel különleges volt, csillant benne valami újszerű fény, valami megtörhetetlenül acélos hit, amit nekem kellett volna megedzenem. Bennem, bennünk kellett volna hinnie, engem és minket szolgálnia. De ő kitartott egy üres fantazmagória mellett, elképzelt egy szakállas öregurat, aki egy felhőtrónról néz le rá dörgedelmesen miközben kerub és szeráfkarok hárfáznak szüntelen. Szánalmas.
Ábel nem akart engem, ezért bosszút kellett állnom és, ha már a tenyerembe dobban utolsót a szíve, akkor tegye azt stílusosan; legyen dráma, testvérharc, féltékenység, viszály. Jó, mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy ebből még több, mint háromezer év múlva is sztori lesz, de a zsidók el tudták adni ezzel a kis mesekönyvüket.
Utána jöttek habosítások, hogy Káin vámpír lett meg tudja a faszom még mi. Meguntam, elhasználtam, otthagytam és az ő illékony tudata nem bírt a hirtelen jött szabadsággal. Összeroppant. Beleőrült a büszkeségbe, hogy ujjai között a sötétség fekete selyme csorgott át. Szívesen, baszdmeg.
---------------------------------------------
Néró
“Micsoda művész pusztul el bennem!” Jó, volt, amikor túltoltam. De nem gondoltam, hogy csóri ennyire labilis, bár az akkoriak közül mindenki félig bolond volt vagy tán egészen az. Hatalomra vágytam, érezni, ahogy rettegettség az ereinkben lüktet. Életeket akartam, pusztítást és halált, lángokkal festeni meg egy bukásra ítélt birodalom hattyúdalát. Kényelmes volt, azt csináltam vele és általa, amit akartam. Elhitettem, hogy nála nincs tökéletesebb, a tévedhetetlenség illúzióját leheltem a fülébe. Senki nem tudta már irányítani, tomboló tűzvihar voltunk, fékezhetetlen fenevadak, a sötét bestiák a város sziluettje felett. Együtt szívtuk tüdőre a vér nehéz illatát, együtt küldtünk halálsorra ártatlanokat. Mert megtehettük. Mert mindent kurvára megtehettünk.
A történelem nyomorult nevelőkre fogta azt az ötletet, hogy ölje meg az anyját. Kíváncsi voltam meddig megy el, mennyire tudom irányítani az akkor még képlékeny ifjút, a rómaiak büszke reménységét. Kiválasztottnak érezte magát, egynek az ezerből, a megismételhetetlen világi csodának. Működő páros voltunk, bár néha magam sem tudtam eldönteni, hogy mennyit fog fel a jelenlétemből.
A gondok a kurva vadászoknál kezdődtek, gyanút fogtak, figyelték és elemezték minden lépésünket.
Átbillent a mérleg, ha nem voltam a testében akkor is gazdagon áldozott a brutalitás oltárán, felfalta az agyát a sötétség, semmi örömöm nem maradt benne. Nélkülem is azt tette, amire én kényszerítettem volna.
Az elválásunk egészen gyors volt, semmi hosszas, nyálas búcsúzás, ott hagytam mielőtt a Spectre hű kutyái rágták volna ki belőlünk a lelket.
A császár elbukott, megszűnt minden kapcsolata a valósággal, beszakadt alatta a realitás vékony tükörjege és önkezével törte szét létének utolsó sikolyait is.
---------------------------------------------
Jeffrey Lionel Dahmer“ A gyilkolás már a végét jelenti. Az a legkevésbé kielégítő része az egésznek.” Lionel, az én kísérletező oroszlánom. Fura, magának való szerzet, akit szarrá szivattak a seregben. Könnyű célpont. Ő volt a kocka, a stréber, a gyenge testalkatú vézna fiú, aki csak tartozni szeretett volna valahova és ezért bármit megtett. Hamar tudtam, hogy tökéletes lesz a hosszú idő után való nagy visszatérésemhez.
Az első szeretője bőrét húztam magamra, hozzá hasonló kocka, meleg srácot, aki becsületesen leszopta majd ő is elvárta tőle ugyanezt. Szégyellte, hogy ennyire élvezi, éreztem, ahogy lobog benne az önutálat és a vágy vegytiszta elegye.
“Ölj még Jeffrey” - zavart lett, de azt gondolta talán elértette az öleljt, mégis belekeményedett a farka a gyilkolás puszta fantáziaképébe.
Pedig még csak kívülről súroltam a lényét. Egymás mellett feküdtünk a félhomályban, amikor közöltem vele, hogy életem legszarabb estéje volt, kiröhögtem és leléptem. Micsoda klisé.
Nem értette, csak a harag dolgozott benne csendesen, messze túl sokadik voltam már a sorban, aki a lelkébe ugrik acélbetétes bakanccsal.
A meddő gyűlöletet alkoholba kívánta feloldani, ekkor érkeztem a testébe én, felerősítettem benne a bosszú basszusát és elindultunk egy örvénylő mélysötét merülésbe. Kíváncsi voltam én magam is, hogy mire képes az ember, mennyire kitaláció például Frankeinsten története, létre lehet-e hozni egy öntudatlan entitást, aki parancsra pucsít és csettintésre élvez? Aki bármikor magába enged, mint férfi porhüvelyt és, mint unseelie létezőt. Mindketten élveztük a mókát, a savban áztatott agyak szúrós szaga csípte az orrunkat, a felboncolt férfiakból kiemelt testmeleg máj új csúszott az ujjainkon, mintha csak csirkemellett készítenénk a vasárnapi ebédhez. Ahhoz, hogy meg is együk őket annyira nem ragaszkodtam volna, Lionel volt az, aki magát Hannibal reinkarnációjának látta. Szép idők voltak, de itt is azok a kurva vadászok…
El kellett hagynom, utána szét is hullott minden, elkapták, lecsukták és a börtönben rémítette halálra a szebb sorsa érdemes őröket. De legalább ő nem lett elborultabb, mint, amilyen előttem volt. Ha nem halt volna meg pár éve, lehet még meg is látogatnám az én kicsi Liomat.
---------------------------------------------
Bradley Noah Weston 2 hónappal ezelőtt - Baszd meg, kurvára fáj a fejem napok óta! - nem igaz, hogy nem érti, hogy nem látja. Úgy szedem az Aspirint, mint kövér gyerek az M&M-st mégsem hat semmit. Lehet rák és igaza volt annak a faszom oldalnak, tumor nőt a jobb agyféltekém helyére.
Ugyan, Noah csak fészket rakok benned. Mi a kurva élet történik?! A pánik apró tűszúrásokat mér a gerincembe, kiroppantom a csigolyám, a koponyámat kellene szilánkosra törni a betonon.
Anyám mindig mondta, ha nem imádkozom a Sátán megkísért és ez talán már az, inni sem ittam, nem lehetek másnapos. Az öklöm a tükör felé lendítem, az üveg mély karcokat hasít az ujjperceimbe. Vér. Nem bírom a vért. Az én vérem.
A mi vérünk .
1 hónappal ezelőtt Már kezd egész kényelmes lenni, Noah, gyermekem annyira kis mamlasz, hogy teljesen lemegy Zenbe, ha beleficergek a tudatába. Ezt már szeretem, egyszerű, de legalább bárkit meg tudok vele dugni. Csak ne lenne ennek is ilyen faszom biblikus neve, úgy tűnik a vallás a keresztem. Ma elmegyünk munkába, mert a látszatott fent kell tartani, a S.P.E.C.T.R.E. amúgy is a mindig a sarkamat harapja, mellé értékelném, ha egyik denevérfogú se nézne ki minket vacsinak. Egyébként meg örülhetne ez a hülyegyerek, sokkal jobb cikkeket írok, mint ő. Egészen élvezem, ahogy elemeznem kell a mindennapi unalmas világuk mindennapi unalmas problémáit. Tegnap még randizni is voltam, igaz kívül-belül szőke volt, de legalább nagymellű.
Ma a haverokkal megyünk sörözni, utána lehet rituálisan feláldozunk egy kecskét just for fun. Nem szeretem a kecskéket, túl nagy a szemük a fejükhöz képest. Egy élőlény legyen arányos. Elkanyarodtunk. Szóval megyünk sörözni ebben az átmeneti állapotban, amíg nem találok valaki használhatóbbat, ennél az üresfejű, jellegtelen, kihívás nélküli Supermannél.
Hát hamar meguntam basszameg.
5 nappal ezelőtt Aston Hayden Megtaláltam a tökéletes porhüvelyt. Ha naplót írnék ezt a napot piros betűvel emelném ki. Ábel mellett éreztem hasonló vibrálást még az ősidőben. Kell nekem. Ascendant, de pont ettől válik érdekessé a játék. Még egy haszontalan warlockot is fogadnék miatta.
Akarom azt a passzív-agresszív haragot, azt a békétlenséget és kitörni vágyást, ami benne van. Akarom a képességét, lényének minden rejtett mivoltát.
Szüksége van a sötétre, megadom hát neki a poklok esszenciáját.
Kezdőlap 
Elfogadva!