[You must be registered and logged in to see this image.]Valami sötét íz terjengett a levegőben. Mint egy tömegmáglya keserű füstje, egy újra felnyitott sírkamra dohos levegője és az Átok, ami kiszabadult a kövek között. Ez az érzés nem hagyott nyugodni, így hajszolt a ködös dublini utcákra, mint egy lázálom. Nem értettem, de elnyomhatatlanul éreztem és ez bosszantott. Rosszat jelentett. A porhüvelyem is megérezte, amitől a gyomrom folyamatosan kényelmetlenül süllyedt, az izmaimban pedig valami nyughatatlan rángás vándorolt. Jobbnak láttam utána járni, mielőtt a balsejtelem beigazolódik.
Magammal hozhattam volna Shadiyát, de még emlékeztem. Nem felejtettem el az arcát, ahogyan az autó megpördült velünk Cliodhna sikításának erejétől, vagy a hangját, amikor Bastet ujjai a torkára fonódtak. Ezek az emlékek pedig fájdalmasan kaparták a lelkemet és csak azt tudtam, hogy soha többé nem akartam így látni. Nem tehettem ki megint veszélynek úgy, hogy nem tudtam, mivel álltunk szemben.
A különös keserűség egy kávézóhoz vezetett, egy üvegablakos, világos, tiszta helyre, ahol hasonló megjelenésű emberek újságokba mélyedtek és félálomban kávét kortyolgattak. Végigpillantottam rajtuk, unottan csúsztatva a figyelmem egyik egyszerű halandótól a másikig - aztán bele a sötétségbe, ami eddig vezetett.
Testvér.A gondolat kicsúszott az irányításom alól, átszelve a távolságot és egyenesen befurakodott a gondolatai közé. Nem ismertem a porhüvelyét, még a történetét sem, de azt még tudtam ennek mi volt az oka. A Nagy Háború, és az ellentét, ami ellenkező oldalra űzött minket. Nem állítom, hogy könnyedén viseltem, még akkor is, ha csupán egyetlen felemelkedett életünk alatt lettünk testvérek. Egy élet hosszú, és utána mégis ellenségekké válni fájdalmas.
- Elnézést, segíthetek? Kér esetleg egy kávét? - lépett oda hozzám egy szívélyes mosolyú felszolgáló. Elszakítottam a tekintetem egykori öcsémről és aprót bólintottam.
- Igen, köszönöm. Akad egy szabad asztal?
- Hogyne, kövessen. - felelte a felszolgáló, majd kígyózva elindult a kerek üvegasztalok között. Az épület egyik fala mellett ültetett le, majd miután felírta a véletlenszerűen kiválasztott választásom, elsietett. Egyébként sem tudott volna megfelelő kávét készíteni. Azt senki nem tudott, csak Shadiya.
Nézz rám, testvér. Szavak nélkül üzentem, hiszen a magunkfajtának nem volt szüksége ilyen emberi dolgokra a beszélgetéshez. Vagy a vitához.
Azt sem tudom, hogyan nevezed magad. Hogy mi történt veled. Sok évszázad telt el, mégis miért vagy most itt?Önámítás lett volna azt gondolnom, hogy miattam, hiszen ő már egy unseelie volt. Átcsúszott a szakadáson, amit ostoba warlockok okoztak. Meg kellett tudnom, mekkora veszélyt jelentett a világra, még ha nem is voltam biztos benne, hogy hatalmamban áll megállítani.